#Post Title #Post Title #Post Title

Az emberi hiba

Posted by Fodor Marcsi
- -
4 megjegyzés


Sok PKU-s Facebook csoportnak tagja vagyok. Nem csak magyaroknak – angoloknak, amerikaiaknak is. Érdekes látni, hogy másutt hogyan kezelik ezt az állapotot (betegségnek azért mégse mondanám) nem csak az orvosok, de a szülők, iskolák, barátok is.

Egy Hollandiában élő anyuka írt pár hete elég kétségbeesetten arról, hogy 13 éves kislánya elment egy hétre osztálykirándulni. Természetesen minden ételt előre elkészített és hűtőládába pakolt. Majd amikor hazaért a gyerek, anyuka döbbenten vette észre, hogy a hűtőláda érintetlen állapotban érkezett vissza, semmi nem fogyott belőle. Megkérdezte mégis, hogy lehet ez. Mire a tanárok közölték, hogy nekik erre a diétára se kedvük, se idejük nincsen, a gyerek ette amit a többi (beleértve a pulykás szendvicset, husos ételeket) és ha ez a családnak nem tetszik, akkor a gyerek többé ne menjen osztálykirándulásra.
Természetesen az iskola hozzáállása hatalmas vihart kavart a virtuális PKU-s közösségben. Egyrészt, mert meg lehet ezt oldani – az én Borsikám is gyakran jár mindenféle kirándulásra, viszi a kajáját, és eddig minden gond nélkül meg tudták ezt mindenütt oldani. Főleg azt adták, amit én adtam, készítettem, de simán ki lehet főzni bármilyen konyhában, ahol sok gyerekre készítenek kaját egy adag extra tésztát is.
Azok számára, akik a PKU-s diétában nincsenek otthon, elmondanám, hogy ez sajnos olyan étrend, amibe nagyon nem fér bele, a normál, mások által is evett kaja. Egy PKU-s számára tilos a hús, a hal, a szója, a tészta, a tejtermék, a tojás és még a zöldségek egy része is.
És igen, mi szülők, tisztában vagyunk vele, hogy ez nem könnyű. Sem nekünk, sem a gyereknek, sem a tanároknak. És igen, elismerem, valóban plusz felelősség gondoskodni egy PKU-s gyerekről az osztálykiránduláson. De ugyanilyen macera egy lisztérzékenyről, egy cukorbetegről, egy dióallergiásról, vagy akár egy méhcsípés allergiás gyerekről is gondoskodni. Sőt, hozzáteszem, egy hányós vagy egy hiperaktív gyerekkel se fáklyásmenet a kirándulás, mégis nyilván ezeknek a gyerekeknek is fontos a közösségi élmény, a tudat, hogy hiába mások, azért mégis együtt lehetnek a többiekkel.
Nekünk szerencsére ilyen gondunk még soha nem volt. Az én Borsikám sokszor kirándult más, több ottalvós szülők nélküli utazáson van már túl: nagyjából minden probléma nélkül. Nem mondom, kisebb döccenők előfordulhatnak (mondjuk a hat tápszer helyett csak ötöt kap meg egy nap) de soha nem szoktam ilyenkor kiverni a palávert, inkább dicsérem nagyon a tanárokat, a gyereket, hogy ilyen jól helyt álltak. Az én tapasztalatom szerint a tanárok részéről inkább a túlféltés a jellemző - mondjuk mindenki kap cukrot, fagyit, és az én gyerekemnek inkább nem vesznek a biztonság kedvéért, mert nem tudják, melyik adható, melyik nem. (Hiába mondja a gyerek, hogy anya olyat szokott venni, neki szabad - inkább a biztonságra hajtanak, amit én teljesen respektálok, de ebből okulva azért az utóbbi időben elmondom azt is, hogy nyugodtan bízzanak meg Borsiban, ő ismeri a diétáját, betartja, ha valamire azt mondja, szabad neki, akkor az úgy is van.) Szóval én eddig mindenütt azt tapasztaltam, hogy állati segítőkészek az iskolák, a tanárok, a klubok. 
Ennek ellenére nem csatlakoztam a Facebookon az iskolát szidó emberekhez, (noha remélem, lesz folytatása a dolognak) mert megütötte a szemem egy adat: a kislány, akiről szó van, 13 éves.
Szóval nem egy kisovodásról beszélünk, hanem egy kiskamaszról, aki szerintem már tökéletesen ismeri a saját diétáját, és azt, hogy miért nem szabad mást ennie. Meg is beszéltem Borsival az esetet, és ő azt mondta, hogy bizony ő nem ette volna meg a húsos szendvicset, és kérte volna a hűtőtáskát, amiben a kajája van.
De hát persze mikor az ember kihúzná magát egy kicsit, és büszke lenne arra, hogy milyen jó anya, mindig jön a másik kézzel az intés is: szerénység és megértés... Mert mindenki hibázik.
Merthogy az én Borsikám rajztáborban volt a tesójával együtt, és amikor megbeszéltük ezt az esetet, éppen odasétáltunk. Az első nap csomagoltam neki ebédet, és megbeszéltem a táborvezetővel is, hogy őt nem fizetem be ebédre. De amikor leadtam őket a megbeszélt helyen, és sétáltam volna ki az épületből, láttam, hogy ott egy étterem.
Hát kutya legyek, ha nem ott ebédelnek, gondoltam. Bementem és rákérdeztem, valóban idejárnak-e a rajztáborosok, és igen, eltaláltam. Rövid megbeszélés és az étlap átvizsgálása után találtam pár olyan ételt, amiről úgy láttam, hogy Borsi is megeheti. Saláták, levesek, párolt zöldség, gyümölcsök. De igéretes volt. Meg is beszéltem, hogy másnap már ott eszik, mást, mint a többi, de mégis együtt velük. Ki is fizettem. Fel írták egy külön lapra, a nevét is, az ételt is, a csoportot is. És nagyon-nagyon kedvesek és megértőek voltak.
Úgy jöttem el, bevallom, mint egy győztes hadvezér, és nagyon büszke voltam magamra.
Megjegyzem: Borsi korántsem volt úgy elájulva, mint én. Mert hogy nem ő volt az egyetlen, aki nem ment ebédelni, és alapvetően jól érezte magát a csomagolt-kajás csoportban. De elfogadta, hogy nekem könyebb lenne, ha nem kéne minden nap csomagolni, meg hogy nem árt a főtt étel, így beleegyezett, hogy akkor ő is lenn eszik az étteremben a többséggel.
Minden rendben is ment az első napon. Megette, amit kapott és jó volt. És az utána következő napon is. Ám csütörtökön aztán beütött a krach, mert nem azt tették elé, amit én megrendeltem, hanem rántott húst, rizzsel.  Amit neki nem szabad. Borsi pedig pánikba esett, és ahelyett, hogy szólt volna, elszaladt sírva.
Ne feledjük: ő azért nem 13, csak 10. Még felnőttként is milyen nehéz reklamálni valahol, gyerekként pedig aztán ez még bonyolultabb. Bíbor se tudott segíteni neki, mert neki sem mondta, hogy mi baja van, csak elszaladt és kész. És éhes maradt.
Na, ez a rész fáj nekem. Még akkor is, ha azért tudom, hogy levest evett és azt is, hogy pakoltam be neki némi rágcsálnivalót. Szóval nem étlen, szomjan ült ott 9-től 4-ig, de hát azért mégis, ahogy ő elmondja, tudott volna enni még. Meg hát rá is készült a második félére a szája, a gyomra. Kívánta volna még az evést. 
De nem evett. 
Mondjuk az jó, hogy nem ette meg azt, ami nem neki való és erre nagyon büszke vagyok. 
És tudom, hogy az étterem hibázott, amikor rosszat adtak neki – de bevallom, nem tudok rájuk igazán haragudni, mert hát több tucat gyerek evett ott aznap, és hát eltévesztették. Szólni kellett volna, szerintem azonnal cserélték volna.
De igazából úgy érzem, hogy én hibáztam, mert nem beszéltem meg Borsival, hogy mit fog kapni majd. Beküldtem a rajzolós szobába és azután mentem csak az étterembe kiválasztani, hogy mit fog aznap enni. Gondoltam, ez nem fontos. Tudom én, tudja az étterem, őt meg majd meglepem valamivel. Eszembe se jutott, hogy ebből baj lehet. De hát sajnos így nem tudta, hogy mit fognak neki hozni, így nem tudta, mit is kéne reklamálnia. Azt mondja, egy pillanatig el is hitte, hogy valóban ezt rendeltem neki, mert valamiért eltévesztettem, mit ehet. (???) Ezért sem merte mondani, hogy itt kérem hiba történt. Mert nem volt benne biztos. Nekem meg valahogy nem jutott eszembe, hogy az étteremben elkeverhetik, amit három órával korábban ledumáltunk. De ez hiba volt. 
Az emberi hibát mindig be kell kalkulálni az életbe.
Borsi kérésére amúgy nem reklamáltam másnap  – végül is az volt az utolsó nap, hogy ott ettek. Neki meg ciki lett volna. Mindenesetre együtt mentünk oda kiválasztani a menüt, együtt beszéltük át, mit fog kapni, és alaposan a lelkére kötöttem, hogy ha baj van, reklamáljon. És persze a nővére is ott volt mellette, aki megigérte, hogy intézkedik, ha Borsinak nem lesz elég bátorsága.
De persze minden rendben volt. És mind tanultunk valamit aznap. Én azt, hogy bele kell vonni mindenbe, ami a diétájával kapcsolatos. Még akkor is, ha azt gondolom, hogy a felnőttek majd szépen megoldják ezt a feje fölött. Tudnia kell arról, ami őt érinti. Neki meg azt, hogy ki kell magáért állnia. Akkor is, ha felnőttek állnak vele szemben, és akkor is, ha ez ciki és nehéz. 
Szóval nem csak rajzolni tanultak a lányaim azon a héten. (Megjegyzem, mint a fenti kép mutatja, az se volt kicsi eredmény - az első kezet Borsi hétfőn rajzolta, a másodikat szerdán.) Tanultunk egy újabb leckét is a PKU-ról, de főleg arról, hogy az embernek ki kell magáért állnia. 
[ Read More ]

Nem is új, nem is régi

Posted by Fodor Marcsi
- -
4 megjegyzés


Te ezt nem tudhatod - ezt mondták nekem legtöbbször az ismerősök, amikor Magyarország szóba került. Mintha az elmúlt négy évben minden megváltozott volna, de annyira, mintha egy idegen, soha nem látott országról lenne szó, amire rá sem fogok ismerni. Bevallom, soha nem értettem miről beszélnek. Merthát akármikor csak hazajöttem, mindig azt éreztem: itt bizony minden ugyanolyan, mint volt. 

Persze azért valami mégis más lett: én. És ezt a változást nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha az ember hazatér külföldről. Olyan szemüveget kap az ember, amit nem lehet levenni, és amin át nézve tényleg minden megváltozik kicsit.
De ez a változás nem olyan óriási, mint gondolnák az emberek. Azért életem nagyobbik részét itt töltöttem Budapesten. Pontosan tudom, hogy a dolgok errefelé nem tökéletesek - de nem idegen ez számomra. Ezt szoktam meg. Most, hogy már lassan egy hete itthon vagyunk, azt érzem, hogy Magyarország olyan, mint egy régi, kitaposott, nagyon kényelmes cipő. Könnyű belelépni, járni benne, visszaszokni. Minden ugyanolyan, mint volt.
Ugyanazok a régi házak, boltok, még az eladók is ugyanazok sok helyen. Ismerősek az illatok, a forróság, ami a betonból árad, a klóros szag a szökőkutak körül. Persze ott a kutyaszar is, a por, a zaj, a kéregetők és igen, érzem, hogy itt bizony az aluljáróban jobb, ha szorosabban fogom a kistáskám.
Persze vannak kellemes meglepetések. Például az, hogy a nagykörút mintha új életre kelt volna. Emlékszem, gyerekkoromban tele volt jobbnál jobb boltokkal, amik aztán szép, lassan mind megszűntek, elhaltak. Lassan elnéptelenedett az utca, és egyre több lett a poros, üres szellemkirakat. Most meg újra bolt-bolt hátán, és persze kocsmák, de mondjuk nem baj az sem, ez azért nem a piszkos talponálló kategória. Élet van, emberek járkálnak esténként és olyan vidám az egész.
Két éve még furcsa és kicsit ijesztő volt este hazasétálni - de most azt éreztem csak, hogy él és pezseg a város, minden tele van emberekkel. Szabadtéri koncertek, előadások, sötétedés után is isteni fagyit lehet kapni és mintha minden sarkon lenne egy Costa kávézó. (Sőt, ezek tisztábbak, mint az angolok és rendezettebbek.)
Persze vannak olyan dolgok is, amiket már nem jó látni. A sok hajléktalan megint kiakasztott. Nem tudom, hogy tényleg többen vannak-e, de tény, Angliában nem voltak. Vagy hát arrafelé, ahol mi lakunk, nem voltak, és ha bementem a belvárosba, akkor ott sem. Mintha az emberek is rosszabbul öltözöttek és lelakottabbak lennének, különösen a nők. Nem a fiatalok - az idősebbek. Ezt nem jó látni. De nem hiszem, hogy ez az elmúlt években változott volna radikálisan - egyszerűen csak elszoktam tőle. Szegényebbek vagyunk, ezen nincs mit szépíteni. Nehezebb errefelé az öregeknek, nem telik fodrászra, új ruhára. Szomorú, de nem új jelenség.
Az már jobban felzaklat, amikor valaki fejcsóválva néz rám, vagy a gyerekeimre. Angliában soha, senkit nem zavartunk. Akkor sem, ha az átlagosnál hangosabbak voltunk, vagy szaladgáltak a gyerekeim, vagy ugrándozva jött mellettem a négyéves. Ez ott simán belefér - és nyilván most olyan helyzetekről beszélünk, ahol amúgy szerintem nem kell vigyázban állva lenni. Szóval nem bankban vagy kórházban, vagy sorban állás alatt, ahol nyilván mindig elvárom a jó viselkedést. De mondjuk az aluljáróban, ha nincs körülülöttünk senki és a gyerek felkiált, hogy ez jajj, de szép, akkor szerintem az simán belefér, még akkor is, ha kicsit hangos és ugrál közben. Az, hogy az egyetlen idős néni miért nézett ránk olyan nagyon-nagyon csúnyán, nem is nagyon értem, de bevallom, nekem rosszul esett. Mert szerintem nem bűn az, ha egy gyerek boldog, hát mikor és hol ugrándozzon.
Az mondjuk nem lep meg, hogy ha kicsit pikirt, vagy érdesebb hangol felel a kérdésemre a jegykezelő, vagy az eladó, mert ezek soha nem a kedvességükről voltak híresek. De el kell ismernem, most, hogy kifejezetten figyelem, több kedvessel és segítőkésszel találkoztam, mint bunkóval. (Sőt, igazán bunkó még nem volt, inkább csak olyan kedvetlen. De hát pesti csaj vagyok, láttam már ilyet korábban is, nem dőlök a kardomba tőle.)
De persze nem csak lebiggyedő szájakkal találkozunk. Bende itt is kihozza az emberekből a mosolygást, ahogyan boldogan számolja a villamoson, hogy hány megállót megyünk még, és könyörög, hogy legyen még több és ugyan már szálljunk át még és még. Mert az milyen csodálatos érzés.
Megjegyzem, neki a tömegközlekedés a legnagyobb élmény, az elmúlt pár napban igyekeztünk hát mindenhová busszal, metróval, villamossal és trolival menni, minnél többször, hogy ő boldog legyen. Hiába no, Coventry az vidék, nincs ennyi jópofa járműve és nem is mentünk velük ennyit. A négyes metró nevű csodáról nem is beszélve, aminek már majd minden megállóját végignéztük, és ami amúgy nem is annyira szép, mint ahogyan ezt olvastuk az újságban. A legtöbb megálló úgy néz ki, mintha csak félig készült volna el, csupa beton, lespórolták róla a burkolatot. De hát ismerjük a történetet, miért is volt olyan fontos gyorsan átadni, hát ez se lep meg igazán. (A világ legszebb metrójának amúgy nem nevezném, de tény, hogy érdekes kontraszt a kettes, piros metróról átszállva, ami konkrétan esik szét, annyira durván rozsdás.)
Meglepő és nagyon pozitív tény: az emberek amint felszállok a három gyerekkel, azonnal átadják a helyet. Sokkal inkább, mint amikor terhes voltam, vagy pici gyerekekkel utaztam. Nem tudom, miért van ez, mert amúgy nem lenne muszáj, csomó alkalommal mondom is, hogy hagyják, mert tényleg csak 1-2 megállót megyünk, de a legtöbben mégis ragaszkodnak hozzá. Bende meg örül neki, mert úgy jobban kilát az ablakon. (És nem, nem azért adják át, mert a jármű másik végébe menekülnek előlünk, a legtöbben maradnak és kifejezetten szépen mosolyognak Bende örömét látva.)
Az is kellemes meglepetés, hogy tök sok játszóteret felujítottak a környéken és azok mind nagyon szépek lettek. Az is jó érzés, hogy az itteni éttermek, fagyizók jóval olcsóbbak, mint kinn, szóval nem megfizethetetlen luxus még három gyerekkel sem. (Nem, azért nem olcsó, de olcsóbb, mint kinn.)
Másfelől viszont csak pillázok, hogy egy csomó dolog mennyivel drágább, mint Angliában. Kétszeres, háromszoros árak pontosan ugyanazokra a termékekre. Játékok, könyvek, apró vickek, amiket amúgy az egyfontosban szereztem be eddig, most 700-800 forintért vannak kitéve, vagy még drágábban. Mondjuk lelkileg amúgy is nehéz feldolgozni ezeket a nagy számokat. Mert ha azt mondom valamire, hogy egy font, az sokkal jobban hangzik, mintha azt nézem, hogy 400 forint.
De hát ezek még csak az első benyomások - és még nyár van, nyaralós hangulatban vagyunk mi is, mások is. Nyilván ha beindul az hétköznapi élet,. az iskola, a szürke novemberi esőzés, akkor befordulósabbak lesznek az emberek és morcosabbak. De egyelőre nincs miért panaszkodnunk. Budapest gyönyörű nagyváros, és nyáron tele van élettel. Jó itt lenni. Jó hazatérni.
[ Read More ]