Három gyerekkel irány Magyarország!

Származási hely: Három gyerekkel irány Magyarország!

Mindenkinek megvan a maga pokla. Az enyém a pakolás. Ma is leizzadva ébredtem fel. Álmomban dobozból dobozoltam.

Csak tömtem a cuccokat a bőröndöm, a kabátom zsebeibe, próbáltam szelektálni ez kell, ez nem, szekrényekbe préseltem, ami még talán később szükséges lesz, de közben egyre sürgettek, indulni kell már, nincs idő, lekéssük a repülőt. Én meg ott voltam a káosz közepén és mindenütt szemét volt, és tudtam, hogy amit ott hagyok, azt kidobják, az nem vár meg és féltem, hogy olyan dolgok is eltűnnek majd, amikre szükségem lenne. Rémes volt. Megjegyzem: a valóságban soha nem kényszerültem még arra, hogy ilyen sietve, rohanvást induljak valahová. Nagyon is szeretem megadni a módját, kihasználni az időt - elég stresszes amúgy is számomra minden indulás. És ne, ne röhögjetek. Attól még, mert egy csomó költöztem, pakoltam az elmúlt években ez kicsit se lett könnyebb. Persze rutinosabb vagyok, de attól még az indulás előtti éjjelen akkor is óránként ébredek és nézem az órát, nem kell-e még felkelni.
De ezek a dobozok... azt gondolom életem végéig kísérteni fognak és ha a pokolba kerülök, ott biztos a pakolási részlegbe fognak beosztani.
Persze az álom és a valóság között nem is olyan éles a határvonal: szétnézek a lakásban és látom, bizony ráférne egy nagytakarítás. Irigykedve nézem író ismerőseimet, akik a Facebookra fotókat tesznek fel az íróasztalukról, és azon minden bájos rendetlenségben van, némi kávé és egy csokor virág mellett. Na, az én asztalomról nem érdemes fotót készíteni. Azon a taknyos zsebkendők mellett millió cetli van, némelyik már hónapok óta várja, hogy a kezembe vegyem és megvalósítsam a rajta lévő ötletet, de vannak reklámcetlik, újságból kivágott régi hírek (inspirációk) egy szív alakú zselés melegítőpárna, egy Shakespeare Lego figura, befizetetlen számlák,egy német naptár, rengeteg ceruza, radír, post-it, névjegyek, hajgumik, és millió apró kis elektronikus kütyü, vezeték, MP3 lejátszó, könyvtári olvasójegyek, és újságok, melyekben benne van a cikkem és be kéne már scannelni. És még nem is vettem mindent leltárba.
A lakás hasonlóképp néz ki. Folyamatosan kínlódok, mert érzem, hogy választanom kell: a házimunka és a pénzkeresős munka között. Ami egyszerűbb lenne, ha nem itthonról dolgoznék, mert így amikor csak pisilni megyek, mindig szembesülök azzal, hogy bárhová nézek, munka vár rám. Ebből aztán logikusan adódik, hogy folyamatos lemaradással és lelkiismeret furdalással küszködök.
Akárhogy is szépítem, jóval hajszoltabban élünk, mint annak idején Angliában. Ott legalább tudtam: azért nincs időm, mert Bende délben hazajön az oviból. De azt reméltem, hogy majd itt, ahol négyig benn maradhat, majd egyszerűbb lesz az életünk, de nem terveztem bele, hogy a lányok viszont már 2-re hazajönnek és bizony akkorra már ebédet kell eléjük varázsolnom, tehát délben neki kell állnom főzni. Persze, ideális állapot, ha van itthon minden, ami ehhez szükséges és nem kell elszaladnom vásárolni. Mert ha nincs, akkor az még több kört és időt jelent.
Márpedig időből nincs sok. A délelőtt pillanatok alatt elrepül. Egyszerűen folyamatosan azt érzem, hogy nincs időm írni, még a cikkekre sem, nemhogy arra, hogy belekezdjek a könyvbe. És akkor jön a zsonglőrködés, hogy ha hazajönnek a lányok, akkor legyek velük is egy kicsit, de közben fél szemmel a számítógép felé kacsingatok, mert bennem még a félbehagyott cikk és le akarom még írni, amit elkezdtem és ami most még menne, jobban, mint félálomban, ébredés után. Közben elindítani a lányokat, zongoraóra, hegedű óra, figyelni az órát, hazahozni Bendét, onnan meg már esélyem sincsen írni, rám szakad a házimunka, teregetés, vacsora, mosogatás, pakolás.
A vége az, hogy minden este elégedetlenül fekszem le aludni. Úgy érzem: se a gyerekekkel nem voltam 100%-osan, se a munkámmal nem haladtam úgy, mint akartam. És az utóbbi hetekben (hónapokban) ehhez jött a folyamatos fáradtság, ami már 10-kor fejbe vágott. De legalább már ennek kiderült az oka: brutál vashiány. Egy vérvételen kiderült: a minimálisan szükséges vas fele sincs a véremben, voltaképpp az is csoda, hogy még fel tudok kelni. És hogy minden igazán szép legyen, sikerült egy brutál fertőzést is összeszednem, így most majd két hétig folyamatos antibiotikum kúrán vagyok. Szerencsére semmi komoly, és valójában jó érzés, hogy kiderült a bajom, mert így legalább látom a fényt az alagút végén: pár hét, és talán sikerült mindenből kikeveredni.
Igaz, akkorra beütemeztem már egy szemészetet: mintha az utóbbi időben a szemem is romlani kezdett volna, azok a fránya apróbetűk valahogy egyre bolhaszerűbbnek tűnnek. Mondjuk az olvasószemüveget nem is bánom, gyerekkoromban is úgy éreztem, hogy én lelkileg szemüveges vagyok, úgy érzem illene hozzám. (Persze jó keretet kéne találni.)
De valahogy már megint úgy érzem, hogy csak várok, várok, hogy végre elinduljon a saját életem. Nem fizettem be végül semmilyen tanfolyamra (brühü), de most úgy látom, hogy időm se lenne rá - ami persze illúzió, mert arra van az embernek, amit akar. De eddig a gyerekek életét szerveztem - nem is értem, hogy aki napi 8 órában dolgozik, az mikor főz, mosogat, szervez különórát és viszi el a teknőst az állatorvoshoz, a gyerekeket fogorvoshoz, kozmetikushoz és persze mindegyiknek kéne személyes idő, amikor beszélgetünk, csak mi ketten, és új cipő, és újra ruha, és A3-as mappa rajzórára, és mindez kinek a feladata? Hát persze, anyáé. Én meg rohanok ide, oda és azt veszem észre, hogy hiába darálom a feladatokat, mégis elmegy a teljes napom, de a to-do listámon soha nincs kevesebb feladat. Közben meg annyi jó kis tervem lenne, és a szívem szakad meg amiatt, hogy még mindig nem jutottam el oda, hogy a szívszerelem projectjeimet csinálhassam. Lassan már kételkedem abban, hogy erre egyáltalán valaha képes leszek-e. És hogy vajon önzés-e, ha azt mondom, hogy nem főzök, hagyjatok, anya ír és dolgozik. Vagy hagyjam a fenébe és majd írok könyvet amikor öreg leszek, mert a gyerekek meg most vannak itt és most kell velük lennem. Vagy épp ellenkezőleg, akkor vagyok jó anya, ha megmutatom, hogy nem kell a családért feláldoznunk magunkat, mert lám anya is képes volt három gyerek mellett könyvet írni, tornázni járni és megtanulni franciául ÉS még a gyerekekkel is foglalkozni. Persze tudom, reális tervek kellenének. De vajon mi az, ami már sok és túlzás? Fogalmam sincsen. (De nem csoda ezek után, hogy Borsika lányom úgy kellett erőszakkal lebeszélni arról, hogy németül is elkezdjen idén tanulni, ne csak franciául.)

Költözésben már profi lehetnék, és sok tekintetben vagyok is, de néha azért elveszettnek érzem magam. Így telt a múlt hetem is. Nem is értettem, mi a bajom. Aztán a hétvégén visszamentünk a Balatonhoz és minden megvilágosodott előttem.

Beléptem a kertkapun, kinyitottam a ház ajtaját, és minden olyan szép, rendezett volt, ahogyan hagytam. A szobák felsöpörve, a polcok pormentesen és olyan jó nyugalmas volt minden. Na jó, persze az út nem volt könnyű. A szokásos két óra helyett majdnem négy órán át jöttünk, óriási dugó volt Budapesten, ráadásul őrült hőség, bosszankodtunk is rendesen rajta. De aztán megláttuk, hogy mi okozza a lassulást, és már hirtelen nem is volt az egész olyan rémes. Legalábbis az, ahogyan mi a kocsiban kínlódtunk a három gyerekkel.
Mert ott mentek az út szélén a menekültek, gyerekek, felnőttek, szomjasan, éhesen, abban a forróságban, amit a légkondis kocsiban ülve is nehéz volt elviselni, pedig én csak a seggemen ültem, és pontosan tudtam, hová megyek és mi fog rám várni, és azt is, hogy lesz este hol lehajtanom a fejem. Csönd lett a kocsiban, rossz volt az egész. Az erőltetett menet, ami a szemünk előtt zajlott le, és amiről annyit olvastam, igaz ott zsidók voltak, ezek meg szírek és afgánok, de Isten bocsássa meg nekem, számomra mind ember. Valami elképesztő volt nézni, érezni amúgy az elmúlt hetekben, hogy a fél ország a szemem előtt fasizálódik, és hogy vannak emberek, akik képesek örülni annak, hogy egy gyerek megfulladt a tengerben ("eggyel kevesebb") vagy annak, hogy 71 másik megfullad egy kocsiban ("rendszeresíteni kéne ezeket a járatokat"). Én meg csak nézek, hogy tudnak emberek ilyet leírni, nők, anyák gyűlölettel fröcsögni, ráadásul nem névtelenül - arccal, névvel a Facebookon, kommentekben.
Csak azért nem veszett el a teljes hitem az emberiségben, a magyarságban, mert a FB oldalamon ott voltak a nagybetűs EMBEREK is, akik vizet, babakocsit, ételt, pelenkát vittek, kimentek játszani a menekült gyerekekkel a Keletihez és végtelen empátiával segíteni próbáltak. Nem akarok én okoskodni, pontosan tudom, hogy a kultúrák együtt élése végtelen nehéz és még az extra toleráns Angliában sem könnyű, sőt, ott is vannak gondok - de inkább csak az újságból, mert személyesen csak kedves, segítőkész arab, indiai, szomáliai, afgán nőkkel találkoztam. Sokkal nyitottabbak voltak, mint az angolok.
Mindenesetre felzaklatott a sok gyűlölködés ami körbevett mostanság és kifejezetten jó volt elmenni a Balcsihoz szilvát szedni, meg téliesíteni a házat, sütni-főzni. Rend, egyszerűség, nyugalom, csönd, friss levegő. Otthon.
Ami Pesten nincs. Vagy legalábbis már nem úgy, ahogyan régen. Majdnem három hónapig voltunk a Balatonnál, ami idilli állapot, tudom én. De közben senki nem takarított Pesten, ha feljöttünk is egy-két napra, akkor sem ez volt a fontos a 40 fokban, így most, amikor augusztus végén visszajöttünk, döbbenet volt látni a rumlit, hogy az ablakpucolástól, a portörlésen át a rendrakásig minden rám vár, nekem meg nincs időm, mert kezdődik az iskola (vásárlás, könyvbekötés) és persze millió munka is rámszakadt, azzal megspékelve, hogy én azt hittem, hogy akkor hétfőtől iskola van, de kiderült, hogy csak hétfőn se suli, se ovi, és még pénteken is szünet van, szóval nagyjából három napig ültem a gép előtt és csak írtam és írtam, hogy minden munka el legyen végezve, és közben meg igyekeztem nem oda nézni, ahol várt a takarítanivaló.
Közben meg rosszul éreztem magam, hogy körülöttem mindenki megy segíteni a menekülteknek az ismerőseim közül (úgy tűnt, na), én meg egyáltalán nem érek rá, de tényleg nem, mert rám dőlt a munkadoboz, ami amúgy jó, de úgy, hogy a gyerekeimnek is kész kaját veszek a sarki kifőzdében, és az már nem fér bele, hogy vizet is osszak a Keletinél, de közben meg nyomasztott rendesen, hogy hát milyen ember az, aki nem megy. Végül pénzt utaltam gyógyszerre, de ettől amúgy nem lett automatikusan jajj-de-jó-ember-is vagyok érzésem.
És hozzájött persze az újabb stressz is,  ami igazából jó hír, de mégis munkát és újabb káoszt okoz az életben - méghozzá, hogy a héten aláírtuk ügyvéd előtt is a lakáseladási papírokat, szóval húsz év után megválunk a pesti lakásunktól, és kicsit több, mint fél év múlva ki is kell költöznünk. Addig kell újat, szebbet, jobbat találni, felújítani és átköltözni. Szóval nem véletlen a káosz - már megint dobozolunk, válogatunk. Újra át kell nézni minden egyes holmit és megbecsülni, kell-e ez nekünk annyira, hogy megérje dobozba rakni és átcipelni valahová. Nem kis teher - aki költözött mostanság, az tudja miről beszélek.
Nem panaszkodom, mert tényleg örülök, hogy eladtuk a lakást, mert millió hibája volt, de mégiscsak húsz éve itt lakunk és minden nyomiságával együtt a szívemhez nőtt, hiszen az elmúlt húsz év volt életem legcsodásabb időszaka, és egyszerűen fáj ettől elbúcsúzni, még akkor is, ha az elmúlt évek költözései megtanítottak arra, hogy nem a helyek és nem a tárgyak a fontosak. Ez akkor is nagy lépés.
Még akkor is amúgy, ha a férjem szerint boszi vagyok, mert pont úgy jött össze minden, ahogyan én azt a fejemben kitaláltam és "megmadzsikoltam". Szóval nincs panasz, minden maga a tökély - de attól még stressz, annak minden jelével együtt, ami ilyenkor rajtam fizikailag kitör. Gyomorégés, bőrviszketés, vörös foltok, gyakori fejfájás. Nyilván ha meglesz a másik lakás, akkor majd minden könnyebb lesz egy kicsit, de persze ez csak illúzió, tudom én, mert akkor meg jön maga a költözés, és hát az se lesz a tanév közepén egy sétagalopp.
Megjegyzem, nem kell ettől még semmit kombinálni - a tervek szerint veszünk Pesten egy másikat, ami kicsit világosabb, meg jobb beosztású, és valójában én már jó tíz éve nyaggattam apámat (akié a fele), hogy egyezzen bele az eladásba, szóval nem új terv ez, de valamiért most álltak össze hozzá a csillagok.