Három gyerekkel irány Magyarország!

Ilyenkor karácsony táján szerintem az anyák többsége lelkiismeret furdalással küzd. Mert semmire nincs elég idő, pénz, energia. Pedig most kéne csak igazán mindegyik.

Az embernek több választási lehetősége van: teljes lelkesedéssel beleveti magát a karácsonyi készülődésbe, és igyekszik tökéletessé varázsolni az élményt, amiben benne van az adventi díszben fuldokló lakás, fényekkel, koszorúval, apró díszekkel, és persze makulátlan tisztasággal, hiszen az még sem nevezhető tökéletesnek, ha mint nálunk, a földön kap csak helyet az adventi koszorú (amit a lányom csinált), mert az asztalon a fiam akart épp festeni tegnap, és szegény koszorúnak nem jutott már másutt hely, aztán mivel nyilván ma is festeni fog, feleslegesnek tartottam visszatenni. Arra a kis időre, mit idegesítsem magam ezzel ugyebár. A föld meg éppen olyan tökéletes hely, mint a többi, és mi életünk tökéletlenségei közül nem is ez a legnagyobb. Szóval a tökéletes lakás illúzióját a legjobb elengedni. Mivel amúgy is költözünk pár hónap múlva, nyilván már nem is érdemes rágörcsölni a dologra, lesz ahogy lesz ugyebár, a karácsony is. Különben is a gyerek a fontos, meg az ő lelke.
És hát az ajándék - naná, hogy az fontos, mert mondhat bárki, bármit, a kariaji azért az mégiscsak fontos dolog, hiszen mikor van az embernek még egy ilyen tökéletes lehetősége arra, hogy ennyi pénzt ilyen röüvid idő alatt elkölthessen. Különben is, az okos szülő az kérem elhúzza a szükséges dolgok megvételét is ilyenkorra. Mint például azt a laptopét, amit már évek óta ígér a gyereknek, és amit már három éve meg kellett volna kapnia a nagynak is, méghozzá lila színben, mert hát anya azt ígérte, hogy ha sikerül megtanulnia kiejteni azt a fránya R betűt, akkor az lesz a jutalom, de a franc se gondolta, hogy a spanyol logopédusnak sikerül, amivel előtte sok-sok magyar kudarcot vallott és a nagy azóta lelkesen pörgeti, de hát akkor éppen költöztünk (naná), így erre már nem tellett, és persze amilyen jó gyerek a nagy, hát nem is mondogatta, hogy ez elmaradt. De most már azért kéne a sulihoz is, és valljuk be, erre soha nem lesz jobb alkalom. Mondjuk nem tudom, miért kellett lelkesen elmondanom neki, hogy sikerült megvenni - és ezzel tönkre tenni a nagy-nagy meglepetést, de karácsonykor az emberen kitör időnként a teljes elmezavar, hát másra én se tudom fogni. Mindenesetre ezzel az okos húzással nem csak a meglepetést tettem tönkre, de a szuperanya fílingem is léket kapott. Már ha még lett volna akkorra egy kicsi is.
Persze azért igyekszik az ember - a fiamnak legalább elkészítettem minden idők legszuperebb karácsonyi DIY ajándékát. Legalábbis olyat, ami tőlem telik. Mert hát én nem tudok kötni, horgolni, varrni, faragni - csak írni. Hát csináltam neki egy szuper könyvet az autómárkákról. Több energiát fektettem bele, mint az évek óta készülő női művészes könyvembe, és jópár éjszakát fel is áldoztam azért, hogy elkészüljön. De megvan, legalábbis már a Rossmannban várja, hogy fotókönyvvé lényegülhessen.
Na azért nem gondolom, hogy karácsony este ez avatna szuperanyává - jópár Lego készlet is lesz a fa alatt, szerintem annak aznap este nagyobb sikere lesz. De azért én mégiscsak csináltam magamnak egy jó adag büszkeség mellé egy rakás lelkiismeretfurdalást is - mert hát milyen anya az, aki csak egyetlen gyermekének csinál személyre szóló könyvet, mikor három kellene. És akárhogy is számolom a napokat, annyi időm már nem lesz, hogy mindnek ilyet szuper ajándékot tegyek a fa alá, vállalom hát, hogy bizony idén is elkéstem, és elbuktam. Így hát a szuperanya érzéssel kézen fogva jár a szaranyaság is, de mondjuk ezt már megszoktam az elmúlt 14 évben.
Így az már meg sem lepett, hogy amikor a múlt héten olyan büszkén vittem a fiam sóhomokozóba (ez is egy új felfedezés, hogy ilyesmi létezik, 10 éve, amikor a lányok voltak kicsik, ez se volt), hogy hátha ezzel kijön a makacs ugatós köhögésből, és megússzuk a betegségbe merülést, akkor ugyan jól éreztem magam, hogy ezt megcsináltam - de rögtön eszembe is jutott a másik kettő, aki ezalatt egyedül volt otthon és még főtt ételt se hagytam nekik. Mondjuk a férjem azért megetette őket, de azon hízzon az ő egója, az enyém úgyis fogyóban. És ugyan elvittük korizni a gyerekeket, és halálosan boldogok voltak emiatt - de aznap elmaradt a tanulás, sőt még az esti mese is, mert mind olyan fáradtak voltunk. Ez az esti mese amúgy is gyakran marad el mostanság - mert hát ugye készülünk a karácsonyra, és ha napközben dolgozik, és gyerekezik az ember, akkor estére marad a karácsonyi készülődés, a szokásos vasalás és pakolászás mellé. És akkor ugyan az ember büszke, mert tud haladni és a nagyszülőknek szánt naptár is elkészül, de aki hajnal négykor fekszik le és elmúlt már negyven, az bizony ne csodálkozzon, ha másnap reggel csak mosott rongy és kimászni se tud az ágyból.
Őszintén szólva egyre többször érzem mostanság, hogy az ember nem tud jó anya lenni, mert olyan nincs is. Mert vagy az egyikkel vagyok, és arra figyelek 100%-osan, de akkor a többivel nem tudok foglalkozni, vagy igyekszem mindhárommal lenni, de akkor meg hol a személyes figyelem. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy tegnap, a Mikulás napján reggeltől estig csodálatos programokon voltunk, és rengeteg szuper és jól kitalált ajándékokat kaptak a gyerekek, de nekem cikket is kellett volna írni, és ez azért elmaradt, így bár egy kicsit jobban éreztem magam, mint anya - de azért mint munkavállaló, nem kapnék érdemérmet.
Ráadásul este vigasztalhattam a férjem, akire alaposan rátört a szarapa érzés, mert nem jött velünk, hanem itthon maradt és egész nap írta a két éve elkezdett meseregényét, mert valamiért ő is a fejébe vette, hogy milyen szuper ajándék is lenne az a fa alatt a gyerekeknek. Viszont így kimaradt a látványból, milyen zavarba is esett a nyolcadikos nagylányunk, akinek a Mikulás elmesélte, hogy tudja, milyen nehéz is a pályaválasztás,  mert ő is nehezen döntötte el annak idején, hogy húsvéti nyuszi legyen, vagy inkább Télapó. A nagylánynak mondjuk segített ez a beszélgetés. Azóta határozottan érzi, hogy fogtündér akar lenni.
Már csak a sulit kellene megkeresni hozzá.
Naná, hogy ez a feladat is rám hárul.

Néha nehéz eldönteni, hogy hová is írjak, melyik blogomba - van az angol, meg a spanyol, meg a magyar. Annak idején, amikor indítottam őket, még olyan egyszerű volt - van, amikor itt vagyunk, máskor ott. De közben az életünk reménytelenül (vagy inkább úgy mondanám, csodálatosan izgalmasan) összegabalyodott, és most már több helyen is otthon vagyunk, és ez egyáltalán nem rossz. Bár tény: nem hagyományos. 

2010-ben még úgy tűnt, hogy választani kell hová is tartozik az ember. Angol élete van, vagy magyar. Angol identitása vagy magyar. De aztán teltek az évek, és kiderült, hogy az élet nem fekete és fehér, hanem vakítóan színes, és nincsenek éles határok.
Persze mindenki folyamatosan ugyanazt kérdezi: hol jobb az élet, most akkor itt maradunk-e örökre, és persze a lényeg: mikor megyünk vissza. Mert valahogy ezt mindenki biztosra veszi. Én meg csak mosolygok zavartan, mert hát mit tudom én, mit hoz a jövő. Itt vagyunk öten a szűk kis családunkban, és annyi minden történhet, ami meghatározza, hol is leszünk jövőre, vagy két év múlva, pláne öt. Hát mit tudtam én öt évvel ezelőtt, hogy idén házat veszünk Angliában, aztán mégis megtörtént.
És közben az is kiderült, nincs bajunk azzal a soklakisággal, sőt, élvezzük. És nem csak mi: a gyerekeink is. Annyian riogattak minket, hogy én extra árgus szemmel nézem, nincs-e bármi hátrányuk belőle. A tanulásban, a lelkükben, nem-e szoronganak, nincs-e bármiféle lelki sérülésük. De isten bizony, én semmit nem látok, csak azt, hogy profitáltak belőle. Nyitott, értelmes, talpra esett gyerekek lettek, akik ráadásul most már bátran ki merem mondani: mindenhol helyt állnak. Még itthon, ebben a sok szempontból merev magyar iskolarendszerben is jól tanulnak, sok barátjuk van, élvezik az itthoni életet. Nem mondogatják, hogy "bárcsak újra Angliában élnénk", de amikor kimentünk Halloweenezni Angliába, ott őrült örömmel vetették bele magukat a régi életükbe. Nincsenek rossz választások, ezt már ők is tudják. Mindenütt megtalálhatja az ember, mi a jó neki.
Őket elnézve, nekem is rá kellett jönnöm - bizony Anglia már az otthonom, és pontosan olyan ismerős, barátságos és kényelmes, mint amikor hazajövünk. Olyan érzés, mint hazamenni, belépni egy kényelmes, kitaposott cipőbe. Tudom, hol a kulcsmásoló, hol kapok extra vékonyhegyű filcet, hová menjek, vagy ha olcsón akarok reggelizni. Otthon vagyok. Ott is, itt is, sőt, még a Balatonnál is. És ez nem bizonytalanná vagy szorongóvá tesz: éppen ellenkezőleg.
Hát ezért is vettünk most kinn egy házat. Ami amúgy óriási döntés és izgalmas lépés volt, és már hónapok óta zajlik, mert brutális mennyiségű papírmunka kellett hozzá, meg ezerféle intéznivaló, és sokáig abban sem voltunk biztosak, hogy össze fog jönni, mert mindenki mást mondott, akit megkérdeztünk - de végül persze a legjobb megoldás az volt, hogy elmentünk hiteltanácsadóhoz, akitől amúgy nagyon féltem, mert hát biztos majd jön a gazdasági szak-angoljával, amit majd nem fogok kicsit sem érteni. De aztán nem így volt, egy állati kedves, értelmes pasi volt, akitől tényleg mindenre választ kaptunk, és kiderült, hogy bizony ez menni fog. Aztán házakat néztünk (főleg a férjem) és aztán kiválasztottunk egyet, amit csak álomháznak hívtunk, mert hatalmas kertje volt, de egy nagyon lelakott ingatlannal. Mégis beleszerettünk. Akkor még nem adtunk rá ajánlatot, mondván, hogy nézelődünk - és mire elhatároztuk, hogy az kell, addigra a tulaj elhatározta, hogy mégse adja el. Így lett végül egy másik ház a választottunk, ahol kisebb a kert (de még ez is elég nagy ám) de a ház meg teljesen rendben van, egy tisztasági festés kell és kész, de az is inkább a mi jóérzésünk kedvéért, nem azért, mert szükséges. Rendes fapadló van a házban, és csempe a fürdőszobában, és bár a ház maga pici (két szoba, plusz nappali) de a konyha viszont óriási! Már alig várják a lányok, hogy közösen süssünk-főzzünk benne, millió tortareceptet kinéztek már.
Igen, tudom - három gyerek egy szobában nem ideális, és kaptunk is érte sok kritikát az ismerősöktől - de pénzt egyik se adott a jó tanács mellé, mi pedig csak ekkorát tudtunk most kifizetni, és eléggé biztosak vagyunk benne, hogy a boldogság nem négyzetméterfüggő, és jobban járunk, ha most csak kicsit álmodunk, mintha tovább nyújtóznánk, mint ahogyan a takarónk ér. Az eléggé boldoggá tesz viszont, hogy mostantól a sajátunkat fizetjük majd, nem albérletet, ami mégiscsak jobban hangzik. És ahogy az angolok mondják, ez az első lépés az "ingatlan létrán".
Az egyébként egy külön posztot megérne, (amit nem fogok megírni) hogy mennyire más az angol ingatlanvásárlás, mint a magyar. Hogy az ügyvédet például nem is láttuk személyesen (!), és eleve két ügyvéd van (a vevőnek és az eladónak is egy) és hogy mennyiféle külön jelentést kaptunk (sok-sok extra pénzért) az ingatlan állapotáról, a környékbeli bányászati tevékenységekről (kötelező!) vagy hogy arra is biztosítást köttettek velünk, hogy ha esetleg kiderül, hogy régen egyházi telek volt ez a ház, és beperelne minket kompenzációért a szentszék, akkor annak összegét majd a biztosító állja, nekünk nem kell. (Viszont azt nem tudják megmondani, hogy erre mekkora esély van, de egyszeri 15 fontos költségért most jól bebiztosítottuk magunkat ez ellen.)
Persze a legrémesebb az idő volt - július 22-én tettünk vételi ajánlatot a házra, és csak ma kaptuk meg a kulcsokat. És nem miattunk, vagy az eladó miatt tartott ez ennyi ideig. A papírmunka kérem, az valami brutális volt. De végre vége. És mostantól a miénk ez a ház.
De ennek ellenére még itt vagyunk, Magyarországon. Többek között azért, mert még itt is kell vennünk egy házat,  (halmozzuk az élvezeteket) ha már azt eladjuk, amiben most vagyunk. És félek: ez kicsit sem lesz könnyebb és gyorsan project, mint az angol volt, bár a procedúra talán érthetőbb és ismerősebb. Mindenesetre van még dolgunk itt is. Meg hát persze még ott is. Ha már egyszer otthon vagyunk... :-)

Származási hely: Három gyerekkel irány Magyarország!

Mindenkinek megvan a maga pokla. Az enyém a pakolás. Ma is leizzadva ébredtem fel. Álmomban dobozból dobozoltam.

Csak tömtem a cuccokat a bőröndöm, a kabátom zsebeibe, próbáltam szelektálni ez kell, ez nem, szekrényekbe préseltem, ami még talán később szükséges lesz, de közben egyre sürgettek, indulni kell már, nincs idő, lekéssük a repülőt. Én meg ott voltam a káosz közepén és mindenütt szemét volt, és tudtam, hogy amit ott hagyok, azt kidobják, az nem vár meg és féltem, hogy olyan dolgok is eltűnnek majd, amikre szükségem lenne. Rémes volt. Megjegyzem: a valóságban soha nem kényszerültem még arra, hogy ilyen sietve, rohanvást induljak valahová. Nagyon is szeretem megadni a módját, kihasználni az időt - elég stresszes amúgy is számomra minden indulás. És ne, ne röhögjetek. Attól még, mert egy csomó költöztem, pakoltam az elmúlt években ez kicsit se lett könnyebb. Persze rutinosabb vagyok, de attól még az indulás előtti éjjelen akkor is óránként ébredek és nézem az órát, nem kell-e még felkelni.
De ezek a dobozok... azt gondolom életem végéig kísérteni fognak és ha a pokolba kerülök, ott biztos a pakolási részlegbe fognak beosztani.
Persze az álom és a valóság között nem is olyan éles a határvonal: szétnézek a lakásban és látom, bizony ráférne egy nagytakarítás. Irigykedve nézem író ismerőseimet, akik a Facebookra fotókat tesznek fel az íróasztalukról, és azon minden bájos rendetlenségben van, némi kávé és egy csokor virág mellett. Na, az én asztalomról nem érdemes fotót készíteni. Azon a taknyos zsebkendők mellett millió cetli van, némelyik már hónapok óta várja, hogy a kezembe vegyem és megvalósítsam a rajta lévő ötletet, de vannak reklámcetlik, újságból kivágott régi hírek (inspirációk) egy szív alakú zselés melegítőpárna, egy Shakespeare Lego figura, befizetetlen számlák,egy német naptár, rengeteg ceruza, radír, post-it, névjegyek, hajgumik, és millió apró kis elektronikus kütyü, vezeték, MP3 lejátszó, könyvtári olvasójegyek, és újságok, melyekben benne van a cikkem és be kéne már scannelni. És még nem is vettem mindent leltárba.
A lakás hasonlóképp néz ki. Folyamatosan kínlódok, mert érzem, hogy választanom kell: a házimunka és a pénzkeresős munka között. Ami egyszerűbb lenne, ha nem itthonról dolgoznék, mert így amikor csak pisilni megyek, mindig szembesülök azzal, hogy bárhová nézek, munka vár rám. Ebből aztán logikusan adódik, hogy folyamatos lemaradással és lelkiismeret furdalással küszködök.
Akárhogy is szépítem, jóval hajszoltabban élünk, mint annak idején Angliában. Ott legalább tudtam: azért nincs időm, mert Bende délben hazajön az oviból. De azt reméltem, hogy majd itt, ahol négyig benn maradhat, majd egyszerűbb lesz az életünk, de nem terveztem bele, hogy a lányok viszont már 2-re hazajönnek és bizony akkorra már ebédet kell eléjük varázsolnom, tehát délben neki kell állnom főzni. Persze, ideális állapot, ha van itthon minden, ami ehhez szükséges és nem kell elszaladnom vásárolni. Mert ha nincs, akkor az még több kört és időt jelent.
Márpedig időből nincs sok. A délelőtt pillanatok alatt elrepül. Egyszerűen folyamatosan azt érzem, hogy nincs időm írni, még a cikkekre sem, nemhogy arra, hogy belekezdjek a könyvbe. És akkor jön a zsonglőrködés, hogy ha hazajönnek a lányok, akkor legyek velük is egy kicsit, de közben fél szemmel a számítógép felé kacsingatok, mert bennem még a félbehagyott cikk és le akarom még írni, amit elkezdtem és ami most még menne, jobban, mint félálomban, ébredés után. Közben elindítani a lányokat, zongoraóra, hegedű óra, figyelni az órát, hazahozni Bendét, onnan meg már esélyem sincsen írni, rám szakad a házimunka, teregetés, vacsora, mosogatás, pakolás.
A vége az, hogy minden este elégedetlenül fekszem le aludni. Úgy érzem: se a gyerekekkel nem voltam 100%-osan, se a munkámmal nem haladtam úgy, mint akartam. És az utóbbi hetekben (hónapokban) ehhez jött a folyamatos fáradtság, ami már 10-kor fejbe vágott. De legalább már ennek kiderült az oka: brutál vashiány. Egy vérvételen kiderült: a minimálisan szükséges vas fele sincs a véremben, voltaképpp az is csoda, hogy még fel tudok kelni. És hogy minden igazán szép legyen, sikerült egy brutál fertőzést is összeszednem, így most majd két hétig folyamatos antibiotikum kúrán vagyok. Szerencsére semmi komoly, és valójában jó érzés, hogy kiderült a bajom, mert így legalább látom a fényt az alagút végén: pár hét, és talán sikerült mindenből kikeveredni.
Igaz, akkorra beütemeztem már egy szemészetet: mintha az utóbbi időben a szemem is romlani kezdett volna, azok a fránya apróbetűk valahogy egyre bolhaszerűbbnek tűnnek. Mondjuk az olvasószemüveget nem is bánom, gyerekkoromban is úgy éreztem, hogy én lelkileg szemüveges vagyok, úgy érzem illene hozzám. (Persze jó keretet kéne találni.)
De valahogy már megint úgy érzem, hogy csak várok, várok, hogy végre elinduljon a saját életem. Nem fizettem be végül semmilyen tanfolyamra (brühü), de most úgy látom, hogy időm se lenne rá - ami persze illúzió, mert arra van az embernek, amit akar. De eddig a gyerekek életét szerveztem - nem is értem, hogy aki napi 8 órában dolgozik, az mikor főz, mosogat, szervez különórát és viszi el a teknőst az állatorvoshoz, a gyerekeket fogorvoshoz, kozmetikushoz és persze mindegyiknek kéne személyes idő, amikor beszélgetünk, csak mi ketten, és új cipő, és újra ruha, és A3-as mappa rajzórára, és mindez kinek a feladata? Hát persze, anyáé. Én meg rohanok ide, oda és azt veszem észre, hogy hiába darálom a feladatokat, mégis elmegy a teljes napom, de a to-do listámon soha nincs kevesebb feladat. Közben meg annyi jó kis tervem lenne, és a szívem szakad meg amiatt, hogy még mindig nem jutottam el oda, hogy a szívszerelem projectjeimet csinálhassam. Lassan már kételkedem abban, hogy erre egyáltalán valaha képes leszek-e. És hogy vajon önzés-e, ha azt mondom, hogy nem főzök, hagyjatok, anya ír és dolgozik. Vagy hagyjam a fenébe és majd írok könyvet amikor öreg leszek, mert a gyerekek meg most vannak itt és most kell velük lennem. Vagy épp ellenkezőleg, akkor vagyok jó anya, ha megmutatom, hogy nem kell a családért feláldoznunk magunkat, mert lám anya is képes volt három gyerek mellett könyvet írni, tornázni járni és megtanulni franciául ÉS még a gyerekekkel is foglalkozni. Persze tudom, reális tervek kellenének. De vajon mi az, ami már sok és túlzás? Fogalmam sincsen. (De nem csoda ezek után, hogy Borsika lányom úgy kellett erőszakkal lebeszélni arról, hogy németül is elkezdjen idén tanulni, ne csak franciául.)

Költözésben már profi lehetnék, és sok tekintetben vagyok is, de néha azért elveszettnek érzem magam. Így telt a múlt hetem is. Nem is értettem, mi a bajom. Aztán a hétvégén visszamentünk a Balatonhoz és minden megvilágosodott előttem.

Beléptem a kertkapun, kinyitottam a ház ajtaját, és minden olyan szép, rendezett volt, ahogyan hagytam. A szobák felsöpörve, a polcok pormentesen és olyan jó nyugalmas volt minden. Na jó, persze az út nem volt könnyű. A szokásos két óra helyett majdnem négy órán át jöttünk, óriási dugó volt Budapesten, ráadásul őrült hőség, bosszankodtunk is rendesen rajta. De aztán megláttuk, hogy mi okozza a lassulást, és már hirtelen nem is volt az egész olyan rémes. Legalábbis az, ahogyan mi a kocsiban kínlódtunk a három gyerekkel.
Mert ott mentek az út szélén a menekültek, gyerekek, felnőttek, szomjasan, éhesen, abban a forróságban, amit a légkondis kocsiban ülve is nehéz volt elviselni, pedig én csak a seggemen ültem, és pontosan tudtam, hová megyek és mi fog rám várni, és azt is, hogy lesz este hol lehajtanom a fejem. Csönd lett a kocsiban, rossz volt az egész. Az erőltetett menet, ami a szemünk előtt zajlott le, és amiről annyit olvastam, igaz ott zsidók voltak, ezek meg szírek és afgánok, de Isten bocsássa meg nekem, számomra mind ember. Valami elképesztő volt nézni, érezni amúgy az elmúlt hetekben, hogy a fél ország a szemem előtt fasizálódik, és hogy vannak emberek, akik képesek örülni annak, hogy egy gyerek megfulladt a tengerben ("eggyel kevesebb") vagy annak, hogy 71 másik megfullad egy kocsiban ("rendszeresíteni kéne ezeket a járatokat"). Én meg csak nézek, hogy tudnak emberek ilyet leírni, nők, anyák gyűlölettel fröcsögni, ráadásul nem névtelenül - arccal, névvel a Facebookon, kommentekben.
Csak azért nem veszett el a teljes hitem az emberiségben, a magyarságban, mert a FB oldalamon ott voltak a nagybetűs EMBEREK is, akik vizet, babakocsit, ételt, pelenkát vittek, kimentek játszani a menekült gyerekekkel a Keletihez és végtelen empátiával segíteni próbáltak. Nem akarok én okoskodni, pontosan tudom, hogy a kultúrák együtt élése végtelen nehéz és még az extra toleráns Angliában sem könnyű, sőt, ott is vannak gondok - de inkább csak az újságból, mert személyesen csak kedves, segítőkész arab, indiai, szomáliai, afgán nőkkel találkoztam. Sokkal nyitottabbak voltak, mint az angolok.
Mindenesetre felzaklatott a sok gyűlölködés ami körbevett mostanság és kifejezetten jó volt elmenni a Balcsihoz szilvát szedni, meg téliesíteni a házat, sütni-főzni. Rend, egyszerűség, nyugalom, csönd, friss levegő. Otthon.
Ami Pesten nincs. Vagy legalábbis már nem úgy, ahogyan régen. Majdnem három hónapig voltunk a Balatonnál, ami idilli állapot, tudom én. De közben senki nem takarított Pesten, ha feljöttünk is egy-két napra, akkor sem ez volt a fontos a 40 fokban, így most, amikor augusztus végén visszajöttünk, döbbenet volt látni a rumlit, hogy az ablakpucolástól, a portörlésen át a rendrakásig minden rám vár, nekem meg nincs időm, mert kezdődik az iskola (vásárlás, könyvbekötés) és persze millió munka is rámszakadt, azzal megspékelve, hogy én azt hittem, hogy akkor hétfőtől iskola van, de kiderült, hogy csak hétfőn se suli, se ovi, és még pénteken is szünet van, szóval nagyjából három napig ültem a gép előtt és csak írtam és írtam, hogy minden munka el legyen végezve, és közben meg igyekeztem nem oda nézni, ahol várt a takarítanivaló.
Közben meg rosszul éreztem magam, hogy körülöttem mindenki megy segíteni a menekülteknek az ismerőseim közül (úgy tűnt, na), én meg egyáltalán nem érek rá, de tényleg nem, mert rám dőlt a munkadoboz, ami amúgy jó, de úgy, hogy a gyerekeimnek is kész kaját veszek a sarki kifőzdében, és az már nem fér bele, hogy vizet is osszak a Keletinél, de közben meg nyomasztott rendesen, hogy hát milyen ember az, aki nem megy. Végül pénzt utaltam gyógyszerre, de ettől amúgy nem lett automatikusan jajj-de-jó-ember-is vagyok érzésem.
És hozzájött persze az újabb stressz is,  ami igazából jó hír, de mégis munkát és újabb káoszt okoz az életben - méghozzá, hogy a héten aláírtuk ügyvéd előtt is a lakáseladási papírokat, szóval húsz év után megválunk a pesti lakásunktól, és kicsit több, mint fél év múlva ki is kell költöznünk. Addig kell újat, szebbet, jobbat találni, felújítani és átköltözni. Szóval nem véletlen a káosz - már megint dobozolunk, válogatunk. Újra át kell nézni minden egyes holmit és megbecsülni, kell-e ez nekünk annyira, hogy megérje dobozba rakni és átcipelni valahová. Nem kis teher - aki költözött mostanság, az tudja miről beszélek.
Nem panaszkodom, mert tényleg örülök, hogy eladtuk a lakást, mert millió hibája volt, de mégiscsak húsz éve itt lakunk és minden nyomiságával együtt a szívemhez nőtt, hiszen az elmúlt húsz év volt életem legcsodásabb időszaka, és egyszerűen fáj ettől elbúcsúzni, még akkor is, ha az elmúlt évek költözései megtanítottak arra, hogy nem a helyek és nem a tárgyak a fontosak. Ez akkor is nagy lépés.
Még akkor is amúgy, ha a férjem szerint boszi vagyok, mert pont úgy jött össze minden, ahogyan én azt a fejemben kitaláltam és "megmadzsikoltam". Szóval nincs panasz, minden maga a tökély - de attól még stressz, annak minden jelével együtt, ami ilyenkor rajtam fizikailag kitör. Gyomorégés, bőrviszketés, vörös foltok, gyakori fejfájás. Nyilván ha meglesz a másik lakás, akkor majd minden könnyebb lesz egy kicsit, de persze ez csak illúzió, tudom én, mert akkor meg jön maga a költözés, és hát az se lesz a tanév közepén egy sétagalopp.
Megjegyzem, nem kell ettől még semmit kombinálni - a tervek szerint veszünk Pesten egy másikat, ami kicsit világosabb, meg jobb beosztású, és valójában én már jó tíz éve nyaggattam apámat (akié a fele), hogy egyezzen bele az eladásba, szóval nem új terv ez, de valamiért most álltak össze hozzá a csillagok.

Az, hogy hazaköltöztünk Angliából (lassan már egy éve), nem jelenti azt, hogy minden szálat azonnal és végérvényesen elvágtunk, ami odakötött. Vannak bizony dolgok, amik hiányoznak, és úgy vagyunk vele, mint a magyar ember a túró rudival. Hogy azt bizony időnként be kell szerezni, mert vágyik rá az ember. (Mi ugyan nem, de annyira közhellyé vált már ez a hasonlat, hogy talán így a legjobban érthető.) A mi vágyaink persze nem feltétlen ízekről szólnak - bár nem tagadom, kulináris emlékek is kötnek az országhoz.

1. Daily Mail
Lehet fujjogni, nem zavar - mert a radikális idegengyűlölete ellenére a Daily Mail elég meghatározó szereplője az angol médiának. Amikor kimentem és először került a kezembe, akkor csak lestem, hogy milyen hatalmas, vastag újság, mennyi érdekes cikk van benne - és igen, mint volt szerkesztő én azt is értékeltem, hogy a 100 oldalas lap fele hirdetés. És emellett csak 60 penny (!!!) ami még ma is csak 200 Ft, és aminél egy magyar vékonyka 16 oldalas napilap is drágább. Egy darabig még kidobni se dobtam ki egyet sem, de aztán persze rákényszerültem, mert ebből a hatalmas és amúgy időnként meglepően jó színvonalú lapból naponta kijön egy, végigolvasni is lehetetlen kihívás naponta, nincs az a kávémennyiség, ami elég lenne rá. És igen, sok benne a szemét, és nem is mindig pontos - de szinte minden napra akadt azért nem is egy olyan cikk, ami nagyon színvonalas, és bizony újságíróként is sokat tanultam belőle.
Az újságvásárlási mániámnak az vetett véget, amikor rájöttem, hogy szinte minden cikk fenn van a neten is, sőt van appjuk is, amit úgy is tudok használni, hogy nem kell online lenni hozzá (amit a magyar lapok pl nem tudnak, tehát nem működik az a verzió, hogy a Balcsinál mondjuk a cukiban letöltöm a frissítést, és otthon lefekvés előtt az ágyban offline olvasgatok). Ma már ha választani kell, jobban bízok a Guerdian cikkeiben, mert ott több olyan témát boncolgatnak, ami nekem tetszik, és mélyebben is. Ennek ellenére a Daily Mail nem esett ki teljesen a kegyeimből. Amikor a férjem hazatér Angliából, mindig hoz egy szombati lapot. Azért szombatit, mert ahhoz adnak TV műsort is, ami nincs fenn online, viszont nagyon jó. És itt szoktam tájékozódni arról is, mi az, amit meg kéne néznem.

2. BBC
Na, ez fáj. Ez tényleg kemény. Tavaly ilyenkor elég komoly erőfeszítéseket tettünk arra nézve, hogy az angol TV adásokról ne kelljen lemondanunk, de úgy néz ki, hogy a hivatalos út teljesen befuccsolt. Már amikor bekötötték, akkor kiderült, hogy BBC nincs. Már nem sugároznak Európa felé és kész. Pedig azon sok kedvencünk volt. De akkor még volt pár olyan csatorna, amit azért a parabola antennánk tudtunk fogni, és néztük is - mert azért az még mindig jobb volt, mint a magyar TV, ami már évek óta nem tud lekötni. De közben a meglévő csatornák nagy része átment zsizsikes szellemképesbe, rejtélyes okból. Vagy elállítódott a parabola, vagy tovább szűkítették az európai kínálatot. De közben változtak a mi felhasználói szokásaink is - és ma már vagy DVD-t nézünk, vagy online adókat. Egyre ritkábbak a családi filmnézések, mostanában inkább kijelölt idő van, amikor mindenki azt nézi, ami őt érdekli. Én sorozatokat, a lányok meg youtubereket. Sokat gondolkodtam azon, hogy ez vajon baj-e, de aztán arra jutottam, hogy valójában nekem kínzás lenne az új smink és körömfestési trendeket néznem a csajokkal együtt, őket meg nem akarnám pl. Dexterrel sokkolni. Persze azért vannak megunhatatlan családi kedvencek: a Britain's Got a Talent, X-faktor. Ezeket azért követjük így távolból is.

3. Gyerekújságok
Nem véletlen, hogy apa mindig óriási rakás újsággal érkezik meg Albionból. Egyszerűen nekem Magyarországon még nem sikerült olyan gyerekújságot venni, amit iciripicirit is megközelítené a kintiek minőségét. Pedig jó párat vettem - és igen, tudom, annak idején a lányaim halál boldogok voltak a Hercegnős újságokkal is, amiket annyira imádtak, hogy azóta is bőrkötésben őrizzük őket. Szóval egykoron még jó volt az is - de valahogy azóta vagy belekóstoltunk a jóba és emelkedtek az igényeink, vagy egyszerűen fiúgyerek számára nincs ilyen magyar nyelvű csoda a Disney univerzumban.
Őszintén szólva én inkább úgy látom, hogy egyetlen BBC által kiadott lap sem vetekedhet azzal, amit Magyarországon nyomnak ki. Azokat a gyerek végi se nézi - az angolt meg napokig hajtogatja, színezi, vágja. Persze a csajoknak is megvannak a kedvenc lapjai (Girl Talk, mert abban van az összes menőség mostanság) én meg rákattantam a Writers magazinra. Valahogy jó művtöris lapot nem sikerült kinn vennem - a történelmiek meg itthon is kaphatóak, azokat kár kintről hozni.

4. Angol finomságok
Gravy por és Golden Syrup folyamatosan kell és kész. Na, nem mintha nagy gravy rajongók lennénk - félévente egyszer kíván meg ilyesmit a férjem, és csakis ő. Mégis sok gravy por fogy nálunk, mert kinn azt tancásolták, hogy ezt tegyük Borsi kenyerébe, hogy finomabb íze legyen, és úgy tűnik, hogy ez valóban jobb bármi más fűszernél. Mivel nálunk kétnaponta biztos van kenyérsütés, ez azért nagy tételben fogy.
Bende pedig a Golden Syrupot kedveli reggelenként a zabkásájára (amit amúgy szintén kintről szoktunk hozni), az is a bevásárlólista élén áll. (De ezt nehezebb hozni, mert ugye folyadék - ami kézipoggyászba nem fér) Tudom, ezeket itthon is lehet kapni - de speckó boltba kell menni érte, és nagyon drága - kinn meg filléres és átlagos cucc, pont úgy, ahogy a mentolos csoki is, amit Borsi szeret, és amiből azért mindig kell lennie itthon.

5. Az amazon bácsi
Na igen, ez gyakran fakaszt (virtuális) könnyekre. Hogy azért az milyen királyság, hogy bármi beveszi magát a lüke kis fejembe, azt "amazon bácsi" (ahogy a fiam nevezte) napokon belül lerakta az ajtóm elé. Könyv, DVD, játék, krém, sportszer, kézműves cucc. És olcsón! Nem kellett boltokat járni, nézelődni, keresgélni, gondolkodni, hol is lehet vajon. Egy kattintás, és megoldódott minden gondom, az átlátszó lufitól, a fémet is befogó foszforeszkáló festékig. Most azt se tudom, merre induljak, ha ilyen extra kívánságom van. És nem - sajnos Magyarországon a gugli se mindig barátom. :-(
 
6. Angol reggeli 
Röstellem, de időről időre megesik, hogy reggeli nélkül kell elrohannom itthonról, és csak a városban kell burkolnom valamit. Ilyenkor mindig bajban vagyok, hová üljek be. Persze vannak a multiláncos kávézók, ahol van szendvics, vagy süti a kávé mellé - de ezek engem nem lakatnak jól igazán. Bezzeg a bacon, a rántotta, sült gomba, sült paradicsom, bab kombó az eltelít vacsoráig. És ne tagadjuk finom is. Tudom, vannak Budapesten olyan helyek, ahol elérhető ez a csoda is - de marha drágán. Nem feltétlen akarok 3-4 ezer forintot kifizetni egy egyszerű kis reggeliért. Pláne mikor tudom, hogy a BHS tetején lévő kis boltban 3 fontért (1200 Ft) degeszre ettem magam, és utána azért mégiscsak jobban folytatódott a nap. És még Spanyolországban is találtunk egy jó angol reggelizőt, megfizethető áron. Csak valahogy itt nincs még meg.


7. National Trust
Erről sokszor írtam már, micsoda, és miért szerettük. Hiányzik. Főleg azért, mert az egyszeri nagy kiadás után ingyen volt. Budapesten programot szervezni három gyerekkel kész anyagi csőd, és szinte mindegy hová megyünk, mindig tömeg van. Nekem nagyon bejöttek ezek az őszillatú angol kirándulások, kis kultúrával, kis gyerekprogrammal fűszerezve. Ráadásul valahogy Budapesten (Magyarországon) még mindig nem találtuk meg a ritmusát a programszervezésnek. Persze nyilván mert itt többet dolgozunk, és mert hétvégére a gyerekeknek is van leckéjük, tehát sokkal szűkebb időintervalummal gazdálkodunk, és nyilván nem tudunk minden hétvégén kisebb vagyont költeni arra, hogy egy jót mulasson együtt a család. Most persze, hogy nyár van azért igyekszünk pótolni - de bizony időről időre savanyú arccal számolgatom, hogy mennyibe került a kis kiruccanásunk.Ráadásul valahogy a magyar múzeumok még mindig nem igazán gyerekbarátok. Tény, hogy fejlődnek - de még mindig van hová, ezt nagyon érzem.

Hát itt tartunk. A férjem szólt rám, hogy leszek szíves megírni, hogy a gyerekek milyen jó kis bizonyítványt kaptak, és ne csak azért rinyáljak a Facebookon, hogy a köritanár rendszeresen lehúzza Borsi dolgozatait egy jeggyel, csak azért, mert elfelejti ráírni a nevét, és hogy az angoltanár négyest akar neki adni. Mert igenis büszkélkedni kell azzal, ami jó, és nem csak panaszkodni. Tehát most jön a (kissé nyálas) dicsekvés. Át lehet ugrani, ha valakit irritál.

A helyzet az, hogy amint felmerült ez a "visszaköltöznénk Magyarországra" téma, mindenki azonnal a gyerekeink miatt kezdett aggódni, amit nem is nagyon értettem már akkor sem, mert ha eddig két ország oktatási rendszerében elég szépen helyt álltak, méghozzá anélkül, hogy (legalábbis kezdetben) a nyelvet ismernék, akkor ezzel a fránya magyarral is megbirkóznak majd, gondoltam én naivan, és amúgy a gyerekeim is így gondoltak erre. Mert hát nekik aztán tényleg van összehasonlítási alapjuk és tudják, hogy azért az nagy könnyebbség, ha az ember érti a nyelvet, amin felteszi a kérdést a tanár. Más kérdés, hogy kis rutinnal ezt egy másik nyelven is elég szépen abszolválni lehet.
De a huhogók persze mondogatták, hogy az angol oktatás szar, hozzászoktak a játékhoz, és bezzeg a magyar, hát az szemét, aljas, kiszipolyozó rendszer, amiben majd megtörnek az én szabadsághoz szokott gyerekeim. De én ettől se féltem, egyrészt mert nem minden magyar tanár emberevő szörny, szerintem, másrészt meg hát azért már nem kicsik. Nem törékeny lelkű apróságok, és ahogy Vekerdy is mondja, ha a gyereket otthon (magánsuliban stb) szeretik és bíztatják, akkor nem puhány lesz, hanem éppen ellenkezőleg, megerősödik a világ későbbi kihívásaival szemben. Tehát éppen azok a gyerekek törnek meg, akiket már ovis korukban belöknek a teljesítménykényszerbe.
Az első év tapasztalatai alapján el kell mondanom: Vekerdynek igaza van, és amúgy nyilván szerencsénk is volt, mert a suli jó, a tanárok rendesek, az osztályközösség is szuper, szóval nem nagyon volt okunk panaszra.
Persze ettől még némi kellemetlenség nyilván akadt, de amúgy ennyi még a liberális angol suliban is előfordul, ahol én spec agybajt tudok kapni attól, hogy teljesen rá vannak fókuszálva a hiányzások kérdésére, és ha tehetnék, karhatalommal vinnék suliba a lázas gyerekeket is.
Itt is akadt pár tanár, akinek megvolt a maga agybaja, például ez a környezet tanár, aki egyszerűen nem tudott nagyvonalúan legyinteni azon, hogy Borsi egyszerűen mindig elfelejti ráírni a nevét a dogákra, és emiatt mindig levont az eredményeiből egy jegyet, de az is megtörtént, hogy a négyes dogát összegyűrte és egy egyest írt be emiatt a naplóba. Az én igazságérzetem ugyan erőteljesen háborgott, de mindkét lányom biztosított róla, hogy az illető tanár amúgy zseniális, édes, kedves ember, és kértek, ne szóljak bele. Hát nem tettem. És mivel év végén Borsi mégis négyest kapott, hát valószínű, hogy azért a tanár is csak inkább nevelni akart ezekkel a jegyekkel (amúgy nem jött be neki, mert Borsi nem tanulta meg a leckét) de azért tudta, hogy milyen tudása van a gyereknek.
Hasonló erőfitogtatást vitt végbe az angoltanár is, aki egész évben egyesekkel bombázta Borsit, és végül közölte, hogy négyest fog neki adni, amin én szintén felháborodtam, mert ha valamit tud ez a gyerek, akkor az az angol, és ez vitán felül van. Hibátlan a nyelvtanja, a szókincse, az akcentusa, és ha lehetne, akkor simán lerakná a felsőfokút. De nem lehet, mert nincs 14. Végül ehhez a tanárhoz se mentem be - mert ha ő ezt angoltanár létére nem veszi észre, akkor téphetem én a számat. De úgy tűnik a tanárnő is belátta ezt, és végül ötöst adott a gyereknek, amit tegyünk hozzá meg is érdemelt a tudása alapján.
Borsi év végi átlaga végül 4.68 lett, amit egyetlen hármas csúfít, de emiatt nem is lázongok, mert ez a nyelvtan. Egyszerűen a magyar helyesírás nem megy neki. Nagyon sokat javult év eleje óta, de azért mivel ő még ezelőtt soha nem járt magyar suliba, ezért érthető módon bizonytalanabb ezen a téren.
Bíbor bizonyítványa pedig 4.74 lett, és csak a reáltárgyak rontják le kicsit. A matek és kémia négyes, és a fizika hármas. Utóbbi lehetett volna jobb is, de az elmúlt egy hónapban hiába kelt fel minden nap 6-kor, hogy újra és újra felkészüljön a fizika felelésre, a tanár nem szólította fel, hogy javíthasson. Az utolsó órán pedig mondta a gyereknek, miért nem ragaszkodott hozzá, hogy felelni akar. Bosszant egy picit - de az érdekérvényesítést is meg kell tanulni, egy hármas pedig nem a világ vége. Megjegyzem - a reál tárgyak nekem se voltak soha jó barátaim, és én is szereztem általános iskolásként ehhez hasonló jegyeket az ilyen tárgyakból, pedig én végig a magyar suliba jártam.
Szóval a tanulság számomra, és azt gondolom más hazatérők számára is, hogy nem kell betojni, mert lehet, hogy úgy tűnik, hogy az angol suliban csak játszanak egész nap, de voltaképp ott is komoly tanulás folyik, és az ott tanuló gyerek nem lesz hülyébb és egyáltalán nem lesz lemaradva, ha visszakerül a magyar iskolapadba.
A héten amúgy én vizsgázott festménybecsüs lettem, méghozzá jeles eredménnyel. Konkrétan a hat tagú vizsgabizottság megtapsolta a feleletem a 19. századi történeti festészet témaköréből, ami azért ha jól belegondolok kicsit cikis is, de azért elmesélem, mert mégiscsak büszke vagyok rá, és azért erőteljesen fényezi az egómat.
És az még inkább örömmel tölt el, hogy az egész csoport minden egyes tagja ötös lett! És ez nem azt jelenti, hogy milyen potya vizsga volt ez (durva volt, komolyan!) hanem azt, hogy nagyon összetartó csapat vagyunk és az elmúlt hónapban minden egyes héten összejártunk (volt, hogy kétszer is) és együtt tanultuk a tételeket. Aki nem akart jönni, azt rábeszéltük, aki lemaradt, azt húztuk, és persze ott volt a mázli is, mindenki jó tételt húzott. Amúgy a BÁV-osok szerint még nem volt olyan csapat, ahol mindenki ötöst kapott volna, így ezen felbuzdulva felvetettük, hogy esetleg tarthatnának nekünk egy folytatást is, amolyan "mesterkurzust", amire aztán pláne nem volt még példa, de mi ilyen lelkes kis csapat vagyunk.
Én amúgy élveztem a tanulást, és teljesen fellelkesített, hogy végre még az évszámok is belemennek a fejembe, amelyek korábban soha, és mindenféle összefüggéseket is látok, amiket korábban nem. Mondjuk amikor vizsga után hazajöttem, ledőltem a díványra aludni, és láttam, hogy egyenletek és képletek vibrálnak a szemem előtt, és éreztem, hogy most igen, elértem a tudás csúcsát, és ha ennél több tudás már nem kerülhet a fejembe, az inkább a négy órai alvásnak, és a vizsga utáni pezsgős vacsorának volt köszönhető, ami enyhén szólva is megborította a józan ítélőképességem, mindenesetre megértettem Csáth Gézát is, csak neki ópium kellett ahhoz, amire nálam a sima kiderültség is képes volt.
És nagy terveim vannak. És tele vagyok energiával. Mégiscsak megtapsolt az a vizsgabizottság, és bár más is ötös lett, taps csak nekem volt. Ez azért jó érzés. Akkor is, ha a gyerekem szerint ez cikis. És ha a férjem szerint nem kellene megírnom a vizsgáztató tanárnak, hogy a Madarász kép évszámát mégiscsak én tudtam jól a vizsgán, nem pedig ő, hiába javított ki. Mert hát az ötösnél jobb jegyet úgyse fogok már kapni.

Talán a műtét, talán az egész évnyi hajszoltság, talán a sok munka, talán vashiány. Vagy egyszerűen csak öreg vagyok. Nem tudom. De azt igen, hogy elfáradtam. Nincs kedvem semmihez. Írni sem. És nem csak blogot, cikket sincs kedvem írni. 

Pedig igyekszem pihenni - esténként korán fekszem le, szinte a gyerekekkel együtt. Reggel pedig az utolsó pillanatig ágyban maradok, nem ritka, hogy a gyerekek már elmennek a suliba, amikor kikászálódok az ágyból. (Igen, a férjem ad nekik reggelit, és nem, nem gondolom, hogy egy 13 évesnek fogni kell a kezét, miközben reggel készülődik, szóval nincs emiatt lelkiismeretfurdalásom.) És ezután még simán előfordul, hogy visszabújok az ágyba, hogy alhassak még egy keveset.
Mert fáradt vagyok. Ólmosan, mákonyosan, álmosan. És ezen se a kávé, se az erős tea nem segít, és úgy tűnik, még az alvás sem. Azok a reggeli séták az oviba, amik ősszel-télen felpezsdítettek, és hozzájárultak, hogy munkakészen üljek a gép elé, most sokkal hosszabbnak tűnnek. Egyszerűen kifáradok, mire hazaérek, mintha az ovit messzebb pakolta volna valaki, és alig várom már, hogy leülhessek, vagy lefekhessek, ha hazaérek.
Nem, a lábam nem fáj. Kicsit sem. Ha mégis, akkor az nem a frissen műtött, hanem a régi. Legszívesebben mindkettőt fásliznám, de nem teszem, mert egyrészt szerintem röhejes, másrészt meg hát mostantól mégse lehetek fáslizott lábú nyanya. Épp elég egyiken a kötés, nem fogom magam azzal égetni, hogy múmiaként járkálok az utcákon. Amúgy is utálom az egész fásli dolgot. Mindig a legrosszabb pillanatokban kezd el letekeredni. Várom a gumiharisnyát, mint afféle öregek otthonába érkezett messiást, és tudom, hogy ez most jobb lesz, mint amit tavaly kaptam, mert akkor beleszuszakoltuk a lábam egy nem tökéletes, de mégis standard méretbe - most viszont ezt rám szabják és készítik. Igen, másnak szabó készíti a méretére az öltönyt - nekem a gumiharisnyát. Ide jutottam.
És oda, hogy nem érdekel a munka. Nem akarok írni. Nincs hozzá erőm, hogy felhívjam a riportalanyokat, hogy ötleteket adjak le, hogy egyáltalán kitaláljam, miről akarok írni, és nem, most írni se akarok.Ez persze a műtét előtt logikus lépés volt - mostanra lassan már kínos, mert hát ez a munkám, ha ezt nem csinálom, akkor ki vagyok? Háztartásbeli, aki mos, főz és vasal? No, nem mintha ez három gyerek mellett kevés munkát jelentene, megjegyzem. Ezzel is simán elmegy a nap, ahogy lassan, tötyörgősen pakolászok, főzögetek, várom haza a gyerekeket.
És mielőtt valaki kitlálná a tutit, kicsit sem vagyok depressziós. Minden apróságnak tudok örülni, annak meg külön örülök, hogy gyönyörű napos az idő, igazi nyár lett hirtelen, annak már egy paraszthajszállal kevésbé örülök, hogy mindjárt kezdődik a maratoni vakáció, ami persze Angliában nagyon hiányzott. És annak is örülök, hogy van egy balatoni házunk, ahol mennyeien fogják magukat érezni a gyerekek.
Csak éppen azt számolgatom, hogy van még addig uszkve 7  napom, és hogy ezalatt kéne felkészülni a festménybecsüs vizsgára, mindenféle zseniális nyári ötletekkel bombázni a szerkesztőket, meg is csinálni pár cikket, és szervezni a nyári táborokat, kirándulásokat, programokat - most, míg itt vagyunk, van net és van idő is, hiszen a gyerekek nemsokára 24/7-ben velem lesznek.
És ez egy kicsit szorongat. Nem az, hogy velem lesznek, mert amióta nagyobbak, és van kertes nyaralónk fele olyan kín nincs a nyári szünet, mint korábban. Hanem mert annyi dolgot akartam még csinálni. Egy csomó emberrel nem ültem le kávézni. Egyáltalán. És akivel mégis, azzal jó lenne még egyszer. És terveztem még könyvtárt meg interjúkat. Csomó teendőt, ami már látom előre, nem fog megvalósulni a nyári szünet előtt. Ami persze nem baj, minden megvár, ezt már tudom. És a nyári száműzetésem kicsit se lesz rossz, azért aztán végképp nem kell sajnálni.
Csak jó lenne, ha reggel kipattanna a szemem, és nem azt érezném, hogy mákonyos, halálos fáradtság húz vissza az ágyba. Ha esténként nem azt várnám már, mikor megy az összes csemete az ágyába, hogy végre én is ledőlhessek. És főleg, ha napközben azt érezném, hogy kirobban belőlem az energia, és nem azt, hogy alig várom már, hogy feldobhassam a lábam, és pihenhessek kicsit.
(A képen egyébként az én 8 hónapos Borsikám látható, aki félúton mászás közben elaludt. Feje benn a medencében, amit akkoriban járókaként használtunk, a feneke meg kinn. És csak úgy, útközben egyszerűen elnyomta az álom. Na, erre most én is simán képes lennék. )

Véget ért a nagy sorozat-maraton. Bevallom, nem is volt olyan jó, mint ahogyan terveztem. 

Valószínűleg azért, mert még a jóból is megárt a sok. Ráadásul az, hogy az ember fekszik egész nap és kidöglésig filmeket néz azért eléggé meghatározza mi fogja érdekelni. Például az erőszakos filmek, mint a Spartacus nagyon nem jöttek be, és hiába akartam megnézni a Szulejmánt, amikor láttam, hogy az első rész egy óra 40 perc, úgy éreztem, hogy erre most nincs erőm. Csomó olyan sorozat is volt, amibe belenéztem, de pár perc után úgy gondoltam, hogy most nem köt le. (Breaking bad) De ez nem azt jelenti, hogy nem volt jó, és leírtam - csak azt, hogy éppen akkor nem fogott meg. Az is megesett, hogy 2-3 rész után hagytam abba,  (Warhouse 13, Hölgyek öröme, Suits) mert egyszerűen nem fogott meg, hiába tűnt izgalmasnak. Ez nem feltétlen a sorozat hibája. De az is megesett, hogy leporoltam egy régi kedvencet, amit jól ismertem, de valamiért nem néztem végig, és most pótoltam. (Grace Klinika negyedik évadtól felfelé, Ally McBeal ötödik évad) De elismerem: egészen már heti egyet nézni, és már napi 8-10-et. Most a túlkínálat miatt azt gondolom a kicsit lájtosabb műfajok jobban lekötöttek. Szóval nem azt mondom, hogy ezek az évad legjobb sorozatai - de abban biztos vagyok, hogy nem szabad kihagyni egyiket sem!

1. Idegen (Outlander)
Időutazós film.Egy angol nő visszakerül a saját korából (negyvenes évek) a 18-ik századi Skóciába. Ha valaki kicsit is ismerős a brit történelembe, akkor  tudhatja: a skótok és az angolok nem barátok. Kicsit sem. Persze van szerelem is - otthon hagyott angol férj kontra brutál jóképű skót fiú, és hogy a történet még bizarrabb legyen, az angol férj egyik felmenője is szemet vet a nőre. Persze pont úgy néz ki, ahogyan a férj, de sajnos annak pszichopata, velejéig gonosz verziója.
A főcímzene zseniális. Ahogy nézem a szívem azonnal visszahúz Angliába - bár én nem Skóciában éltem, de az angol tájak is pont ilyen gyönyörű misztikusak, ködösek, zöldek. Nagy-nagy honvággyal néztem a filmet. Bevallom, hiányoznak az angol kirándulásaink, és maga az az angol életérzés, ami ebből a filmből olyan erősen sugárzik.

2. Elcserélt lányok (Switched at birth)
Aki szerette a Szívek szállodáját (Gilmore girls) az imádni fogja ezt is. Pont ugyanaz a világ, pont ugyanaz a stílus - de közben nagyon is komoly kérdések vannak benne. Minden anya rémálmával kezdődik - születéskor elcserélnek két babát, és 16 évvel később véletlenül kiderül a dolog. A két család megpróbálja okosan kezelni a helyzetet - de ez persze nem könnyű. Komoly kérdéseket feszeget a film- ki az igazi anya? Aki szül vagy aki nevel? Mitől függ, hogy milyen lesz egy gyerek? Gének vagy nevelés? Engem meghatott a film, néhányszor sírtam is rajta.
Ami viszont még jobbá teszi, hogy az egyik elcserélt lány süket. Hároméves korában agyhártyagyulladást kapott, és a film bevezet minket a süket szubkultúrába is. Hogyan illik viselkedni, ha süket emberrel találkozunk, mi okoz nekik nehézséget, és mit gondolnak ők a saját állapotukról. A film azt sugallja, hogy ellentétben az emberek általános vélekedésével a süketség nem csak átok, amit szívesen levenne magáról az ember. Közösség és jellemformáló erő, amitől nem feltétlen akar megszabadulni valaki. Hiába gondoljuk mi ezt fogyatékosságként.
Számomra nagy plusz az, hogy a filmben rengeteget jelelnek. Pár jelet én is megtanultam Angliában, és azon vettem észre magam, hogy pár rész után akaratlanul is ismételgetem a kézmozdulatokat. Mert szépek, kecsesek, érdekesek. Kicsit szomorú voltam, amikor a harmadik sorozat utolsó részét megnéztem (64. rész!) mert úgy éreztem, hogy ez lezárta a történetet - de szerencsére a google a barátom és elmesélte nekem, hogy már a negyedik évad első tíz része is kész Amerikában. Gondolom hamarosan érkezik ide is.

3. A fehér királyné (White Queen)
Szeretem a történelmi filmeket - és szerintem ebben a műfajban az angolok a legjobbak, mert ők úgy tudnak mesélni, hogy az ember tényleg azt érzi, hogy most aztán megtanult valamit. Ilyen volt a Tudorok is, amit ha valaki nem nézett meg eddig, akkor sürgősen pótolja, és egy életre a helyére kerül a fejében, hogy pontosan mennyi felesége is volt VIII. Henriknek.
A fehér királynő természetesen egy könyvvel kezdődött - méghozzá Philippa Gregory könyveivel, aki történészként arra jött rá egy nap, hogy nagyon fontos és hatalmas nők történetét egyáltalán nem ismerjük. Mert ugyebár a férfiak a történészek, és állandóan csak unalmas csatákról hadoválnak, ami senkit nem érdekel, és a királyok életéről. De mi van a királynőkkel? Állandóan mondogatjuk, hogy minden erős férfi mögött egy nő van - de miért nem lehet semmit tudni a nagy történelmi hősnőkről? Ami keveset mégis, az mindig közhelyes és egyszerű. A férfivilágban a nő vagy Éva vagy Mária, tehát céda vagy szűz. Aki uralkodni akar az férfias, aki aláveti magát a hatalomnak (férjnek, rendszernek) az erényes is egyben. Mindenesetre ez a nagyon okos nő megírt jópár könyvet olyan nőkről, akik a maguk korában híresek, hatalmasak voltak - ma már mégsem ismerjük őket. A könyvei magyarul is elérhetőek: A fehér királynő, Az állhatatos hercegnő, A folyó asszonya, A királycsináló lánya. Mind-mind zseniális! Érdemes elolvasni!
Naná, hogy film, mit film: sorozat készült belőlük - A fehér királynő IV. Edward király feleségéről, Elizabethről szól, aki özvegyen maradt két gyerekkel, és aki olyan szép volt, hogy az angol király, akinek már ki volt jelölve egy francia feleség, aki politikailag nagyon fontos lett volna, inkább vállalta a háborút, a lázongásokat és mindent, csakhogy elvehesse szerelmét. (Persze, hogy boszorkánysággal vádolták ezután, nem meglepő)
Egyszer olvastam amúgy, hogy az angol királyok milyen romantikusa voltak, csomó van közöttük, aki közember (közasszonyt?) vett el, a szíve szerint házasodott, pedig azt gondolnánk, hogy hidegvérűek.  Közben meg ott van VIII. Henrik is - aki képes volt az egész keresztény világgal szembeszállni, hogy Boleyn Annát elvehesse. IV. Edward is hasonló volt - ő is bevállalt minden háborút, lázongást a szeretett nőért, és persze kiderül a filmből az is, hogy III. Richard se púpos nem volt, se gonosz. Kicsit vérfertőző azért igen. Senki nem tökéletes, na.
Azt szeretem még az angolokban, hogy náluk élő dolog a történelem. És nem úgy, mint itthon, hogy van egy korszak - a szittya, ősmagyar-dolog, amire most minden igaz magyarnak ezerrel rá kellene izgulnia, hanem sokféle, sokszínű és mindenhol bele lehet botlani. Szeretik a Tudorokat, a Viktoriánus kort, a Stuartokat és sok-sok királynőt, királyt. Nem síremlékek, hanem kastélyok, múzeumok százai segítik a gyerekeket abban, hogy könnyedén büszkék lehessenek rá. Lehetetlen kivonni magát az embernek a varázsa alól.
Nem véletlen, hogy az én gyerekeim is lelkes történetem-tanulók - ha az angolról van szó, ami színes, szagos, izgalmas. És az sem, hogy elvész ez a lelkesedés, amint a magyar kerül szóba, ahol vért izzadok, hogy valami érdekességet találjak nekik, amit szépen tálalnak. (És a humor!!!! Az nagyon hiányzik itthonról! A humoros törikönyvek! Magyar uralkodókról!)

4. Terápia
Erre a sorozatra rég kíváncsi voltam már, mert mégiscsak magyar, mégiscsak Mácsai Pál, és persze pszichológia. Mindenkit érdekel, hogyan is dolgozik egy terapeuta és mit is csinálnak azon a bizonyos díványon a betegek. Az első sorozatban van négy történet - és ebbe folyik bele a terapeuta szövevényes élete is, és az ő elemzése, ami kicsit olyan, mint benézni a kulisszák mögé, hiszen valójában a jó terapeuta semmit nem árul el magáról, mert az megzavarná a gyógyulás folyamatát, nem tudna elég semleges maradni, tükröt tartani. Van itt minden - szerelem, zaklatás, öngyilkosság. Nem gondoltam volna, hogy így le tud majd kötni hétköznapi emberek hétköznapi sorsa, akik voltaképp semmit se csinálnak, csak beszélnek. A nem is túlságosan izgalmas életükről. És hogy Mácsai Pál egyre vonzóbbá tud válni, majd egyre... öregebbé és reménytelenebbé. A végén az ember már nem is tudja, miért drukkoljon - azért, hogy összejöjjön a szép páciensével, aki szerelmes belé, vagy inkább oldja meg az otthoni gondjait és maradjon a neje mellett?
Az első évadot megnéztem - de bevallom, nem éreztem késztetést, hogy azonnal belekezdjek a következőbe és új emberek, új gondjait is magamra vegyem. De lehet, hogy csak volt épp elegendő.

5. Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot (How to get away with murder)
Nagyon örülök, hogy ezt a sorozatot is megtaláltam a bahun, mert csak az első pár részt sikerült elkapnom, és így pótolhattam. Az ügyvédes sorozatokat amúgy is szeretem - Ally McBeal volt a régi kedvencem, de most belekósoltam a Brilliáns elmékbe (Suits) is.  Ezekből is néztem pár részt, de most valahogy egyik se varázsolt el. Úgy éreztem, hogy laza sztorik összefűzve, és ha kimarad pár, akkor sincsen gond.
Nem úgy mint ennél a sorozatnál, ahol minden rész egyre csak fokozza a feszkót, mint egy jó krimi minden folyamatosan megkérdőjeleződik, és az ember a végén már tényleg nem tudja, kinek is higgyen, ki is a gyilkos. És hogy tényleg, meg lehet-e úszni, ha az ember ölt?
Mondjuk a sorozat minden egyes részben hangsúlyozza, hogy igen. Meg lehet. Nem az számít, hogy mit teszel, hanem az, milyen ügyvéded van. És ha az jó - akkor... akkor bármit lehet tenni. Nagyjából büntetlenül. Legalábbis Amerikában. (Bár nincs illúzióm a magyar igazságügyi rendszerről sem.)
A főhős egy sztárügyvédnő, aki egy egyetemen tanítja a szakmája fortélyait, és magához vesz fél tucat lelkes hallgatót is továbbképzésre, aki véletlenül (?) megölik a nő férjét, aki gyilkos, vagy sem, ártatlan vagy sem. Ezt már senki nem tudja. Közben mások is hullanak, és már azt se tudjuk, hogy ki, kivel van és ki ellen, és hogy valójában drukkolni kéne a diákoknak, vagy épp ellenkezőleg. Az ártatlanság fogalma amúgy is elég zavaros. Az első évad záróepizódjában sok minden kiderül - de hogy győz-e az igazság, az kérdéses marad. Várom a második évadot. Nagyon.

+1. Hazug csajok társasága (Pretty Little Liars)
Ez nem az én kedvencem. De hát a sorozat-mánia fertőző, és az én két lányom, amint körbenéztek, azonnal kiszúrták ezt a sorozatot, és elkezdték nézni. (Napi 1 rész az engedélyezett számukra) Kiderült, hogy ez a korosztályuk kedvence, és hogy az osztálytársaik állandóan erről beszélnek és ezt játsszák. Én csak az első pár részig jutottam el, és nekem kicsit olyannak tűnt, mint a Született feleségek - csak éppen tiniváltozatban.  A lányok mindenesetre imádják, és lelkesek. Azt tervezem, hogy majd én is folytatom. Hátha jobb, mint gondoltam volna.

Amikor a Nők Lapjából megkerestek, hogy ugyan már meséljek arról, hogy miért is költöztünk haza, akkor bevallom csak azért vállaltam el, mert egyy exhibicionista állat vagyok, aki imád szerepelni van bennem kollegális szolidaritás.

Ugyanis amikor a legutóbb írtam erről a Nők Lapja Cafén, akkor a kommentelők a keresztvizet is leszedték rólam. Kezdve azzal, hogy a sztorim nem is igaz, nincs ember, aki hazaköltözne Angliából, aztán mondták, hogy Fidesz bérenc vagyok, aki propagandát csinál a kormánynak, és persze önző picsáztak is rendesen, merthogy milyen ember az, aki a tutiból hazahozza a gyerekeit, ide a siralomvölgybe, ahol az iskola és a terror szavak nagyjából szinonimák.
De aztán mégis elvállaltam, mert azt ígérték, hogy csinálnak egy jó fotót is hozzá a családról, mert végül is újságíró vagyok, írom a blogot is, szóval végül is nem titok, hogy hazaköltöztünk, és hát igaz is. Mondjuk az időzítés csodás, éppen most zajlik a nagy "gyere haza magyar" Fidesz kampány, de nekem az újságíró megesküdött, hogy ez csak véletlen egybeesés, és nekik a legkínosabb, én meg elhiszem. Meg aztán nem is érdekel nagyon.Mi nem a politika miatt költöztünk ki, és nem amiatt költöztünk haza.
De értem én, hogy ez sokaknak nem világos, és nem is kell, hogy az legyen, mert nem tartozom mindenkinek elszámolással. Nekünk így jó, a gyerekeim köszönik szépen tök boldogok itthon, a kerületi általánosban, és nincs különösebb gondunk.
A férjem mondta, hogy nem is érti, miért érdekes a mi sztorink. Mások is költöznek ki, mások is jönnek haza. Bár az tény, hogy az olyan, mint mi, aki nem munka miatt indul el, hanem úgymond "just for fun", azért az nem mindennapi. Pláne három gyerekkel.
Amúgy én azt gondolom, hogy a külföldre költözés nem való mindenkinek. De most sok olyan ember indul útnak, aki amúgy soha nem ment volna el, mert nyelvet se beszél, és igénye se lenne a változásra. És ha ezek az emberek nehézséggel szembesülnek és esetleg kevésbé rugalmasak, akkor persze, hogy az adott ország lesz hibás, és Magyarország a csodák bölcsője, ahová visszavágynak.
Ha valaki Londonba kerül, és egy nedves, penészes, koszos tömegszállásra kerül, ahonnan csak mosogatni jár el, és senkivel nem tud beszélni, de közben riadtan nézi, hogy mennyi furcsa, színes ember van körülötte, akkor az tényleg horrorként fogja fel a kinti létet. Ennek én nem fogom tudni elmagyarázni, hogy miért is jó és izgalmas Anglia, és hogy én miért szeretem.
De szerencsére nem is kell - nincs bennem vágy, hogy bárkit is meggyőzzek, hogy miért is jó kinn, pláne mert azt látom, hogy nem is. Nem mindenki szereti Angliát, és nyilván nem mindenki fogja szeretni Spanyolországot sem, még akkor sem, ha látszólag a tengerpart-pálmafák-napfény háromszögön nincs mit nem szeretni. Ennek ellenére azért onnan is érkeznek haza csalódott emberek, (nem magamra gondolok) akiknek nem sikerül kinn elérniük a boldogságot, és ott is a túró rudi és az otthoni kis falucska után fognak sírdogálni esténként.
De ezzel nincs baj! A baj azzal van, hogy mostanság mindenhonnan az folyik, hogy külföldre menni jó, és hülye aki itt marad, és lúzer. Pedig nem mindig jó, és nem is mindenkinek.
Van aki jobban bírja a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlanságot, ami azzal jár, hogy idegenbe szakad az ember, van aki ettől teljesen bepánikol. És még csak azt se mondhatom, hogy én mindig, folyamatosan méznyalásnak tartom azt, hogy utazunk, mert aki olvassa a blogot az tudja, hogy nehézségek azért akadnak mindenütt, de hozzáteszem, gondokkal még az is szembesül, aki a kis falujából se teszi ki a lábát egész életében. Szóval ne legyen illúziónk, a gond az élet velejárója.

No hát megvolt a műtét én meg elkezdtem a maratoni sorozatnézést. Nem is nagyon lehet kibírni ép ésszel anélkül, hogy az ember egész nap csak az ágyban fekszik.

Tudom, írtam, hogy lesz műtét, aztán meg jól eltűntem - de bevallom, ez az altatás most rosszabb volt, mint az előző. Emlékszem, hogy az augusztusi műtét után azt mondták, keljek fel és sétáljak - és bár én nem hittem, hogy a frissen műtött lábammal ez lehetséges lesz, de megpróbáltam és sikerült. Nem is fájt, annyira nem, hogy ki se kellett váltanom a fájdalomcsillapítót.
Na, hát fájni most se fájt - viszont nem nagyon bírtam felébredni. Újra és újra visszaaludtam, és amikor felkeltem járkálni, akkor rettenetesen szédültem és hányingerem volt. Aztán visszafeküdtem és visszaaludtam. Negyedóra múlva újra, és újra nem ment. A harmadik próbálkozás után már olyan rosszul voltam, hogy a nővér azt tanácsolta, ne álljak ellen az ingernek, hányjak nyugodtan, és jobb lesz. És láss csodát - igaza volt. Utána elmúlt a szédülés, és minden rendben lett.
Azóta fekszem itthon, és sorozatozok. Előfizettem a bahu.tv-re, ahol 200 sorozatot lehet nyomon követni, én kiválasztottam kb 30-t, és elkezdtem nézegetni. Amúgy is nagy sorozatrajongó vagyok, ez így maga a mennyország. Pláne, hogy időm tenger, dolgom semmi. (Valaki, aki külföldön él, lecsekkolhatná nekem, hogy van-e rajta geográfiai korlát. Tehát, hogy külföldről is lehet-e nézni. Csak regisztrálni kell - utána már lehet is nézni, csak aztán az első film után 10 percet kell várni a következőre, utána 20-t, stb. És végül is két hétre 500 Ft meg nem sok, amit kér a korlátlan felhasználásért. Szóval elég jó ki oldal. Majd írok a kedvenc új sorozataimról is, csak most még heves nézésben vagyok.)
Amúgy jól vagyok és kicsit már sétáltam az utcán is, de azért úgy döntöttem, hogy a varratok szedéséig azért nem veszek részt a háztartásban és a gyerekezésben - ami rettenetesen nehéz. Úgy meg különösen, hogy közben azért itt vagyok a lakásban, nézem, hogy a férjem a két munkája mellett próbál főzni, mosni, gyerekezni, esti mesélni. Rémes!!!! Nem azért, mintha rosszul csinálná, hanem mert állandóan bennem a vágy, hogy kipattanjak és segítsek neki.
Na, azért ez a pattanás ez még nem megy igazán. A járás nem fáj, de azért fekvés közben húzódnak a varratok. A felkelés, lefekvés procedúrája se egyszerű. Ráadásul a mosakodás, a hajmosás teljes rémálom. Igaz, azért most, hogy hűvös, esős az idő, egy kicsit kellemesebb, mint múltkor, az augusztusi kánikulában volt. De azért nagyon buta dolog lenne hősködni és belevetni magam a házimunkába, az "úgyis itthon vagyok" felkiáltással. Mindenféle csúf mellékhatása lehet annak, ha most nem pihenek, így hát erőltetem.
Megvallom, azért egy nagy kő esett le a vállamról, most, hogy ezen is túl vagyok. Végül is már hónapok óta terveztem. Részemről le is mondtam minden munkát az eljövendő pár hétre. Egyszerűen egy frissen műtött lábbal nem kényelmes ülni, hamar elfáradok, kifulladok és bevallom, nem is akarok most leadási határidőkkel stresszelődni. (Persze milyen az internet-nomádok sorsa - a férjem is próbálta lazára venni ezt a hetet, de richtig mostanra zsúfolódott be neki egy csomó hirtelen SOS meló.)
Amúgy most ugye még jön hat hétnyi fáslizás, és utána jópár hónapnyi gumiharisnya - de úgy tervezem, hogy karácsonyra már teljesen egészséges lesz mindkét lábam. :-) Persze korábban is sportolhatok, meg kirándulhatok, ez csak a végleges javulást jelenti. De persze ez attól is függ, hogy hol fogunk élni. Magyarországon az állandó frontok miatt az érrendszer jobban megviselődik - Anglia ilyen szempontból ideálisabb hely lenne. (Spanyolország meg rémes választás, nekem mondhatja bárki, hogy az a világ legegészségesebb helye minden felmérés szerint. A levegő, a tenger az tényleg verhetetlen - de azért a 40-50 fokos hőség azért "az én koromban" már durva.)
Mert persze újra felmerült, a most hogyan is tovább kérdés - de arra kellett rájönnöm, hogy ez most már fel se nagyon zaklat. Ha költözni kell, akkor veszem elő a dobozokat és kész. Nem fogom bánni, mert soha nem kellett eddig sem megbánnom. És igen, ez a Magyarországi év is hasznos és jó volt. A gyerekeknek is. És ha nem költözünk, akkor én annak is örülni fogok. Pláne mert úgy érzem, hogy még mindig egy csomó emberrel nem találkoztam, akivel akartam, egy csomó helyen nem voltam, csomó dolgot nem csináltam meg, amit terveztem. És ha ehhez hozzáveszem, hogy már csak négy hét és jön a nyári szünet... ajjajj.
A gyerekek meg mindig szeretik az állandóságot, különösen ugyebár Bíbor, akinél abszolute bejön a papírforma, miszerint 12 éves kor fölött már fontosabb a kortárskapcsolat, mint a család, és aki azért felvetette, hogy mi mehetünk, ahová akarunk, de ő maradna még egy évet, míg itt befejezi a sulit. Szóval ez is egy ok, amiért még nincs minden eldöntve. De hát ahol öt ember van, ott már nehéz mindenkinek az igényeit kielégíteni.
Mindenesetre azt már tudom, hogy hétfőn varratszedés, és utána már a művtöri vizsgára való készülésre akarok fókuszálni, és attól tartok, emellett, meg a munka mellett (és a család mellett) sok másra már nem lesz időm. A vizsga után meg kezdődik a vakáció a gyerekeknek, ami csodás és mind alig várjuk (én is) de azért nincs illúzióm, ez azért nekem nem pihenés lesz. Soha nem az igazán. Vagy hát nem csak az, nem csak úgy. Na, hát érti ezt minden anyuka szerintem.
Meg hát nyárra is sok a tervünk most, intéznivalók, szerveznivalók - és ezektől eredményétől függ, hogy akkor merre tovább. Minden kérdéses, minden képlékeny. Érvek, ellenérvek, vágyak, remények.
De most megint azt érzem, hogy nincsenek rossz választások, csak jók. Szóval félelem az nincs bennem. A várakozás bizonytalansága meg már olyan szinten állandó nálunk, hogy lassan már stresszforrásnak se tekinthető. (Noha erről a pszichológus barátnőm nyilván mást mondana.)

Most komolyan, hát tényleg édesek vagytok. Na jó, nem hagyom abba, sőt - írok ma is. De csak azért, mert tényleg ennyire biztattok, nehogy abbahagyjam.

Szóval amikor nem írok egy ideig, azt sok ismerősöm, és blogolvasóm hajlamos arra fogni, hogy akkor biztosan nagyon boldogtalan vagyok, olyan nagyon, hogy még írni sincsen kedvem.
Elárulom: olyan rosszul még életemben nem voltam, hogy ne írjak. Enélkül nem telik el nap. Csak hát ugyebár nekem a szakmám is az írás, így amikor nem a blogot nyúzom, akkor cikkeket írok. Ha azt sem, akkor meg interjúkat csinálok, esetleg kutatok. De olyan is megesik, hogy tanfolyamon ülök, esetleg tanulok rá.
Valójában ez a festménybecsüs tanfolyam csak az elején tűnt ártatlan, kevés időt igénylő szórakozásnak. Mert hát ugye heti 2-szer három óra, hát az nem sok. Ja. De valójában azért az nem is három, inkább négy. És emellett azért elég erősen szükség van az önképzésre is. Múzeumok, galériák, extra előadások és persze a szinte kötelező árverések.
Elképesztő, hogy milyen élénk világ ez, és jó dolog érezni, hogy mennyire sokat tanultam egy év alatt. Múlt héten amikor az utolsó óránk volt, és az volt a feladat, hogy vegyük kézbe a festményeket, grafikákat és mondjuk meg mennyit érnek, olyan 80%-ban sikerült helyes válaszokat adnom. Ami amúgy elég jó eredmény. Igaz, azért nagyokat lehet bukni. Nem csak azért, mert sok a hamis kép (amiket én nem feltétlenül tudok felismerni) hanem azért is, mert ha valami tetszik, akkor hajlamos vagyok felülbecsülni azok értékét. Nem baj - okulok, tanulok.
Nem tudom írtam-e már, de nagyon jó fej csoportunk van ám. Annyira, hogy most, hogy befejeződött a tanfolyam, mi azért továbbra is találkozunk minden héten, hogy együtt átvegyük a tételeket. Mert 20 tételünk van (ezen belül a és b kérdések, szóval 40 témakör) és ezek azért elég combos témakörök. Mert amikor azért egy kérdés például úgy néz ki, hogy "beszéljen a 16-18. századi festőiskolákról, nemzeti iskolák felismeréséről és a festészet-technikai eljárások alapján" az mondjuk azért röpke 300 év, amit ebbe bele kellene gyömöszölni, ami nem két mondat. Legyünk őszinték: ezek olyan művészettörténeti államvizsga szintű kérdések - nyilván persze a szint, amit majd elő kell adni nem lesz ugyanolyan kemény. Legalábbis reméljük. Sokat kell azért tudni.
Szóval mi úgy döntöttünk, mivel a vizsga csak június 17-én lesz, mi azért összejövünk addig is hetente, és minden héten 3 tételt kidolgoz valaki és előadja. Tegnap volt az első ilyen szeánsz - volt pogácsa, süti, vetítőgép, mindenki megkapta kinyomtatva a tételeket, és azért este fél 8-ig elment az idő. És hozzáteszem, messze nem érzem, hogy az a három tétel, amit átvettünk már itt lenne a fejemben. Lesz még rajtuk bőven tanulni való. Eközben böngészem az aukciós katalógusokat is - pár hét múlva kezdődik a tavaszi szezon. És hát tanulni kell, figyelni az árakat, műveket. Nem feltétlen a vizsgára - inkább azért, mert ez érdekel engem.
Eldöntöttem amúgy, hogy ha maradunk Magyarországon, akkor elvégzem a műtárgyas tanfolyamot is. Nem mondom, hogy elégedett vagyok a BÁV szervezésével - annyira amatőr, hogy szinte már fáj. Csak egy példa: két hete volt a modulzáró vizsgánk, aminek keretében 10 képet kellett meghatároznunk. Szerző, cím, érték stb. Meg is csináltuk. Majd rá két napra jön egy emil: nem is 10, hanem 15 képet kellett volna meghatározni, így a plusz öt képet akkor a jövő héten pótolni kell. Ez már önmagában is elég felháborító, most komolyan, senki nem olvasta el korábban, hogy miből kell vizsgáznunk???? De ennél is felháborítóbb a mód, ahogyan ezt kommunikálták velünk. semmi "bocsánatot kérünk, amiért elcsesztük" - pedig ez azért a minimum lett volna. A másik amit hiányoltam a, "és természetesen azt az órát, ami így elmarad pótolni fogjuk" mert azért az ő hibájuk miatt így most két órás késéssel kezdődött az aznapi óránk, és az már csak a hab a tortán, hogy sikerült a város két felébe szervezi a pótvizsgát és az utána következő órát, pedig lehetett volna egymás mellé is. És ez csak egy apróság - voltaképp a szervezés egész évben sok bosszúságot okozott, és bevallom, nem is minden tanárral voltunk elégedettek. (Volt olyan bűbájos, édes tanárunk, aki nulla információt adott át nekünk...)
Szóval amikor én azt mondom, hogy folytatni akarom, és még többet tanulni, akkor nem csak a férjem húzza fel a szemöldökét csodálkozva és rosszallóan, hanem sok csoporttársam is. Merthogy ezekből még akarok? Még akarok bosszankodni az amatőrségükön, és a bénázásukon?
De én ha mérlegre teszem, hogy akkor most mi volt több, az élvezet vagy a bosszankodás, akkor a helyzet az, hogy jóval többször okozott ez örömöt nekem, mint álmatlan éjszakát. Sőt, igazából utóbbiból egy sem volt. Gyakran éreztem, hogy a BÁV egy nehezen mozduló mamut, egy múlt századból itt maradt szocialista állami csökevény (noha már rég nem az valójában) de még többször éreztem, hogy ez a világ, a műkereskedelem a műtárgyak, festmények olyan izgalmasak, ami feledteti, hogy lehetne ez zökkenőmentesebben is, vagy mondjuk diák-központúan, ahol azt érzem, hogy figyelnek rám, és hogy nekem jó legyen, hogy élvezzem. A bosszankodások gyorsan elmúltak, mint amikor egy kekec BKV ellenőrrel találkozik az ember - viszont nagyon sokat kaptam, szakmai, gyakorlati fogásokat. Hangsúlyozom, nem lettem szakértő. Ő, messze vagyok én, olyan 10 év még kellene hozzá legalább. De elindultam egy úton, amit nagyon élvezek, és amit szeretnék folytatni. Kérdés, hogy lesz-e rá valamilyen formában lehetőségem.
Sok szempontból mamut vagyok én is, nehezen mozduló. Az, hogy ennyifelé kell helyt állnom, (újságcikkek, tanfolyam, háztartás, gyerekek) azt jelenti, hogy állandó lemaradással küzdök, és soha nem érek a dolgaim végére.  Vagy cikket írok, vagy vasalok. Vagy könyvtárba megyek, vagy ebédet főzök. Minden nem fér bele. Döntenem kell minden egyes nap, és elfogadni, hogy nem tudok mindent belepréselni a napomba, amit szeretnék. Az meg külön rosszul esik, hogy tudom előre, most még istenes a helyzet - egy hét múlva, amikor túl leszek a műtéten, jópár hétig még ennyit se tudok majd csinálni. Se ülni, se járni nem lesz kényelmes, fájni fog, fáradt leszek. Kötözés, varrat szedés, hasbaszúrás, utána meg a rohadék állandóan lecsúszó fásli. Igen, ahhoz képes a mai nap még isteni. Ma csak a vasalás a fő program. Közben lehet sorozatokat nézni. Most éppen a Terápia első évadát. Aztán megfőzöm az ebédet, mert ma mindenki korán jön haza. És aztán várom a sminkest, és a fotóst. Mert a Nők Lapjában lesz velem egy interjú, és kell hozzá egy szép családi fotó. Ez persze nem panasz. Ezek azért a munka elég kellemes bónuszai. És remélem, hogy legalább olyan jó képek születnek, mint amilyenek 2008-ban. Igaz, most nem a Tucsek Tündi fog fotózni, mint akkor régen. De drukkolok, hogy azért legalább ilyen jól sikerüljön, mint ezen a (te jó ég!) immáron hét éves fotón ott fenn.

Ránéztem a blogra, és azt láttam, hogy te jó ég, öt hete nem írtam, és ez azért rekord. El is gondolkodtam, van-e még értelme folytatni, ha nem is írok, és gondoltam, ez azért megér egy blogbejegyzést.

Szóval hát itt vagyunk Magyarországon, és nyilván mivel magyarul írom a blogot, azért mindig azt gondolom,  nem olyan érdekes ez annak, aki el tud olvasni.Mert hát mindenki tudja, hogy mi van itt. Vagy gondolja. Bár tény, hogy ha az ember elmegy külföldre, akkor valóban kicsit eltorzul az agyában a kép Magyarországról, de elsősorban rossz irányba, a legtöbben úgy tekintenek haza kintről, mintha valami középkorba visszasüllyedt hely lenne, ami nagyon nem igaz, mert a dolgok azért szép lassan ugyan, de láthatóan fejlődnek.
Például az emberek a mozgólépcsőn megtanultak jobbra állni. Emlékszem, amikor 2010-ben kiköltöztünk, akkor ez még egy poénforrás volt, hogy ez mennyire nem megy. És most már tessék, lassan már csak én vagyok az egyetlen béna, aki ezt képtelen megtanulni, meg azért is, mert nekem a kapaszkodás sokkal jobban esik bal kézzel, így meg mindig rám morognak amikor valaki elszaladna mellettem, én meg nem győzök bocsánatot kérni.
De sorban állnak már az emberek a trolin is, amikor az első ajtónál kell felszállni. És igen, még nem olyan tökéletes az a sor, mint Angliában, ahol azt hiszem ki is tépnék annak a szívét, aki tolakodni merne, míg itt ez azért nagyon általános, de tény, azért alakul és formálódik az a sor, ami biztató.
A sulit meg kifejezetten szeretik a gyerekeim, még úgy is, hogy azért folyamatosan nézünk Zsolttal, hogy WTF. Mint múlt héten, amikor Borsikám hazahozott egy kettes környezetből, és én kérdeztem, hogy ugyan már drágám, mit nem tudtál, mire kiderült, hogy plusz-pontokból gyűjtött össze egy kettest. Érted, plusz pontokból. Év közben amikor valami jót csinál az ember, akkor kap egy plusz pontot. És most összeszámolták. Akinek 30 jött össze, az ötöst kapott, neki csak 9 volt, ami kettest ért. Akinek öt volt, az egyest kapott. Na, ilyenkor azért felmegy az agyvizem - de bevallom, annyira nem, hogy emiatt bemenjek reklamálni. Mert valójában az a tény, hogy milyen jegyeket kap a gyerekem, már jó ideje  teljesen hidegen hagy. Azt hiszem ez is egy hozadéka annak, hogy ennyi helyen éltünk már. Angliában mindig fényévekkel az osztálytársaik előtt jártak, Spanyolországban meg buktak is, mert senkit nem érdekelt, hogy nem beszélik a nyelvet, a szabály az szabály. Itt, Magyarországon elég normálisan muzsikálnak, tényleg négyes-ötösöket kapnak, és ha mégsem, akkor sincsen szidás, mert valljuk be, ez nem igazán fontos szempont. Most komolyan, mi múlik rajta. Semmi. Még a továbbtanulása sem.
Most úgy vagyok vele, hogy szívem szerint maradnék itthon, mert hát itt vagyok itthon - de közben tudom, hogy vár Bíborra egy komoly gimis felvételi jövőre, amin fogalmam sincsen, hogy meg tud-e felelni. Meg azt sem, hogy mennyire akarom én ezt komolyan venni, és rákészülni előtte valami tanfolyammal, és ezzel kínozni őt, aztán meg stresszelni. Merthogy ismerőseim elbeszélése alapján azért ez elég durva megmérettetés. Főleg azért nem látom értelmét, mert hát ő egy okos gyerek, nyilván gimiben a helye, és nem értem, hogy miért kell ezt itthon ennyire komolyan venni. Hiszen ő az a gyerek, aki úgyis egyetemre fog menni, ha nem itt, akkor valahol másutt a világban. Ráadásul már Angliában amúgy is gimis volt, és éltanuló volt ott is. Akkor meg minek ez a kutyakomédia. Úgy vagyok most vele, hogy ha nem jut be egy jó helyre, akkor visszaviszem a kinti gimibe és kész. Nem parázunk rá. Van választási lehetőségünk. Nem is kevés.
Az mondjuk bánt egy kicsit, amikor az én amúgy lelkes Borsikám, aki Angliában állandóan feladatoskönyveket kért ajándékba, most azt mondja, hogy Magyarország elvette a kedvét a tanulástól. De amúgy meg tök sok barátnője van, ami Angliában viszont nem volt. Szóval a dolgok amúgy nem rosszak, és alapvetően mindkét gyerekem szereti a sulit - csak másként, mint Angliában.
Furcsa, amikor megjegyzem valakinek, hogy hát vannak itt azért bunkó tanárok, a válasz mindig az, hogy "de hát mindenütt vannak" és először én mindig rábólintottam erre automatikusan, míg aztán rá nem jöttem, hogy de hát nem is. Angliában például egy sem volt. Ott elő nem fordulhatnak, hogy valamelyik gyereknek a súlyából, vagy butaságából gúnyt űzzön a tanár az egész osztály előtt. Itt azért ez elég általános. És azt gondolom, hogy felháborító.
Szóval billeg az egész, és megint felmerült a szokásos tavaszi menjünk vagy maradjunk kérdés. Mondjuk már elő sem veszem a dobozokat, igaz, ki se dobtuk őket. Fel vagyunk mi már készülve mindenre, az egyetlen állandó dolog nálunk a folyamatos változás. Ezen már a mi családunkban senki nem akad fenn. Lesz, ami lesz. Majd alkalmazkodunk.
Ami rossz Magyarországon, és azt tényleg nehezen viselem, az az állandó front. Vagy hidegfront jön, vagy melegfront, így viszonylag gyakran fáj a fejem. Azért Anglia ehhez képest sokkal kiegyensúlyozottabb időjárással bírt. De közben lenn voltunk most a hosszú hétvégén a balatoni házunkban, ami mindig maga az idill, és bár most nagytakarítás várt rám, a férjemre meg komplett kertrendezés, ami messze nem pihentető, de a gyerekek szabadon rohangálhattak a kertben reggeltől estig, és senkit se zavartak, ha hangoskodtak, vagy ha tetőtől talpig mocskosak voltak. Ez olyasmi pedig, amihez Magyarországon kell lennünk. Angliából nem tudnánk ilyen gyakran hazaugrani, az ottani öthetes nyári szünet meg semmire nem elég. Igaz, itt meg talán túl sok is - bár a gyerekeim már lelkesen tervezik a nyári táborokat. Vitorlástábor, korcsolyatábor, iskolai közös táborozás. Szerintem nem is fogom látni őket.
Persze lehet, hogy ez nem is baj. Mi szülők is elég hajszoltak vagyunk mostanság. Mondjuk tény, mindketten erőlteljesen túlvállaltuk magunkat, aminek persze megvan az oka, de azért elég fáradtak vagyunk. Én például mostanság reggel se tudok felkelni, és este 10-kor már beájulok az ágyba. Nem is tudom, hogy mikor írtam utoljára este cikket. Egyszerűen nem megy. Végem van, mint a botnak, és kész. Igaz, hozzáteszem: még így is jóval többet tudok dolgozni, mint Angliában tudtam, hiszen több időt töltenek a gyerekek suliban. Ráadásul most szinte csupa jó és izgalmas munkám van, amiket nagyon élvezek, és sajnálnám itt hagyni. Nyilván van olyan része az újságírásnak, amit bárhol tudok csinálni - de azért most sok jó interjút csinálok, amit nagyon élvezek.
De persze a terveim nagy részét nem sikerült teljesítenem, és ez rosszul esik. Például egy picikét se jutottam közelebb a könyvem befejezéséhez, mint nyáron, ami azért elég ciki, különösen, hogy közben két másik könyvötlet is megformálódott az agyamban. De az idő egyszerűen elfolyik a kezemből, és képtelen vagyok olyan szoros, hatékony napirendet kialakítani, mint ahogyan szeretném.
Ami igazán depresszióssá tesz, az a műtét, ami a jövő héten lesz, és a tény, hogy egyáltalán nem érzem tökéletesnek a tavaly augusztusban műtött lábam. Bár már nem kell gumiharisnyát hordani, azért jobban érzem magam benne, anélkül fáj, dagad, ami korábban azért nem volt. Most úgy érzem, hogy volt egy tök jól működő lábam, ami jól el lett baszarintva a műtét által, de az orvos azt mondja, hogy jobb lesz ez, csak türelem, de én meg úgy érzem, hogy a franc egye meg, hát akkor mostantól olyan fáslis lábú vén nyanya leszek? Nagyon gáz. És ez a tervem a másik lábammal is, ami persze így is fáj, de nem annyit, mint a másik. De ez már nem Magyarország kontra Anglia kérdés. Arról nem is beszélve, hogy mostanában inkább Spanyolország hiányzik. De azt hiszem ezt már nem is érdemes belekeverni.

Amikor annak idején elindultunk világot látni a gyerekekkel, nagyon is alaposan utána néztünk, mi a legjobb életkor arra, hogy a lehető legkevesebb traumát élje át emiatt a gyerek. És bár minden ismerősünk azt mondta, hogy várni kéne még, mi azt gondoltuk, hogy kisebb gyerekkel könnyebb külföldön - és nekünk bejött ez az opció. Persze a dolog nem feltétlen ilyen egyszerű, hiszen minden család, minden élethelyzet más. De vannak azért olyan általános dolgok, amiket érdemes számításba venni, mielőtt csomagolni kezd az ember.

Kisbaba
Nálunk mi volt a helyzet: Bende fél éves sem volt, amikor Angliába vittük, és azt kell mondanom, ő azóta is imád utazni. Számára ez a természetes. Ma itt, holnap ott. Spanyolországban az első időkben hetente költöztünk más szállodába, a végefelé már elég volt leparkolnunk egy ház előtt és már kérdezte is: akkor ma itt alszunk? Egyszer pedig amikor Pesten eltévedtem a három gyerekkel és nem találtam meg a tanfolyamot, ahová addig az apjuk vitte a lányokat, megkérdeztem a csemetéim, nem ismerős-e nekik az a sárga ház, ami előtt állunk, mire Bende csodálkozó szemmel fordult hozzám: hát itt is laktunk már?
Szóval amikor pici gyerekkel költözik az ember, egy csomó macerát megúszhat. Nem kell azzal foglalkoznia, hogy elmagyarázza miért és hová megy aznap. Ha együtt a család, akkor az maga az otthon és kész. Mivel én szoptattam, nem volt gond a tápszer, a hozzátáplálás és valójában minden ugyanúgy zajlott külföldön, mint ahogy otthon lett volna. Reggel elmentek a lányaim suliba, mi meg otthon voltunk Bendével. Sétáltunk, játszottunk, ebédet főztünk, déli alvás, esti játék, fürdés. Csak a napi rutin, amit a gyeses anyukák jól ismernek. Ez mindenütt ugyanaz, akárhová is megy az ember.
Mivel a mi családunkban a nagymamák távol laknak, vagy más ok miatt nem tudnak segíteni, így én tudtam, hogy Pesten ugyanúgy egyedül kell megoldanom mindent, mint Kuala Lumpurban, és mivel a férjem otthon dolgozott, nem voltam egyedül egész nap.
Az angol szerencsére nekem nem volt gond (bár például a kúp nevét nem tudtam...) és a sem riasztott meg, hogy kicsit más arrafelé az oltási rend. Mi ezt úgy oldottuk meg, hogy Bende mindent megkapott ami ott kell és mindent megkapott, ami itt elő van írva. Bevallom, én nem mertem volna egyet sem elcsalni, hiszen Angliában különösen sok ázsiai, afrikai bevándorló van, akik simán behurcolhatnak egy csomó egzotikus betegséget, tehát ott aztán egyáltalán nem bíztam volna meg a nyájimmunitásban. Mondjuk nekünk szerencsénk volt, Bende szinte soha nem volt beteg és az angoloknál rengeteg önkormányzatilag támogatott program, tanfolyam van kismamák részére.
Mi okozhat nehézséget? Ha valakinek otthon például sokat segítenek a nagymamák, az külföldön nehéznek érezheti, hogy nincs kire lepasszolnia a gyereket még egy órára sem. Ha pedig a férj reggeltől estig robotol, akkor azért el tud magányosodni az ember egy kisbabával. A bölcsi ára pedig Nyugat Európa sok országában horror összeg. Angliában például egy ember fizetésének 80%-a is lehet, ami kis matekozás után azt jelenti, hogy nem éri meg másra bízni a kicsit. Sok más országban pedig akár évekre nyúló várólisták is lehetnek a bölcsis férőhelyekért.

Az ovis kor
Nálunk mi volt a helyzet? Bendével aztán persze Spanyolországba is költöztünk, és ő azt éppen olyan könnyedén vette, mint az angliai mozgást. A család együtt volt, az ő napi rutinjában, személyes kis környezetében nem volt semmiféle változás, így hát nem volt számára minimális mértékben sem traumás a változás. Más szülőktől is ezt hallom általában - az ovis számára a család maga a világ, és ha az rendben van, akkor a helyszín az nem olyan fontos. Mivel az időérzékük még nem igazán kifinomult, amúgy se értik, hogy most kéthetes nyaralásra érkeztünk, vagy kétéves kiküldetésre. Mindkettő örök életre szól.
Persze egy 3-4 éves gyerekek okosak és érzékenyek. Szavak nélkül is pontosan tudni fogják, mit gondolunk valójában a költözésről. Ha mi magunk egy nagy kalandnak tartjuk a költözést, akkor ő ezt simán el fogja hinni. Ha szorongunk, kételkedünk, akkor azt fogja átvenni. Egy ismerősömnek például az óvónők nagy szeretete okozott gondot, akik igazi ünnepségsorozatot terveztek a kislányuk elbúcsúztatására. Hetekig minden arról szólt, hogy jajj, de rossz, hogy elmegy. Ez pedig csak azt erősítette meg a gyerekben, hogy ő most valami nagyon szuper dolgot veszít el, és ez természetesen fájt neki.
Hozzáteszem, az teljesen normális, hogy az ember kicsit fél és tart az ismeretlentől - de a legtöbb külföldre költözött ember, akinek van munkája, biztos megélhetése viszonylag hamar megnyugszik, kisimul otthon is, és ez a gyerekek velünk párhuzamosan szintén megnyugszanak. Némi többlet hiszi, némi alvászavar, némi szorongás teljesen normális egy ilyen élethelyzetben mindenki részéről. Ha azonban sem mi, sem a környezet nem csinál nagy faksznit az utazásból, akkor a gyerekek viszonlag hamar elfelejtik a régi házuk, régi életük, és nem sírják vissza a régi barátaikat, csak azok az emberek maradnak meg a fejükben, akik számunkra fontosak és akiket mi magunk is emlegetünk, vagy felhívunk, meglátogatunk később. (A gyerekek többsége amúgy az ovis kort akkor is elfelejti, ha nem költözik el külföldre, tehát ez nem olyan nagy meglepetés.)
Ha külföldön bekerülnek oviba, akkor általában hamar találnak új barátokat - még akkor is, ha nem beszélnek az adott nyelven. Sok kicsi óvodás amúgy sem túl erős az anyanyelvét illetően, ebben az életkorban a testbeszéd sokkal erősebb, mint a verbalitás. Viszont azt tudnunk kell, hogy az ekkor megszerzett tudás nem tart örökké. Az én Bende fiam elég jól beszélt már spanyolul egy év után - de ma már a színeken, számokon és pár kifejezésen kívül egyébre nem emlékszik. Szoktunk spanyol meséket nézni, abból sokat megért, de mivel itthon mi nem beszélünk spanyolul, ez a tudás azért legnagyobb sajnálatunkra elenyészett.
Mi okozhat nehézséget? A kisgyerekek költözésénél az egyik kritikus faktor a nagymama lehet. Főleg akkor, ha nagyon közeli, napi kapcsolatban vannak az unokával. Ebben az esetben ugyanis a gyerek a szoros családi körhöz tartozónak érzi őket (jogosan!) és a költözés után hiányolni fogja a mama főztjét, játékait, szokásait. Sajnos ezen nagyon nehéz segíteni. A nagymamás gyerek bizony szenvedni fog. Persze azért a Skype, a gyakori látogatás azért enyhítheti ezt a fájdalmat, de azért erre jó lelkileg felkészülni.

Folyt köv: :-)

Sokáig nem értettem miért mondják a művészettörténet tanáraink, hogy minden képet igyekezzünk élőben megnézni. Hiszen ott vannak a könyvek, gondoltam. Leülök, elmerengek felette, nem kell egy múzeumban tülekedni, a világ másik végén, miközben leszakad a lábam. A kép meg csak kép. Élőben és könyvben is ugyanazt fogom látni.

Aztán egyszer csak Bécsben, egy Dali kiállításon megtörtént a csoda. Ott álltam a zseni rajzai előtt és azt éreztem, hogy amit most látok, érzek, azt egy könyv se tudná visszaadni. Nem akarok nagy szavakat használni, de mintha valami rejtélyes energia sugárzott volna az eredeti képekből, mintha a festő lelke, aurája lett volna belezárva. Nem értettem, mi történik. Korábban is szerettem persze Dalit, meg érdekesnek tartottam a képeit, a látásmódját - de soha nem voltam nagy csodálója. De ott és akkor, az eredeti ceruzarajzok előtt állva fülig beleszerettem.
A csoda szerencsére azóta többször is megtörtént. Chagall rajzai, Van Eyck kisimult ecsetvonásai és Rembrandt önarcképei mind tudták azt, amire amúgy nem minden kép képes: beszippantani az embert, de teljesen.
Rá kellett jönnöm, vannak a sima, egyszerű festmények, amelyeket jó nézni, lehet belőlük tanulni, kellemes a látványuk és nagyon szerethetőek. Meg vannak a zsenik, akik olyat tudnak hozzáadni a képekhez, ami a könyvek, képeslapok, poszterek reprodukciójából nem fog soha átjönni. Azoknak ugyanis lelke van, mint Voldemort horcruxainak, csak nem a gonoszt tartják fogva, hanem a teremtő tüzet, ami benne ég valakinek a lelkében és ez ráadásul nem fogy ki, minden egyes képébe tud adni egy darabkát.
Amikor a festménybecsüs kurzusra jelentkeztem, akkor az járt a fejemben, hogy ezt akarom érezni: kézbe akarom fogni azt, aminek a könyvekben csak a halovány tükörképe van, és amiket még a múzeumok falán se lehet közelről megnézni, mert rám szól a teremőr, hogy menjek hátrébb. Én pedig arra vágytam, hogy annyi évnyi elméleti képzés után végre belevethessem magam abba a világba, ahol a festmény, a grafika nem egy elvont fogalom, hanem egy valódi adható, vehető, megfogható tárgy, aminek súlya van, jelenléte és aurája.
Ebből a nagy tervből aztán az első félévben nem sok jött be. Jobb és rosszabb elméleti órák követték egymást, amikből ugyan lehetett tanulni, és volt amit még élveztem is, mert jó volt hozzá a tanár, és néha egy-egy órácskára belepillanthattunk a kulisszák mögé, a raktárak, galériák titkos világába, ahol valóban ott vannak a tárgyak, de ez inkább csak étvágygerjesztés volt, a jóllakás esélye nélkül.
Január óta azonban változott a helyzet. Ez a félév már jóval gyakorlatiasabb. Van fogdosás ezerrel, emelgetés - igazi és hamis műtárgyak zavarba ejtő egyvelege. Mert hát kérem ez egy olyan terület, ahol az eladásra kínált festmények legalább fele (de egyes becslések szerint akár 80%-a is) hamis lehet. Tehát igenis muszáj olyanokkal is foglalkozni, hogy legalább tudjuk, mik azok a jelek, amik alapján legalábbis gyanakodni illik.
Na mondjuk ez tipikusan az a terület, aminek a fogásait nem lehet egy éves kurzus alatt megtanulni - én például nagyjából mindent elhiszek amit elém raknak, és fogalmam sincsen, hogyan lehet megkülönböztetni egy igazi Rippl Rónait egy hamistól - illetve ha tényleg bődületesen kilóg a lóláb, mert a Pecsában látom 20 ezerért, na akkor talán igen, vagy akkor, ha tényleg annyira pocsék a kép maga, hogy az már szinte sikoltozik. De az a baj, hogy én még akkor se merném valamire azt mondani (vagy még felvetni sem) hogy nem igazi, amikor nagyon másféle, mint amit a művész általában csinált, mert hát mi van akkor, ha rossz napja volt, vagy kísérletezett éppen. Ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam akkor az ő hitelességét. Nyilván azért ezt a képességet kell és muszáj is fejleszteni, de azért én még nagyon az út kezdetén vagyok. Azt mondták múltkor, hogy olyan ötezer festményt kell megbecsülni ahhoz, hogy az emberben kialakuljon egy kép, ez pedig nyilván nem fog már idén megvalósulni, tehát úgy tűnik ha le is vizsgázom, maradok okleveles dilettáns  még jó sok ideig.
A mostani tudásommal jelenleg ott tartok, hogy örömmel forgatom, simogatom, nézegetem a képeket, és bár nem mindegyik okoz igazi zsigeri örömöt, de azért például egy valódi Mednyánszy festmény az tényleg megremegteti az ember lelkét. Őt kézbe fogni tényleg igazi élmény volt, de például az a Dali rézkarc, amit a kezdőképen lehet látni már korántsem tudta azt az élményt megadni, amit a művésznek egy igazi saját kezű rajza. (Mondjuk ezen is ott a szignó, de hát nekem az önmagában még kevés a gyönyörhöz.)
Igazából minden órán az derül ki, hogy messze, nagyon messze vagyunk mindentől, és hogy még én is, akinek pedig elég nagy elméleti tudása van is kezdő amatőr vagyok. Ami amúgy egyáltalán nem zavarna, hiszen ezért vagyok itt. Annál inkább zavar, hogy nem érzem, hogy nagy lépésekkel haladnék a célom felé, inkább csak totyorogva.
És ez az ami nem jó ebben a kurzusban. A szervezetlenség. Angliában (ugyebár a bezzeg Anglia) minden órán azt éreztem, hogy a tanár tökéletesen végig gondolta, hogy azon az adott órán mit akar nekünk elmondani, és nem csak az adott óra, de az egész félév, év egy nagy ívet írt le, és amikor valamit megtanultam, akkor tudtam, hogy az fontos lesz később is és építkezni fogunk rá. Ezen a becsüs képzésen meg gyakran érzem azt, hogy csak darabokból áll, töredékek sorozata az egész: előveszünk egy témát, technikát, művészt, képet és mondunk róla valamit, ami ugyan fontos - de ennek se előzménye nincs a mi tanulmányainkban, se utána nem áll össze egy egésszé. Ahogy esik, úgy puffan, majd csak lesz valami.
Persze ez nem minden órára igaz, vannak végtelenül jól felkészült tanáraink is, akik szívük-lelkük kiteszik, hogy átadják a tudásuk, és próbálják a mi fejünkbe is egységgé nemesíteni a tanulnivalót. De mivel több tanárunk is van egy-egy tárgyhoz, és van aki csak 1-2 órára ugrik be, nekik mintha végképp fogalmuk se lenne arról, hogy mivel is foglalkoztunk eddig, és mire lehet építeni, ezért inkább azt feltételezi, hogy semmire. És így március végén egy "bevezető alapozó" órát hallgatni azért inkább időpocsékolás, mintsem valóban hasznos.Még akkor is, ha tény: keveset tudunk, és nagyon könnyű olyan kérdezni a csoporttól, amire senki sem tudja a választ. De hát ez tény: a művészettörténet rohadt nagy anyag, egy év meg piszok kevés ahhoz, hogy szakértővé váljunk.
A legnagyobb bánatom a tanfolyammal kapcsolatban, hogy nagyon sokat tanultunk az művészet 300-400 évvel ezelőtt élt régi nagy mestereiről és alkotásairól - de valójában 200 évnél régebbi műtárgyak csak elvétve szerepelnek aukciókon. Nekünk az elmúlt 100-150 év mestereire kellene fókuszálni, de éppen ez a témakör az, amiről a legkevesebbet hallottunk eddig, és úgy tűnik, hogy ez nem is fog változni.
És bár hangsúlyozom, hogy sok olyan komolyan elhivatott szakember oktat minket, akihez élvezet járni - az egy év alatt sikerült belefutnunk olyanba is, aki örömmel alázta meg a csoportot, rámutatva, hogy milyen kis butuskák vagyunk. Ami persze tény - másfelől meg azért azt gondolom, hogy egy felnőtt ember ha fizet azért, hogy tanulhasson (nem is keveset) akkor a kölcsönös tisztelet a minimum, ami elvárható.
De van olyan tanárunk is, aki nagy tudású, kedves, készséges - csak éppen magyarázni nem tud. Egyszerűen nem tudja befejezni a mondatait, vagy elmagyarázni, hogy mit is kellene látnunk azokon a képeken, amit mutat nekünk, és ha visszakérdezünk egy ismeretlen szóra, akkor olyan mondattal, válaszol, amiben cserében tíz idegen szó van, szóval a homály csak nagyobb lesz. Tehát a megoldás az, hogy felírom a kérdéseimet, és itthon a gugli segítségével próbálom kibogozni a homályt. Ami szintén nem tökéletes megoldás persze.
Szóval a tanfolyam messze nem tökéletes - de közben meg azért tény, hogy maguk a műkincsek, amikhez hozzáfér az ember azok sok mindenért kárpótolnak. Az a kedd-szerda délután, amit ott töltök, minden alkalommal teljesen leszívja az agyam, de közben fel is tölt. Csak arra vágyom, hogy beájuljak az ágyba, mert kifacsar, de közben meg vigyorgok, mint a vadalma, mert gyönyörűség az egész. Alapvetően nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyesmivel foglalkozhatom, most komolyan, milyen mák már, hogy az újságírást is élvezem, meg a művészettörténészkedést is. Hány ember van, aki elmondhatja, hogy örömöt kap a munkájától, és az a hobbija is egyben? Én meg teljesen be tudok lelkesedni, akkor is, amikor cikket írok valamiről, meg akkor is, ha egy kép, vagy művész történetét próbálom kibogozni. Szóval nincs okom panaszra. El is határoztam, hogy ha maradunk Magyarországon, akkor belevágok a műtárgyas kurzusba is. Mert egyre inkább látom, hogy ott is mennyi el nem mondott történet vár rám.