#Post Title #Post Title #Post Title

Mindenkinek sikerült

Hát itt tartunk. A férjem szólt rám, hogy leszek szíves megírni, hogy a gyerekek milyen jó kis bizonyítványt kaptak, és ne csak azért rinyáljak a Facebookon, hogy a köritanár rendszeresen lehúzza Borsi dolgozatait egy jeggyel, csak azért, mert elfelejti ráírni a nevét, és hogy az angoltanár négyest akar neki adni. Mert igenis büszkélkedni kell azzal, ami jó, és nem csak panaszkodni. Tehát most jön a (kissé nyálas) dicsekvés. Át lehet ugrani, ha valakit irritál.

A helyzet az, hogy amint felmerült ez a "visszaköltöznénk Magyarországra" téma, mindenki azonnal a gyerekeink miatt kezdett aggódni, amit nem is nagyon értettem már akkor sem, mert ha eddig két ország oktatási rendszerében elég szépen helyt álltak, méghozzá anélkül, hogy (legalábbis kezdetben) a nyelvet ismernék, akkor ezzel a fránya magyarral is megbirkóznak majd, gondoltam én naivan, és amúgy a gyerekeim is így gondoltak erre. Mert hát nekik aztán tényleg van összehasonlítási alapjuk és tudják, hogy azért az nagy könnyebbség, ha az ember érti a nyelvet, amin felteszi a kérdést a tanár. Más kérdés, hogy kis rutinnal ezt egy másik nyelven is elég szépen abszolválni lehet.
De a huhogók persze mondogatták, hogy az angol oktatás szar, hozzászoktak a játékhoz, és bezzeg a magyar, hát az szemét, aljas, kiszipolyozó rendszer, amiben majd megtörnek az én szabadsághoz szokott gyerekeim. De én ettől se féltem, egyrészt mert nem minden magyar tanár emberevő szörny, szerintem, másrészt meg hát azért már nem kicsik. Nem törékeny lelkű apróságok, és ahogy Vekerdy is mondja, ha a gyereket otthon (magánsuliban stb) szeretik és bíztatják, akkor nem puhány lesz, hanem éppen ellenkezőleg, megerősödik a világ későbbi kihívásaival szemben. Tehát éppen azok a gyerekek törnek meg, akiket már ovis korukban belöknek a teljesítménykényszerbe.
Az első év tapasztalatai alapján el kell mondanom: Vekerdynek igaza van, és amúgy nyilván szerencsénk is volt, mert a suli jó, a tanárok rendesek, az osztályközösség is szuper, szóval nem nagyon volt okunk panaszra.
Persze ettől még némi kellemetlenség nyilván akadt, de amúgy ennyi még a liberális angol suliban is előfordul, ahol én spec agybajt tudok kapni attól, hogy teljesen rá vannak fókuszálva a hiányzások kérdésére, és ha tehetnék, karhatalommal vinnék suliba a lázas gyerekeket is.
Itt is akadt pár tanár, akinek megvolt a maga agybaja, például ez a környezet tanár, aki egyszerűen nem tudott nagyvonalúan legyinteni azon, hogy Borsi egyszerűen mindig elfelejti ráírni a nevét a dogákra, és emiatt mindig levont az eredményeiből egy jegyet, de az is megtörtént, hogy a négyes dogát összegyűrte és egy egyest írt be emiatt a naplóba. Az én igazságérzetem ugyan erőteljesen háborgott, de mindkét lányom biztosított róla, hogy az illető tanár amúgy zseniális, édes, kedves ember, és kértek, ne szóljak bele. Hát nem tettem. És mivel év végén Borsi mégis négyest kapott, hát valószínű, hogy azért a tanár is csak inkább nevelni akart ezekkel a jegyekkel (amúgy nem jött be neki, mert Borsi nem tanulta meg a leckét) de azért tudta, hogy milyen tudása van a gyereknek.
Hasonló erőfitogtatást vitt végbe az angoltanár is, aki egész évben egyesekkel bombázta Borsit, és végül közölte, hogy négyest fog neki adni, amin én szintén felháborodtam, mert ha valamit tud ez a gyerek, akkor az az angol, és ez vitán felül van. Hibátlan a nyelvtanja, a szókincse, az akcentusa, és ha lehetne, akkor simán lerakná a felsőfokút. De nem lehet, mert nincs 14. Végül ehhez a tanárhoz se mentem be - mert ha ő ezt angoltanár létére nem veszi észre, akkor téphetem én a számat. De úgy tűnik a tanárnő is belátta ezt, és végül ötöst adott a gyereknek, amit tegyünk hozzá meg is érdemelt a tudása alapján.
Borsi év végi átlaga végül 4.68 lett, amit egyetlen hármas csúfít, de emiatt nem is lázongok, mert ez a nyelvtan. Egyszerűen a magyar helyesírás nem megy neki. Nagyon sokat javult év eleje óta, de azért mivel ő még ezelőtt soha nem járt magyar suliba, ezért érthető módon bizonytalanabb ezen a téren.
Bíbor bizonyítványa pedig 4.74 lett, és csak a reáltárgyak rontják le kicsit. A matek és kémia négyes, és a fizika hármas. Utóbbi lehetett volna jobb is, de az elmúlt egy hónapban hiába kelt fel minden nap 6-kor, hogy újra és újra felkészüljön a fizika felelésre, a tanár nem szólította fel, hogy javíthasson. Az utolsó órán pedig mondta a gyereknek, miért nem ragaszkodott hozzá, hogy felelni akar. Bosszant egy picit - de az érdekérvényesítést is meg kell tanulni, egy hármas pedig nem a világ vége. Megjegyzem - a reál tárgyak nekem se voltak soha jó barátaim, és én is szereztem általános iskolásként ehhez hasonló jegyeket az ilyen tárgyakból, pedig én végig a magyar suliba jártam.
Szóval a tanulság számomra, és azt gondolom más hazatérők számára is, hogy nem kell betojni, mert lehet, hogy úgy tűnik, hogy az angol suliban csak játszanak egész nap, de voltaképp ott is komoly tanulás folyik, és az ott tanuló gyerek nem lesz hülyébb és egyáltalán nem lesz lemaradva, ha visszakerül a magyar iskolapadba.
A héten amúgy én vizsgázott festménybecsüs lettem, méghozzá jeles eredménnyel. Konkrétan a hat tagú vizsgabizottság megtapsolta a feleletem a 19. századi történeti festészet témaköréből, ami azért ha jól belegondolok kicsit cikis is, de azért elmesélem, mert mégiscsak büszke vagyok rá, és azért erőteljesen fényezi az egómat.
És az még inkább örömmel tölt el, hogy az egész csoport minden egyes tagja ötös lett! És ez nem azt jelenti, hogy milyen potya vizsga volt ez (durva volt, komolyan!) hanem azt, hogy nagyon összetartó csapat vagyunk és az elmúlt hónapban minden egyes héten összejártunk (volt, hogy kétszer is) és együtt tanultuk a tételeket. Aki nem akart jönni, azt rábeszéltük, aki lemaradt, azt húztuk, és persze ott volt a mázli is, mindenki jó tételt húzott. Amúgy a BÁV-osok szerint még nem volt olyan csapat, ahol mindenki ötöst kapott volna, így ezen felbuzdulva felvetettük, hogy esetleg tarthatnának nekünk egy folytatást is, amolyan "mesterkurzust", amire aztán pláne nem volt még példa, de mi ilyen lelkes kis csapat vagyunk.
Én amúgy élveztem a tanulást, és teljesen fellelkesített, hogy végre még az évszámok is belemennek a fejembe, amelyek korábban soha, és mindenféle összefüggéseket is látok, amiket korábban nem. Mondjuk amikor vizsga után hazajöttem, ledőltem a díványra aludni, és láttam, hogy egyenletek és képletek vibrálnak a szemem előtt, és éreztem, hogy most igen, elértem a tudás csúcsát, és ha ennél több tudás már nem kerülhet a fejembe, az inkább a négy órai alvásnak, és a vizsga utáni pezsgős vacsorának volt köszönhető, ami enyhén szólva is megborította a józan ítélőképességem, mindenesetre megértettem Csáth Gézát is, csak neki ópium kellett ahhoz, amire nálam a sima kiderültség is képes volt.
És nagy terveim vannak. És tele vagyok energiával. Mégiscsak megtapsolt az a vizsgabizottság, és bár más is ötös lett, taps csak nekem volt. Ez azért jó érzés. Akkor is, ha a gyerekem szerint ez cikis. És ha a férjem szerint nem kellene megírnom a vizsgáztató tanárnak, hogy a Madarász kép évszámát mégiscsak én tudtam jól a vizsgán, nem pedig ő, hiába javított ki. Mert hát az ötösnél jobb jegyet úgyse fogok már kapni.
[ Read More ]

Elfáradtam

Talán a műtét, talán az egész évnyi hajszoltság, talán a sok munka, talán vashiány. Vagy egyszerűen csak öreg vagyok. Nem tudom. De azt igen, hogy elfáradtam. Nincs kedvem semmihez. Írni sem. És nem csak blogot, cikket sincs kedvem írni. 

Pedig igyekszem pihenni - esténként korán fekszem le, szinte a gyerekekkel együtt. Reggel pedig az utolsó pillanatig ágyban maradok, nem ritka, hogy a gyerekek már elmennek a suliba, amikor kikászálódok az ágyból. (Igen, a férjem ad nekik reggelit, és nem, nem gondolom, hogy egy 13 évesnek fogni kell a kezét, miközben reggel készülődik, szóval nincs emiatt lelkiismeretfurdalásom.) És ezután még simán előfordul, hogy visszabújok az ágyba, hogy alhassak még egy keveset.
Mert fáradt vagyok. Ólmosan, mákonyosan, álmosan. És ezen se a kávé, se az erős tea nem segít, és úgy tűnik, még az alvás sem. Azok a reggeli séták az oviba, amik ősszel-télen felpezsdítettek, és hozzájárultak, hogy munkakészen üljek a gép elé, most sokkal hosszabbnak tűnnek. Egyszerűen kifáradok, mire hazaérek, mintha az ovit messzebb pakolta volna valaki, és alig várom már, hogy leülhessek, vagy lefekhessek, ha hazaérek.
Nem, a lábam nem fáj. Kicsit sem. Ha mégis, akkor az nem a frissen műtött, hanem a régi. Legszívesebben mindkettőt fásliznám, de nem teszem, mert egyrészt szerintem röhejes, másrészt meg hát mostantól mégse lehetek fáslizott lábú nyanya. Épp elég egyiken a kötés, nem fogom magam azzal égetni, hogy múmiaként járkálok az utcákon. Amúgy is utálom az egész fásli dolgot. Mindig a legrosszabb pillanatokban kezd el letekeredni. Várom a gumiharisnyát, mint afféle öregek otthonába érkezett messiást, és tudom, hogy ez most jobb lesz, mint amit tavaly kaptam, mert akkor beleszuszakoltuk a lábam egy nem tökéletes, de mégis standard méretbe - most viszont ezt rám szabják és készítik. Igen, másnak szabó készíti a méretére az öltönyt - nekem a gumiharisnyát. Ide jutottam.
És oda, hogy nem érdekel a munka. Nem akarok írni. Nincs hozzá erőm, hogy felhívjam a riportalanyokat, hogy ötleteket adjak le, hogy egyáltalán kitaláljam, miről akarok írni, és nem, most írni se akarok.Ez persze a műtét előtt logikus lépés volt - mostanra lassan már kínos, mert hát ez a munkám, ha ezt nem csinálom, akkor ki vagyok? Háztartásbeli, aki mos, főz és vasal? No, nem mintha ez három gyerek mellett kevés munkát jelentene, megjegyzem. Ezzel is simán elmegy a nap, ahogy lassan, tötyörgősen pakolászok, főzögetek, várom haza a gyerekeket.
És mielőtt valaki kitlálná a tutit, kicsit sem vagyok depressziós. Minden apróságnak tudok örülni, annak meg külön örülök, hogy gyönyörű napos az idő, igazi nyár lett hirtelen, annak már egy paraszthajszállal kevésbé örülök, hogy mindjárt kezdődik a maratoni vakáció, ami persze Angliában nagyon hiányzott. És annak is örülök, hogy van egy balatoni házunk, ahol mennyeien fogják magukat érezni a gyerekek.
Csak éppen azt számolgatom, hogy van még addig uszkve 7  napom, és hogy ezalatt kéne felkészülni a festménybecsüs vizsgára, mindenféle zseniális nyári ötletekkel bombázni a szerkesztőket, meg is csinálni pár cikket, és szervezni a nyári táborokat, kirándulásokat, programokat - most, míg itt vagyunk, van net és van idő is, hiszen a gyerekek nemsokára 24/7-ben velem lesznek.
És ez egy kicsit szorongat. Nem az, hogy velem lesznek, mert amióta nagyobbak, és van kertes nyaralónk fele olyan kín nincs a nyári szünet, mint korábban. Hanem mert annyi dolgot akartam még csinálni. Egy csomó emberrel nem ültem le kávézni. Egyáltalán. És akivel mégis, azzal jó lenne még egyszer. És terveztem még könyvtárt meg interjúkat. Csomó teendőt, ami már látom előre, nem fog megvalósulni a nyári szünet előtt. Ami persze nem baj, minden megvár, ezt már tudom. És a nyári száműzetésem kicsit se lesz rossz, azért aztán végképp nem kell sajnálni.
Csak jó lenne, ha reggel kipattanna a szemem, és nem azt érezném, hogy mákonyos, halálos fáradtság húz vissza az ágyba. Ha esténként nem azt várnám már, mikor megy az összes csemete az ágyába, hogy végre én is ledőlhessek. És főleg, ha napközben azt érezném, hogy kirobban belőlem az energia, és nem azt, hogy alig várom már, hogy feldobhassam a lábam, és pihenhessek kicsit.
(A képen egyébként az én 8 hónapos Borsikám látható, aki félúton mászás közben elaludt. Feje benn a medencében, amit akkoriban járókaként használtunk, a feneke meg kinn. És csak úgy, útközben egyszerűen elnyomta az álom. Na, erre most én is simán képes lennék. )
[ Read More ]