#Post Title #Post Title #Post Title

Sorozat-maraton



Véget ért a nagy sorozat-maraton. Bevallom, nem is volt olyan jó, mint ahogyan terveztem. 

Valószínűleg azért, mert még a jóból is megárt a sok. Ráadásul az, hogy az ember fekszik egész nap és kidöglésig filmeket néz azért eléggé meghatározza mi fogja érdekelni. Például az erőszakos filmek, mint a Spartacus nagyon nem jöttek be, és hiába akartam megnézni a Szulejmánt, amikor láttam, hogy az első rész egy óra 40 perc, úgy éreztem, hogy erre most nincs erőm. Csomó olyan sorozat is volt, amibe belenéztem, de pár perc után úgy gondoltam, hogy most nem köt le. (Breaking bad) De ez nem azt jelenti, hogy nem volt jó, és leírtam - csak azt, hogy éppen akkor nem fogott meg. Az is megesett, hogy 2-3 rész után hagytam abba,  (Warhouse 13, Hölgyek öröme, Suits) mert egyszerűen nem fogott meg, hiába tűnt izgalmasnak. Ez nem feltétlen a sorozat hibája. De az is megesett, hogy leporoltam egy régi kedvencet, amit jól ismertem, de valamiért nem néztem végig, és most pótoltam. (Grace Klinika negyedik évadtól felfelé, Ally McBeal ötödik évad) De elismerem: egészen már heti egyet nézni, és már napi 8-10-et. Most a túlkínálat miatt azt gondolom a kicsit lájtosabb műfajok jobban lekötöttek. Szóval nem azt mondom, hogy ezek az évad legjobb sorozatai - de abban biztos vagyok, hogy nem szabad kihagyni egyiket sem!

1. Idegen (Outlander)
Időutazós film.Egy angol nő visszakerül a saját korából (negyvenes évek) a 18-ik századi Skóciába. Ha valaki kicsit is ismerős a brit történelembe, akkor  tudhatja: a skótok és az angolok nem barátok. Kicsit sem. Persze van szerelem is - otthon hagyott angol férj kontra brutál jóképű skót fiú, és hogy a történet még bizarrabb legyen, az angol férj egyik felmenője is szemet vet a nőre. Persze pont úgy néz ki, ahogyan a férj, de sajnos annak pszichopata, velejéig gonosz verziója.
A főcímzene zseniális. Ahogy nézem a szívem azonnal visszahúz Angliába - bár én nem Skóciában éltem, de az angol tájak is pont ilyen gyönyörű misztikusak, ködösek, zöldek. Nagy-nagy honvággyal néztem a filmet. Bevallom, hiányoznak az angol kirándulásaink, és maga az az angol életérzés, ami ebből a filmből olyan erősen sugárzik.

2. Elcserélt lányok (Switched at birth)
Aki szerette a Szívek szállodáját (Gilmore girls) az imádni fogja ezt is. Pont ugyanaz a világ, pont ugyanaz a stílus - de közben nagyon is komoly kérdések vannak benne. Minden anya rémálmával kezdődik - születéskor elcserélnek két babát, és 16 évvel később véletlenül kiderül a dolog. A két család megpróbálja okosan kezelni a helyzetet - de ez persze nem könnyű. Komoly kérdéseket feszeget a film- ki az igazi anya? Aki szül vagy aki nevel? Mitől függ, hogy milyen lesz egy gyerek? Gének vagy nevelés? Engem meghatott a film, néhányszor sírtam is rajta.
Ami viszont még jobbá teszi, hogy az egyik elcserélt lány süket. Hároméves korában agyhártyagyulladást kapott, és a film bevezet minket a süket szubkultúrába is. Hogyan illik viselkedni, ha süket emberrel találkozunk, mi okoz nekik nehézséget, és mit gondolnak ők a saját állapotukról. A film azt sugallja, hogy ellentétben az emberek általános vélekedésével a süketség nem csak átok, amit szívesen levenne magáról az ember. Közösség és jellemformáló erő, amitől nem feltétlen akar megszabadulni valaki. Hiába gondoljuk mi ezt fogyatékosságként.
Számomra nagy plusz az, hogy a filmben rengeteget jelelnek. Pár jelet én is megtanultam Angliában, és azon vettem észre magam, hogy pár rész után akaratlanul is ismételgetem a kézmozdulatokat. Mert szépek, kecsesek, érdekesek. Kicsit szomorú voltam, amikor a harmadik sorozat utolsó részét megnéztem (64. rész!) mert úgy éreztem, hogy ez lezárta a történetet - de szerencsére a google a barátom és elmesélte nekem, hogy már a negyedik évad első tíz része is kész Amerikában. Gondolom hamarosan érkezik ide is.

3. A fehér királyné (White Queen)
Szeretem a történelmi filmeket - és szerintem ebben a műfajban az angolok a legjobbak, mert ők úgy tudnak mesélni, hogy az ember tényleg azt érzi, hogy most aztán megtanult valamit. Ilyen volt a Tudorok is, amit ha valaki nem nézett meg eddig, akkor sürgősen pótolja, és egy életre a helyére kerül a fejében, hogy pontosan mennyi felesége is volt VIII. Henriknek.
A fehér királynő természetesen egy könyvvel kezdődött - méghozzá Philippa Gregory könyveivel, aki történészként arra jött rá egy nap, hogy nagyon fontos és hatalmas nők történetét egyáltalán nem ismerjük. Mert ugyebár a férfiak a történészek, és állandóan csak unalmas csatákról hadoválnak, ami senkit nem érdekel, és a királyok életéről. De mi van a királynőkkel? Állandóan mondogatjuk, hogy minden erős férfi mögött egy nő van - de miért nem lehet semmit tudni a nagy történelmi hősnőkről? Ami keveset mégis, az mindig közhelyes és egyszerű. A férfivilágban a nő vagy Éva vagy Mária, tehát céda vagy szűz. Aki uralkodni akar az férfias, aki aláveti magát a hatalomnak (férjnek, rendszernek) az erényes is egyben. Mindenesetre ez a nagyon okos nő megírt jópár könyvet olyan nőkről, akik a maguk korában híresek, hatalmasak voltak - ma már mégsem ismerjük őket. A könyvei magyarul is elérhetőek: A fehér királynő, Az állhatatos hercegnő, A folyó asszonya, A királycsináló lánya. Mind-mind zseniális! Érdemes elolvasni!
Naná, hogy film, mit film: sorozat készült belőlük - A fehér királynő IV. Edward király feleségéről, Elizabethről szól, aki özvegyen maradt két gyerekkel, és aki olyan szép volt, hogy az angol király, akinek már ki volt jelölve egy francia feleség, aki politikailag nagyon fontos lett volna, inkább vállalta a háborút, a lázongásokat és mindent, csakhogy elvehesse szerelmét. (Persze, hogy boszorkánysággal vádolták ezután, nem meglepő)
Egyszer olvastam amúgy, hogy az angol királyok milyen romantikusa voltak, csomó van közöttük, aki közember (közasszonyt?) vett el, a szíve szerint házasodott, pedig azt gondolnánk, hogy hidegvérűek.  Közben meg ott van VIII. Henrik is - aki képes volt az egész keresztény világgal szembeszállni, hogy Boleyn Annát elvehesse. IV. Edward is hasonló volt - ő is bevállalt minden háborút, lázongást a szeretett nőért, és persze kiderül a filmből az is, hogy III. Richard se púpos nem volt, se gonosz. Kicsit vérfertőző azért igen. Senki nem tökéletes, na.
Azt szeretem még az angolokban, hogy náluk élő dolog a történelem. És nem úgy, mint itthon, hogy van egy korszak - a szittya, ősmagyar-dolog, amire most minden igaz magyarnak ezerrel rá kellene izgulnia, hanem sokféle, sokszínű és mindenhol bele lehet botlani. Szeretik a Tudorokat, a Viktoriánus kort, a Stuartokat és sok-sok királynőt, királyt. Nem síremlékek, hanem kastélyok, múzeumok százai segítik a gyerekeket abban, hogy könnyedén büszkék lehessenek rá. Lehetetlen kivonni magát az embernek a varázsa alól.
Nem véletlen, hogy az én gyerekeim is lelkes történetem-tanulók - ha az angolról van szó, ami színes, szagos, izgalmas. És az sem, hogy elvész ez a lelkesedés, amint a magyar kerül szóba, ahol vért izzadok, hogy valami érdekességet találjak nekik, amit szépen tálalnak. (És a humor!!!! Az nagyon hiányzik itthonról! A humoros törikönyvek! Magyar uralkodókról!)

4. Terápia
Erre a sorozatra rég kíváncsi voltam már, mert mégiscsak magyar, mégiscsak Mácsai Pál, és persze pszichológia. Mindenkit érdekel, hogyan is dolgozik egy terapeuta és mit is csinálnak azon a bizonyos díványon a betegek. Az első sorozatban van négy történet - és ebbe folyik bele a terapeuta szövevényes élete is, és az ő elemzése, ami kicsit olyan, mint benézni a kulisszák mögé, hiszen valójában a jó terapeuta semmit nem árul el magáról, mert az megzavarná a gyógyulás folyamatát, nem tudna elég semleges maradni, tükröt tartani. Van itt minden - szerelem, zaklatás, öngyilkosság. Nem gondoltam volna, hogy így le tud majd kötni hétköznapi emberek hétköznapi sorsa, akik voltaképp semmit se csinálnak, csak beszélnek. A nem is túlságosan izgalmas életükről. És hogy Mácsai Pál egyre vonzóbbá tud válni, majd egyre... öregebbé és reménytelenebbé. A végén az ember már nem is tudja, miért drukkoljon - azért, hogy összejöjjön a szép páciensével, aki szerelmes belé, vagy inkább oldja meg az otthoni gondjait és maradjon a neje mellett?
Az első évadot megnéztem - de bevallom, nem éreztem késztetést, hogy azonnal belekezdjek a következőbe és új emberek, új gondjait is magamra vegyem. De lehet, hogy csak volt épp elegendő.

5. Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot (How to get away with murder)
Nagyon örülök, hogy ezt a sorozatot is megtaláltam a bahun, mert csak az első pár részt sikerült elkapnom, és így pótolhattam. Az ügyvédes sorozatokat amúgy is szeretem - Ally McBeal volt a régi kedvencem, de most belekósoltam a Brilliáns elmékbe (Suits) is.  Ezekből is néztem pár részt, de most valahogy egyik se varázsolt el. Úgy éreztem, hogy laza sztorik összefűzve, és ha kimarad pár, akkor sincsen gond.
Nem úgy mint ennél a sorozatnál, ahol minden rész egyre csak fokozza a feszkót, mint egy jó krimi minden folyamatosan megkérdőjeleződik, és az ember a végén már tényleg nem tudja, kinek is higgyen, ki is a gyilkos. És hogy tényleg, meg lehet-e úszni, ha az ember ölt?
Mondjuk a sorozat minden egyes részben hangsúlyozza, hogy igen. Meg lehet. Nem az számít, hogy mit teszel, hanem az, milyen ügyvéded van. És ha az jó - akkor... akkor bármit lehet tenni. Nagyjából büntetlenül. Legalábbis Amerikában. (Bár nincs illúzióm a magyar igazságügyi rendszerről sem.)
A főhős egy sztárügyvédnő, aki egy egyetemen tanítja a szakmája fortélyait, és magához vesz fél tucat lelkes hallgatót is továbbképzésre, aki véletlenül (?) megölik a nő férjét, aki gyilkos, vagy sem, ártatlan vagy sem. Ezt már senki nem tudja. Közben mások is hullanak, és már azt se tudjuk, hogy ki, kivel van és ki ellen, és hogy valójában drukkolni kéne a diákoknak, vagy épp ellenkezőleg. Az ártatlanság fogalma amúgy is elég zavaros. Az első évad záróepizódjában sok minden kiderül - de hogy győz-e az igazság, az kérdéses marad. Várom a második évadot. Nagyon.

+1. Hazug csajok társasága (Pretty Little Liars)
Ez nem az én kedvencem. De hát a sorozat-mánia fertőző, és az én két lányom, amint körbenéztek, azonnal kiszúrták ezt a sorozatot, és elkezdték nézni. (Napi 1 rész az engedélyezett számukra) Kiderült, hogy ez a korosztályuk kedvence, és hogy az osztálytársaik állandóan erről beszélnek és ezt játsszák. Én csak az első pár részig jutottam el, és nekem kicsit olyannak tűnt, mint a Született feleségek - csak éppen tiniváltozatban.  A lányok mindenesetre imádják, és lelkesek. Azt tervezem, hogy majd én is folytatom. Hátha jobb, mint gondoltam volna.

[ Read More ]

Amikor a hóhért akasztják



Amikor a Nők Lapjából megkerestek, hogy ugyan már meséljek arról, hogy miért is költöztünk haza, akkor bevallom csak azért vállaltam el, mert egyy exhibicionista állat vagyok, aki imád szerepelni van bennem kollegális szolidaritás.

Ugyanis amikor a legutóbb írtam erről a Nők Lapja Cafén, akkor a kommentelők a keresztvizet is leszedték rólam. Kezdve azzal, hogy a sztorim nem is igaz, nincs ember, aki hazaköltözne Angliából, aztán mondták, hogy Fidesz bérenc vagyok, aki propagandát csinál a kormánynak, és persze önző picsáztak is rendesen, merthogy milyen ember az, aki a tutiból hazahozza a gyerekeit, ide a siralomvölgybe, ahol az iskola és a terror szavak nagyjából szinonimák.
De aztán mégis elvállaltam, mert azt ígérték, hogy csinálnak egy jó fotót is hozzá a családról, mert végül is újságíró vagyok, írom a blogot is, szóval végül is nem titok, hogy hazaköltöztünk, és hát igaz is. Mondjuk az időzítés csodás, éppen most zajlik a nagy "gyere haza magyar" Fidesz kampány, de nekem az újságíró megesküdött, hogy ez csak véletlen egybeesés, és nekik a legkínosabb, én meg elhiszem. Meg aztán nem is érdekel nagyon.Mi nem a politika miatt költöztünk ki, és nem amiatt költöztünk haza.
De értem én, hogy ez sokaknak nem világos, és nem is kell, hogy az legyen, mert nem tartozom mindenkinek elszámolással. Nekünk így jó, a gyerekeim köszönik szépen tök boldogok itthon, a kerületi általánosban, és nincs különösebb gondunk.
A férjem mondta, hogy nem is érti, miért érdekes a mi sztorink. Mások is költöznek ki, mások is jönnek haza. Bár az tény, hogy az olyan, mint mi, aki nem munka miatt indul el, hanem úgymond "just for fun", azért az nem mindennapi. Pláne három gyerekkel.
Amúgy én azt gondolom, hogy a külföldre költözés nem való mindenkinek. De most sok olyan ember indul útnak, aki amúgy soha nem ment volna el, mert nyelvet se beszél, és igénye se lenne a változásra. És ha ezek az emberek nehézséggel szembesülnek és esetleg kevésbé rugalmasak, akkor persze, hogy az adott ország lesz hibás, és Magyarország a csodák bölcsője, ahová visszavágynak.
Ha valaki Londonba kerül, és egy nedves, penészes, koszos tömegszállásra kerül, ahonnan csak mosogatni jár el, és senkivel nem tud beszélni, de közben riadtan nézi, hogy mennyi furcsa, színes ember van körülötte, akkor az tényleg horrorként fogja fel a kinti létet. Ennek én nem fogom tudni elmagyarázni, hogy miért is jó és izgalmas Anglia, és hogy én miért szeretem.
De szerencsére nem is kell - nincs bennem vágy, hogy bárkit is meggyőzzek, hogy miért is jó kinn, pláne mert azt látom, hogy nem is. Nem mindenki szereti Angliát, és nyilván nem mindenki fogja szeretni Spanyolországot sem, még akkor sem, ha látszólag a tengerpart-pálmafák-napfény háromszögön nincs mit nem szeretni. Ennek ellenére azért onnan is érkeznek haza csalódott emberek, (nem magamra gondolok) akiknek nem sikerül kinn elérniük a boldogságot, és ott is a túró rudi és az otthoni kis falucska után fognak sírdogálni esténként.
De ezzel nincs baj! A baj azzal van, hogy mostanság mindenhonnan az folyik, hogy külföldre menni jó, és hülye aki itt marad, és lúzer. Pedig nem mindig jó, és nem is mindenkinek.
Van aki jobban bírja a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlanságot, ami azzal jár, hogy idegenbe szakad az ember, van aki ettől teljesen bepánikol. És még csak azt se mondhatom, hogy én mindig, folyamatosan méznyalásnak tartom azt, hogy utazunk, mert aki olvassa a blogot az tudja, hogy nehézségek azért akadnak mindenütt, de hozzáteszem, gondokkal még az is szembesül, aki a kis falujából se teszi ki a lábát egész életében. Szóval ne legyen illúziónk, a gond az élet velejárója.

[ Read More ]

Egy gonddal kevesebb

No hát megvolt a műtét én meg elkezdtem a maratoni sorozatnézést. Nem is nagyon lehet kibírni ép ésszel anélkül, hogy az ember egész nap csak az ágyban fekszik.

Tudom, írtam, hogy lesz műtét, aztán meg jól eltűntem - de bevallom, ez az altatás most rosszabb volt, mint az előző. Emlékszem, hogy az augusztusi műtét után azt mondták, keljek fel és sétáljak - és bár én nem hittem, hogy a frissen műtött lábammal ez lehetséges lesz, de megpróbáltam és sikerült. Nem is fájt, annyira nem, hogy ki se kellett váltanom a fájdalomcsillapítót.
Na, hát fájni most se fájt - viszont nem nagyon bírtam felébredni. Újra és újra visszaaludtam, és amikor felkeltem járkálni, akkor rettenetesen szédültem és hányingerem volt. Aztán visszafeküdtem és visszaaludtam. Negyedóra múlva újra, és újra nem ment. A harmadik próbálkozás után már olyan rosszul voltam, hogy a nővér azt tanácsolta, ne álljak ellen az ingernek, hányjak nyugodtan, és jobb lesz. És láss csodát - igaza volt. Utána elmúlt a szédülés, és minden rendben lett.
Azóta fekszem itthon, és sorozatozok. Előfizettem a bahu.tv-re, ahol 200 sorozatot lehet nyomon követni, én kiválasztottam kb 30-t, és elkezdtem nézegetni. Amúgy is nagy sorozatrajongó vagyok, ez így maga a mennyország. Pláne, hogy időm tenger, dolgom semmi. (Valaki, aki külföldön él, lecsekkolhatná nekem, hogy van-e rajta geográfiai korlát. Tehát, hogy külföldről is lehet-e nézni. Csak regisztrálni kell - utána már lehet is nézni, csak aztán az első film után 10 percet kell várni a következőre, utána 20-t, stb. És végül is két hétre 500 Ft meg nem sok, amit kér a korlátlan felhasználásért. Szóval elég jó ki oldal. Majd írok a kedvenc új sorozataimról is, csak most még heves nézésben vagyok.)
Amúgy jól vagyok és kicsit már sétáltam az utcán is, de azért úgy döntöttem, hogy a varratok szedéséig azért nem veszek részt a háztartásban és a gyerekezésben - ami rettenetesen nehéz. Úgy meg különösen, hogy közben azért itt vagyok a lakásban, nézem, hogy a férjem a két munkája mellett próbál főzni, mosni, gyerekezni, esti mesélni. Rémes!!!! Nem azért, mintha rosszul csinálná, hanem mert állandóan bennem a vágy, hogy kipattanjak és segítsek neki.
Na, azért ez a pattanás ez még nem megy igazán. A járás nem fáj, de azért fekvés közben húzódnak a varratok. A felkelés, lefekvés procedúrája se egyszerű. Ráadásul a mosakodás, a hajmosás teljes rémálom. Igaz, azért most, hogy hűvös, esős az idő, egy kicsit kellemesebb, mint múltkor, az augusztusi kánikulában volt. De azért nagyon buta dolog lenne hősködni és belevetni magam a házimunkába, az "úgyis itthon vagyok" felkiáltással. Mindenféle csúf mellékhatása lehet annak, ha most nem pihenek, így hát erőltetem.
Megvallom, azért egy nagy kő esett le a vállamról, most, hogy ezen is túl vagyok. Végül is már hónapok óta terveztem. Részemről le is mondtam minden munkát az eljövendő pár hétre. Egyszerűen egy frissen műtött lábbal nem kényelmes ülni, hamar elfáradok, kifulladok és bevallom, nem is akarok most leadási határidőkkel stresszelődni. (Persze milyen az internet-nomádok sorsa - a férjem is próbálta lazára venni ezt a hetet, de richtig mostanra zsúfolódott be neki egy csomó hirtelen SOS meló.)
Amúgy most ugye még jön hat hétnyi fáslizás, és utána jópár hónapnyi gumiharisnya - de úgy tervezem, hogy karácsonyra már teljesen egészséges lesz mindkét lábam. :-) Persze korábban is sportolhatok, meg kirándulhatok, ez csak a végleges javulást jelenti. De persze ez attól is függ, hogy hol fogunk élni. Magyarországon az állandó frontok miatt az érrendszer jobban megviselődik - Anglia ilyen szempontból ideálisabb hely lenne. (Spanyolország meg rémes választás, nekem mondhatja bárki, hogy az a világ legegészségesebb helye minden felmérés szerint. A levegő, a tenger az tényleg verhetetlen - de azért a 40-50 fokos hőség azért "az én koromban" már durva.)
Mert persze újra felmerült, a most hogyan is tovább kérdés - de arra kellett rájönnöm, hogy ez most már fel se nagyon zaklat. Ha költözni kell, akkor veszem elő a dobozokat és kész. Nem fogom bánni, mert soha nem kellett eddig sem megbánnom. És igen, ez a Magyarországi év is hasznos és jó volt. A gyerekeknek is. És ha nem költözünk, akkor én annak is örülni fogok. Pláne mert úgy érzem, hogy még mindig egy csomó emberrel nem találkoztam, akivel akartam, egy csomó helyen nem voltam, csomó dolgot nem csináltam meg, amit terveztem. És ha ehhez hozzáveszem, hogy már csak négy hét és jön a nyári szünet... ajjajj.
A gyerekek meg mindig szeretik az állandóságot, különösen ugyebár Bíbor, akinél abszolute bejön a papírforma, miszerint 12 éves kor fölött már fontosabb a kortárskapcsolat, mint a család, és aki azért felvetette, hogy mi mehetünk, ahová akarunk, de ő maradna még egy évet, míg itt befejezi a sulit. Szóval ez is egy ok, amiért még nincs minden eldöntve. De hát ahol öt ember van, ott már nehéz mindenkinek az igényeit kielégíteni.
Mindenesetre azt már tudom, hogy hétfőn varratszedés, és utána már a művtöri vizsgára való készülésre akarok fókuszálni, és attól tartok, emellett, meg a munka mellett (és a család mellett) sok másra már nem lesz időm. A vizsga után meg kezdődik a vakáció a gyerekeknek, ami csodás és mind alig várjuk (én is) de azért nincs illúzióm, ez azért nekem nem pihenés lesz. Soha nem az igazán. Vagy hát nem csak az, nem csak úgy. Na, hát érti ezt minden anyuka szerintem.
Meg hát nyárra is sok a tervünk most, intéznivalók, szerveznivalók - és ezektől eredményétől függ, hogy akkor merre tovább. Minden kérdéses, minden képlékeny. Érvek, ellenérvek, vágyak, remények.
De most megint azt érzem, hogy nincsenek rossz választások, csak jók. Szóval félelem az nincs bennem. A várakozás bizonytalansága meg már olyan szinten állandó nálunk, hogy lassan már stresszforrásnak se tekinthető. (Noha erről a pszichológus barátnőm nyilván mást mondana.)
[ Read More ]

Nehéz munka, bizony ám

Most komolyan, hát tényleg édesek vagytok. Na jó, nem hagyom abba, sőt - írok ma is. De csak azért, mert tényleg ennyire biztattok, nehogy abbahagyjam.

Szóval amikor nem írok egy ideig, azt sok ismerősöm, és blogolvasóm hajlamos arra fogni, hogy akkor biztosan nagyon boldogtalan vagyok, olyan nagyon, hogy még írni sincsen kedvem.
Elárulom: olyan rosszul még életemben nem voltam, hogy ne írjak. Enélkül nem telik el nap. Csak hát ugyebár nekem a szakmám is az írás, így amikor nem a blogot nyúzom, akkor cikkeket írok. Ha azt sem, akkor meg interjúkat csinálok, esetleg kutatok. De olyan is megesik, hogy tanfolyamon ülök, esetleg tanulok rá.
Valójában ez a festménybecsüs tanfolyam csak az elején tűnt ártatlan, kevés időt igénylő szórakozásnak. Mert hát ugye heti 2-szer három óra, hát az nem sok. Ja. De valójában azért az nem is három, inkább négy. És emellett azért elég erősen szükség van az önképzésre is. Múzeumok, galériák, extra előadások és persze a szinte kötelező árverések.
Elképesztő, hogy milyen élénk világ ez, és jó dolog érezni, hogy mennyire sokat tanultam egy év alatt. Múlt héten amikor az utolsó óránk volt, és az volt a feladat, hogy vegyük kézbe a festményeket, grafikákat és mondjuk meg mennyit érnek, olyan 80%-ban sikerült helyes válaszokat adnom. Ami amúgy elég jó eredmény. Igaz, azért nagyokat lehet bukni. Nem csak azért, mert sok a hamis kép (amiket én nem feltétlenül tudok felismerni) hanem azért is, mert ha valami tetszik, akkor hajlamos vagyok felülbecsülni azok értékét. Nem baj - okulok, tanulok.
Nem tudom írtam-e már, de nagyon jó fej csoportunk van ám. Annyira, hogy most, hogy befejeződött a tanfolyam, mi azért továbbra is találkozunk minden héten, hogy együtt átvegyük a tételeket. Mert 20 tételünk van (ezen belül a és b kérdések, szóval 40 témakör) és ezek azért elég combos témakörök. Mert amikor azért egy kérdés például úgy néz ki, hogy "beszéljen a 16-18. századi festőiskolákról, nemzeti iskolák felismeréséről és a festészet-technikai eljárások alapján" az mondjuk azért röpke 300 év, amit ebbe bele kellene gyömöszölni, ami nem két mondat. Legyünk őszinték: ezek olyan művészettörténeti államvizsga szintű kérdések - nyilván persze a szint, amit majd elő kell adni nem lesz ugyanolyan kemény. Legalábbis reméljük. Sokat kell azért tudni.
Szóval mi úgy döntöttünk, mivel a vizsga csak június 17-én lesz, mi azért összejövünk addig is hetente, és minden héten 3 tételt kidolgoz valaki és előadja. Tegnap volt az első ilyen szeánsz - volt pogácsa, süti, vetítőgép, mindenki megkapta kinyomtatva a tételeket, és azért este fél 8-ig elment az idő. És hozzáteszem, messze nem érzem, hogy az a három tétel, amit átvettünk már itt lenne a fejemben. Lesz még rajtuk bőven tanulni való. Eközben böngészem az aukciós katalógusokat is - pár hét múlva kezdődik a tavaszi szezon. És hát tanulni kell, figyelni az árakat, műveket. Nem feltétlen a vizsgára - inkább azért, mert ez érdekel engem.
Eldöntöttem amúgy, hogy ha maradunk Magyarországon, akkor elvégzem a műtárgyas tanfolyamot is. Nem mondom, hogy elégedett vagyok a BÁV szervezésével - annyira amatőr, hogy szinte már fáj. Csak egy példa: két hete volt a modulzáró vizsgánk, aminek keretében 10 képet kellett meghatároznunk. Szerző, cím, érték stb. Meg is csináltuk. Majd rá két napra jön egy emil: nem is 10, hanem 15 képet kellett volna meghatározni, így a plusz öt képet akkor a jövő héten pótolni kell. Ez már önmagában is elég felháborító, most komolyan, senki nem olvasta el korábban, hogy miből kell vizsgáznunk???? De ennél is felháborítóbb a mód, ahogyan ezt kommunikálták velünk. semmi "bocsánatot kérünk, amiért elcsesztük" - pedig ez azért a minimum lett volna. A másik amit hiányoltam a, "és természetesen azt az órát, ami így elmarad pótolni fogjuk" mert azért az ő hibájuk miatt így most két órás késéssel kezdődött az aznapi óránk, és az már csak a hab a tortán, hogy sikerült a város két felébe szervezi a pótvizsgát és az utána következő órát, pedig lehetett volna egymás mellé is. És ez csak egy apróság - voltaképp a szervezés egész évben sok bosszúságot okozott, és bevallom, nem is minden tanárral voltunk elégedettek. (Volt olyan bűbájos, édes tanárunk, aki nulla információt adott át nekünk...)
Szóval amikor én azt mondom, hogy folytatni akarom, és még többet tanulni, akkor nem csak a férjem húzza fel a szemöldökét csodálkozva és rosszallóan, hanem sok csoporttársam is. Merthogy ezekből még akarok? Még akarok bosszankodni az amatőrségükön, és a bénázásukon?
De én ha mérlegre teszem, hogy akkor most mi volt több, az élvezet vagy a bosszankodás, akkor a helyzet az, hogy jóval többször okozott ez örömöt nekem, mint álmatlan éjszakát. Sőt, igazából utóbbiból egy sem volt. Gyakran éreztem, hogy a BÁV egy nehezen mozduló mamut, egy múlt századból itt maradt szocialista állami csökevény (noha már rég nem az valójában) de még többször éreztem, hogy ez a világ, a műkereskedelem a műtárgyak, festmények olyan izgalmasak, ami feledteti, hogy lehetne ez zökkenőmentesebben is, vagy mondjuk diák-központúan, ahol azt érzem, hogy figyelnek rám, és hogy nekem jó legyen, hogy élvezzem. A bosszankodások gyorsan elmúltak, mint amikor egy kekec BKV ellenőrrel találkozik az ember - viszont nagyon sokat kaptam, szakmai, gyakorlati fogásokat. Hangsúlyozom, nem lettem szakértő. Ő, messze vagyok én, olyan 10 év még kellene hozzá legalább. De elindultam egy úton, amit nagyon élvezek, és amit szeretnék folytatni. Kérdés, hogy lesz-e rá valamilyen formában lehetőségem.
Sok szempontból mamut vagyok én is, nehezen mozduló. Az, hogy ennyifelé kell helyt állnom, (újságcikkek, tanfolyam, háztartás, gyerekek) azt jelenti, hogy állandó lemaradással küzdök, és soha nem érek a dolgaim végére.  Vagy cikket írok, vagy vasalok. Vagy könyvtárba megyek, vagy ebédet főzök. Minden nem fér bele. Döntenem kell minden egyes nap, és elfogadni, hogy nem tudok mindent belepréselni a napomba, amit szeretnék. Az meg külön rosszul esik, hogy tudom előre, most még istenes a helyzet - egy hét múlva, amikor túl leszek a műtéten, jópár hétig még ennyit se tudok majd csinálni. Se ülni, se járni nem lesz kényelmes, fájni fog, fáradt leszek. Kötözés, varrat szedés, hasbaszúrás, utána meg a rohadék állandóan lecsúszó fásli. Igen, ahhoz képes a mai nap még isteni. Ma csak a vasalás a fő program. Közben lehet sorozatokat nézni. Most éppen a Terápia első évadát. Aztán megfőzöm az ebédet, mert ma mindenki korán jön haza. És aztán várom a sminkest, és a fotóst. Mert a Nők Lapjában lesz velem egy interjú, és kell hozzá egy szép családi fotó. Ez persze nem panasz. Ezek azért a munka elég kellemes bónuszai. És remélem, hogy legalább olyan jó képek születnek, mint amilyenek 2008-ban. Igaz, most nem a Tucsek Tündi fog fotózni, mint akkor régen. De drukkolok, hogy azért legalább ilyen jól sikerüljön, mint ezen a (te jó ég!) immáron hét éves fotón ott fenn.
[ Read More ]

Rohan az idő


Ránéztem a blogra, és azt láttam, hogy te jó ég, öt hete nem írtam, és ez azért rekord. El is gondolkodtam, van-e még értelme folytatni, ha nem is írok, és gondoltam, ez azért megér egy blogbejegyzést.

Szóval hát itt vagyunk Magyarországon, és nyilván mivel magyarul írom a blogot, azért mindig azt gondolom,  nem olyan érdekes ez annak, aki el tud olvasni.Mert hát mindenki tudja, hogy mi van itt. Vagy gondolja. Bár tény, hogy ha az ember elmegy külföldre, akkor valóban kicsit eltorzul az agyában a kép Magyarországról, de elsősorban rossz irányba, a legtöbben úgy tekintenek haza kintről, mintha valami középkorba visszasüllyedt hely lenne, ami nagyon nem igaz, mert a dolgok azért szép lassan ugyan, de láthatóan fejlődnek.
Például az emberek a mozgólépcsőn megtanultak jobbra állni. Emlékszem, amikor 2010-ben kiköltöztünk, akkor ez még egy poénforrás volt, hogy ez mennyire nem megy. És most már tessék, lassan már csak én vagyok az egyetlen béna, aki ezt képtelen megtanulni, meg azért is, mert nekem a kapaszkodás sokkal jobban esik bal kézzel, így meg mindig rám morognak amikor valaki elszaladna mellettem, én meg nem győzök bocsánatot kérni.
De sorban állnak már az emberek a trolin is, amikor az első ajtónál kell felszállni. És igen, még nem olyan tökéletes az a sor, mint Angliában, ahol azt hiszem ki is tépnék annak a szívét, aki tolakodni merne, míg itt ez azért nagyon általános, de tény, azért alakul és formálódik az a sor, ami biztató.
A sulit meg kifejezetten szeretik a gyerekeim, még úgy is, hogy azért folyamatosan nézünk Zsolttal, hogy WTF. Mint múlt héten, amikor Borsikám hazahozott egy kettes környezetből, és én kérdeztem, hogy ugyan már drágám, mit nem tudtál, mire kiderült, hogy plusz-pontokból gyűjtött össze egy kettest. Érted, plusz pontokból. Év közben amikor valami jót csinál az ember, akkor kap egy plusz pontot. És most összeszámolták. Akinek 30 jött össze, az ötöst kapott, neki csak 9 volt, ami kettest ért. Akinek öt volt, az egyest kapott. Na, ilyenkor azért felmegy az agyvizem - de bevallom, annyira nem, hogy emiatt bemenjek reklamálni. Mert valójában az a tény, hogy milyen jegyeket kap a gyerekem, már jó ideje  teljesen hidegen hagy. Azt hiszem ez is egy hozadéka annak, hogy ennyi helyen éltünk már. Angliában mindig fényévekkel az osztálytársaik előtt jártak, Spanyolországban meg buktak is, mert senkit nem érdekelt, hogy nem beszélik a nyelvet, a szabály az szabály. Itt, Magyarországon elég normálisan muzsikálnak, tényleg négyes-ötösöket kapnak, és ha mégsem, akkor sincsen szidás, mert valljuk be, ez nem igazán fontos szempont. Most komolyan, mi múlik rajta. Semmi. Még a továbbtanulása sem.
Most úgy vagyok vele, hogy szívem szerint maradnék itthon, mert hát itt vagyok itthon - de közben tudom, hogy vár Bíborra egy komoly gimis felvételi jövőre, amin fogalmam sincsen, hogy meg tud-e felelni. Meg azt sem, hogy mennyire akarom én ezt komolyan venni, és rákészülni előtte valami tanfolyammal, és ezzel kínozni őt, aztán meg stresszelni. Merthogy ismerőseim elbeszélése alapján azért ez elég durva megmérettetés. Főleg azért nem látom értelmét, mert hát ő egy okos gyerek, nyilván gimiben a helye, és nem értem, hogy miért kell ezt itthon ennyire komolyan venni. Hiszen ő az a gyerek, aki úgyis egyetemre fog menni, ha nem itt, akkor valahol másutt a világban. Ráadásul már Angliában amúgy is gimis volt, és éltanuló volt ott is. Akkor meg minek ez a kutyakomédia. Úgy vagyok most vele, hogy ha nem jut be egy jó helyre, akkor visszaviszem a kinti gimibe és kész. Nem parázunk rá. Van választási lehetőségünk. Nem is kevés.
Az mondjuk bánt egy kicsit, amikor az én amúgy lelkes Borsikám, aki Angliában állandóan feladatoskönyveket kért ajándékba, most azt mondja, hogy Magyarország elvette a kedvét a tanulástól. De amúgy meg tök sok barátnője van, ami Angliában viszont nem volt. Szóval a dolgok amúgy nem rosszak, és alapvetően mindkét gyerekem szereti a sulit - csak másként, mint Angliában.
Furcsa, amikor megjegyzem valakinek, hogy hát vannak itt azért bunkó tanárok, a válasz mindig az, hogy "de hát mindenütt vannak" és először én mindig rábólintottam erre automatikusan, míg aztán rá nem jöttem, hogy de hát nem is. Angliában például egy sem volt. Ott elő nem fordulhatnak, hogy valamelyik gyereknek a súlyából, vagy butaságából gúnyt űzzön a tanár az egész osztály előtt. Itt azért ez elég általános. És azt gondolom, hogy felháborító.
Szóval billeg az egész, és megint felmerült a szokásos tavaszi menjünk vagy maradjunk kérdés. Mondjuk már elő sem veszem a dobozokat, igaz, ki se dobtuk őket. Fel vagyunk mi már készülve mindenre, az egyetlen állandó dolog nálunk a folyamatos változás. Ezen már a mi családunkban senki nem akad fenn. Lesz, ami lesz. Majd alkalmazkodunk.
Ami rossz Magyarországon, és azt tényleg nehezen viselem, az az állandó front. Vagy hidegfront jön, vagy melegfront, így viszonylag gyakran fáj a fejem. Azért Anglia ehhez képest sokkal kiegyensúlyozottabb időjárással bírt. De közben lenn voltunk most a hosszú hétvégén a balatoni házunkban, ami mindig maga az idill, és bár most nagytakarítás várt rám, a férjemre meg komplett kertrendezés, ami messze nem pihentető, de a gyerekek szabadon rohangálhattak a kertben reggeltől estig, és senkit se zavartak, ha hangoskodtak, vagy ha tetőtől talpig mocskosak voltak. Ez olyasmi pedig, amihez Magyarországon kell lennünk. Angliából nem tudnánk ilyen gyakran hazaugrani, az ottani öthetes nyári szünet meg semmire nem elég. Igaz, itt meg talán túl sok is - bár a gyerekeim már lelkesen tervezik a nyári táborokat. Vitorlástábor, korcsolyatábor, iskolai közös táborozás. Szerintem nem is fogom látni őket.
Persze lehet, hogy ez nem is baj. Mi szülők is elég hajszoltak vagyunk mostanság. Mondjuk tény, mindketten erőlteljesen túlvállaltuk magunkat, aminek persze megvan az oka, de azért elég fáradtak vagyunk. Én például mostanság reggel se tudok felkelni, és este 10-kor már beájulok az ágyba. Nem is tudom, hogy mikor írtam utoljára este cikket. Egyszerűen nem megy. Végem van, mint a botnak, és kész. Igaz, hozzáteszem: még így is jóval többet tudok dolgozni, mint Angliában tudtam, hiszen több időt töltenek a gyerekek suliban. Ráadásul most szinte csupa jó és izgalmas munkám van, amiket nagyon élvezek, és sajnálnám itt hagyni. Nyilván van olyan része az újságírásnak, amit bárhol tudok csinálni - de azért most sok jó interjút csinálok, amit nagyon élvezek.
De persze a terveim nagy részét nem sikerült teljesítenem, és ez rosszul esik. Például egy picikét se jutottam közelebb a könyvem befejezéséhez, mint nyáron, ami azért elég ciki, különösen, hogy közben két másik könyvötlet is megformálódott az agyamban. De az idő egyszerűen elfolyik a kezemből, és képtelen vagyok olyan szoros, hatékony napirendet kialakítani, mint ahogyan szeretném.
Ami igazán depresszióssá tesz, az a műtét, ami a jövő héten lesz, és a tény, hogy egyáltalán nem érzem tökéletesnek a tavaly augusztusban műtött lábam. Bár már nem kell gumiharisnyát hordani, azért jobban érzem magam benne, anélkül fáj, dagad, ami korábban azért nem volt. Most úgy érzem, hogy volt egy tök jól működő lábam, ami jól el lett baszarintva a műtét által, de az orvos azt mondja, hogy jobb lesz ez, csak türelem, de én meg úgy érzem, hogy a franc egye meg, hát akkor mostantól olyan fáslis lábú vén nyanya leszek? Nagyon gáz. És ez a tervem a másik lábammal is, ami persze így is fáj, de nem annyit, mint a másik. De ez már nem Magyarország kontra Anglia kérdés. Arról nem is beszélve, hogy mostanában inkább Spanyolország hiányzik. De azt hiszem ezt már nem is érdemes belekeverni.


[ Read More ]