Három gyerekkel irány Magyarország!

Szóval átköltöztünk az új lakásba, és elkezdtünk belakni. Még nincs minden a helyén, és vannak még dobozok is, meg szerelnivaló cuccok is. De azért már elég kényelmes.

Szokjuk az új életünket. Mert hiába csak pár utcával odébb kerültünk, ez nagyon más környék. Az elegáns hatodik kerületi csendes árnyas utca után - ez most egy pezsgőbb hetedik kerületi napfényes rész. A lakás csendes, semmit sem hallok az utcai zajból - de azért amikor jövök hazafelé, akkor nagyon más. Rengeteg ember, rengeteg bolt, troli a ház előtt, és ami még furább, sokkal közelebb van a Liget is. Korábban azt hittem, hogy én aztán közel lakom hozzá - de most szó szerint csak átmegyek a zebrán, és már a zöldben vagyok. Ami jó.
Meg jó a lakásnak a fényes fele is, reggel 6-kor már csiklandozza a szemem a napsugár, és azért így könnyebb felkelni. De a lakás sötét fele meg sötétebb, mint gondoltam, ráadásul a körfolyosós a ház, kicsit fura, hogy ennyire közel vannak a szomszédok. Nem mintha amúgy látnánk őket, vagy hallanánk. Csendes ház ez, és valahogy a mi ablakunk alatt nem is jár el senki.
Kicsit olyan érzés amúgy itt lakni, mintha nyaralnánk, és most egy szállodai apartmant laknánk be. Kipakol az ember a szekrényekbe - de azért eltéveszti még, melyik a fürdőszoba ajtaja és melyik a konyháé. A konyha meg amúgy tényleg rémesen pici, ez is csak erősíti a szállodai fílinget. Viszont van külön ebédlő - és azért amikor együtt leül a család, és nem vetésforgóban eszünk, ahogy eddig, azért az mégiscsak klassz dolog. De hát ez is csak erősíti a mi itt most nyaralunk érzést.
Meg persze az is, hogy nem igyekszem túlságosan otthonossá tenni, hiszen tényleg csak pár hétig fogunk itt lakni, aztán jön a Balaton, jön Anglia, ez meg ki lesz adva. Akkor meg minek vegyek bele képeket, apró kis csetreszeket, amitől igazán otthonos az otthon. Jó ez így is most. Arra a kis időre.
Meg aztán vannak más megoldandó gondok is. Borsi hegedűcucca még mindig nem került elő. Az én művészettörténeti mindenes és nagyon fontos füzetem sem. A faliórát meg eltörtem, iszonyatosan zavar, hogy mindig a telómat kell sasolni, hogy tudjam hány óra van. Viszont végre előkerült a doboz, amibe a fehérneműimet pakolta a férjem, így már nem csak az az öt bugyim van, amit külön bőröndbe raktam. Az élet apró örömei, na. (És még ott van 3-4 doboz, teli meglepetéssel.)
De nem hajtom magam ezekkel, és nem idegesít a látványuk. Majd szép lassan az is megoldódik. Inkább örülök annak, hogy sikerült cseppet lenyugodni is végre - az utolsó pár hét zaklatott volt. Minden nagyon gyorsan ment, a pakolás, a csomagolás, az átadás, a hivatalokba járkálás, hogy minden óra át legyen írva, leadva, kifizetve. Papírmunkák hada. De nem panaszkodom, mert minden nagyon flottul ment, ahogyan meg volt tervezve és ahogyan akartuk, de tagadhatatlanul sok munka volt.
Persze, és ezt már sokszor leírtam, mindig a gyerekek a vesztesek. De most igazából Bendén figyeltük meg, hogy megviselte a költözés. A tudat, hogy eladjuk a régi lakást, és soha-soha nem megyünk vissza. És ehhez hozzájárult, hogy ugyebár az ovinak is mindjárt vége, és oda se mehet majd vissza. És valamiért most a sulitól is elkezdett szorongani és tiltakozni ellene, aminek mivel Angliában kezdi majd, semmi alapja nincs, de nyilván az oviban a többi gyerek halálra ijesztette valamivel. Szóval vele most nehezebb volt. Nem csak az ujjait kezdte rágcsálni (tipikus szorongásos tünet) de egyre agresszívebb, vadabb is lett itthon és az oviban is. Som hiszti, kiabálás, ellenállás mindennel szemben. Balhé napi szinten. Nyilván ezzel akarta felhívni magára a figyelmet.
Hála a jó égnek, úgy tűnik szerencsére ebből most már kifelé jövünk - és azzal nyugtatom magam, hogy a stresszforrások egy részét amúgy se tudtam volna megakadályozni: az ovinak akkor is vége, ha nem akarja és a régi lakás eladását is már régóta terveztük,és ez a mostani tényleg jobb. A stressz nagy része pedig azt hiszem nem magából a változásból jött, hanem abból, hogy mi, a szülei is ingerültebbek, fáradtabbak lettünk és nekünk is kevesebb türelmünk és időnk volt vele foglalkozni. Ami meg sajnos ilyen, ha van egy költözés.
Közben a helyzetet súlyosbította, (vagy utólag úgy látom könnyítette) hogy elmentünk egy hétre Angliába (egyszerre pakoltam a dobozokba, és a bőröndbe, válogatva, mit viszek ide, mit oda, mit tartunk majd a balatoni házunkban). De aztán amennyire utáltam a dupla pakolást, annyira örültem annak, hogy kiszakadhatunk a itteni költözéses stresszből.
Mert Anglia jó volt. Szokás szerint nyugis. Jó volt megnézni, hogy férünk majd el az új házunkban, kicsit kipróbálni, milyen lesz az ottani életünk szeptembertől. Döbbenetes amúgy mindig számomra, hogy milyen könnyen és gyorsan bele tud csúszni az ember a megszokott helyi rutinba. Egyszerűen abban, hogy odaköltözünk már semmilyen extra stresszfaktor nincs. Ismerős boltok,ismerős házak, ismerős időjárás, ismerős ízek, illatok. A lányaim úgy vetették magukat a jól ismert angol kajákra, hogy csak úgy kacagtam. Az ismerőseim többsége fikázza az angol konyhát - az én gyerekeimnek ez a gyerekkor megszokott és otthonos íze. (How I missed English food... írta a lányom az instára)
Na, nem mondom, hogy amikor majd élesben megy, akkor minden fenékig méznyalás lesz. Mert az tuti, hogy nehéz itt hagyni a megszokott magyar életünk, Olyan jó például, hogy Bendének is megvan ugyanaz a jó kis ovis közösség, barátokkal, jó fej szülőkkel, szülinapi bulikkal és játszótéri véletlen találkozásokkal, mint ami anno a lányoknak volt. Királyság. Az is szuper, hogy a lányoknak ezer barátjuk lett itthon, akikkel már eljárkálnak moziba, fagyizni, akik feljárnak, akikhez fel lehet ugrani. Ezek iszonyatosan fontos dolgok. És nyilván egyfelől maradni fognak (más a világ már ahhoz képest is, mint amikor hat éve először útra keltünk) de sok minden elvész - de mivel Bíbor most nyolcadikos, ezek amúgy is kopnának, változnának, elvesznének, akkor is, ha nem költöznénk Angliába vissza.
Szóval a dolgok változnak, ami nem baj persze, de néha fáj, néha nosztalgikus - de azért általában izgalmas. Remélem, hogy a stressz nagyobbik részét magunk mögött hagytuk. Optimista vagyok, bérletet is vettem most a fitnessbe, ahová ismét járni kezdtem. Hátha újra lesz időm, és kiszámíthatóbb lesz az életem egy kis időre. De persze az életben efféle dolgokra soha nincs biztosíték. De addig is itt a Liget. Legalább sétálhatunk nagyokat, míg magunk mögött nem hagyjuk az egészet.