#Post Title #Post Title #Post Title

A legjobb életkor a költözésre 1. rész - kisbabák és óvodások

Amikor annak idején elindultunk világot látni a gyerekekkel, nagyon is alaposan utána néztünk, mi a legjobb életkor arra, hogy a lehető legkevesebb traumát élje át emiatt a gyerek. És bár minden ismerősünk azt mondta, hogy várni kéne még, mi azt gondoltuk, hogy kisebb gyerekkel könnyebb külföldön - és nekünk bejött ez az opció. Persze a dolog nem feltétlen ilyen egyszerű, hiszen minden család, minden élethelyzet más. De vannak azért olyan általános dolgok, amiket érdemes számításba venni, mielőtt csomagolni kezd az ember.

Kisbaba
Nálunk mi volt a helyzet: Bende fél éves sem volt, amikor Angliába vittük, és azt kell mondanom, ő azóta is imád utazni. Számára ez a természetes. Ma itt, holnap ott. Spanyolországban az első időkben hetente költöztünk más szállodába, a végefelé már elég volt leparkolnunk egy ház előtt és már kérdezte is: akkor ma itt alszunk? Egyszer pedig amikor Pesten eltévedtem a három gyerekkel és nem találtam meg a tanfolyamot, ahová addig az apjuk vitte a lányokat, megkérdeztem a csemetéim, nem ismerős-e nekik az a sárga ház, ami előtt állunk, mire Bende csodálkozó szemmel fordult hozzám: hát itt is laktunk már?
Szóval amikor pici gyerekkel költözik az ember, egy csomó macerát megúszhat. Nem kell azzal foglalkoznia, hogy elmagyarázza miért és hová megy aznap. Ha együtt a család, akkor az maga az otthon és kész. Mivel én szoptattam, nem volt gond a tápszer, a hozzátáplálás és valójában minden ugyanúgy zajlott külföldön, mint ahogy otthon lett volna. Reggel elmentek a lányaim suliba, mi meg otthon voltunk Bendével. Sétáltunk, játszottunk, ebédet főztünk, déli alvás, esti játék, fürdés. Csak a napi rutin, amit a gyeses anyukák jól ismernek. Ez mindenütt ugyanaz, akárhová is megy az ember.
Mivel a mi családunkban a nagymamák távol laknak, vagy más ok miatt nem tudnak segíteni, így én tudtam, hogy Pesten ugyanúgy egyedül kell megoldanom mindent, mint Kuala Lumpurban, és mivel a férjem otthon dolgozott, nem voltam egyedül egész nap.
Az angol szerencsére nekem nem volt gond (bár például a kúp nevét nem tudtam...) és a sem riasztott meg, hogy kicsit más arrafelé az oltási rend. Mi ezt úgy oldottuk meg, hogy Bende mindent megkapott ami ott kell és mindent megkapott, ami itt elő van írva. Bevallom, én nem mertem volna egyet sem elcsalni, hiszen Angliában különösen sok ázsiai, afrikai bevándorló van, akik simán behurcolhatnak egy csomó egzotikus betegséget, tehát ott aztán egyáltalán nem bíztam volna meg a nyájimmunitásban. Mondjuk nekünk szerencsénk volt, Bende szinte soha nem volt beteg és az angoloknál rengeteg önkormányzatilag támogatott program, tanfolyam van kismamák részére.
Mi okozhat nehézséget? Ha valakinek otthon például sokat segítenek a nagymamák, az külföldön nehéznek érezheti, hogy nincs kire lepasszolnia a gyereket még egy órára sem. Ha pedig a férj reggeltől estig robotol, akkor azért el tud magányosodni az ember egy kisbabával. A bölcsi ára pedig Nyugat Európa sok országában horror összeg. Angliában például egy ember fizetésének 80%-a is lehet, ami kis matekozás után azt jelenti, hogy nem éri meg másra bízni a kicsit. Sok más országban pedig akár évekre nyúló várólisták is lehetnek a bölcsis férőhelyekért.

Az ovis kor
Nálunk mi volt a helyzet? Bendével aztán persze Spanyolországba is költöztünk, és ő azt éppen olyan könnyedén vette, mint az angliai mozgást. A család együtt volt, az ő napi rutinjában, személyes kis környezetében nem volt semmiféle változás, így hát nem volt számára minimális mértékben sem traumás a változás. Más szülőktől is ezt hallom általában - az ovis számára a család maga a világ, és ha az rendben van, akkor a helyszín az nem olyan fontos. Mivel az időérzékük még nem igazán kifinomult, amúgy se értik, hogy most kéthetes nyaralásra érkeztünk, vagy kétéves kiküldetésre. Mindkettő örök életre szól.
Persze egy 3-4 éves gyerekek okosak és érzékenyek. Szavak nélkül is pontosan tudni fogják, mit gondolunk valójában a költözésről. Ha mi magunk egy nagy kalandnak tartjuk a költözést, akkor ő ezt simán el fogja hinni. Ha szorongunk, kételkedünk, akkor azt fogja átvenni. Egy ismerősömnek például az óvónők nagy szeretete okozott gondot, akik igazi ünnepségsorozatot terveztek a kislányuk elbúcsúztatására. Hetekig minden arról szólt, hogy jajj, de rossz, hogy elmegy. Ez pedig csak azt erősítette meg a gyerekben, hogy ő most valami nagyon szuper dolgot veszít el, és ez természetesen fájt neki.
Hozzáteszem, az teljesen normális, hogy az ember kicsit fél és tart az ismeretlentől - de a legtöbb külföldre költözött ember, akinek van munkája, biztos megélhetése viszonylag hamar megnyugszik, kisimul otthon is, és ez a gyerekek velünk párhuzamosan szintén megnyugszanak. Némi többlet hiszi, némi alvászavar, némi szorongás teljesen normális egy ilyen élethelyzetben mindenki részéről. Ha azonban sem mi, sem a környezet nem csinál nagy faksznit az utazásból, akkor a gyerekek viszonlag hamar elfelejtik a régi házuk, régi életük, és nem sírják vissza a régi barátaikat, csak azok az emberek maradnak meg a fejükben, akik számunkra fontosak és akiket mi magunk is emlegetünk, vagy felhívunk, meglátogatunk később. (A gyerekek többsége amúgy az ovis kort akkor is elfelejti, ha nem költözik el külföldre, tehát ez nem olyan nagy meglepetés.)
Ha külföldön bekerülnek oviba, akkor általában hamar találnak új barátokat - még akkor is, ha nem beszélnek az adott nyelven. Sok kicsi óvodás amúgy sem túl erős az anyanyelvét illetően, ebben az életkorban a testbeszéd sokkal erősebb, mint a verbalitás. Viszont azt tudnunk kell, hogy az ekkor megszerzett tudás nem tart örökké. Az én Bende fiam elég jól beszélt már spanyolul egy év után - de ma már a színeken, számokon és pár kifejezésen kívül egyébre nem emlékszik. Szoktunk spanyol meséket nézni, abból sokat megért, de mivel itthon mi nem beszélünk spanyolul, ez a tudás azért legnagyobb sajnálatunkra elenyészett.
Mi okozhat nehézséget? A kisgyerekek költözésénél az egyik kritikus faktor a nagymama lehet. Főleg akkor, ha nagyon közeli, napi kapcsolatban vannak az unokával. Ebben az esetben ugyanis a gyerek a szoros családi körhöz tartozónak érzi őket (jogosan!) és a költözés után hiányolni fogja a mama főztjét, játékait, szokásait. Sajnos ezen nagyon nehéz segíteni. A nagymamás gyerek bizony szenvedni fog. Persze azért a Skype, a gyakori látogatás azért enyhítheti ezt a fájdalmat, de azért erre jó lelkileg felkészülni.

Folyt köv: :-)
[ Read More ]

Kézbe kell venni, nincs mese


Sokáig nem értettem miért mondják a művészettörténet tanáraink, hogy minden képet igyekezzünk élőben megnézni. Hiszen ott vannak a könyvek, gondoltam. Leülök, elmerengek felette, nem kell egy múzeumban tülekedni, a világ másik végén, miközben leszakad a lábam. A kép meg csak kép. Élőben és könyvben is ugyanazt fogom látni.

Aztán egyszer csak Bécsben, egy Dali kiállításon megtörtént a csoda. Ott álltam a zseni rajzai előtt és azt éreztem, hogy amit most látok, érzek, azt egy könyv se tudná visszaadni. Nem akarok nagy szavakat használni, de mintha valami rejtélyes energia sugárzott volna az eredeti képekből, mintha a festő lelke, aurája lett volna belezárva. Nem értettem, mi történik. Korábban is szerettem persze Dalit, meg érdekesnek tartottam a képeit, a látásmódját - de soha nem voltam nagy csodálója. De ott és akkor, az eredeti ceruzarajzok előtt állva fülig beleszerettem.
A csoda szerencsére azóta többször is megtörtént. Chagall rajzai, Van Eyck kisimult ecsetvonásai és Rembrandt önarcképei mind tudták azt, amire amúgy nem minden kép képes: beszippantani az embert, de teljesen.
Rá kellett jönnöm, vannak a sima, egyszerű festmények, amelyeket jó nézni, lehet belőlük tanulni, kellemes a látványuk és nagyon szerethetőek. Meg vannak a zsenik, akik olyat tudnak hozzáadni a képekhez, ami a könyvek, képeslapok, poszterek reprodukciójából nem fog soha átjönni. Azoknak ugyanis lelke van, mint Voldemort horcruxainak, csak nem a gonoszt tartják fogva, hanem a teremtő tüzet, ami benne ég valakinek a lelkében és ez ráadásul nem fogy ki, minden egyes képébe tud adni egy darabkát.
Amikor a festménybecsüs kurzusra jelentkeztem, akkor az járt a fejemben, hogy ezt akarom érezni: kézbe akarom fogni azt, aminek a könyvekben csak a halovány tükörképe van, és amiket még a múzeumok falán se lehet közelről megnézni, mert rám szól a teremőr, hogy menjek hátrébb. Én pedig arra vágytam, hogy annyi évnyi elméleti képzés után végre belevethessem magam abba a világba, ahol a festmény, a grafika nem egy elvont fogalom, hanem egy valódi adható, vehető, megfogható tárgy, aminek súlya van, jelenléte és aurája.
Ebből a nagy tervből aztán az első félévben nem sok jött be. Jobb és rosszabb elméleti órák követték egymást, amikből ugyan lehetett tanulni, és volt amit még élveztem is, mert jó volt hozzá a tanár, és néha egy-egy órácskára belepillanthattunk a kulisszák mögé, a raktárak, galériák titkos világába, ahol valóban ott vannak a tárgyak, de ez inkább csak étvágygerjesztés volt, a jóllakás esélye nélkül.
Január óta azonban változott a helyzet. Ez a félév már jóval gyakorlatiasabb. Van fogdosás ezerrel, emelgetés - igazi és hamis műtárgyak zavarba ejtő egyvelege. Mert hát kérem ez egy olyan terület, ahol az eladásra kínált festmények legalább fele (de egyes becslések szerint akár 80%-a is) hamis lehet. Tehát igenis muszáj olyanokkal is foglalkozni, hogy legalább tudjuk, mik azok a jelek, amik alapján legalábbis gyanakodni illik.
Na mondjuk ez tipikusan az a terület, aminek a fogásait nem lehet egy éves kurzus alatt megtanulni - én például nagyjából mindent elhiszek amit elém raknak, és fogalmam sincsen, hogyan lehet megkülönböztetni egy igazi Rippl Rónait egy hamistól - illetve ha tényleg bődületesen kilóg a lóláb, mert a Pecsában látom 20 ezerért, na akkor talán igen, vagy akkor, ha tényleg annyira pocsék a kép maga, hogy az már szinte sikoltozik. De az a baj, hogy én még akkor se merném valamire azt mondani (vagy még felvetni sem) hogy nem igazi, amikor nagyon másféle, mint amit a művész általában csinált, mert hát mi van akkor, ha rossz napja volt, vagy kísérletezett éppen. Ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam akkor az ő hitelességét. Nyilván azért ezt a képességet kell és muszáj is fejleszteni, de azért én még nagyon az út kezdetén vagyok. Azt mondták múltkor, hogy olyan ötezer festményt kell megbecsülni ahhoz, hogy az emberben kialakuljon egy kép, ez pedig nyilván nem fog már idén megvalósulni, tehát úgy tűnik ha le is vizsgázom, maradok okleveles dilettáns  még jó sok ideig.
A mostani tudásommal jelenleg ott tartok, hogy örömmel forgatom, simogatom, nézegetem a képeket, és bár nem mindegyik okoz igazi zsigeri örömöt, de azért például egy valódi Mednyánszy festmény az tényleg megremegteti az ember lelkét. Őt kézbe fogni tényleg igazi élmény volt, de például az a Dali rézkarc, amit a kezdőképen lehet látni már korántsem tudta azt az élményt megadni, amit a művésznek egy igazi saját kezű rajza. (Mondjuk ezen is ott a szignó, de hát nekem az önmagában még kevés a gyönyörhöz.)
Igazából minden órán az derül ki, hogy messze, nagyon messze vagyunk mindentől, és hogy még én is, akinek pedig elég nagy elméleti tudása van is kezdő amatőr vagyok. Ami amúgy egyáltalán nem zavarna, hiszen ezért vagyok itt. Annál inkább zavar, hogy nem érzem, hogy nagy lépésekkel haladnék a célom felé, inkább csak totyorogva.
És ez az ami nem jó ebben a kurzusban. A szervezetlenség. Angliában (ugyebár a bezzeg Anglia) minden órán azt éreztem, hogy a tanár tökéletesen végig gondolta, hogy azon az adott órán mit akar nekünk elmondani, és nem csak az adott óra, de az egész félév, év egy nagy ívet írt le, és amikor valamit megtanultam, akkor tudtam, hogy az fontos lesz később is és építkezni fogunk rá. Ezen a becsüs képzésen meg gyakran érzem azt, hogy csak darabokból áll, töredékek sorozata az egész: előveszünk egy témát, technikát, művészt, képet és mondunk róla valamit, ami ugyan fontos - de ennek se előzménye nincs a mi tanulmányainkban, se utána nem áll össze egy egésszé. Ahogy esik, úgy puffan, majd csak lesz valami.
Persze ez nem minden órára igaz, vannak végtelenül jól felkészült tanáraink is, akik szívük-lelkük kiteszik, hogy átadják a tudásuk, és próbálják a mi fejünkbe is egységgé nemesíteni a tanulnivalót. De mivel több tanárunk is van egy-egy tárgyhoz, és van aki csak 1-2 órára ugrik be, nekik mintha végképp fogalmuk se lenne arról, hogy mivel is foglalkoztunk eddig, és mire lehet építeni, ezért inkább azt feltételezi, hogy semmire. És így március végén egy "bevezető alapozó" órát hallgatni azért inkább időpocsékolás, mintsem valóban hasznos.Még akkor is, ha tény: keveset tudunk, és nagyon könnyű olyan kérdezni a csoporttól, amire senki sem tudja a választ. De hát ez tény: a művészettörténet rohadt nagy anyag, egy év meg piszok kevés ahhoz, hogy szakértővé váljunk.
A legnagyobb bánatom a tanfolyammal kapcsolatban, hogy nagyon sokat tanultunk az művészet 300-400 évvel ezelőtt élt régi nagy mestereiről és alkotásairól - de valójában 200 évnél régebbi műtárgyak csak elvétve szerepelnek aukciókon. Nekünk az elmúlt 100-150 év mestereire kellene fókuszálni, de éppen ez a témakör az, amiről a legkevesebbet hallottunk eddig, és úgy tűnik, hogy ez nem is fog változni.
És bár hangsúlyozom, hogy sok olyan komolyan elhivatott szakember oktat minket, akihez élvezet járni - az egy év alatt sikerült belefutnunk olyanba is, aki örömmel alázta meg a csoportot, rámutatva, hogy milyen kis butuskák vagyunk. Ami persze tény - másfelől meg azért azt gondolom, hogy egy felnőtt ember ha fizet azért, hogy tanulhasson (nem is keveset) akkor a kölcsönös tisztelet a minimum, ami elvárható.
De van olyan tanárunk is, aki nagy tudású, kedves, készséges - csak éppen magyarázni nem tud. Egyszerűen nem tudja befejezni a mondatait, vagy elmagyarázni, hogy mit is kellene látnunk azokon a képeken, amit mutat nekünk, és ha visszakérdezünk egy ismeretlen szóra, akkor olyan mondattal, válaszol, amiben cserében tíz idegen szó van, szóval a homály csak nagyobb lesz. Tehát a megoldás az, hogy felírom a kérdéseimet, és itthon a gugli segítségével próbálom kibogozni a homályt. Ami szintén nem tökéletes megoldás persze.
Szóval a tanfolyam messze nem tökéletes - de közben meg azért tény, hogy maguk a műkincsek, amikhez hozzáfér az ember azok sok mindenért kárpótolnak. Az a kedd-szerda délután, amit ott töltök, minden alkalommal teljesen leszívja az agyam, de közben fel is tölt. Csak arra vágyom, hogy beájuljak az ágyba, mert kifacsar, de közben meg vigyorgok, mint a vadalma, mert gyönyörűség az egész. Alapvetően nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyesmivel foglalkozhatom, most komolyan, milyen mák már, hogy az újságírást is élvezem, meg a művészettörténészkedést is. Hány ember van, aki elmondhatja, hogy örömöt kap a munkájától, és az a hobbija is egyben? Én meg teljesen be tudok lelkesedni, akkor is, amikor cikket írok valamiről, meg akkor is, ha egy kép, vagy művész történetét próbálom kibogozni. Szóval nincs okom panaszra. El is határoztam, hogy ha maradunk Magyarországon, akkor belevágok a műtárgyas kurzusba is. Mert egyre inkább látom, hogy ott is mennyi el nem mondott történet vár rám.
[ Read More ]

Tíz dolog - amit szeretek

Visszatértünk a gyerekekkel egy kicsit a lapbookos tanuláshoz, mert az jó. Hasznos is, meg szép is, és még csinálni is jó. Nem könnyű műfaj, megjegyezném. De mivel mi mindjárt két nyelven is nyomjuk, rá kellett jönnöm, hogy a nehézség abban is rejlik, hogy angolul... hát kérem jóval egyszerűbb az élet.

Nézzük például a magyarok legkedvesebb íróját. Petőfit. Na, arra nem panaszkodhatom, hogy ne lenne fenn minden a neten az életéről. Ott van az. De hát... halál unalom. Adat-tenger, szövegkígyó, és kibogozhatatlan tanulmányok sora. Mintha nem az általános iskolák legnépszerűbb és legtöbbször tanult, idézett költőjéről lenne szó. Elvben tehát a téma a gyerekeknek szól, ehhez képest mint mindenben, a magyar irodalomoktatás itt is halál komolyan veszi magát.

Ellentétben ugyebár Shakespeare-rel. Jó nyilván, ne hasonlítsuk most össze a két nagy költőt, mert sok-sok szempontból nem lenne igazságos. De azért mégse lehet elmenni amellett, hogy arrafelé tudják, mennyire lazán, viccesen is fel lehet dolgozni valakinek az életét. Pedig Shakespeare nem könnyű olvasmány eredetiben, az angol gyerekeknek is több váltás alsóneműt kell felkötni hozzá, és csomó olyan weboldal van, ami arra szakosodott, hogy egy az egyben fordítják a szavait értelmesre, mert mondjuk a reneszánsz kori angol annyira nem könnyű olvasmány.
De valahogy mégis. Shakespeare sokkal vonzóbb, viccesebb, menőbb csávó - pedig hát azért mégiscsak kopasz a legtöbb képen, ami azért a tinik szívét nem szokta megdobogtatni. Ám az angoloknak van egy nagy fegyverük, a "10 things". Ami a neten abszolút siker. 10 dolog valamiről. 10 dolog, amit ne mondj a gyerekednek. 10 titok a kenyérsütésről. 10 érdekes tény a kiscsibék növekedéséről. Szinte tök mindegy, hogy mi a téma, a 10 dolog mindig arat. Meg a 7 is, meg a 15 is. A lényeg, hogy az ember az ilyenekre szeret odakattintani, mert úgy érzi, hogy most logikusan, röviden megmondják neki a tutit. Abszolút az internetre való műfaj, modern, friss, rövid. És tutira hozza a kattintás számot.
És ez bizony nem csak a női magazinos cikkeknél bombabiztos - de az irodalomban is. Így ha az ember beírja azt a gugliba, hogy 10 things és hozzácsapja Shakespeare nevét, akkor jön a kánaán (még magyarul is!!!!!). Pillanatok alatt egy csomó ténnyel vagyunk beljebb - amit amúgy persze ki lehetett volna mazsolázni a "ki kicsodából" is, de a fene se akar azzal bajlódni.
És hát valljuk be - szerintem a legtöbb magyartanár örülne, ha év végén a gyerek 10 dolgot fel tudna sorolni Petőfi életéből. És az tuti, hogy egyik sem az lesz, hogy mikor született, vagy hol járt iskolába, vagy hol másolta az Országgyűlési Tudósításokat.
Én ugyebár eredetileg magyar szakot végeztem, Petőfiről tehát jó sokat tanultam életemben. De amikor letöltöttem a netről pár János vitéz dolgozatot (ötödikeseknek szólót!) akkor azért eléggé elveszettnek éreztem magam. Mert a kérdések felére se tudtam séróból nyomni a választ. Fogalmam sem volt, hol látogatta meg az öreg szüleit, és mikor segítette őt munkához Pesten Vörösmarty. De ezek a kérdések szerepeltek a dolgozatban. És ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy vajon mikor fog ez megváltozni. Mikor lesz vége annak, hogy ilyen tök értelmetlen adathalmazt magoljanak be a gyerekek, amire egy héttel később se fognak emlékezni. És mikor jutunk el oda, hogy a mi amúgy tök izgalmas és jó költőnket megtanuljuk úgy prezentálni, hogy abban a gyerekek is élvezetet lelhessenek, akikkel amúgy éppen megszerettetni próbálnánk a költészetet, meg az irodalmat meg úgy a tanulást is nem mellékesen.
Próbálgattam én, hogy 10 dolog, 10 érdekesség, 10 tény - de hiába. Se Petőfi nevére nem jött fel semmi, se János vitézre. Lapbook ugyan van róluk, ami jelzi, hogy az igény a másféle feldolgozásra többekben meglenne - de nekem a mások által csinált lapbook soha nem az igazi. Olyan, mint a más ruhája - szűk, vagy bő, vagy csak a fazonja, színe nem passzol. Nem rossz, csak nem az enyém. De ettől függetlenül szeretem nézni a másét, mert tök jó ötleteket tudok belőle meríteni. De 10 dologos cikk akkor se akadt. Pedig hát mind Petőfi élete, mint a János vitéz egy igazi kincsesbánya. Dühömben hát nekiláttam és megcsináltam én. Felélesztettem az artmamit és felraktam egy cikket: 10 érdekesség János vitézről címmel. De már Petőfi is kész. És nincs még itt a vége. Ha tetszik, írom a többit is. És persze amint kész, a lapbookunkat is megmutatom.Hátha sikerül másokat is megihletni.
[ Read More ]

Álmomban Coventryben jártam

Igen, minden pont olyan volt, mint ezen a fotón. Feküdtem a tengerparton, egy függőágyban, selymes volt a homok, szikrázó a tenger, tudtam, hogy Coventryben vagyok, és azt mondogattam magamban folyamatosan, hogy igazán nem értem, miért is akartam én innen elköltözni.

Mondjuk a gyengébbek kedvéért közölném: Coventryben nincs tengerpart. Nemhogy selymesen homokos, spanyol, de még hidegen felhős angol sem, mert a város a Brit szigetek legközepében van, és onnan nem is nagyon vezet sima út a tengerpartra, csak bonyolult, kanyargós és hosszú. De persze az álmokban mindent össze lehet hozni, még ezt is. Simán.
Nem kell tehetséges álomfejtőnek lenni ahhoz, hogy rájöjjön az ember az álom megfejtésére: honvágyam van a régi angol életünk után. Ebben nyilván az is belejátszik, hogy visszamentünk pár napra, és kitaláltuk, hogy házat kéne venni, és megnéztünk párat, ami beleférne a keretbe. Az persze vicces, hogy abban a házban is van egy eladó lakás, ahol eddig laktunk, ami mondjuk költözés szempontjából nagyon egyszerűvé tenné a dolgokat. De oda el se mentünk - minden lakás ugyanúgy néz ki a házban. El tudom képzelni azt is.
De megnéztem egy másikat, és nyilván abba az egybe rögtön bele is szerettem, ami nyilván jelzi, hogy nincsenek nagy igényeim és kiforrott kívánságlistám, meg persze azt is, hogy nem vagyok túl háklis, ha szóba kerül a költözés. De ettől függetlenül ez a ház tényleg isteni.
Na jó, a ház lelakott és kicsi. Csak két hálószoba van benne, ami öt embernek messze nem ideális, de lenn nagy nappali van és ebédlő, ráadásul egybenyitva, linóleumos emeleti apró fürdőszoba, és csak egy WC. Szóval jó tudom, ez még sok munka és pénz.
De a kert... egy hatalmas kertje volt. Elhanyagolt és nyilván most télen szürke, száraz, gazos. De volt a házhoz kapcsolva egy pici télikert is, és hátul nagy garázs és egy apró üvegház (kitört ablakokkal persze), és egy pici többszintes kerti tó. Nem az a megszokott picike téglalap, ahol semmit se lehet csinálni, még kiülni se, hanem kifejezetten nagy. Szóval ez jár a fejemben. Hogy milyen jó is lenne tényleg egy kertes házban lakni. Nem csak nyaranta a Balatonnál, hanem tényleg és igazából.
És lőn, ezt most akár meg is tehetnénk, csak vissza kéne költözni és belevágni. Nyilván össze kéne magunkat húzni, de én azt gondolom, hogy teljesen felesleges egy ötszobásra vágyni, amit nem tudunk kifizetni, és még feleslegesebb óriási, erőnkön felüli költségbe verni magunkat, hogy mire a 30 éves hitel végére éljünk, ott pendlizzünk egyedül a nagy házban (csak elköltöznek addigra a gyerekek!).
Ha már úgyis Angliában voltam, olvasgattam kicsit az angol blogom, és szíven ütött, amikor az egyik bejegyzésem úgy kezdődött, hogy milyen jó is azt hallani, hogy a gyerekek ennyire imádják a sulit, mert Bende és Borsi felváltva magyarázzák nekem, hogy az ő sulijuk a legjobb és milyen szuperül érzik magukat.
Hát ez most nem ez a helyzet.
Borsit megint hazaküldték a magyar suliból. Most éppen hasfájással, de előtte kétszer fejfájással. Vaknak kéne lennem, hogy ne lássam, hogy ezek azért eléggé pszichoszomatikus jelek. Szereti ezt a sulit, jól érzi magát, vannak barátai - de azért jóval nagyobb rajta a nyomás, több felé az elvárás és ezt nem könnyű kezelnie. Fáradtabb is nagyon, ingerlékenyebb is. Nem jó ezt látni.
Bende ovija is szuper, és tök jó szülinapi partit rendeztünk neki egy játszóházban (erre vágyott) és a szülők is nagyon helyesek - de múlt héten több olyan nap is volt, amikor sírt, hogy ne kelljen oviba mennie, de legalábbis hozzuk el délben. Ez a déli alvás nagyon fáj neki, szívből gyűlöli, pedig általában gond nélkül elalszik és sokkal nyugodtabb délutánonként, szóval jót tesz neki, és nagyon hisztis ám, ha véletlen épp haza tudom hozni, és velünk lehet itthon. És amúgy imádja az óvónőket és jól érzi magát és minden jó is lehetne éppen - csak nincs az a boldogan megyünk az oviba dolog, helyette a nyűglődős, alkudozós van, amit azért nem jó minden nap megharcolni. Szóval ahhoz képest, hogy ez csak egy ovi, nem suli, tehát elvileg nulla feszültségnek kéne benne lennie - mégis van, méghozzá az alvás miatt, ami azért nagyon nem jó.
Bíbor nem akar visszamenni, a férjem viszont nagyon. Én meg itt őrlődöm, hogy mi a jó megoldás, ami tényleg jó mindenkinek.
Mert a nagymamák itt vannak - de pl. a gyerekes, családos unokatesók, akikkel össze lehet futni gyerekbulizni már mind Angliában. És jó volt nagyon újra összefutni velük. A suli ott jobb, ez nem kérdés - de ha egyetemre akarnak menni, akkor az itt olcsóbb. Az élet ott nyugodalmasabb és kiszámíthatóbb. De én itt vagyok otthon.És igen, akartam én majd még visszamenni, de előtte még annyi dolgot akartam elintézni, elvégezni itt is. Még kávézni se ültem le mindenkivel, akivel akartam...
Azt hiszem nekem már soha nem lesz igazán és tökéletesen jó sehol.
Miközben meg amúgy mindenhol nagyon jó.
Szóval nem kell sajnálni.
[ Read More ]