Három gyerekkel irány Magyarország!

A helyzet az, hogy nagyon szép, filmszerű adventet terveztem a fejemben a családnak. Színházzal, karácsonyi vásárral, kézműveskedéssel, sok közös játékkal. Aztán közbe jött a valóság.

Évek óta a december az év legzűrösebb hónapja munka szempontjából - és én ezt minden évben jól elfelejtem. Mert az úgy van, hogy kb minden hónapban ugyanannyit dolgozom, de mostanában egyre többet, így ez a december már eleve sűrűnek ígérkezett, de aztán arra is rá kellett jönnöm, (ami szintén minden évben meglep), hogy az adott munkamennyiséget voltaképp dec 20-ig le kellene adni, mert karácsonykor, meg két ünnep között már senki sem akar dolgozni, ami jogos, mert én sem. És persze a január első hetében se kéne már dolgozni. Az utolsó pillanatban ráadásul még plusz munkák is beestek, ami jó, mert pénz abból lesz (majd) most viszont inkább olyan volt, mint amikor a fuldoklóra rátesznek még pár ólomsúlyt és azt mondják neki, repülj. Ehhez hozzájött még a szokásos becsüstanfolyami órák száma - és egy vizsga, a világ legrémesebb tárgyából, aminek a neve "kereskedelmi ismeretek", és amiben olyan halálosan izgalmas témakörök voltak, mint a bolt nyitásához szükséges jogszabályok ismerete, vagy a munkaszerződés elemei, amik pontosan olyan unalmasak, mint ahogyan az első pillantásra tűnik, megspékelve egy rémesen rossz tanárral, aki ráadásul meg is sértődött azon, hogy nem figyel az osztály, és a fele be se jár, és ez a sértődés a vizsgán is megmaradt, amikor látta, hogy néhányan puskázni, vagy beszélni próbálnak.
Mondjuk ami jó - hogy a jegy nem számít, elég átmenni, persze azért annak örülök, hogy a zálogismereti vizsgán, ami ezelőtt volt ötöst kaptam. Mert hát mégis. Ebből ugyan nem számítok az ötösre, de azért szerintem egész jól sikerült a vizsga, ami ahhoz képest, hogy milyen iszonyatosan limitált időm volt rá, kisebbfajta csoda.
Szerencsére ezzel a vizsgával letudtam a nemszeretem tárgyakat és elkezdődött a festészeti technikák óra, ahol első körben a temperáról és az akvarellről tanultunk, és nem csak képen nézegettük, hogy ez milyen, de ki is próbáltuk ezeket. Ami persze nem akkora nagy kunszt, mert mindkettő van itthon és próbáltam már, de azért mégiscsak jó érzés ilyesmivel pepecselni.
Mint ahogyan az is jó, hogy a csoportban nagyon jó fej emberek vannak, és gyakran beülünk óra után kávézni, vagy legalább egy forralt bort meginni a múzeum előtti téren és kicsit csacsogni. Ennél már csak az jobb, hogy az elmúlt pár hónapban sikerült nagyon régi barátommal összefutnom, és rájöttem, hogy nekem nagyon jó fej ismerőseim vannak, akikkel öröm találkozni. Mindegyiknek izgalmas munkája van, szikrázó karrierje, okosak, viccesek és szórakoztatóak. És hogy pont ez az, ami annyira nagyon hiányzott Angliában. Nem mintha ott ne lettek volna okos, vidám és jó fej barátnőim - de azokkal nagyrészt ugyanazt az életet éltük ott kinn, és főleg Angliáról, meg a gyerekekről beszélgettünk. Itt meg művészetről, könyvekről, színházi előadásokról hallok, könyvekről amiket írnak, kiállításokról, amiket rendeznek és csak kapkodom a fejem a sok izgalmas élményüket hallva. És kicsit irigykedek is, de közben meg inspirálnak is, hogy talán mégse lehetetlen, hogy egyszer végre én is befejezzem a könyvem.
Persze erre most megint nincs esély - ugyan minden nap írok, írok írok, de nem a könyv formálódik. Heti 5-7 cikket kell leadnom, és ha nem a gép előtt ülök, akkor fejben fogalmazom ezeket, szóval az adventi hangulatban nem sikerül igazán elmerülnöm. (Még úgy sem, hogy karácsonyi cikkeket is írok.)
Igazából ebbe a zsúfolt decemberbe, amikor két havi munkát kell három hét alatt elvégezni, maga a karácsonyi készülődés már nem is fér bele. Persze próbálkozunk, nem mondom, hogy nem - a lakás már tele van díszekkel (bár még nincs készen) és kisült pár süti is (ami el is fogyott persze) bontogatjuk az adventi naptárokat minden reggel, és van már egy csomó ajándék is a szekrény tetején. De valahogy lélekben még mindig messze járok, nem tudok lelassítani és megérkezni a gyerekekhez és ezt onnan látom leginkább, hogy kifejezetten nehéz most eljutni oda vasárnap esténként, hogy mind leüljünk és meggyújtsuk a gyertyát és a karácsonyról, meg az adventi dolgokról beszélgessünk. Rohannék onnan is befejezni a félbehagyott dolgokat, és szívem szerint későbbre vagy inkább másnapra hagynám ezt is, remélve, hogy akkor összeszedettebb leszek, de persze ilyet nem lehet csinálni. Le kell ülni, és ott kell lenni - és voltaképp ez a kényszer nem is rossz, hiszen én is ezt akarom, csak mindig úgy érzem, hogy jobb lenne akkor, ha már minden cikk le van adva, ha már minden süti készen van, ha már csillog a lakás, és nem kell a hiányzó ajándékokon törni a fejem.
Közben meg most épp iszonyat erővel lökött szíven épp az angliai honvágy is, a tény, hogy ott bezzeg szombatonként nem kellett iskolába vinni a gyerekeket (bakker, ez akkora marhaság!!!!) és elképesztő módon hiányzik a megszokott heti kastély-látogatási programunk, tisztára hozzá lehet szokni ahhoz, hogy folyamatosan új dolgokat fedezünk fel, és az, hogy ott nem volt nagy kihívás parkba mennünk megfuttatni a gyerekeket. Megérkezett végre a Downton Abbey DVD-m is, ami ezt a honvágyat csak erősítette, a gyönyörű angol akcentus, amit a szereplők beszélnek, és a háttérben azok a nagy kastélyok, parkok, terek - amikben azért Budapest nagyon is szűkölködik. Közben persze azt is egyre biztosabban tudom, hogy nem szeretnék örökre Angliában élni, de azért a hektikusabb napokon, amikor nulladik óra van, és szombati iskolával szenvedünk, vagy százezreket fizetünk ki az autó honosítására, és hivatalokban állunk sorba, akkor nagyon is vágyom arra a megszokott kis nyugalmas életünkre, amit ott éltünk. (Igen, ahol tényleg az a legnagyobb katasztrófa, hogy Anna börtönbe kerül a sorozat végén, és lehet nyugodtan azon sírni, hogy meghalt Isis, a fehér kutya, és hogy most vajon lesz új kutyája az earl-nek, és ha nem, hogyan fog kezdődni a sorozat főcíme? A könnyeimen átnézve, meg közben azon örülök, hogy Lady Edith végül együtt lehet a törvénytelen gyerekével.)
Szóval zaklatott vagyok mostanság, nem feltétlen Anglia miatt (nem is nagyon akarok ezen depizni, mert a férjem közölte, hogy akár a jövő héten kezdhetek pakolni, ha gondolom, és ezt meg nem akarom, szóval csak óvatosan, mit kíván az ember), de az is rossz, hogy rá kellett döbbennem, nincs most olyan gyerekes család, akivel közös programokat csinálhatnánk, mert az elmúlt négy évben a legtöbben vagy kiköltöztek, vagy elkoptak. Merthogy azért a gyerekek életében nagyon sok idő ám négy év. Szóval nincs kit áthívni egy kis közös mézeskalács sütésre, és minket se hívnak ilyen jó kis adventi programokat, amikből réges-régen annyi sok volt.
Tényleg csak azt remélem, hogy most már lassan vége a nagy rohanásnak, és sikerül még elkapnunk a karácsony szellemét. Mert közben meg mind arra vágyunk, hogy olyan legyen ez, mint régen. Mint mielőtt kiköltöztünk. Mert azok, a mi emlékeinkben nagyon csodásak voltak. Jobbak, mint bármelyik másik karácsony azóta. De hát mint tudjuk, az időt nem lehet visszaforgatni, a dolgok megváltoztak, mi is megváltoztunk, mindenki nagyobb, idősebb, elköltözött, máshogyan él - szóval csak szaladok, és próbálok olyan dolgokat csinálni, amikre másutt nincs lehetőség, ezért eljárok árverésekre (szakmai tanulmány) és egy sajtóvetítésre is elmentem, ami sajnos inkább feledhető volt, mint igazán jó. De tény, hogy ilyesmire Angliában nem lenne esélyem. Szóval annak kell örülni, ami van, és ami most és itt van - szóval a karácsonynak. Meg hogy sok a munka. Meg hogy pénteken vége a tanításnak.

Anya, télillat van! - sikított fel a boldogságtól Borsika lányom az egyik reggel, amikor kiléptünk a kapunk. És igen - ez valóban hiányzott már nekünk, mert az elmúlt négy évben igazi téli élményben azért nem volt részünk.

Persze az igazi tél azért közel sem olyan jó, mint amikor az ember a mesében látja. Bende például múlt héten rendszeresen pityeregve ment az oviba, arról panaszkodva, hogy ő fázik. Nagyon. Pedig fel volt öltözve - de tény: az én arcom is szinte fájt a hidegtől. Ilyet Angliában soha nem tapasztaltunk, (Spanyolországban meg pláne) ez a kemény, csípős hideg ott ismeretlen. Bende mondta is, hogy ha ilyen a tél (és nem tudja, hogy még ilyenebb is lesz) akkor ő ebből nem kér.
Pedig az igazi hideg még csak mostanában kezdődik, mert eddig nagyon szép őszünk volt. Sokáig volt napfényes, meleg idő, sokat gyönyörködtünk a falevelekben, hogy sárgulnak, barnulnak a fák, borít el mindent az avar, be se kellett fűtenünk sokáig. Angliában is szép az ősz - de ott mindig, nedves a föld, itt meg sokáig tök száraz volt, és a kettőnek teljesen más illata van. (Én ilyen éles orrú ember vagyok, nekem ezek fontos különbségek.)
Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy jóval kevésbé tudtuk kiélvezni az őszt, mint szerettük volna. Jóval kevesebb kirándulásra jutott időnk, mint Angliában, ahol minden hétvégén mentünk és néztük egyik kastélyt a másik után. Valahogy minden hétvégére adódott egy kis leckeírás, tanulás, program, intéznivaló. Visszatekintve az elmúlt hónapra, úgy tűnik, mintha sokkal több dolgunk lett volna, sok-sok elfoglaltsággal. Nem csak a gyerekeknek, nekünk, felnőtteknek is. Így aztán rendszeresen azt veszem észre, hogy már vasárnap este van, elmúlt a hétvége, és mi nem mentünk ki a szabadba.
Ilyenkor a férj azonnal elkezd bezzegelni, és mondogatja, hogy vissza kellene menni Angliába - én meg mondom a logikus érveket, hogy ez és az és amaz volt amit muszáj volt megcsinálni, és hogy majd a jövő héten bepótoljuk, és különben is, Angliában is volt, hogy kimaradt egy-egy hétvége, igaz ritkán. Itt meg valahogy megfordult most a hangsúly - az a ritkább, ha elmegyünk valahová, és az itthon ülős napok váltak gyakoribbá. (Mondjuk azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy Angliában sem a november a kirándulások fénypontja, mert olyankor a legtöbb kastély például zárva van.)
Persze azért nem feltétlen unatkozunk itthon. A lányok például elkezdtek kaszkadőr-iskolába járni. Ami szerintem amúgy nagyon menő dolog. Tanulnak vívni (pontosabban vívó-koreográfiákat, amik jól néznek ki, nyilván ez nem vívóiskola), esni (egyre magasabbról, matracokra) és mindenféle alapvető gurulásokat, torna gyakorlatokat. A legjobb benne, hogy itt van a szomszédban - ami rossz benne, hogy szombat este van, és eddig nagyon ódzkodtunk a hétvégi különóráktól, merthogy keresztbe vágja a kirándulós terveinket, de aztán úgy döntöttem, ha úgyse megyünk sehová, akkor felesleges itthon tespedni, inkább menjenek mozogni. Mondanom sem kell, nagyon élvezték, mert ez tényleg egy izgalmas, nem hétköznapi mozgásforma. A két óra úgy telt el, hogy amikor az apjuk értük ment, nem akarták elhinni, hogy már vége.
A nővérem meg zumbázni vitte el őket az egyik este, amit szintén imádtak. Én meg imádtam, hogy a nővérem ilyen jó fej és eljött értük és elvitte őket, mert ilyesmi azért egy másik országban nincs. (Nem zumba, hanem nővér.) Amikor pedig problémája adódott a lányoknak a matekkal (mert azért most egy kicsi épp adódott) akkor a matektanár húgom vállalta, hogy hétvégente korrepetálja őket. (Ami szintén tök jófejség, mert azért nyilván neki is lenne hétvégente más dolga, mint százszor elmondani, hogy "egy kockába egy szám" - mert mint kiderült, leginkább a külalak tekintetében vannak komoly hiányosságai a lányoknak, mert hogy ez azért Angliában kicsit sem volt fontos, itt meg komoly elvárás. Megjegyzem: nekem ezzel nincs bajom, nem árt az, ha valakinek el tudják olvasni az írását, és pont a mateknál az se árt, ha a számok úgy helyi érték szerint kerülnek egymás alá, nem csak úgy körülbelül.) Mondjuk ezeket én is mondogattam már korábban - de azért mint tudjuk, a szülő hangja soha nem olyan erős, mintha ugyanezeket a dolgokat másvalaki mondja el.
Most persze, hogy nézegetem a képeket, látom, hogy voltunk azért Állatkertben, a Vácrátóti arborétumban, látogattunk nagymamákat és még Borsi pizsipartiját is túléltem. Amit szegénykém már évek óta tervezett, de erre sem az angol lakásunk nem volt alkalmas, sem az angol baráti köre. Ő meg már annyira akart bulit csinálni, hogy körülbelül szeptemberben elkezdte mondogatni, de vagy betegség, vagy őszi szünet, vagy utazás közbejött, így aztán a szeptemberi szülinapi partiját végül is csak novemberben sikerült megünnepelni, de legalább ez nagyon jól sikerült. A fiúkat elküldtük a nagymamához, és három vendégkislány meg az én két nagylányom) belevetette magát a csajosságba. Volt körömfestés, meg tetkózás, meg pedikűr (masszázs-lábápoló tállal, amit még anyám kapott vagy hat éve és olyan hangja volt, mint egy fűnyírónak, de ez senkit nem zavart), meg mindenféle titkokat és pasikat beszéltek meg, aztán volt még ciki-táncverseny, párnahuzat díszítés (vettem pár tök egyszínűt és textilfilctollal kidekorálták a sajátjuk, majd mindenki aláírta mindenkiét, mint örök emléket) és végül pattogatott kukorica mellett moziztak hajnal kettőig. Meglepő volt, hogy ez a 10 éves korosztály milyen nagy már - nagyjából semmi gond nem volt velük, időnként eléjük raktam egy tál ételt, de se hangosak nem voltak, se rosszak. Nekünk a barátnőmmel (aki erősítésképp érkezett) nagyjából semmi gondunk nem volt, csak ültünk a konyhában és kávéztunk, teáztunk és mi speciel hajnal 4-ig csevegtünk. No igen, másnap azért reggel 8-kor nem volt könnyű felkelni és palacsintát sütni az egész bagázsnak, de megcsináltam és még a lányokért érkező szülőknek is jutott (kávéval együtt) így elnyertem a menő-szuper-anyuka címet. De tény, hogy utána egész vasárnap már csak lézengtem és nem volt kedvem kirándulni menni. (Sőt, örültem, hogy a férjem és a fiam ezt nélkülem elintézték.)
Voltaképp most, hogy így összeszedtem mi mindent csináltunk az elmúlt pár héten (amikor nem írtam blogot), rájöttem, hogy nem is teltek olyan haszontalanul ezek a napok. Csak hát... na, valljuk be: nekem a Borsi pizsipartija nem olyan nagy élmény, mint egy szép angol kastély, ahol még soha nem jártam. És az állatkert, vagy a vácrátóti arborétum se okoz igazi döbbenetet, hiszen azért az elmúlt négy évben ezek nem változtak meg olyan nagyon. Igen, itt minden ismerős - ami persze jó. De azért az új élmények, új felfedezések is nagyon jók, amikből pedig mostanában kevesebb jut és kicsit hiányoznak már. (Nagyon hozzá lehet szokni ehhez az állandóan újat látok élményhez ám!)
Nem panaszkodom persze, mert mindig vannak örömeink is. Mert azért mindennek két oldala van. Az például brutális, hogy hetente négyszer van nulladik órája a lányoknak - viszont ebből kettő korcsolya, egy meg úszás, és értem én, hogy onnan még vissza is kell érni a suliba, tehát fontos, hogy korán kezdjük, de azért brutális dolog majd minden reggel ilyen rohadt korán kelni. Másfelől viszont most jelképes pénzért (vagy ingyen) csinálnak olyan dolgot a gyerekek, ami hasznos, amit szeretnek, ami egészséges - és tornaóra címszóval mégse körbe-körbe futnak az udvaron. Szóval ez szerintem nagyon jó dolog. Még akkor is, ha a korai kelés az egy jó nagy szívás.
Annak is örülök, hogy Bende egy csomó mondókát és dalt tud (amiket korábban tőlem nem akart megtanulni, az oviban meg ugyebár nem ez volt a fontos) másfelől viszont az ábécéből tök sokat felejtett, ami pedig Angliában már nagyon jól ment neki. Valamit valamiért persze, minden nem megy.
A lányoknál is azt látom, hogy több a lecke, többet kell tanulniuk - de élénkebb a társasági életük, több a barátjuk, ami azért szerintem ebben a korban nagyon is fontos. (És amúgy nem látom, hogy olyan állati túlterheltek lennének.) Szóval kapunk is jó dolgokat - le is kell mondanunk dolgokról, amiket meg szerettünk. De azért hozzáteszem - nem csak a díszlet és a környezet változik, de mi magunk is. Például mi, felnőttek sokkal többet dolgozunk mostanság, így több rajtunk a teher, kevesebb az időnk és ahhoz, hogy minden flottul menjen, nyilván a hétvégén is el kell csalni egy kis időt a családtól. A fene se tudja, hogy menne ez kinn. De bevallom, néha nekem is honvágyam (lehet ezt mondani???) van Anglia után. Például hiányzik a sokkal tisztább levegő, az, hogy ott nincs szmog (ja, múlt héten azért maradtunk itthon, mert Bendének kruppos rohama volt, életében a második - az első még Spanyolországban érte, Angliában ez nem jelentkezett. Hajnal 1-kor arra ébredni, hogy fuldoklik az ember gyereke nem egy felemelő élmény, ráadásul úgy, hogy épp egyedül voltam itthon a hárommal...). Amúgy mindannyian taknyosok vagyunk, köhörészünk - semmi komoly, de a "bezzegangliában" mintha nem lett volna ilyen. Igaz az, hogy a kórházból hazaküldtek anélkül, hogy bármit is csináltak volna a gyerekkel ("minek hozták be a gyereket? ha nem ez az első kruppos roham, akkor igazán tudhatták volna, mint a protokoll..." - "drága doktor úr, mint a spanyol protokollt ismerjük, esetleg elmondaná, mi a magyar?") ez azért már majdnem olyan volt, mintha Angliába lettünk volna. Igaz, ott ugyanezt egy cseppet udvariasabban mondják el.

Tegnap éreztem először úgy, hogy végre-végre azt tanulom a BÁV tanfolyamon, amit szeretnék. És hogy ez nagyon jó.

Ha még emlékeztek rá, akkor azért akartam festmény-becsüsséget tanulni, mert az egyetemen sok jó dolgot tanultunk, de rémesen elméletközpontú volt az egész. Ráadásul 45 utáni művek egyáltalán nem kerültek szóba, így hát modern művészeteket illetően nulla a tudásom, vagyis hát annyi, amennyit az ember felszed magára itt-ott, tehát el tudok róla fecsegni, de azért egy művészettörténésznek ez tényleg nulla. Az ember persze próbálja időről időre betömni a tudása tátongó űrjeit, de hát amikor a téma hatalmas, az idő kevés, akkor ez egyedül nem megy. Ráadásul én pont nem több elméleti tudást akartam hanem gyakorlatit, ami meg egyedül némiképp problémás.
Na most ez a becsüsség az elején kicsit lassan, unalmasan kezdődött. Mert tanultunk a becsüs feladatairól, meg hogy mi a zálogtevékenység, és még van egy "kereskedelmi egység szabályos működtetése" nevű modul, ami tényleg maga az agyhalál, mindenféle munkavédelmi szabályokkal. Mert valljuk be, engem ez nem érdekel, mert nem akarok vállalkozást nyitni. De mindegy, ez kell az OKJ-s vizsgához, hát megcsinálom, végigülöm, levizsgázok, egye fene. De lelkesíteni nem fog, az hétszentség.
Közben a művészettörténet oktatás is szépen haladt, reneszánsz, barokk, romantika, szecesszió. Érdekes óra, jó tanár - de hát azért általánosságok, gyors átfutása a témáknak, nyilván erre nincs is több idő egy ilyen tanfolyamon. Nem mondom, hogy csalódás volt, mert soha nem árt az embernek az ismétlés, meg hát ha jó tanárt hallgat az ember, akkor az végig fenn tudja tartani az érdeklődést, de hát hiányzott, hogy új dolgokat halljak.
Egy fokkal jobb lett a dolog, amikor végre kimozdultunk a sötét előadóteremből és felmentünk a Magyar Nemzeti Galériába. Mert hát ott mégiscsak kép van. Igazi kép, festmények, ecsetkezelés, színek, formák, nem csak lapos diák. És bár ez sokaknak nem tetszik (messze van a Galéria, embertelen dolog a macskaköveken szaladni órára, és különben is rémes, hogy székeket a kezünkbe fogva vándorlunk óráról órára) de én szeretem. Ott vagyunk, ahol a kép van és nem millió kilométerre tanuljuk, mit kellene elméletben tudni. Ez már több, mint amit a művészettörténet szakon tapasztaltam.
(Megjegyzem, ott is volt pár gyakorlati óra, a legjobb a Magyar Nemzeti Múzeumba, ahol bementünk egy alagsori terembe és egy csaj behozott egy cipősdobozt, ami tele volt arany ékszerekkel. Kiborította az asztalra, és elkezdte magyarázni, hogy "ez volt Mátyás király gyűrűje, benne az öreggyémánntal, amit azért hívnak így, mert nagyon nagy" "ez egy főpapi gyűrű, azért ilyen bő, mert kesztyűre húzták". És mindent, de mindent a kezünkbe vehettünk. Egy félóra múlva a csaj feleszmélt és közölte, na hát voltaképp cérnakesztyűt kellett volna húzni, de... (megvonta a vállát) úgysincsen annyi, ahányan vannak." És tovább forgattuk, próbálgattuk a kincseket az ujjainkra. Amikor elmentünk, simán visszadobáltunk mindent a dobozba. Amikor kimentem a kapun, akkor jutott eszembe, hogy meg se számolták, hogy mindent visszatettünk-e, és hogy hű, most simán zsebre vághattam volna Mátyás gyűrűjét. De ilyen élmények tényleg csak elvétve értek minket az egyetemi évek alatt. Viszont az tény: a könyvtáros nénit többet láttam akkoriban, mint a saját anyámat, mert brutál sokat kellett tanulni.)
Szóval élvezem a Magyar Nemzeti Galériás órákat - de még ez is túl formális számomra. A képek a falon (levenni nem lehet természetesen), mi meg ülünk előtte és jegyzetelünk. Jókat hallunk, érdekes dolgokat, tanulok is most már belőle, és haladunk az egyre újabb témák felé (tehát szürkülnek a fehér foltok) - de azért a legjobb mégiscsak az, amikor ott van az ember a sűrűben. Jelen esetben a BÁV-ban. És végre ez is megtörtént. Merthogy jövő héten Aukció a BÁV-nál, és most mi bemehettünk, közelről megnézni az árverésre kerülő festményeket, és megtudni, hogy mi, miért kerül annyiba, ahogy hirdetik.
Eszméletlen jó előadónk volt, aki a három órán át folyamatosan beszélt és egy pillanatra nem untuk meg. Noha azt el kell ismernem, hogy nekem nehéz volt ezt végigállnom (majd leszakadt a lábam, mire hazaértem) de akár minden nap visszamennék, hogy hallhassam a pasit, és persze hogy tanulhassak tőle. De persze nem csak ő bűvölt el minket, de a tény is, hogy ott voltunk a tárgyak között, amiket akár az orrunkat a vászonnak nyomva is meg lehetett nézni.
Én rádöbbentem arra is, hogy MUSZÁJ lesz jövőre a műkincs-becsüs tanfolyamot is elvégeznem, mert az a csoport is ott volt, és látni, hogy viszik be a nagy ezüst gyertyatartókat, villákat, porcelán vázákat, bronz szobrokat, ékszereket.... áááááá.... a nyálacskám csorgott tőle. (Mondjuk az bónusz volt, hogy az első másfél órában ők ültek a teremben tárgyakat vizsgálva és mi járkáltunk, majd helyet cseréltünk, és amikor kijöttek, ott hagyták a tárgyakat az asztalon, és azokat így egy kicsit mi is megtapizhattuk.)
Persze a tárgyak tapizásának veszélye is van - a mi tanárunk például az egyik képet rosszul akasztotta vissza, így az hatalmasat durranva leesett a falról, és százfelé tört a keret. Mi, diákok ott álltunk teljes szívinfarktusban (olyan félmilla volt a kép kikiáltási ára) de a tanárunk nyugodt maradt, mert hát, ahogyan ő mondta előfordul ez. És hogy az a lényeg, hogy a képnek nem esett baja, lehetne ez rosszabb is, "léptem én már bele Rippl Rónaiban is" tette hozzá. Mondjuk oké, nem egy Lalique üvegtál robbant szilánkokra, de azért utána még elővigyázatosabbak voltunk, legalábbis mi, diákok. (Mondjuk szerintem a tanár is, de neki nyilván fenn kellett tartania a profi látszatot és nem kezdhetett el kétségbeesetten zokogni, hogy mekkora baj van. Vagy mit tudom én. Lehet, hogy tényleg minden napos dolog ebben a szakmában, hogy az ember műkincseket rombol. mert ahol fát faragnak, hullik a forgács.)
Kicsit csak azért fáj a szívem, hogy most ez egy egyedi alkalom volt - december végéig, még az üzletvezetők feladatairól tanulunk majd keddenként, de januártól ez a pasi fog minket tanítani, és olyan izgalmas témákat fogunk venni, mint a keretek története, vagy a repedéshálózat a festményeken, honnan lehet megismerni, ha valami hamis. Párhuzamosan ezzel meg egy régi művtöris tanárom is tanítani fog minket (aki annak idején is zseniális órákat tartott) és mindenféle festészeti és grafikai technikákat fogunk tőle tanulni. Szóval egyre jobb és jobb a dolog, de azt hiszem januártól maga lesz a tömény élvezet. (OK, lehet, hogy nem teljesen normálsi, hogy ilyesmik lelkesítenek, de amióta elkezdtem tanulni, azóta minden este művészettörténeti műsorokat nézek, és művészéletrajzokat olvasgatok, meg képelemzéseket. Szóval isten bizony több energiát fektetek bele, mint régen, pedig azért az se volt kevés.)

A szokásos múlt heti összefoglaló egészségügyi vészhelyzet miatt elmaradt. Pedig nem csak a kórház volt nagy történés, más dolgokról is érdemes megemlékezni.

A nagy ijedelem voltaképp vaklárma volt - bár az nagy rejtély, hogy mi okozta, mert nem derült ki. A képen az én drága Bende fiam látható, egy brutálisan megdagadt bal füllel. Reggel, amikor oviba vittem még teljesen normálisan nézett ki, de aztán már 10-kor már telefonált az óvónő, hogy piros a gyerek füle, mehet-e azért úszni. Én a telefonon keresztül nem láttam, hogy néz ki, mondtam, hogy ha nem fáj neki, akkor miért is ne. Merthogy Bende füle amúgy szokott bepirosodni, ezt már gyakran láttuk. Szóval mivel nem láttam, gondoltam csak szimplán piros, és mivel más jel nem volt, így ment úszni, és aztán aludni. Én meg mentem érte a torna után, ahogy szoktam, fél 5-re. Amikor is pedig jól megijedtem, mert ez a fül élőben brutális volt. Tudom, így képen se szép, de látni nagyon durva volt. Mintha valami manó lett volna a gyerek, de csak felemásan, szóval rohantunk az orvoshoz, aki addigra már nem rendelt, de telefonon azt mondta, hogy menjünk fel a fülészetre. Igaz, felnőtt fülészet, de egy tündéri nő rendel ilyenkor, a lányokat is annak idején mindig ő vizsgálta.
Hát a tündéri doki néni nagyon-nagyon elkomorodott, és közölte, hogy ez bizony orbánc és kórház. Forgatta a Bende fülét, nézett ide is, oda is - de végül abban maradtunk, hogy nézze meg a gyerekorvos is. Aki épp most rendel. De szigorúan az elkülönítőbe menjünk, mert az orbánc durva betegség, és fertőz is.
Na, míg várakoztunk,  persze én rágugliztam, és persze semmi jót nem olvastam az orbáncról. Ez ugyanis egy komoly betegség, több hét kórház, intravénás antibiotikum, régen meg halálos kór volt, magas lázzal. Mondjuk Kisbende nem volt se lázas, se betegnek nem tűnt - csak hát a füle. A doktorbácsi amikor megnézte, közölte, hogy kórház. Most. Még ruháért se menjünk haza, mert ez komoly betegség, nem lehet vele várni. Én felvetettem, hogy ez a gyerek nem lázas (ami ugyebár az orbánc egyik fő tünete) - mire ő közölte, hogy "még". És higgyem el, a láz bármelyik pillanatban elkezdődhet.
Szóval taxi, Heim Pál, várakozás. Mivel a gyerek nem vérzett, ájult, hányt - nyilván a nem sürgős csoportba kerültünk, amit meg is értettem amúgy, mert hoztak ott be törött kezű gyereket is, meg olyat is, aki épp levágta az ujját és dőlt belőle a vér. Ennek ellenére nem volt nagy forgalom, így kb egy óra várakozás után (miközben én amúgy már eléggé magamba zuhantam, Bende meg állatira unatkozott és azzal szórakoztatta magát, hogy az automata ajtót nyitogatta) egy gyerekorvos megvizsgálta Bendét, és közölte, hogy de szerinte ez nem orbánc. Azt ugyan nem tudja mi ez, mert csúnya, az tény, de nem orbánc. Valószínű csípés lesz az, vagy allergia. De csípésnyomot nem találtunk, allergiára meg nem volt ötletünk se - de hát zárjuk ki az orbáncot egy vérvétellel.
Megjegyzem drága Bende fiam egy pisszenés nélkül viselte a vérvételt, én haláli büszke voltam rá. Elmondtam neki, hogy jön a szúrás, és hogy fájni fog, de fontos, hogy ne mozduljon meg, ne rántsa el a kezét, és nem tette. A doktornéni megdicsért engem, hogy nem hazudtam azt a gyereknek, hogy "ugyan már, nem fog fájni", mert a legtöbb szülő ilyenkor ezzel hülyíti a gyereket. Bende pedig utólag elmondta nekem, hogy amikor megszúrták akart kijönni egy kis sírás, de ő összeszorította a fogát és nem eresztette ki. (Hát nem édes, most komolyan!!!!!)
Az eredmény másfél óra múlva lett meg, ami azt bizonyította, hogy nincs gyulladás a szervezetében, szóval 99%, hogy nem orbánc, és ezt még két újabb doki megerősítette. De hogy mi, azt nem tudták, így azt tanácsolták, hogy menjünk át a gyerekfülészetre, csak a biztonság kedvééért.
A gyerekfülész is úgy gondolta, hogy nem orbánc, de ő se tudta, hogy mi az, így azt javasolta, hogy maradjunk benn a kórházban a biztonság kedvééért. Akkorra már este 11 is elmúlt, én is hullafáradt voltam, Bende is rég túl volt az alvásidőn, éhesek is voltunk, szomjasok is, fáradtak is - így azt mondtam, hogy ezt talán inkább kihagynánk. A vérkép rendben volt, a gyerek nem lázas, nem nyűgös, látható, hogy semmi baja nincs és amúgy kocsival 10 perc a kórház. Ha bármi baj lesz, inkább visszajövünk. Így hazamentünk. Kapott Fenistil cseppet, Fenistil krémet - és vártunk. Másnap még piros volt a füle, de kicsit kevésbé dagadt, harmadnapra meg teljesen elmúlt az egész, olyan hirtelen, ahogyan jött.
Azt nem tudtuk meg, hogy mi okozta, azt sem mitől múlt el - szóval ez egy nagy rejtély. De a lényeg az, hogy a nagy ijedelem nagyon tudtunk örülni neki, hogy nincs baj. Más kérdés, hogy dolgozni nem tudtam a héten, mert rá vigyáztam, ráadásul az iskolai szünet is elkezdődött, és hogy Zsolt is pont ezen a héten kezdett az új munkahelyén - szóval minden teljesen rám hárult, de nem panaszkodom. Ez még mindig jobb verzió, mint az orbánc és a több hetes kórház.
Itthon aztán kínomban nagyot röhögtem azon, hogy ha egy angol kórházba megyek be ezzel, akkor nem valószínű, hogy hét orvos nézte volna meg a gyereket, még talán vért se vettek volna, hanem simán hazaküldenek. De bakker - az eredmény ugyanaz lett volna. (Tény, hogy nekem azért szülőként megnyugtatóbb, hogy tudom, mindent megtettek, amit lehet - de az is tény, hogy ugyanúgy nincs válasz arra, hogy mi történt, vagy mitől volt, mintha egy fillért se költött volna ránk az egészségügy.)
Tény, hogy ezek a nagy események egy kicsit elterelték a figyelmet nem csak a munkáról (hát igen...) de a nagyobbakról is. Pedig érdemes dokumentálni a tény, hogy Borsi végre kapott tankönyvet. Így október végén, két hónappal a tanévkezdés után, végre ezt is megértük. (Tadam!!!!) Mostantól lehet itthon is tanulni, nem csak a napköziben.
A másik ilyen nagy fegyvertény, hogy Bíbor indult a Bolyai matekversenyen. Mondjuk itt egy percre álljunk meg, mert aki ismeri őt, az tudja, hogy a matek nem a kedvenc tárgya, sőt. De a helyzet az, hogy ez csapatverseny volt, ahol hiányzott egy ember, ő meg azt mondta, hogy ha senki más nincs, akkor elmegy, feláldozza magát, de azt ne várják, hogy ő számoljon. Mire a többiek közölték, hogy azt nem is kell, csak legyen ott. Igen ám, de a verseny napjára a négyfős csapatból ketten megbetegedtek, így aztán neki mégiscsak helyt kellett állnia, és ez szerencsére sikerült is neki. Számolni ugyan továbbra sem szeret - de a logikai képességei nagyon jók, így végül tök büszkén jött haza, mert tök sok feladatnak kitalálta a logikai megoldási módját - a számolást meg megcsinálták közösen. (Hozzáteszem, van nekem egy matematikus húgom - aki egyben képzett jógaoktató is, és ellentétben a múltkori közlésemmel Magyarországon már teljesen hivatalosan tarthat órákat, és most csak azért tanul tovább, hogy a NEMZETKÖZI képesítése is meglegyen - szóval ő ha számolásra kerül a sor, bizony gyakran téved, de azt is el szokta mondani, hogy nem ez számít, hanem a logika és a problémamegoldó képesség - a többire meg ott a számológép. Szóval Bíbor még akár matematikus is lehet, ki tudja mit hoz a sors.)
Ezt amúgy azért is leírom, mert egy különösen "kedves" blogolvasó is megtalált a héten, aki közölte, hogy ugye tudom, hogy jól kicseszek a gyerekeimmel, ezzel a sok költözéssel, például most biztosan bukdácsolnak matekból. Szerintem meg olyan szánalmas, hogy időről-időre felmerül az az emberekben, hogy micsoda őrült rossz az én gyerekeimnek (nyilván minden kritikus maga is sokgyerekes apa és anya, akik komoly pedagógiai ismeretekkel rendelkeznek a sokat költöző gyerekek ügyében). Szóval az ilyen rettentően aggódó gyámügyes vérű kritikusoknak üzenném, hogy nem, a gyerekeim egyáltalán nem bukdácsolnak - mert hogy annyira nem más ám más országok tanrendje. És bizony, másutt is van matek oktatás, szóval nem a dzsungelből hoztam őket haza, ahol egyedül a zsiráfborotválás volt a tananyag része. Tanultak matekot, tanultak történelmet, tanultak környezetismeretet, sőt, Bíbor a gimiben már kémiát és fizikát is - ezért ezek például itthon neki most, amikor hetedikben ezt a magyar gyerekek elkezdik nagyrészt ismétlés.És még ehhez jön a nyelvtudás is, ami természetesen említésre se méltó.
Mondjuk az már a gyerekeim eszét és szorgalmát dicséri, hogy nagyjából csak ötöseik vannak, pár négyessel. És igen, ezekért az eredményekért sokat tanulnak - de azért azt tényleg nem mondhatom, hogy megszakadnának. Legalábbis én ezt nem látom. Igen, az nem tetszik nekem, mint szülőnek, hogy hétvégére is van lecke, amikor mi kirándulni mennénk, és hogy most az őszi szünetre is kaptak házifeladatot. És igen, hallok a gyerekektől olyat is, hogy egyik vagy másik tanár nem szereti őket - de olyat is, hogy van amelyiket meg imádják és ez kölcsönös.(Angliában nem emlékszem arra, hogy lett volna olyan tanár, akit nem kedvelnek, vagy akiről azt mondták volna, hogy nem szereti őket. De ezen azért különösebben nem vagyok se felháborodva, se meglepve - csak mint tényt írom le.)
Amúgy nekem most épp honvágyam van Anglia felé, de főleg azért, mert esténként sok angol tévét nézek és főleg műkincses műsorokat, és még mindig megdöbbenek azon, hogy milyen hihetetlen kulturális gazdagság van ott, és mennyi gyönyörű tárgy. Ráadásul ilyenkor mindig bemutatnak 1-2 kisebb kastélyt, múzeumot is, és bakker, ezek mind annyival épebbek, eredetibbek, szebbek, mint ami nekünk itt, Magyarországon van, ebben a vérzivataros, sokat szenvedett, pusztított országban. (Ami ugyebár megint forrong, így aztán egyre többször felmerül a férjemben, hogy jobb lenne mégis visszaköltözni, amit viszont én nem szeretnék minden honvágy ellenére, de a logikus érveknek azért meg kell magam adni. Szóval előfordulhat, hogy egyszerűen végül ez lesz a legjobb megoldás ha családilag nézzük a helyzetet. Ami viszont szerintem tök szomorú, mert ha újra elmegyünk, akkor az már valószínűleg végleges döntés lesz, nem "kalandozás" meg "utazgatás".) Az viszont semmiképp nem jó jel, hogy ezen már most kezdünk gondolkodni - általában csak tavasszal jön ránk a költözhetnék.

Az egész úgy kezdődött, hogy elmentünk szombat délután a Pöttöm Pannára az Újszínházba. Mert színházba járni jó. Ám az előadás betegség miatt elmaradt. Így ott álltam a három felajzott gyerekkel, akik nagyon szerettek volna valami ünnepi programot, így úgy döntöttem hirtelen felindulva, hogy akkor menjünk múzeumba.

A Magyar Nemzeti Galériát választottam, több okból is. Egyrészt mert ott már régen voltunk, másrészt mert én a héten ott voltam, és a becsüsképzés részeként végignéztük a gótikus szobrokat és szárnyasoltárokat. Így a tudásom viszonylag friss volt a témában, és úgy gondoltam, hogy akkor ezt izibe át is adnám a gyerekeknek. Mondjuk nem volt ez teljesen végiggondolt koncepció - egyedül, három gyerekkel, köztük egy múzeumokat kevésbé értékelő négy és félévessel. De a kiállítás után fagyit ígértem a jól viselkedőknek, és reméltem, hogy azért ez hatékony fegyver lesz. (Amúgy nem volt az.)
Bendét már a földalattin elkezdtem tanítgatni, hogy mi most "gótikus szárnyasoltárt" fogunk nézni. A mellettünk utazó bácsi kicsit felhúzta a szemöldökét, ahogy nézett minket, mire én közöltem vele: a kulturálódáshoz soha nincs túl fiatal életkor. Bende meg mondogatta az ismeretlen varázslatos szavakat, és ez azért elég sok embert mosolyra fakasztott. A buszon hasonló mosolyokat kaptunk, amikor hangosan kommentálta, hogy a rendőrök az utcán visszaintegettek neki  (amúgy megdöbbentő ám, milyen jó fejek a zsaruk, szinte mindig integetnek, de volt már olyan is, hogy direkt bekapcsolták a kocsi tetején lévő lámpát, mikor látták, hogy Bende bámulja őket)
De visszatérve a múzeumra: az első tévedésem az volt, hogy a szombat a turisták napja. Ugyanis én mindig hétköznap megyek múzeumba, sőt, a legtöbbször délelőtt, tehát megszoktam, hogy nincs sor és konganak a termek. Valahogy fel se merült bennem, hogy ez másként is lehet. Hát lehetett. Valami brutális sor fogadott minket, de úgy voltam vele, hogy akkor már nem adom fel. Álldogáltunk olyan 20 percet a kígyózó sorban, amikor láttam egy táblát, hogy valami harmadik szombaton valami ingyen van a gyerekeknek - de nem volt egyértelmű, meg messze is volt, így beállítottam a sorba magam helyett Borsit, és odamentem az információhoz, hogy mi is ez pontosan, mire kiderült, hogy minden hónap harmadik szombatján annak, aki gyerekkel megy az jól jár, mert a gyereknek és a szülőnek is ingyenes a belépés. (18 éven alulit kísérő két szülőnek is, és még a gyerekeknek is!) Én nem hallottam még erről a lehetőségről - a következő ilyen alkalom november 15 lesz, és ez a Szépművészeti Múzeumba is érvényes lehetőség, nem csak a Galériába.)
((((Kiegészítés: nemzeti ünnepeken is ingyenes a belépés, tehát október 23-án is érdemes múzeumba menni!!!)))))
Mondjuk tetszik az ötlet, mert azért szívtam a fogam, hogy 1400 Ft a felnőttjegy, 650 a gyerekjegy, szóval kifizetek kb 3000 Ft-t (Bendéért nem kell fizetni még) de ez csak úgyis egy órás szórakozás, nyilván nem leszek ott a csemetékkel egész nap. Így viszont, hogy ingyen volt (és nem kellett tovább sorban állni sem, mert az ingyenjegyet az információnál is kiállítják) már sokkal nyugodtabban mentem be, tudva, hogy ha elfogy a türelem, akkor se vesztettem sok pénzt.
Szóval a gótikus terem felé vettük az utat, ahol ezt a szobrot néztük meg elsőként.
Kérdem a gyerekeket: ki ez a nő és mi van a kezében? (Azért azt tudni kell a gyerekeimről, hogy évek óta járunk múzeumokba és mivel én ott nekik folyamatosan magyarázok, elég sok dolgot felismernek már.)
Ám itt most a válasz az volt: ez egy királylány és a kezében egy paprikát tart.
Itt kezdett el diszkréten röhögni a biztonsági őr.
- De hát miért lenne ez paprika, édeslányom? Hát nem látod, hogy ez egy alma????
- Nekem paprikának tűnik. Szerintem nem tudtak jól faragni még akkoriban. - jött a válasz. Na jó, hát letisztáztuk, hogy ez egy alma. De miért arany?
- Mert jók voltak! Nekünk is mindig azt mondod, hogy aki szépen megeszi a vacsoráját, az lesz az aranyalma.
Diszkrét röhögés erősödik a háttérben. Mondjuk a gyerekkel nem tudok vitatkozni, tényleg szoktam ilyet mondani, meg azt is, hogy aki utolsóként száll ki a fürdővízből, az lesz a büdös papaya. De most gondoltam ebbe ne menjünk bele. Ez itt most nyilván másról szól. Szóval alma, térjünk vissza az almára és koncentráljunk rá. Szóval megbeszéltük, hogy ez itten kérem Szűz Mária, kezében a gyermek Jézuska, De miért van a kezükben alma? (Nem paprika! Alma!) Nem tudják. Gondoltam segítek: na, ki az a híres ember, aki beleharapott az almába, pedig nem lett volna szabad?
- Hófehérke!!!
Na, a teremőr itt ment rohant ki a teremből, mert már nem bírta visszatartani a röhögést, mondjuk én sem. De szerencsére mielőtt teljesen összeomlottam volna, hogy teljes kudarcot vallott a gyerekeim művészeti nevelése, a kisebbiknek eszébe jutott Ádám és Éva története is.
De sajnos itt már Disney elborította a gyerekek agyát - így a fonó Máriából Csipkerózsika lett a szemükben, a toronyba zárt Borbálában pedig Rapunzel történetét ismerték fel. Az első döbbenet után azért összeszedtem magam és megbeszéltük, hogy igazuk van: a legendák bizony újra és újra ugyanazt a témát használják fel, és igen, az alma tényleg sok mesében szerepel, és a toronyba zárt lány története is ősi - szóval egyáltalán nem baj, ha ezekre asszociálnak, csak a lényeg, hogy tudják azt is, hogy egy gótikus oltáron nem Disneyt kell emlegetni, mert valószínűleg nem a mesére utalnak, hanem valami vallásos dologra.
Mondjuk más termekben is sikerült megnevettetnünk a teremőröket, és voltaképp nagyon érdekes volt, hogy a beszélgetéseink teljesen más irányba mentek, mint amikor ugyanezt a kiállítást a felnőtt becsüshallgatókkal néztük végig. Mert a gyerekeket olyan dolgok érdekelték, hogy miért van az, hogy a gyermek Jézus mindig szőke, de amikor felnőtt, akkor már barna a haja. Hogy ha a sírból kikelő embereken nincs ruha, mert az lerohadt róluk, akkor miért van az, hogy mégse zombiszerűek, és a hús rajtuk van? És ha Jézus eljegyzi Szent Katalint (akit az én gyerekeim nemes egyszerűséggel Kerekes Katának neveznek, mert ugyebár kerék az attribútuma), és Jézus a jegyese a sok apácának is, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus muszlim volt? (Itt is kikergettünk egy röhögő teremőrt)
A két lány egyébként nagyon értékelte a szárnyasoltárokat, és persze a meséket. Szent Miklóst felismerték szinte azonnal, hogy ránéztek az oltárra (jippi, mégse volt hiába a sok legendamesélés) és sok jó történetet elevenítettünk fel. Bende viszont hamar elunta - de szerencsére találtam a táskámban egy MP3 lejátszót, így nyertünk még negyedórát azzal, hogy Tarkan puszilkodós dalát hallgatta.
Körülbelül egy órát töltöttünk a múzeumban, mondjuk ennél többet három gyerekkel talán nem is kell. Utána megnéztük alaposan a Ruszwurm cukrászda fagylalt-kínálatát és a nap fénypontjaként siklóval mentünk le a várból, amire Bende már azóta készült, hogy először láttuk ezt a járművet az Anna, Peti és Gergő mesékben. Este lett, mire hazaértünk, és bár mindenki mást talált jónak a napból, voltaképp mindenki megtalálta a maga szórakozását. (Még Bíbor is, aki se a szárnyasoltárokért, se a siklóért nem lelkesedett - de kapott fagyit és forró csokit is, és a Magyar Nemzeti Galéria udvarán folyó akció-sci fi filmforgatási jelenetét is figyelhette majd negyedórán át, ami amúgy tényleg elképesztően zseniális volt, rá van építve a falra az épület romos változata, és aznap épp valami helikopteres mentési részt forgattak.)

Pár napja egyre erősebben fáj a lábam, és ez nem jó. Sajog, ha sokat járok, és esténként bizony fel kell polcolni. Sajnos anyukáméknál a mérlegre állva kiderült, hogy mi az oka a gondjaimnak. Az elmúlt két hónapban híztam két kilót, és ez bizony most nagyon nem jókor jött. 

Mondjuk nem mintha plusz két kilónak bármikor lehetne örülni (hacsak nem kórosan sovány valaki, vagy növekedésben lévő másfél éves) de azért érthető is a dolog, mert bár az orvos megengedte, hogy sportoljak, én valahogy félek rászánni magam. Eddig a fásli miatt aggódtam, hogy nem fog rendesen tartani, aztán most ezt a gumiharisnyát szokom még. Meg persze a magyar konyha, ne szépítsük, az bizony nem éppen egy fogyókúrás dolog.
Mondjuk a mozgás nagyon hiányzik már, (álmomban szoktam futni is) de amikor a sima járkálástól is megfájdul a lábam, nehéz elképzelni, hogy beszaladjak egy fitness klubba és bicajozzak egy kicsit (amit egyébként szabad lenne) Az meg külön kiakasztott, amikor a múltkor a húgom (aki mindjárt szakképzett jógaoktató) kicsit átmozgatott volna kiderült, hogy a legegyszerűbb gyakorlatokat se tudom megcsinálni, és nem csak azért, mert merevek az izmaim, hanem mert amint mozgásra kényszerítem őket, azonnal remegni kezdenek az erőfeszítéstől. Puding vagyok és puhány. Szóval össze kéne magam nagyon szedni, mert a testünket nem lehet büntetlenül kizsákmányolni.
A férjemnek is volt egy újabb apróbb ám annál kellemetlenebb műtétje, így hát olyan jó kis öreg párocska lett belőlünk. Én reggelente vagyok jobban, akkor még viszonylag friss a lábam és könnyen jár. Ő meg esténként van jobb erőben. Szóval beosztjuk a teendőket, de jó lenne már befejezni ezeket a betegeskedős, lábadozós időszakokat, mert ez nagyon nyomorult dolog.
Amúgy Budapest egyik nagy hátránya azt hiszem, hogy teljesen elfoglalja az embert. Amikor elkezdődött a suli, akkor azt éreztem, hogy ez maga a kánaán. A gyerekek csak 4-kor jönnek haza, tehát enyém az egész nap. Belefér minden munka és szórakozás, amiről eddig csak álmodtam.
Aztán persze kiderült, hogy az álmok nem válnak valóra. Mert Bíbor már 2-kor hazaér, és neki addigra ebéd kell. Az meg folyamatosan meglep, hogy a növekedésben lévő tinilányok is brutálisan sokat tudnak enni, én azt hittem, hogy ez csak a fiúkra jellemző. De egyre többször járok úgy, hogy főzök egy háromszemélyesnek szánt ebédet, majd mire odaérek, hogy én is egyek, már minden fazék üres, mert az én szép és döbbenetesen karcsú lányom befalja az egészet, egymaga.
Ezen kívül kéne kiállításokra járni (annyi jó van!), barátokkal találkozni (hát nem ez a legjobb abban, hogy itthon vagyunk????) és anyuékhoz is felugranék legalább minden másnap (hiszen ez is oka volt annak, hogy hazajöttünk). Szóval megyek ide, megyek oda, csinálok ezt, csinálok azt - és már tessék este van, én meg nem írtam cikket, nem takarítottam és nem sportoltam és csak lesek, hová tűnt el ez a nap, ez a hét????
És persze mindig adnak munkát a gyerekek is. Borsi például ottalvós bulit szervez most, én meg egy egész délelőttöt eltöltöttem azzal, hogy összeírtam melyek erre a legjobb játékok - merthogy azért szerintem az nem elég, hogy összeterelek pár gyereket, kiosztom a kispárnákat, aztán tessék, dumáljatok, mozizzatok. Ráadásul kiderült a neten, hogy ehhez tényleg isteni játékok vannak, amik aztán összehozzák a csapatot. Ez pedig jól jön, különösen akkor, ha új az ember. A cigányozás szerencsére már nem téma, ő úgy döntött, hogy a kislány az az ő barátnője és kész. De nem zárkóztak be - több barátnője is van már, ami szintén jó, és elismerem, nem árt megerősíteni ezeket a barátságokat egy kis plusz programmal is. (Mondjuk az ottalvós bulitól kicsit félek, nem is én találtam ki, és bevallom én sokkal jobban kultiválnám a menjünk el egy játszóházba-féle programot, ahol valaki más ingatlanját szedné szét a gyereksereg, de drága lányom erre vágyik, én meg megadom magam.)
Aztán szintén Borsi kitalálta, hogy angolórára olyan kiselőadást készít majd, amihez lapbookot is mellékel. Mindenkinek egy témát kellett választania, ő természetesen kettőt is hazahozott, így a Tower mellett a Trafalgar Square lapbook is elkészült. De legalább országismeretből ötösöket szerez. Merthogy angolból újból egy hármast hozott haza - ez is csak ceruzás, szóval lehet rajta javítani. Bevallom, én ezt nem tudom komolyan venni. Kicsit úgy érzem magam, amikor a gyerek nyelvkönyvét nézegetem, mintha időutazásra mennék. Soha nem hallott nyelvi fordulatokkal van tele. Borsi meg is fogalmazta nagyon okosan. Van, amit angolul mondanak, van, amit meg angolon. Hát ez van. Mondjuk Borsi nyelvtudásán ez nem fog sokat rontani - a többiek meg majd megtanulják, hogy nem mondja már senki azt, hogy "adjon isten" (noha megértik) csak azt, hogy "jónapot". (Leegyszerűsítve.) (A gyereknek olyan egészen hülye mondatokat kell megtanulnia, hogy ha találkozik valakivel, és meg akarja kérdezni azt, hogy melyik osztályba jár, akkor azt úgy kell csinálnia, hogy "What class are you?" Nem kezdeném el most magyarázni, hogy ez szerintem hány sebből vérzik...)
Bíborral is lenne munka - merthogy most már lassan kérdezgetik tőle, hogy készül-e töriből és irodalomból a vizsgára. Hát... nem igazán. Még egyszerűen nem volt rá időnk. Valahogy ő most abban a végtelenül lelassult tiniállapotban van, amitől fel lehet amúgy robbanni. Mintha egy lassított felvételt néznék. Reggelente képes arra, hogy negyedóra alatt csak a zoknit vegye fel, és mást semmit, csak áll a tükör előtt és bambul. De ez nem csak a reggeli kóma. Esténként is képes erre, sőt délutánonként is. Úgy érzem magam néha, mint egy őrmester, aki folyamatosan egzecíroztatja: ezt csináld, azt csináld, siess már, szedd össze magad, mikor leszel már készen? Mondjuk úgy látom, ez engem és az apját jobban megviseli, mint őt.
De nehéz is azt mondani neki, hogy most akkor vegyük elő az ötödikes tankönyvet, mert azért minden napra van lecke, kell tanulni, készülni. Nem mondom, hogy beleszakad - de azért kell rá idő. Most akkor még ezután kezdjek vele tanulni? Vagy hétvégén? Amikor ráadásul olyan gyönyörű, meleg nyári idő van, ami nyáron egyáltalán nem volt? (Komolyan mondom, 30 fokok vannak napközben, nyáron meg állandóan zuhogott...) Bevallom, én sajnálom most az időt arra, hogy leüljek vele tanulni, plusz feladatokat csinálni. De tudom, hogy ezt nem fogjuk megúszni.
De most nem megy. Egyszerűen szétfolyik a kezemből az idő. Esténként művészettörténeti könyveket olvasok, vagy Antique Roadshowt nézek (az is tanulás) és persze Legozok. Merthogy kérem ennek a legkisebbnek is vannak igényei, és az ő igénye az bizony az, hogy anya vele legyen. Szemellenzőt csinál a kezéből, odarakja a szemem elé, és olyan közel hajol, hogy az orrunk összeérjen, és azt mondja, hogy "anya, engem nézzél" Hát nincs más választásom. És igazából ezt nem is bánom. Mert valójában mindhárom gyerek ezt akarja, csak mind másként egy kicsit.

Most hogy már a sokadik hónapot töltjük itthon, lassan érzem, hogy pár dolog hiányzik Angliából. Van ami jobban, van ami kevésbé, van ami pótolható és van, ami sajnos nem.

Bár alapvetően kevés tévét nézünk, azért néha jólesik esténként leheveredni a szófára és elbambulni azokon a random műsorokon, amit a tévézés sajátja. Ilyen szempontból volt pár nagyon jó kis angol adás, amiket nagyon szerettem. Mindenféle műtárgy értékbecslős műsor (és ezekből kinn nagyon sokféle van), csütörtök esténként a Big Bang Theory (megspékelve a Two Broke Girls epizódjaival, és még amit csak adtak utána), és persze a nagy kedvenc a Downton Abbey. Ezért is vártam már, hogy üzembe helyezzük a Sky dobozt, amivel bárhol lehet fogni az angol csatornákat, amennyiben van az embernek egy jó kis tányérantennája. Szerencsére a nővéremnek pont volt egy ilyenje, amit amúgy nem használt, szóval odaadta, pénteken eljött a szerelő, meglepően gyorsan beüzemelte - én meg kapcsoltam be és kerestem a kedvenc csatornáimat.
És akkor jött a fekete leves.
Kiderült, hogy a BBC egyetlen adója sem fogható immáron Európában (pedig van legalább féltucatnyi és mindet szerettem), nincs E4, ahol a kedvenc sorozataim vannak és nincs ITV (Downton Abbey új évadának a részei mennek éppen). Röviden összefoglalva: egyik kedvenc csatornám sem fogható Magyarországon, pont azok, amelyek amúgy Angliában ingyen és bérmentve, minden előfizetés nélkül is nézhetőek. A szerelő mondta, hogy nézzük ezeket online, amiből nyilvánvaló, hogy ő soha nem néz ilyesmit, mert különben tudná, hogy ezek mind földrajzilag kódoltak, tehát Magyarországon nem fogható egyik sem.
Ez szerencsére azonban csak a komoly csatornákra igaz. A gyerekek öröme teljes. A BBC gyerekcsatornáján kívül az összes gyerekeknek szánt angol adó fogható és volt is pár sorozat, amire már nagyon fenték a foguk, szóval a helyzet nem katasztrofális, csak hát ... nem ideális. (A szerelő szerint ha veszünk egy három méter átmérőjű parabolát, ami cirka félmillió forint, plusz negyedmilla az állvány hozzá, akkor esetleg van rá esély, hogy még pár csatornát be tudjunk fogni, de nem száz százalék, mert elforgattak egy műholdat nemrégiben, szóval immáron egész Európa nélkülözi az angol adások nagy részét.)
A másik dolog, ami nagyon-nagyon hiányzik, az a National Trust. Nem mintha Magyarországon ne lenne egy csomó jó hely, ahová öröm elmenni, de azért az, hogy volt egy bérletünk, amihez adtak egy jó vastag könyvet, ami tele volt programlehetőségekkel az nagyon kényelmes volt. Nem kellett sokat gondolkodni, hová menjünk, mit csináljunk: reggelente felütöttük a könyvet, megnéztük a térképen mi van közel, hol nem voltunk még, és már indulhattunk is. Tudtam, hogy ott lesz étterem, WC, kulturált látnivaló, rendben tartott kert és mindezt ingyen (hiszen bérletünk volt), ráadásul nem fullasztó tömegben.
Budapesten egy kicsit macerásabb a tervezés. Nem mintha nem lenne millió program, de itt nincsenek elhagyatott és mégis gyerekbarát helyet. Mindenhol nagy a tömeg, ráadásul az igazán jó dolgok korán kezdődnek. Angliában 11 előtt egy csomó múzeum ki se nyitott, itt meg 9-kor ott kéne lenni a gyerekprogramok nagy részén, ráadásul hétvégén, amikor alhatnánk!!!) és persze jó sok pénz kell hozzájuk. Arról nem is beszélve, hogy egy csomó esetben jó előre meg kell venni a jegyet, vagy lefoglalni, és hát meg kell tervezni. (A kakaó-koncertekre egész évre előre elfogyott minden jegy, a december 6-i operaházi Diótörő előadásra nemkülönben. Egyes anyukák ahogy nézem jóval előrébb látnak, mint én.)
Ez a korai kelés amúgy is kifáraszt, nem is kicsit. Különösen, hogy csütörtökön és pénteken is nulladik órája van a csajoknak, tehát fel kell kelni hajnalok hajnalán. Igen, az jó, hogy hosszabb a munkanapom, kellemes érzés, hogy a reggeli kávé és a bambulás után még mindig csak fél 9 van, és előttem az egész nap, hogy dolgozhassak, de cserébe esténként 7-8 körül már lecsukódik a szemem. (A pihenésre persze pont akkor semmi esély, tehát mire a gyerekek 9-kor ágyba kerülnek, nagyjából már én is agyhalott állapotba kerülök.)
Ráadásul ez a becsüs képzés is jóval több időt-energiát vesz el, mint amennyire gondoltam. Névleg csak kedd-szerda délután 3-3 óra, de pont akkor, amikor amúgy a gyerekek körül és nagyon kéne sürögni, leckében segíteni, bepakolni, mosni, főzni, tehát a kedd-szerda délelőttöm a felkészüléssel megy el, ráadásul elvárás a múzeumlátogatás, aukciók látogatása, olvasni is kellene rá. Pontosabban ezek nem igazi elvárások - végül is egy rakat pénzt fizetünk ki a tanfolyamért, nyilván mindenki át fog menni, nem olyan szigorú ez, mint az egyetem és a tanárok se akarnak vérengzeni. Viszont én szeretnék ebből minél többet tanulni, szóval rakok bele bőven munkát, és még ennél többet is szeretnék, de nem megy. Pedig olyan jól kitaláltam, hogy jelentkezem pár aukciós háznál, mint ingyenes, önkéntes munkaerő, hogy ebből is tanulhassak - de reménytelen, erre már végképp nincs se erőm, se időm.
Főleg, mert elég sok munkám van most, ami nagyon-nagyon jó, minden szerkesztő, akinél bejelentkeztem elárasztott munkával, ráadásul mind izgalmas és jó lap. De írni szeretném a könyvem is, mennék könyvtárba is hozzá, kutatni is jó lenne, és persze készülni kellene arra az angol felsőfokúra is, amit most lenne itt az ideje letenni.(Mikor ugyebár, ha nem most, amikor még viszonylag friss a nyelvtudásom.)
De közben most van itt az ideje a nagy őszi kirándulásoknak is, a jó kis találkozásoknak, dumálásoknak a rég nem látott ismerősökkel. És közben reggelente olyan télillat van, és hideg, mintha már közeledne a havazás - de délutánonként meg az az igazi, gyönyörűséges meleg indián nyár, amit lehetetlen a szobában ülve élvezni.
Szóval azt érzem most, hogy az élet nagyon pezseg, nagyon zajlik - sokkal inkább, mint Angliában, ahol olyan szép lassan, ráérősen zajlott minden. Ami amúgy nem volt rossz. De azt kell mondanom, minden nehézség ellenére ez a mostani is nagyon jó.
És hogy hiányzik-e Anglia? Furcsa módon sokkal kevésbé, mint amikor Spanyolországba költöztünk. Akkor minden egyes mondatomban az volt, hogy "bezzeg Anglia mennyivel jobb volt" - most ritkábban hasonlítom össze a két országot, persze ebben az is benne van, hogy már azt is látom, Anglia sok-sok szempontból nem tökéletes - és persze Magyarország sem az. Spanyolország meg minden tengerpartja és pálmafája ellenére a legkevésbé az. Furcsa módon oda a gyerekek se akarnak visszaköltözni, csak nyaralni mennének. Angliát és az ottani sulit azért gyakrabban emlegetik. Hogy milyen jó volt az egyenruha, milyen jó volt, hogy ott sokkal fegyelmezettebbek voltak a gyerekek az osztályban, és persze a barátok is hiányoznak. De mivel azért nekik itt is elég jó most (barátok is vannak, jól is tanulnak, nem is szakadnak meg a leckével és az angol barátokkal is napi kapcsolatban maradtak) szóval azért nincs nagy sírás-rívás emiatt. Mert mindig azt is megbeszéljük, hogy az jó, hogy ha valami hiányzik, mert azt jelenti, hogy az jó volt. És nem jelenti azt, hogy most ne lenne jó. Csak hogy minden hely másféle. És ebben az egész jövés-menésben ez a legjobb.

Amikor Angliába kerültem, az első dolog, amire rádöbbentem, hogy az Országh-féle angolszótár, az bizony semmit sem ér. Ugyanolyan tankönyvízű, soha nem használt kifejezésekkel van tele, mint az iskolai nyelvkönyveim. Persze, akkor jó, ha valaki Shakespeare-t vagy Byront szeretne fordítani, de ha kimegy az utcára... hát az angol emberek nem így beszélnek.

Soha nem hallottam, hogy "how do you do", pedig annak idején ez volt az első angol mondat, amit megtanultam. A sült krumplira sem mondják, hogy "pommes frites". Egyáltalán nem fontos, hogy a can-t e-vel ejtsük, a can't-ot pedig a-val. Sőt, hogy a horror igazán teljes legyen, simán mondják, hogy "Peter do" és csak ritkán egyeztetik és mondják, hogy "does". A many és much közötti nagyon fontos különbséget is képesek még a tévében is elrontani, meg viccelgetve aztán ki is javítani egymást.
Igenis meglepődtem, amikor az óvónéni a "number two"-ról kezdett el beszélni nekem (amivel, mint később kiderült a gyermekem nagydolgára utalt) és fogalmam sem volt arról, mit is akarnak, amikor a pénztárnál megkérdezték, akarok-e cashbacket. (Tehát pénzt felvenni a pénztárnál, amikor fizetek, kvázi bankautomataként használva őket.)
Igen, a példáim eklektikusak, van benne olyan, ami tényleg hibásan van, és olyan dolgok is, amiket azért nem tudtam, mert más ez a kultúra és mások a szokásaik. Az viszont tény és sajnos vitathatatlan: a magyar idegenyelvoktatás menthetetlenül le van maradva, és az, amit itthon tanul az ember néha köszönőviszonyban sincsen az élő nyelvvel.
Egy barátnőm nemrégiben a Facebookra írta ki nagy bánatát. Németből keresett korrepetítort a fiának, aki az első órán megkérdezte, mi a cél: azt akarja, hogy a gyerek ötöst kapjon a suliban, vagy azt, hogy megtanuljon németül. A kettő ugyanis nagyon nem ugyanazt jelenti. És ez bizony szomorú.
Ezzel mi akkor szembesültünk, amikor Borsikám két napja elsírta magát, mert egyest kapott angolból. A szódolgozatára. Voltak szavak, amiket nem tudott, mert nem jutott eszébe (ilyen volt pl. a mozgássérült kifejezés, amit természetesen ismert, és használt is már, de valahogy elfelejtette, amikor kérdezték) de olyan is, amire ő írt valamit - de a tanár nem fogadta el. Így lett kihúzva a fireman, amikor a tűzoltót kérdezték, mert a helyes megoldás a fire fighter lett volna. És a jóképűnél nem fogadta el a tanár a handsome-ot, mert good-lookingot akartak hallani.
Szerencsére azért a tanár számára is nyilvánvaló volt, hogy Borsi tudása természetesen nem egyes. Ő speciel anyanyelvi szinten beszéli az angolt, olyan kiejtéssel, hogy nincs az született brit, aki akár csak sejtené is, amikor őt hallja beszélni, hogy nem egy eredeti angol gyerekkel beszélget. Amikor annak idején a vita-versenyen indult, ő volt a csapat fő-fő beszélője és csodájára jártak a szomszéd iskolák tanárai, és kérdezgették, hogyan tudta nem angol lététre ilyen jól megtanulni a nyelvet. Szóval nem a gyereket fényezem, ő tud angolul, ez nem kérdés.
De nincs tankönyve. Mert hát ugye későn iratkozott be, és a pótmegrendelések még nem érkeztek meg. Ez nem olyan hatalmas nagy gond, a napköziben megcsinálja a leckét, és megtanulja amit kell. De tény: nincs mindenre idő, az angolt meg elő se vette, hiszen mindent ért, tud, nyilván az volt az utolsó a listáján. Hát nem tanulta meg a szójegyzékben szereplő szavakat, így egyest kapott. A tanár mentségére legyen szólva, nem írta be a jegyet, de ettől még szegény Borsikám teljesen összetört, és most elkezdett rettegni, hogy mi lesz akkor, ha megbukik. Így hát elővettük a szójegyzéket, amit a tanár gyorsan lefénymásolt neki és elkezdtük együtt átnézni a szavakat. Nyilván nem tanultuk ezeket, mert hát ismerte őket - bár akadt egy-két olyan kifejezés, és szó, amit még egyikünk sem használt, sőt nem is hallott soha, mint például a "how are things", ami a "mi a helyzet" fordítása lett volna. Azóta megtudtam, hogy a kifejezés valóban létezik, és néhol használják ki, de több olyan Angliában élő ismerősöm is van, akik noha nagyon jól beszélnek és csomó angol barátjuk is van, még soha nem hallották.
Többen mondták, hogy be kéne mennem a tanárhoz és beszélni vele - de bevallom, nem nagyon látom értelmét. Most kezdjem el bizonygatni, hogy a gyerek tud angolul? Ha nem hallja, látja, akkor már régen rossz. Magyarázzam meg neki, hogy a handsome-ot igazán elfogadhatta volna, mert ugyanazt jelenti, mint a good-looking? Hát azt gondolom, hogy angoltanárként ezzel ő pontosan tisztában van. Ennek ellenére adta az egyest, amit én nehezen tudok védeni - de nyilván neki megvolt a maga pedagógiai célja ezzel, és azt gondolom nem lesz itt közös nevező. Szóval nem nagyon hinném, hogy lenne értelme a beszélgetésnek - pláne, hogy végül nem írta be az egyest, és másnap Borsi kapott egy ötöst a házijára, sőt az utána következő napon még egyet, ami azért egy kicsit javította a gyermek kedélyét.
Az enyém ettől még szomorú, mert azt látom, hogy az angoltanítás ugyanott tart, mint 20 -30 évvel ezelőtt, márpedig a világ körülöttünk közben óriásit változott. És lehet, hogy tankönyvileg helyes az a "how are things" de hogy nincs az a tízéves gyerek, aki nem a "whats' up"-ot használná, arra esküdni mernék. Akkor meg miért is nem lehet azt is megtanulni, vagy legalább elfogadni egy dolgozatban? Számomra ez rejtély.

Imádok Budapesten élni, sétálni, egyáltalán létezni. Mostanában egyáltalán nem érzem azt a fajta iszonyatos agressziót, amitől pár éve még szinte sistergett a város. Mintha valahogy lenyugodtak volna a kedélyek és ez jó.

Szeretem azt, hogy zsong a belváros, szeretem, hogy reggelenként minden ház előtt felsöpörnek és a legtöbben még fel is mossák a lépcsőházat jó kis hipóval. Persze ettől még ne legyen senkinek illúziója: az utcák koszosak és a lépcsőházak se tiszták, de ott van az a hihetetlen erőfeszítés, ami nagyon becsülendő és amit jó látni.
Szeretem, hogy a belváros tele van isteni kajáldákkal, kávézókkal, pici boltokkal, kézműves termékekkel, látnivalóval. Azt meg külön imádom, hogy milyen szépséges ez a város. Hogy tele van faragványokkal, stukkókkal, szobrokkal mindenütt. Hogy ülök a négyeshatoson, vagy sétálok a régi, kopottas utcákon és közben ha felfelé nézek, olyan csodákat látok, hogy az agyam eldobom. Igen, ez is kopott, golyónyomok még mindig vannak, és sok helyen a gipszangyalok körül simán látszik a téglafal is, mert a vakolat az teljesen lekopott, de ha belenézek az Atlaszok arcába, akkor látom, hogy mennyiféle mosoly ül az arcukon, ráadásul vannak mozaikok, freskók, kerek ablakok, és olyan erkélyek, hogy azokra bármikor, még hóesésben is simán kiülnék reggelizni, pláne ha közben a lábam alatt hömpölyög az élet. Bevallom, folyamatosan mosolygok, ámuldozom. Sokkal jobban értékelem a város előnyeit, mint eddig bármikor.
De nem valami rózsaszín álom ez, látom én, mi az ami nagyon rossz. A bűz egy dolog. A húgyszag, ami néha olyan erővel csap meg, hogy szinte öklendeznem kell, és teljesen demokratikus módon a nyolckerben épp úgy támad, mint a Váci utcában. A tömegközlekedés plüssülőkéi, amiken szerintem egy tucatnyi élősködő várja, hogy valakira ráugorhasson, a hajléktalan bűz, ami ha megcsap, én azonnal viszketni kezdek testszerte. De ezeknél is rosszabb az alattomos por. Ami nem látszik, nem érezni azonnal, de szép lassan öl, és sok-sok évet elvesz az ember életéből. Egyszer láttam egy térképet, ami azt mutatta be, hogy Magyarországon szinte mindenütt az egészségügyi határérték felett van a porkoncentráció, és egy hosszú tanulmányt arról, hogy ez milyen állatira veszélyes. Budapest meg nyilván a legrosszabb. Szóval nem is nagy meglepetés, hogy az orrom és a torkom az első budapesti nap óta kapar, akárcsak a gyerekeké. Igen, Angliában ilyen nem volt, ott harapni lehetett a kristálytiszta levegőt, és alig-alig voltunk betegesek. (Nem úgy, mint a spanyol tengerparton, ahol bizarr módon az egész család folyamatosan köhögött.)
Mondjuk az már nyilván Murphy törvénye, hogy engem egy nappal azután ver le a betegség, hogy a férjem elutazik egy hétre, és én egyedül maradok a gyerekekkel. De most mit mondjak - lehetne ez rosszabb is, ha mondjuk a gyerekek is benyalták volna velem együtt a vírust és akkor most még napközben se pihenhetnék, mert akkor is el kéne látnom egy-két csemetét. Így viszont csak a reggeleket és az estéket kellett túlélnem, és napközben szépen visszabújhattam a jó meleg ágyamba, sok-sok teával, vitaminnal és egyéb csodaszerekkel, amiknek már a létéről is elfeledkeztem jódolgomban, arról meg aztán pláne, hogy ezek milyen brutál összegekbe kerülnek.
Mondjuk én ritkán vagyok lázas, utoljára gyerekkoromban volt olyan magas lázam, hogy attól elkezdtem egészen élénk lázálmokat látni, speciel akkor az volt a látomás, hogy egy rágógumiszálat kihúzok a számból, és azon kötéltáncolok, majd leesek.
Ehhez képest most az volt a kép, hogy ül az ágyam szélén az egyik régi művészettörténet tanárom és vitatkozunk valami nagyon fontos szakmai dolgon, én végül hátradőlök a párnára, mert már annyira nagyon szédülök, hogy a fejem se tudom tartani, és akkor ő odahajol és megcsókol, de ez olyan csók volt, hogy még most is beleborzongok. Ebből is látszik, hogy a felnőtt álmok mégiscsak jobbak, mint a gyerekkoriak. (És hogy bizony mindig is vonzottak a nagyon okos egyetemi tanár pasik, és hogy a tudás milyen állati szexi dolog, nem is csoda, hogy a férjem is ebből a körből szereztem.)
A művészettörténetről jut eszembe, a becsüs tanfolyam még mindig csak a felszínt karcolgatja (nem is tudom eldönteni, hogy amikor a tanár kérdezget minket, akkor most mi a nagyobb ciki, ha mindenre én felelek, mert tudom, vagy ha inkább csendben maradok, és akkor senki nem szólal meg. Nem gondolom amúgy, hogy én lennék a legokosabb a csoportban, de úgy tűnik, hogy nekem a legkisebb a tűrőképességem, mert képtelen vagyok elviselni a csöndet a kérdések után. Legalábbis nem hosszan. Bár az is furi, hogy sok embernek úgy tűnik még az alapszintű stílusok és képek felismerése se megy, ami azért elég döbbenet, tekintve, hogy azért ezek az emberek azért jöttek ide, mert érdeklődnek a művészettörténet iránt.)
Mindenesetre az előadók jók, és ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy mégiscsak rászánom magam arra, hogy megszerezzem a lassan tíz éve félbehagyott művészettörténeti diplomámat. Mert hogy a szakot elvégeztem, abszolváltam, hogy úgy mondjam, de a szakdolgozat még hátravan. Akkoriban úgy döntöttem, hogy nem fontos ez, úgyse akarok művészettörténész lenni, de most már nem vagyok még ebben sem olyan biztos. És ha már úgyis készül a könyvem (160 ezer karakter már készen van) akkor mégiscsak jó lenne ezt művészettörténészként megjelentetni, nem műkedvelő amatőrként. Finnyás ez a szakma, na. (Mire apukám csak annyit mondott, hogy akkor legyek szíves az esztétika szakdolgozatot is megírni, amiből pont így állok, és most úgy érzem, hogy annak még kevesebb értelme van, hogy megcsináljam, de mondjuk jogos igénye ez egy apának, aki szeret büszkélkedni, pláne, ha én meg tényleg beleöltem pár évet az életemből azzal, hogy órákra jártam, vizsgáztam és egyebeket csináltam.)
Mondjuk első feladatként egy jó művészettörténeti szakdolgozati témát kéne kitalálnom. Ja, és egy témavezető tanár is kellene, de jelenleg még egyikre sincsen ötletem. (Inkább azt tudom biztosan, mely korszakok biztosan nem játszanak - kár, hogy ott vannak a legjobb fej tanárok.) Egyelőre csak odáig jutottam, hogy az egyetemmel felvettem a kapcsolatot, és úgy tűnik, ők nem gördítenek akadályt a diplomám megszerzése elé.
Megjegyzem, az én tanulási-olvasási mániám nem hozza könnyű helyzetbe a gyerekeket, mert két diplomás szülő mindig magasra teszi a lécet. Bár eddig bírják a kiképzést, szinte kizárólag ötösöket hoztak haza a suliból. Bíbor még egy matek ötöst is kapott, amihez csak annyit tett hozzá, hogy ehhez ne szokjak hozzá, Borsi pedig (aki szintén legalább három ötöst szerzett a héten) közölte, hogy azért nem akar kitűnő lenni, nehogy strébernek nézzék. Mondjuk Borsi az őrületbe kerget azzal, hogy nincs nap, hogy ne hagyna valamit a suliban, tisztára, mint egy szórakozott professzor, de eddig még mindent megtaláltunk, szóval nagy baj nincs. A héten persze a szolfézstanulás megint elmaradt (ez már lassan nyomasztó kezd lenni, de ehhez már végképp nem volt se erőm, se hangom, még a beszéd is fáj), de cserébe sokat gyakoroltuk a zongorát (azt fekve is elirányítom, ahogy anyukám mondaná) Borsi pedig végre megkapta a vonót is, így most minden nap legalább egy órát húzza a száraz fát nagy lelkesen. (Nem annyira rossz hallgatni, mint ahogyan gondoltam, hogy lesz.)
Hétvégén kirándulás, majd meghallgatásra megyünk egy koriedzőhöz, akinek hajlandó megnézni a túlkoros csemetéim, miután neki már nem mondtam egyből, hogy nem akarunk versenyezni. Azt tanácsolta ugyanis a korcsolyaboltban a kedves bácsi, hogy jobb lenne, ha ezt nem reklámoznám, és hogy esetleg ha a jégtánc nem jön össze, próbáljuk ki a gyorskorcsolyát, mert ahhoz épp jó korban vannak a lányok. Bíbor kicsit húzta a száját, mert ő piruetteket és ugrásokat akar tanulni, de Borsinak tetszett az ötlet. Viszont ehhez másféle korit kell venni, tehát újabb kiadás, döntés, vásárlás, amihez nekem a héten nem volt se lelki, se testi erőm.

Bevallom, így a harmadik hét végére rendesen elfáradtam. Ez a reggel 8-as iskolakezdés nekem túl korai. Pláne, hogy hetente kétszer még nulladik órája is van a lányoknak. Persze nem ugyanazon a napon, tehát nekik nem akkora szívás - de a szülőknek azért mégiscsak, pláne, hogy szinte minden reggel esik az eső...

Az is fárasztó kissé, hogy minden napra esik egy különóra. Nem, nem kell nagyon sajnálni a gyerekeket - hol egyiknek, hol másiknak adódik valami, szóval ők nincsenek túlterhelve. De nekünk, szegény szülőknek azért mégiscsak lóg a nyelvünk. Szóval esténként nincs tévézés, nincs netezés, és a könyv fölött is simán elalszom, ha olvasni kezdek. De azért ne legyünk igazságtalanok, nem csak a felnőttek fáradnak el - a gyerekek szeme is simán lecsukódik 9-kor. Még Bendéé is, aki pedig az oviban is alszik egy nagyot.
Mert hogy azt nem is meséltem még, de ez az ovi zseniális. Az óvónők tényleg szeretik a gyerekeket és millió programot is szerveznek nekik, amit pedig ezek a csemeték nagyon élveznek. Tegnap almát szedni voltak, de már befizettük a színházi pénzt is (három előadásra mennek ebben a félévben) és mennek majd úszni is, lesz külön zenetanulás (Inci néni trallodája, minimális pénzért szolfézs-előkészítő) és heti két délután gerinctornára is be lehet őket fizetni. Utóbbit az én fiam kifejezetten imádja, mert olyan isteni dolgokat művelnek, mint a bordásfalra mászás, vagy a nagy labdára fekvés. Bendém még heti egy úszásra is megy. Eredetileg szerdára fizettük be, de ott egyedül volt a csoportban, ami nekünk nagyon jó volt, mert csak vele foglalkozott háromnegyed órán át egy nagyon helyes oktató hölgy, de mivel ez a szervezőknek nyilván nem volt nagy biznisz, így átkerült a csütörtökibe, ahol ugyan nincs egyedül, de a többiek már önállóan is fennmaradnak a vízen, így voltaképp végig mellette van egy oktató és nagyrészt őt instruálja. Merthogy őt még kell - viszont nagyon lelkes és imádja csinálni, fújja a buborékokat, és már egyedül egy deszkába kapaszkodva végiglábtempózta a medencét. Szóval gőzerővel halad. Emellett pedig olyan az agya, mint a szivacs, hozza haza a dalokat, mondókákat, amiket eddig tőlem nem volt hajlandó megtanulni.
Amúgy az óvó nénik dicsérik - mert hogy nagyon nyitott és barátkozó. Szóval szerencsére ezzel a sok-sok költözéssel, meg új nyelvvel, új ovival (sulival) nem traumatizáltuk nagyon.
A lányoknak eddig még csak a zene lett megszervezve. Bíbor a zongorát folytatja, ráadásul a régi tanító nénijénél, ahol már két évet lezavart és akit nagyon szerettünk. Borsi meg egy tündéri hegedűtanárnőnél kezdett. Vonót még nem kapott, csak a hegedűtartást kell gyakorolnia, de állatira lelkes, alig várja már, hogy igazi zenedarabokat kapjon (vagy legalább pár hangot). Ehhez jön még a heti egy szolfézs, ami jelenleg elég nagy falatnak tűnik, de csak sikerül majd megrágnunk. (Nyilván majd anya lesz az ugyebár, aki ezt szépen feldolgozza, hogy a gyerekek fejébe majd könnyebben belerepüljön az előző két év anyaga.)
A lányoknak ehhez jön még egy óra spanyol a Spanyol Intézetben, méghozzá az anyanyelvi csoporttal. Erre nagyon kíváncsi vagyok. Elvileg a spanyol tananyagot fogják venni - de ez nekem kevésbé fontos. Én inkább abban reménykedem, hogy hátha találnak ott spanyol anyanyelvű barátokat, mert azért úgy lehet igazán nyelvet tanulni. Meglátjuk, mi lesz ebből.
A sportot még keresgélem - balett, jazzbalett, hop-hop, néptánc korcsolya - bármelyik jó lenne. De persze igazán nem akarom őket túlterhelni (meg magunkat sem). Viszont azt látom, hogy mindenféle sportot nagyon szívesen csinálnak, tehát bűn lenne ezt nem kihasználni.
Ami a sulit illeti, a kezdeti lelkesedés nem csökkent. Bíbor lányom minden nap órákon át meséli, milyen csínyeket követtek el, ki, milyen vicceset mondott és azt mondja, úgy érzi, mintha egy filmsorozatba csöppent volna, olyan jókedélyű, vidám az egész társaság. Úgy látom, hogy nem kínozzák őket túl sok leckével - nem látom, hogy meg kellene szakadnia a tanulásban, és ő azt mondja, hogy nem is érzi magát lemaradva a többiekhez képest, kivéve persze a magyar történelmet, mert tény, hogy mondjuk a Mohácsi vészről eddig otthon kevésbé beszélgettünk, igaz, cserébe az angol történelmet köpi vágja. Azt meg kifejezetten élvezi, hogy a kisujjából kirázza az angol feladatokat. (Micsoda meglepetés, ugye...)
Borsi egy kicsit kevésbé elégedett. Sajnos ő belekeveredett egy csúnya ügybe, amit nem tud hová tenni (és sajnos én sem tudok neki segíteni) Összebarátkozott egy nagyon helyes kislánnyal, aki cigány származású. Jól kijönnek egymással - ám van, akinek ez nem tetszik, így már többen közölték vele, hogy jobban járna, ha "cigánnyal nem barátkozna". Volt, hogy ezt a kislány háta mögött (hozzátéve, hogy lopós, rossz a családja, hazudik) de az is megtörtént, hogy ezt olyankor mondták, amikor a kislány is ott volt mellette.
Borsi, aki Angliában megtanulta, hogy minden ember egyenlő és ez semmilyen módon nem volt ott téma (sőt, ha valaki ilyeneket mondott volna, biztos, hogy megüti a bokáját) most döbbenten tapasztalja, hogy ezt itt lehet. Senki nem védi meg a kislányt, senki nem áll ki mellette és hogy valójában itt ez a "cigányozás" teljesen rendben van. (Nyilván a barátnőnek azért láthatóan nem esik jól, ezért ő, mint jó barát, csakazértis melléáll.)
Nehezíti a helyzetet, hogy Borsi új gyerek - most kell saját magát elfogadtatnia és persze valóban nem tudja, hogy milyenek az osztálytársai. A barátnője valóban rendes kislány, vagy inkább problémás, és jobb lenne, ha kerülné? (Nem a származása miatt!) És vajon akik félrehúzzák és figyelmeztetik, azok neki akarnak jót, vagy csak valami személyes rosszindulat, vita, régi veszekedés vezérli őket?
Én csak annyit tudtam neki tanácsolni, hogy egyrészt bízzon az ösztöneiben, és ha van egy barátja, azt ne hagyja el, mert a barátság fontos dolog. Ha cigányozni kezdenek mellette akkor egyszerűen közölje, hogy ő erre nem kíváncsi és menjen arrébb. Egyébként meg nyilván legyen kedves, barátságos és nyitott mindenkivel.
De nagyon nehéz ezt nyilván itthonról megítélni. Ő meg látom, hogy szenved, mert a kis igazságos lelkének ezt nem könnyű elviselnie, ráadásul Angliában ők erről sokat tanultak és pontosan megbeszélték, hogy ha valaki ilyet tapasztal, akkor kihez kell fordulnia, hogyan tehet panaszt - nyilván ennek itt nincs ilyen kitaposott útja, módja, és nem is feltétlen az ő feladata az, hogy ezt kiharcolja. De látom, hogy ez foglalkoztatja és ez most ráül a lelkére. De remélem, hogy azért megtalálja a helyét, mert azért a többi meséjéből az derül ki, hogy ez egy helyes, barátságos osztály. (És még a szülők is azok.)
A time-menedzsmentet nehezíti, hogy én elkezdtem a festménybecsüs képzést, ami régi, nagy álmom volt, és most úgy éreztem, hogy ennek jött el az ideje. A férjem eléggé ellenezte, mert szerinte ezt én már mind tudom - és egyelőre még sok újdonságot valóban nem hallottam, de tény, hogy most még csak az egyetemes művészettörténetet tanuljuk, amit azért én ennél picikét nagyobb óraszámban tanultam az egyetemen. De ez csak öt hétig tart, aztán jönnek a kézzel fogható dolgok, amikben én azt gondolom nem vagyok igazán jártas, akármilyen lelkesen nézegettem is a BBC művészettörténeti műsorait. Szóval szerintem jó lesz ez, ráadásul most sem unalmas, mert hihetetlen szórakoztató és jó előadónk van, akit élvezet hallgatni.
Szóval emellé jön még a munka, a mosás, a vasalás, a mindennapos főzés, a tanulás a gyerekekkel, a játék és persze pihenni is kellene. Még nem világos egészen, hogy ezt hogyan fogom összehozni, de azért van már némi rendszer.

Hát íme az én két iskolásom és az ovis (aki épp csókot dob) az első tanítási napon. Amit bizonyos költözködési, szervezési problémák miatt csak mos tudtam kirakni. De nem is baj - még szeptember van simán, a suli meg még mindig nagy új.

Még mindig nem értünk a szervezési folyamatok végére - bár tagadhatatlan, hogy vannak már fixnek tűnő pontok. Bíbor visszakerült a régi zongoratanárához, bár nagyon frusztrálja, hogy hiába tanult tavaly zongorázni a suliban (hozzáteszem évi 150 ezerért, tehát nagyon-nagyon sok pénzért!!!) szinte semmit sem fejlődött, sőt kevesebbet tud most, mint amikor kimentünk Angliába.
Megjegyzem - sokszor mondtam már, nekem nagyon nincs jó véleményen a kinti zenetanulásról. Ez persze személyes élmény - nyilván ki lehet fogni szuper tanárokat, csodás módszereket, de nekünk nem volt szerencsénk. Mondjuk nálam amúgy Bíbor zongoratanárnője az első napon ásta el magát. A zongoraóra itt ugyanis tanítási időben volt, tehát a gyerek a tanóráról ment el zongorázni. De az első nap elfelejtette. A tanár meg ahelyett, hogy érte ment volna, gondolom boldogan pihent 30 percig, mi meg vesztettük a tanóra árát. (Amikor a tanár hiányzott, pótlás akkor sem volt...)
Ehhez képest amikor a szolfézstanárnővel beszéltem múlt héten, akkor nagyon jólesett, amikor mondta, nem baj, ha nem találnak ide a lányok, ha nem jelennek meg, majd ő elmegy értük. Ami azért is érthető, mert végül is általános iskolás gyerekekről van szó. Tényleg nehéz nekik még ennyifelé figyelni.
Másfelől viszont ez a szolfézs anyag... jajjajjajj. Na, a helyzet az, hogy Bíbor bár tanult két évet, visszakerült a kezdők közé, Borsi meg aki csak most kezdte a hegedűt, szintén a kezdők közé tartozik. Ám az ő korosztályukban nincs kezdő csoport, tehát be kell ülniük a harmadikosok közé (ami azért okozott egy kis lelki sérülést a gyerekekben) de ez semmi ahhoz képest, amit én éreztem, amikor hazahozták, mit is kéne bepótolniuk. Merthogy a TELJESEN kezdő az elsős lenne, a harmadikosok már két éve tanulnak szolfézst. Mondta is a szolfézstanár, lehet, hogy ez sok lesz nekik, de nekem nagy arcom volt, mondtam, hogy ne aggódjon, majd én bepótolom velük, végül is hét éven át tanultam zongorázni, meg zenetagozatos általánosba jártam, hát menni fog ez nekem.
Hát... öööö.... A ritmusok, meg a hangok és a szolmizálás még okés. De hangközök, hármashangzatok... ez azért már igényelt némi guglis kutatást. Komolyan mondom, nem értem miért van erre ilyen mélységben szükség ilyen kicsiknek.
Furcsa amúgy, hogy valahogy az én lányaim már mindenhez öregek. Magam sem értem, hogy lehet ez. De még a hegedűtanár is megjegyezte, hogy ugye tudom, Borsikám már öreg, ne lepődjek meg rajta, ha csak lassan fog haladni, mert hát nem kicsi már.
De öregek a korcsolyához is, ahol még mindig nem találtam olyan egyesületet, csoportot, tanárt, aki befogadná őket. Legalábbis a lányokat. Bendét azt vinnék mindenhová. Ő még nem öreg - de szerintem ő meg még nagyon kicsi, szóval nem kell neki a heti három edzés. (De lehet, hogy most rontom el az életét.)
A suli viszont egyelőre nagyon jó választásnak tűnik. Kifejezetten jó érzés, még nekem is, hogy ismerős arcok köszönnek rám a suli előtt, olyan anyukák, akikkel oviban ismerkedtünk meg. Jó érzés, hogy nem új helyzetbe csöppentem be én sem - van egy olyan kör, háló, ahová régen tartoztam és amibe most újra becsatlakozhatok. És igen, az is jólesik, hogy az iskolai titkárnő gyereke odajár a fiam ovijába, vagy hogy a portás néni a suliban a nyakamba borul, hogy jajj, de jó, hogy visszatértünk.
És mindenki nagyon kedves és segítőkész. Semmi pofavágást, vagy szájhúzogatást nem észlelünk a tanárok részéről. Mindkét lány odavan az angoltanáráért, úgy látom, hogy bevonják őket, elismerik, hogy sokat tudnak és bizony van amit jobban. Lehet, hogy csak pedagógiai fogás, de volt amikor őket kérdezték meg, hogy is kell ezt a szót jól kiejteni, felolvastatnak velük, hogy mások is hallják, milyen jó a kiejtésük.
Persze néha az ember azért fogja a fejét, például amikor hazahozza a gyerek a hibátlan környezet dolgozatát, ahol tízből tíz pontot ért el, mégiscsak négyes kap - mert nincs rajta a neve. Hát khmmmm... vagy amikor leordítja a számtek tanárnő a gyerek fejét, amiért ékezetek nélkül ír órán, merthogy az Angliában nem volt, szóval ő ehhez szokott hozzá, meg lassabb is, mint a többi, mert másutt van a z és az y és neki ez furcsa. De aztán eszembe jut, mennyire bosszantott az angoloknak a "jelenlét" mániája, és akkor azért tudom, hogy tökéletes rendszer nincs. (Angliában ugyanis nagyon komolyan veszik, hogy a gyerek ne hiányozzon, mert kimutatták, hogy minél többet hiányzik egy gyerek, annál rosszabb tanuló. Tehát ott kell lenni. Betegen is. Képesek arra is, hogy a hiányzó gyerek családjához kimenjenek, és ha úgy látják, hogy a gyerek nem elég beteg, mondjuk nem lázas, mert épp dolgozik benne a lázcsillapító, akkor beviszik a suliba. És anyuka ne aggódjon, benn is be tudják neki adni a lázcsillapítót, meg az antibiotikumot. A lábadozás, mint olyan, ismeretlen fogalom. És ha a szülő ellenkezik, brutális összegű büntetéseket szabnak ki rá. Nekünk mondjuk ezzel soha nem gyűlt meg a bajunk, mert az én gyerekeim nem voltak betegesek, de megtörtént, hogy papírt kaptunk, amelyben figyelmeztettek, hogy csak 94.8%-os a gyerek részvételi aránya, miközben a 95% lenne a kívánatos, és legyek szíves vásárlást, és egyéb szórakozást ne iskolaidőben szervezni, miközben tudják, hogy egyetlen egyszer hiányzott a gyerek, amikor hányt a suliban és hazaküldték... nos, ilyenkor azért kicsit elborul az ember agya.)
Szóval nagy és brutális fájdalmakról suli szinten nem tudok beszámolni. A gyerekek örömmel mennek, nincs sok leckéjük, és nincs nagy szigorkodás (eddig) és nem érzik magukat lemaradva a többiekhez képest semmilye tárgyból. A társaság nagyon jó, legalábbis amit eddig látunk, hallunk belőle. És igen, itt is van fejlődés, például van tárgy, ahol közös gmail-es csoporton át kapják a leckét. És persze mindenkinek van mobilja és szünetekben a tableten nézik a Violettát. (Az most az ötödikesek között a korosztályos menőség.)
Mondjuk a péntek nulladik órában tartott osztályfőnöki óra szerintem simán kimeríti a gyerekkínzás fogalmát (a szülőkéről nem is beszélve), és néha bajba kerülök, ha a leckében segítséget kérnek, de hála a jó égnek, a gugli mindig segít, és sok munkafüzet teljes megoldókulcsa fenn van a neten. (Hála néked internet!!!)

 
Előrebocsátom: a gyerekfogászokkal kapcsolatban nincsenek jó élményeim. Kezdve azzal, hogy általános iskolás koromban betereltek minket a Nyár utcába, mindenkinek kifurkálták a fogát a fiatal dokik, majd jött egy idősebb prof, aki belenézett a számba és közölte: az én orvosom erre a fogtömésre csak egy hármast érdemel. Már akkor, gyerekként is tudtam, hogy ezt most megszívtam.

Aztán amikor Bíbor másodikos lett és elvitték az egész osztályt a fogszabályzó nénihez, úgy láttam, hogy a dolgok nem sokat változtak. Szinte minden gyereknek felírták az éjszakai fogszabályzót, közölve, hogy ezt napi 10 órán át kell legalább hordani, vagyis voltaképp amint hazaér a gyerek, tegyük a szájába és csak étkezéskor veheti ki, de aztán tegye vissza gyorsan. Ja, beszélni azt nem lehet vele. Nekem már ez horrornak tűnt - nehogy már az én gyerekem ne csacsoghassa el, hogy mi történt vele egész nap, de a pokróc modorú doktornő (aki amúgy egyszer sem nézett a gyerekre és soha nem hozzá intézte a szavait) közölte, hogy mindenféle fekély, csonthártyagyulladás és állkapocs fájdalom lehet ebből a durva keresztharapásból, ami az én gyerekemnek van, hát persze beadtuk a derekunk és gyorsan megcsináltattuk a fogszabályzót.
Közbe jött Anglia, és a kérdés: akkor ezt ki a fene fogja nekünk hathetente állítgatni. De sebaj, gondoltuk, Angliában is biztosan vannak orvosok ugyebár. Mikor visszamentünk az iskolafogászhoz, az nagyjából üvöltött velünk, hogy most elrontjuk a gyerek egész életét, ezt nem lehet félvállról venni, minek vágtunk bele, ha tudtuk, hogy Angliába utazunk és kicsit sem hitte el, hogy három hónappal azelőtt, amikor az egész procedúrába belevágtunk, még erről fogalmunk sem volt. Közölte, hogy ha ezt most elmismásoljuk, akkor a gyereknek ketté kell majd törni a szájpadlását, mert csak és most van abban a korban, hogy ezt a komoly problémát sima fogszabályzással meg lehessen oldani, ezután már csak műtét jöhet szóba.
Mondanom sem kell - amint kiértünk Angliába első dolgunk volt fogorvost keresni. Szegény indiai dokibácsi furcsállva fogta a kezében a kivehető fogszabályzót, és azt mondta, ilyet még ő nem látott. Ez már elavult, értelmetlen, tanult róla, hogy létezett ilyen régen, de ezt errefelé nem használják. Ezt mondta két másik fogorvos is - így a fogszabályzó nagy-nagy lelkiismeretfurdalások közepette a fiók aljára került, hogy majd akkor nyáron, ha hazajövünk, utána nézünk.
Hát utána néztünk. Két fogorvoshoz is elvittük Bíbort, hogy mit mondanak fogszabályzás ügyben - és mindkettő egyetértett abban, hogy nincs itt gond. Igen, kicsit kócos, igen, van egy kis keresztharapása, de még a fogváltás közepén jár, ezek simán alakulnak majd mindenféle beavatkozás nélkül. Az államiba nem mentünk vissza. Már csak a modor miatt sem, de ezek után azért eléggé elvesztettük a bizalmunk.
Amikor nyár elején észrevettem, hogy Bende fogain van egy apró kis barna elszíneződés, azért én rendesen bepánikoltam. Gugli a barátunk ugyebár, és a laikus anya pillanatok alatt diagnosztizál: így azonnal rájöttem, hogy fogköve van a gyereknek. Ami négyévesen ugyebár ritka, de azért előfordul és persze le kell szedni, mert rontja a fogat. De bakker, a négyévesnél azért ez elég durva lesz, pánikoltam.
Azért biztos ami biztos, amikor legközelebb elmentem a saját fogorvosomhoz (akinél a nyáron nyolc alkalommal jártam amúgy, ami részemről teljes horror és anyagi csőd volt, de most már minden rendben). Szóval a doktorbácsi jókat röhögött a fogkő-elméletemen, közölte, hogy mossuk erősebben a gyerek fogát, mert ez csak lepedék (ciki) viszont a gyereknek van egy lyukas foga. Ám ő nem foglalkozik kicsikkel, keressünk egy gyerekfogászatot.
Ismerőseim sok-sok fogorvost ajánlottak, végül kikötöttünk egy régi ismerősnél, a Mosolyfogászaton, akivel már a gyerekeink is egy oviba jártak anno (ha nem is egy csoportba) és akiről kiderült, hogy most meg egy osztályba járnak a gyerekeink. Kicsi falu ez a Budapest, higgyétek el nekem.
Mondjuk bevallom, nekem fontos szempont volt, hogy a sima csekkolásért ne kelljen gyerekenként fizetnem (van ahol 15 ezret kérnek csak ezért, ami azért három gyerekre combos összeg). Bíborról kiderült, hogy nincs lyukas foga (egyszer régen volt, de az tejfog volt és kiesett) és az is, hogy a fogszabályzót nem fogja megúszni. De nem egészségügyi oka van ennek - csak esztétikai. Két foga is kicsit csámpásan áll. Bíbor kicsit elkámpicsorodott, mert azt mondta, nem akar ő a "fogszabályzós új lány" lenni az évkezdéskor. De szerencsére ez nem is sürgős dolog - ő dönti el, mikor szánja rá magát. Most, jövőre, felnőttként. Szóval hozzá így nem nyúltak.
Borsinak sincs lyukas foga - de azért nála húzni kellett egy tejfogat, amit én amúgy sejtettem, mert ez egy olyan fog volt, ami mellett már a vasfog is teljesen kinn volt. Már hónapok óta a kiesés közeli állapotban volt, de mint kiderült a húzás alatt, összeakadt a két fog, ezért nem is esett volna ki magától, szóval indokolt és jó volt a beavatkozás.
Bende volt a fekete ló, mert hát ugye egy négyévessel azért lehet ez nagyon nehéz is. Ehhez képest ő belepattant a fogorvosi székbe, és a fogorvos valami eszméletlen türelemmel és kedvességgel végigmutogatott neki minden szerszámot, mi fog történni, mit fog csinálni, majd pillanatok alatt el is végezte a beavatkozást. Bende meg végig vihorászott, hiszen minden lépésnél elhangzott, hogy "ugye milyen vicces ez? ugye milyen csikis?" ő meg ezt elhitte.
Megjegyzem - én izzadó tenyérrel ültem a fotelben, oda se mertem menni, nehogy a saját szorongásom rávetítsem a gyerekre, vagy esetleg megzavarjam azt a finom bizalmi hálót ami közte és a fogorvos között kialakult. Mert nagyon fontos ez az első találkozás a fogorvossal, egy egész életre szóló élmény ez, ami szerencsére itt és most nagyon jól sikerült. (Egyetlen hátránya, hogy sok-sok héttel előre be kell jelentkezni, de ezen azért nem is csodálkozom.)

Azt hiszem én jobban tartottam ettől a sulikezdéstől, mint a lányok. Ezt onnan gondolom, hogy vasárnap este ők teljes nyugalomban mentek aludni, míg én óránként ébredtem. Lestem az órát, nehogy elaludjunk, aztán ha már felébredtem, nem tudtam visszaaludni. Mire nagy nehezen hajnal 2-kor lecsukódott a szemem, felébredt Bende pisilni, és bár ő rögtön visszaaludt, nekem ez nem ment. Szóval reggel fél 7-kor, amikor csörgött az óra én mosott rongy voltam. A lányok viszont csinosan és boldogan libbentek be a suliba. Bende se tartott rá igényt, hogy beszoktató jelleggel bevonuljak vele a csoportszobába. Úgy hogy reggel 8-ra már itthon voltam megint. És rágtam a kefét, hogy vajon milyen kedvvel jönnek haza a gyerekek. De nem kellett volna aggódnom. Mert nem volt semmi gond. 

Nehézség, az mondjuk akad - de azzal nem nagyon foglalkoznak a gyerekek. Az csakis engem zavar egy picikét, hogy nincs tankönyvük. Merthogy ugyebár van ez az új rendszer, hogy minden gyerek névreszóló tankönyvcsomagot kap, amit valamikor még tavasszal megrendelnek az iskolák. Így ha egy gyerek késve iratkozik be (ne adj isten, olyan teljesen valószínűtlen dolgot művelnek, hogy költöznek családostul) akkor már csak pótrendelésnél kaphatnak könyvet, ami majd október közepére érkezik meg az iskolába. Remélhetőleg.
Mivel Borsi napközis lett, ez nála okoz kevesebb fennakadást, mert a lecke feladatait le tudja másolni a padtársáról, és meg van oldva a probléma. Az angoltanár meg lefénymásolta neki a tankönyv első pár oldalát. Igen, ez is lehet egy megoldás - ám erre a többi tanár még nem gondolt. (Vagy nem szabad fénymásolniuk, nem tudom.) Mindenesetre lecke van, de nem túl nehéz. Dolgozat is volt már, amolyan felmérők, mit tudnak. Egyelőre úgy tűnik, hogy a helyesírással lesznek gondok - ami azért nem olyan nagy meglepetés, lévén, hogy a gyerek magyar iskolába eddig még nem járt. Viszont ami nagyon jó, hogy egyelőre úgy tűnik, vannak barátai, jól érzi magát. De ebben még nem vagyok teljesen biztos, egyrészt, mert keveset mesél (bár az mind jó), másrészt azt látom, hogy bizalmatlan még. Kifejezetten hangsúlyozza: az első pár hét semmit se jelent, akkor még mindig kedvesek szoktak lenni a gyerekek. Viszont azt leszögezte: ilyen könnyű első hete még soha, egyetlen iskolában sem volt. Naná, hát itt legalább a nyelvet tudta.
Bíborkám úgy tűnik minden félelmemmel ellentétben a szokásos könnyű kártyát húzta a sorstól. A régi osztálytársai nagyon-nagyon örültek neki, azonnal befogadták, lett legjobb barátnője (neki mindig azonnal van, nem is értem, hogyan csinálja) amikor hazajön, boldogan csacsog estig arról, hogy milyen vicces, klassz dolgok történtek vele. Leckét a héten még nem kapott (csak egy tárgyból, de mivel nem volt tankönyve hozzá, a tanár azt mondta, hogy akkor ne csinálja meg) ez szerencse, mert hetedikben már nincs napközi, mindenki hazamegy, így bajban lennénk, ha sok lenne a munka könyv nélkül. (Mert persze pont a hetedikes tankönyvek nincsenek fenn a neten - az összes többi osztályé igen...) A tantárgyakat ő se találja túl nehéznek - illetve ami nehéz, azzal a többiek is szenvednek, és ezért az nem ciki neki. De nagyjából még csak bevezető óráik voltak, elmondták, hogy miket fognak majd tanulni ezentúl, melyik tárgy miről fog szólni.
Angolból nyilván ők a legjobbak - még akkor is, ha ez egy kéttannyelvű iskola. Mindketten azt mesélték, hogy igyekeznek a nagyon brit akcentusukat egy kicsit visszafogni, mert nem akarnak kiríni a többiek közül. (Nem tudtuk eddig meggyőzni őket arról, hogy ezt talán nem kéne.) Bíbor elő se merte venni a könyvet a suliban, amit épp olvas (a Hunger Games második kötete), mert nem akarja, hogy azt higgyék, ő ezzel kivagyizik. Az angoltanárok eddig még nem nagyon tették őket próbára - de hát egy hét után még csak ismerkednek egymással minden szinten, szóval egyelőre nem tudom megmondani, jó vagy rossz ötlet volt-e őket kéttannyelvűbe adni, és hogy ők ebből profitálni fognak, vagy inkább ront rajtuk.
Ami minket, szülőket sokkolt, hogy mennyire brutálisan drága az iskolakezdés. Mondjuk hát én azt szoktam meg az előző években, hogy bemegyek az egyenruhaboltba, vagy bármely szupermarketbe és ott veszek inget, szoknyát, harisnyát és pulcsit, aztán jónapot, ennyi az iskolakezdést. Most ugyebár ugyanezeket meg kell venni, csak még többet, mert öltözzön az a gyerek csinosan és változatosan, majd jönnek még a listával, hogy füzetek, meg tolltartó, tempera, ecset, szénceruza, rajzlap, tollak, ceruzák és millió apróság, ami a végén brutális tízezrekké hízik.
Ami egyértelműen csalódás, az a közétkeztetés. Első nap iskolában, óvodában egyaránt káposztás tészta volt. Szerintem nincs gyerek, aki örömmel enné, az enyémek mindenesetre éhesen jöttek haza. És sajnos a tendencia folytatódott. Bíbor elmondása szerint volt nap, amikor szürke volt a leves és ő el se vette, de amikor még a viszonylag kívánatosnak hangzó sült csirke krumplipürével volt a menü, arra is azt mondta, hogy rémes és ehetetlen volt a krumpli íze, szerinte valami porból lehetett. Mondjuk ebéd után úgyis hazajön (nincs napközi ugyebár) szóval ez nem nagy gond - de mondjuk egyszerűbb lett volna, ha nem farkaséhesen ér haza.
Borsi PKU-s étrendkérelmét leadtuk - de még az iskolahét kezdete előtt jelezte a cég, hogy nem tudnak ilyet csinálni. Megjegyzem, a törvény értelmében januártól MINDEN gyereknek megfelelő étrendet kell biztosítani a közétkeztetésben, tehát a PKU-soknak is. Mondjuk ezen nem rugózom, mert hát ez tényleg ritka betegség, Angliában se tudták elvállalni sehol. Az már kicsit nagyobb furcsaság, hogy mondtuk, hogy esetleg vegán menüvel bepróbálkoznánk (ez azért lehetne) de abból meg nem tudnak előre heti menüt küldeni nekünk, az meg nem megoldás, hogy én a biztonság kedvéért minden nap küldjek kaját, hátha nem lesz jó amit kap. De mondom - ennek a sikertelensége nem nagy döbbenet. (Más kérdés, hogy bepróbálkoztam pár magáncégnél, akik sok-sok pénzért elvileg vállalnak mindenféle speciális menükiszállítást, de minket ők is lepattintottak, mondván, hogy a PKU-s menü bonyolult. Háááááát.... szerintem amúgy nem annyira, csak látni kellett volna már ilyen gyereket. Vagy beszélni egy olyan dietetikussal, aki csinált már ilyet. De sajnos ha nincs minimális nyitottság sem, akkor nincs miről tárgyalni. Marad a hajnali és esti főzőcskézés, kis edényezés és hurcolás. Nem panasz - csak örültem volna, ha egy picit könnyebb az élet.)
Annak viszont örülök, hogy a gyerekeket viszi úszni a suli. Mondjuk van saját uszodájuk, de az kicsi (meg nyilván a napi kötelező tornaórák miatt tele is van mindig) így Bíborkáék egy közeli nagyobb uszodába fognak átjárni. Nulladik és első órában, ami azt jelenti, hogy reggel 7-re kell odaérniük. Na, ez nagy különbség, kicsit elkényelmesedtünk ezzel a reggel 9-es iskolakezdéssel. De cserébe ezen a héten este 9-re már minden gyerek kidőlt (még Bende is alszik, aki pedig az oviban is alszik egyet délután.) Engem még eddig nem viselt meg igazán a koránkelés, valahogy tetszik a város reggeli illata, fénye, hangulata - pedig nem vagyok egy hajnali pacsirta és a vakáció idején képesek voltunk családilag 10-ig is durmolni (igen, Bende is, sőt ő a leginkább!)
Visszatérve a heti öt tornára - hát szegény Bíboréknak csak négy van, még ezzel a dupla úszással együtt is. Szóval a suli azt mondta, hogy választhatnak a gyerekek. Vagy vállalják, hogy lesz egy tornaórájuk egy héten egyszer, nyolcadik órában, vagy elmennek valahová sportolni, és erről hoznak egy igazolást. Kicsit itt azért felröhögtem - most komolyan, igazolás? Hát írok én azt itthon és Photoshopolok rá bármilyen pöcsétet is. De persze ez csak vicc - mert Bíbor akar korizni járni. Ez nem tűnik olyan nagy kihívásnak, mert köpésnyire tőlünk a Városligeti műjégpálya és 10 perc busszal a Népstadionnál lévő nagy koripálya. Ám előző még nincs nyitva, utóbbiban meg nagyon húzták a szájukat, amikor mondtam, hogy én nem heti háromszor szeretném vinni a gyerekeimet, csak egyszer, ráadásul Bíbor lányom már 12. Merthogy ők 11 éves korig oktatnak, utána már versenyzőképzés van, és különben is versenyzőképzés van itt kérem, nem csak úgy poén és szórakozás. Nekem meg több koriversenyző barátnőm is volt anno, kicsiként és pontosan tudom, hogy nem akarom, hogy az én gyerekeim este 10-ig edzésen legyenek, aztán reggel 6-ra menjenek a másik edzésre, és ezt minden egyes nap, meg a stressz, meg a millió pénz. Mert nem akarnak olimpiai bajnokok lenni - ők korizni szeretnének. És nem csak csúszkálni körbe-körbe a Ligetben, hanem ugrásokat, forgásokat tanulni. És ne mondja nekem senki, hogy ezt csak versenyzőként lehet, mert Angliában heti egy óra edzéssel (aminek csak a felében volt velük tanár) hat darab hathetes tanfolyam alatt eljutottak oda, hogy forognak és egészen piciket ugranak is és nagyon élvezik. És szeretnék folytatni - de nem akarnak ők sem minden mást feláldozni ezért. Persze minden megoldható, ha mással nem, akkor magántanárral sok-sok pénzért, csak nem nagyon akarom elhinni, hogy nincsen más lehetőség.
De hogy őszinte legyek, ezek egyelőre csak pici döccenők és nehézségek. A világ akkor sem dől össze, ha nem koriznak (Spanyolországban sem tették és túlélték) és legfeljebb akkor majd máshová megyünk sportolni. Budapest azért nagyon sok dolgot kínál, bár eddig még nem nagyon tudtuk kiélvezni. De ez nem a város hibája. Mi, felnőttek vagyunk kriplik. Az én lábam bár javulgat, de azért hamar kifárad, esténként meg még fájdogál is. Zsolt is most lábadozik még egy apróbb műtét után, neki a reggelei indulnak vacakul. De legalább beosztjuk, mindig van egy viszonylag épkézláb ember, aki ellátja a gyerekeket.
Ők meg úgy tűnik egyelőre elégedettek azzal, ami van. Bár Bíbor azt tervezi, hogy csak két évig maradjunk itt, akkor ő befejezné a magyar sulit és még visszamehetne az angol gimijébe, azt is befejezni. Borsi meg ugye éppen akkor kezdhetné a gimit, tehát járhatnának ugyanoda és az milyen jó lenne.
Na, és még ott van Bende fiam is - akire ezen a héten sajnos kevesebb figyelem jutott, mert hát az ovi ugyebár mégiscsak könnyebb akadály. Bár ez sem igaz így teljesen, mert bár ismeri a nyelvet (és ez tetszik neki!) és az óvónénik tündérek, ő még soha, egyetlen oviban sem aludt ott (sem az angolban, sem a spanyolban nem szokás) így ez neki nagy meglepetés volt, és nincs is különösebben oda az ötletért, így második napon még egy kis pityergés is volt emiatt, amitől azért az én szívem majd megszakadt - de az tuti, hogy jót tesz neki az alvás, ráadásul még este is korábban alszik el, mint szokott. A kaját sajnos ő is ugyanonnan kapja, mint a suli, így ezzel nincs kibékülve, és nem tetszik neki, hogy itt nincs tanulás. (No igen, Angliában már olvasni tanult.) De nekem tetszik, hogy mondókákat tanul, betűk helyett és az is, hogy nagyon sokat vannak az udvaron, sokat szaladgálnak, mesélnek, játszanak. Meg hát elfogult vagyok, bevallom, szerintem a magyar ovik nagyon jók. Még akkor is, ha Bende fiam szerint igazságtalan, hogy nekik aludni kell, az óvó néniknek meg nem. De remélem, hogy ezt azért hamar feldolgozza.