Három gyerekkel irány Magyarország!

Van abban valami dekandens boldogság, ha az ember premier előtt, ingyen, sajtómunkásként jár moziba. Délelőtt. Egyedül. Úgy értem, gyerekek nélkül.


Ez az újságírói szakma egyik bónusza - óh, van még pár... - ami Angliában nem volt elérhető számomra. Mert dolgozni azt bárhol lehet - de kiélvezni azt, hogy az ember újságíró, azért ahhoz nem árt itthon lenni. Persze voltunk mi moziban Angliában is - de bevallom, nem túl gyakran. Egyrészt háromszor annyiba kerül, mint itthon, Bende kicsi is volt még hozzá, meg aztán ha mentünk is, akkor is gyerekfilmre. Az, hogy engem mi érdekelne, soha nem volt olyan fontos, hogy azért elinduljak egyedül a belvárosba.
De persze ha meghívót kap az ember, méghozzá olyan filmre, ami amúgy is érdekli, az már nagyon is jól hangzik. Márpedig a Mindenség elmélete most ilyen volt. Amiben Stephen Hawking életéről van szó. Ilyen luxusok persze csak akkor férnek bele az ember idejébe, ha otthonról dolgozik és a napközbeni munkaidőt át tudja csoportosítani éjszakára. És megjegyzem, még akkor se fér bele mindig, mert van hogy annyi munka szakad az ember nyakába, hogy nem fér bele ez a másfél órányi szabadság sem.Mindenesetre nekem most éppen belefért, hogy elmenjek, és örülök, mert a film nagyon jó és érdemes megnézni.
A film legfőbb tanulsága, hogy a sok edzőteremben izzadó férfi és nő mind félre van tájékoztatva, mert az emberek legszexibb  testrésze az agy, és akinek humora van és esze, az bármilyen nőt megkaphat. Sőt, el is csábíthat, még akkor is ha tolókocsiban ül és még beszélni se tud.
Megjegyzem - az is megfontolandó tanulság, hogy nincs olyan béna és ronda pasi, akire ne csapna le egy facér nő, és hogy egy házasság sincsen biztonságban, az ilyen dögök miatt, mert ezek még a tolókocsis krpilikre is lecsapnak.
Persze Hawkingék házassága nem az ápolónő megjelenésekor ment tönkre, hanem jóval korábban és persze ebben nagy szerepe van a fizikus betegségének is. Megértem én szegény feleségét, akinek sok volt a három gyerek meg a magatehetetlen férj, akit úgy kell mozgatni, mint egy újszülöttet és nemhogy segíteni nem tud, de állandó ellátást igényel. Sok ez egy embernek, nagyon sok teher - és ebbe minden házasság bele tud roppanni. És persze a nőnek jött először a kísértés, de azért az is nagyon szépen volt ábrázolva és sokkal vonzóbban, mint a nő, aki végül Hawking második neje lett - de ez teljesen érthető, ha tudjuk, hogy a film az asszony regénye alapján készült és hát a történelmet a győztesek írják, de legalábbis annak van igaza, aki először megírja a sztorit.
Ami amúgy végtelen kedves, szeretetreméltó és éppen csak annyi tudomány van benne (krumplira és borsóra lebutítva) ami még a teljesen képzetlen emberek számára is befogadható és sokkal inkább az olyan emberi vonatkozásokra koncentrál, mint a hogy is tud egy tolókocsis, béna ember három gyereket is csinálni a feleségének, és szerencsére ez ki is derül, mielőtt az emberek a körmüket lerágnák az izgalomtól, hogy ezeket az idegpályákat nem érinti a betegség, csak az akaratlagos izom-mozgást gátolja, és ugyebár a pénisz-mozgató izom nem ilyen, szóval halleluja.
Ennél engem mondjuk jobban érdekelt volna, hogy maga a betegség, amiben Hawking szenved örökölhető-e, mert szerintem ez a gyerekvállalásnál nagy kérdés, amire nyilván 50 évvel ezelőtt még nem tudtak válaszolni a párnak, bár meglep, hogy ez a kérdés fel se merült. (A film alapjául szolgáló könyvben persze lehet, hogy van róla szó.) A gugli persze jó barát, és pillanatok alatt kiderítettem, hogy az a Lou Gehrig nevű betegség, ami megbénította a sármos fizikust az esetek 90%-ban nem öröklődik, és hogy a professzor egyik gyermeke sem örökölte, viszont a lányával közösen írt egy gyerekkönyvet is, ami nagyon népszerű, bár a filmben ezt sem reklámozzák.
Hawking viszont végtelenül szerethető, kedves és esetlenül, zavarba ejtően sármos fickó, akit a saját teste elárul és cserben hagy - de nem ez a fontos dolog a filmben, noha tényleg szívszprító, hogyan veszíti el lépésről lépésre az önállóságát. És persze ezt mindenki tudja, érti, látja rajta kívül. Mi nézők legalábbis tudjuk, hogy amikor felborítja a kávét, az az első jel, amikor nem tudja rendesen megfogni a krétát, az is egy lépéssel közelebb viszi a diagnózishoz, amikor majd az arcába vágják, hogy két éve van fiatalember, azt kalap, kabát. És persze könnyek szöknek az ember szemébe, amikor először ül bele a tolókocsiba, és hozzáteszi, ez csak átmeneti. De persze ekkorra már ő is tudja, hogy nem az, és a felesége is, de a legjobban mi, nézők, akik szeme előtt ott van, hogy nemsokára már beszélni se fog tudni, csak azzal az ijesztő, brutális géphanggal. Szóval az egész sármos fickóban, aki játssza a fiatal Stephen Hawkingot ott van benne az az idős, 70 éves, magatehetetlen férfi, akit annyiszor láttunk mind, és akiről tudjuk, hogy a világ legbriliánsabb koponyája, de akinek az elméleteit voltaképp alig páran értik azok közül, akik megvették a könyvét. A film persze ehhez nem fog közelebb vinni - nem is lehetne ez célja, és biztos, hogy ha ezen lenne a hangsúly, el se lehetne rá annyi jegyet eladni. De ez a film a szerelemről szól, ami örök téma, és arról, hogy mulandó, törékeny és sebezhető a testünk, az egészségünk és persze az egész életünk. De hogy azért akinek keze, lába ép, annak azért nem lehet oka panaszra és siránkozásra. Ha ez a pasi meg tudta csinálni, akkor bárki képes lehet arra, hogy kihozza magából a maximumot. Arról nem is beszélve, amit a felesége végigcsinált mellette. Mert köztünk szólva - ugye mind tudjuk, hogy ezekben a történetekben ki az igazi hős?

Ez itt kérem fenn a Himnusz. Nem azt kell nézni, hogy milyen bénán rajzolok, mert az sajnos tény. Hanem azt, hogy mindent meg lehet tanulni, nincs lehetetlen küldetés. Mondjuk miközben rajzoltam, többször eszembe jutott, hogy ilyet miért nem csinált már valaki korábban - de sajnos azért az tény, a magyar oktatási módszertan elég régies.

"Tudod, anya nagyon szeretném látni Athént. Mert az ókori Görögországról tanulunk, és nagyon kíváncsi vagyok rá." - mondta Borsi. Amikor a férjnek továbbítottam a kívánságot, kicsit elgondolkodott. Mert hát mi már voltunk Athénban, ami szép volt, de nem olyan egetrengető, mint amilyennek megálmodtam korábban. Ellenben Delphoi, na az benne van a top10-es emlékeimben. Az valami olyan természeti gyönyörűség, amit az idő sem tudott elhomályosítani, pedig még a gyerekek születése előtt jártunk ott, több, mint 15 éve. De emlékszem, hogy csak ültem a romok között és néztem a csupa-csupa zöld hegyeket körbe és pontosan értettem, miért gondolták az ókori népek azt, hogy itt találkozhat az isteni és emberi világ.
Na és ott van még a sounioni Posszeidón templom. Ó, hát az maga volt a csoda. Ahogy ott álltunk a sziklaszirten, a templom romjai között és bármerre néztünk mindenütt tenger volt. Persze már későn értünk oda, és ment le a nap, de ettől még szebb volt az egész. És akkor az olyan extrákról még nem is beszélt az ember, mint a tengerpart, meg a napfény. Szóval összességében Görögország jó. - foglalta össze a férj, majd kacsintott egyet és közölte, tudod, mit? Hát akkor költözzünk oda.
Kicsit huncut mosollyal aztán ezt az üzenetet közvetítettem én is a gyereknek. Hogy persze, költözhetünk. Mire a gyerek reakciója: Hurrá!!!!
Hát ilyenek minálunk a családi viccek. Mondjuk nem ismerek senkit, aki Görögországba költözött volna, vagy ott élne, szóval nem tudom, milyenek az ottani hétköznapok, de az tény, hogy egyre kevésbé féltem a gyerekeimet a kulturális sokkoktól. Olyan szépen helyt állnak itthon, hogy csak lesek, pedig mindenki azzal riogatott, hogy az angliai iskola smafu - de majd itthon lesz sírás rívás és fogaknak csikorgatása.
Persze tanulás az van - de egyáltalán nem látom, hogy megoldhatatlan kihívás lenne ez a gyerekeimnek.
A bizonyítványuk pedig a várakozáson felüli lesz - nem színkitűnő, de úgy tűnik, hogy Bíbornak például csak négyes-ötösei lesznek, ami azért nem kis eredmény ahhoz képes, hogy mégiscsak négy évet hagyott ki az itteni tananyagból. Mondjuk a magyarral nehezen birkózik meg, de leginkább azért, mert értelmetlennek látja, és ez elveszi a kedvét. Merthogy Angliában az volt a szokás, hogy mielőtt belekezdtek egy új tananyagba, megnéztek egy oktatófilmet arról, hogy amit most tanulnak az mire lesz jó az életben. Például a kerület-terület számítás előtt egy építész mesélte el, hogy ő a mai napig napi szinten használja ezeket a képleteket, és hogy ennek ez és ez a gyakorlati haszna. Így megértették a gyerekek, hogy ez fontos tudás.
Így hát joggal kérdezte a gyerek tőlem, mint magyar szakot végzett embertől, hogy akkor ugyan már meséljem el neki, hogy mégis mire tudja majd az életben BÁRMIKOR és BÁRKI használni az alany és az állítmány rejtélyeit. Esetleg tudnék-e olyan munkát mutatni neki, ahol ez kell. (Nyilván a magyartanárén kívül, ami azért mégiscsak önmagának való tudás így.) Hát sajnos bajban vagyok. Nem mondhatom neki, hogy ettől jobban tud majd magyarul, vagy jobban megismeri a nyelv szerkezetét, mert hogy ez nem is abban segít. Szóval passz. Azt csak egyszerűen tudni kell. Aztán amikor azzal folytatta, hogy akkor milyen alanyfajták is vannak, azt mondtam (balgán), hogy milyen lenne, alany és kész. Merthogy a tankönyvben az szerepel, hogy ott az általános, határozott, meg határozatlan és hogy akkor melyik mi, akkor azért forogtak rendesen a rozsdás agykerekeim, míg felidéztem, hogy tényleg mik is ezek. Hát mert tényleg nem foglalkozik ilyesmivel az ember a hétköznapok során. Még véletlenül sem.
Ennél nagyobb hévvel tudtam védeni a verstanulás szükségességét, mert az legalább fejleszti a memóriát, meg különben is szerintem az alapműveltség része, hogy fel tudjunk idézni egy-egy jó versrészletet. (Bár ezzel speciel a férj nem ért egyet, mondván, hogy az angol suliban sincsen memoriter, mégse hülyék az ottani gyerekek sem, és a magyar se kap többet azzal, hogy megtanulja a Himnuszból, hogy "lettél magzatod miatt magzatod hamvedre" ami valljuk be elég kusza és nehezen értelmezhető mondat úgy 12 évesen.) Mindenesetre amikor Bíbor megkapta téli szünetre, hogy meg kell tanulnia a Himnuszt, eléggé kétségbe esett, hogy ez érthetetlen, hosszú és reménytelen küldetés. Próbáltuk újra és újra elmondani, ami mondjuk egy mesés János vitéznél teljesen jó módszer - de teljes volt a kudarc, és már épp pánikba esett volna a gyermek, hogy ezt ő soha, de soha nem fogja tudni megtanulni és meg fog bukni (mindenki ismeri a tini-hiszti túlzásait) amikor eszembe jutott, hogy ami nem megy verbálisan, azt próbáljuk meg képileg alátámasztani és lerajzoltam neki sorról, sorra a Himnuszt, így amikor nem tudta, hogy most mi fog jönni, akkor ránézett a rajzra és fel tudta idézni a verssort. Így szép lassan, apró falatkákban, három nap alatt kényelmesen be tudta puszilni az egész verset. Mondjuk abban nem tudtam segíteni, hogy Latinovits-féle versmondót faragjak belőle, mert számára a versmondás a "magam elé nézek és gyorsan, halkan elhadarom a szavakat"-ban merül ki, de a lényeg, a szavak ismerete megvolt, és a tanár ezt azért egy bátorító ötössel jutalmazta, amiért nagyon hálás vagyok neki. (Természetesen egy idő után már nem kellett a rajz, mert benne volt a fejében, egy rajzot ugyanis könnyebb megjegyezni, mint a verset magát.)
Borsi egy picit nehezebben szokik bele a tanulásba, ami azért érthető, lévén, hogy ő életében nem járt magyar iskolába, magától tanult meg magyarul írni-olvasni, és szívesebben olvas angolul a mai napig. Neki a helyesírása is sokkal bizonytalanabb, és a környezetismeret tankönyvben található szakszövegeket is nehezebben tudja értelmezni. Megjegyzem - néha én is fogom a fejem, hogy ha egymás mellé teszem a tankönyvet és a munkafüzetet, akkor az utóbbiban található kérdések ugyan miért a bánatos manóért nincsenek benne a tankönyvben, miért kell azt külön meg-guglizni. És miért nincs fénykép mondjuk arról, hogy milyen a négyszögletes szár - de miért van kép arról, hogyan harap bele valaki egy almába. Utübbit azért nem olyan bonyolult elképzelni, mint az előzőt. Újra és újra belefutok abba, hogy a magyar tankönyvek nagyon nincsenek átgondolva, szerintem sok esetben gyereket se látott még a szerző. Persze ma már nem egy nagy kihívás egy okostelefonnal a kézben megmutatni a gyereknek, amit a tankönyv szerint tudnia kellene, csak hát nem értem, hogy miért ne lehetne használható dolgokat a kezükbe adni. Ha már úgyis van.
Persze Borsival se katasztrofális a tanulmányi helyzet, csak több segítséget igényel, segít neki, ha felolvasom a tankönyvet és nem neki kell egyedül feldolgoznia, hanem átbeszéljük, felteszek kérdéseket, ebből ő jobban megérti, mik a hangsúlyok egy anyagban. De szerintem ennyi még simán belefér ebbe az átmeneti időszakba.
Annak nagyon örülök így utólag is, hogy kéttannyelvűbe írattam őket, mert bár az angoljuk nem fejlődik - de legalább napi szinten használják. Az továbbra is zavar, hogy amikor angol leckét mondanak fel, akkor nagyon magyaros kiejtéssel beszélnek (meg nem mondom, mi ennek az oka) de ha angolul játszanak (ez előfordul) akkor egymás közt mégis a rendes brit akcentust használják. Szóval nem veszett az el.
Az angol azért is jó, mert abban sok-sok sikerük van, ami azért kell az embernek, ha iskolás. A kezdeti apróbb nehézségek után most már úgy tűnik, hogy az angoltanárok is elfogadták, hogy van itt két jó angolos gyerek és nem akarják feltétlen bizonyítani, hogy ők mégiscsak jobbak náluk, és senki nem vonja már kétségbe, hogy ebből ők azért ötöst kell, hogy kapjanak.
Borsinak is jó érzés, hogy lehet, hogy van tárgy, ami nehezen megy neki, de másban meg szárnyal, például történelemből, amit angolul tanulnak dicséretes ötös lesz. Mondjuk a töri mindig is a kedvence volt - és míg a többi gyerek kínlódik attól, hogy ezt angolul kell tanulni (ami nyilván teljesen természetes) neki ez nem okoz gondot, szívesen csinál plusz feladatokat, rengeteg történelmi könyvet olvas, filmet néz, szóval ebben nagyon is lubickol, a heti magyar nyelvű röpdogákon is remekel, és ha mindezt angolul kell visszamondani, az neki még egyszerűbb.
Szóval meg kell mondanom, a koránkeléstől (amit nem vitatom, durva dolog) és a szombati tanítási napoktól  (amire nincs mentség, mert totál értelmetlenség, senki nem tanul ilyenkor és szerintem a munka frontján sem tesz hozzá sokat ahhoz hogy Magyarország "jobban teljesítsen") nincs panaszom a magyar sulira. Többet tanulnak a gyerekek, több a lecke, több a számon kérés - de nem érzem, hogy ez egy nyomasztóan nagy feladat lenne, ami miatt éjszakába nyúlóan tanulni kell. Amikor a gyerekek a suliról, a tanárokról mesélnek, akkor is azt érzem, hogy alapvetően nagyon pozitívan és segítőkészen viszonyulnak a gyerekekhez. Szóval örülök, hogy a körzetibe raktuk őket, mert nem hiszem, hogy ennél jobban éreznék magukat egy távolabbi, puccosabb (esetleg fizetős) helyen.

Vannak holtak, akiket nem szabad feléleszteni. És most nem a Kisállattemetőre gondolok Stephen Kingtől, hanem Sherlock Holmesra és Hercule Poirot-ra. Karácsonyra ugyanis mindkét figurát visszahozták a halálból az ügyes(kedő) könyvkiadók. Kár volt.

Magyarország egyik nagy előnye, hogy magyar könyvet találni egyáltalán nem nehéz. Mondjuk elismerem, Angliában még könnyebb angol könyvet találni, mert minden sarkon van egy óriási könyvesbolt, és a charity shopokban az összes bestsellert meg lehet találni egy fontért, és ott az amazon is, meg a Kindle. (Ellentétben ugye Spanyolországgal, ahol vért pisáltam, hogy egy rendes könyvesboltra akadjak.) De hát akármilyen brilliáns is lett az angoltudásom az elmúlt évek alatt, azért ha egy hosszabb könyv akad a kezembe, akkor azt nekem kényelmesebb (és sokkal gyorsabb) magyarul olvasni. Nyilván ez abból adódik, hogy annak idején egy darab magyar szakos egyetemi vizsgára is olyan 12-15 ezer oldalt kellett elolvasni, így meglehetős gyorsan kivégzek egy-egy könyvet. Ezzel pedig a könyvtáram már nem tud lépést tartani - márcsak azért sem, mert a könyveink nagy része a Balatonnál pihen. Amikor kiköltöztünk a pesti lakásunkból, akkor meglehetős nagy munka volt leszállítani oda azt a 3-4 ezer darabot, ami egy kisebbfajta vidéki könyvtár teljes állománya. Amikor hazajöttünk valahogy egyikünknek sem volt kedve (ideje, ereje) ennek a visszacipelésével tölteni az időt, így a könyvespolcunk nagy része most is üresen áll. (Akik voltak már nálunk, tudják, hogy impozáns darabokkal rendelkezünk.) A lelkesedést csökkenti az is, hogy még mindig nem biztos, meddig maradunk. Egy év? Kettő? Örökre? Csak az utóbbi esetben lenne érdemes megmozgatni a több tonna könyvet, addig viszont míg ez el nem dől, a fene se fog belevágni.
Szóval épp ezért könyvet is csak keveset veszek - főleg mert e-könyvet azért magyarul is sokat lehet találni, és ha mégsem, hát ott a könyvtár. Ott is szemezgetek rendesen. Hiába no, én nagyon élvezem az olvasást. (És amúgy eléggé ki vagyok bukva, mert rájöttem, hogy a gyerekeim jóval kevesebbet olvasnak, mióta van saját mobiljuk, és ha pici idejük, akkor inkább azt pöntyörészik. Persze, megértem őket, mert a teló tényleg ablak a világra, főleg, hogy elsősorban angol műsorokat néznek rajta, nem csak játszanak, de inkább mindenféle sorozatokat néznek, amelyek angolul fenn vannak a neten. Mivel hétközben nem igazán tévézünk, valójában nehéz nemet mondani, mikor este 7-kor, fáradtan, kész leckével, bepakolással megkérdezik, hogy akkor elővehetik-e. Nem mondom, hogy nem olvasnak, de tény, a teló-előtti korban több könyv fogyott itthon.)
Mindenesetre én azért telefon, tablet, net ide vagy oda, olvasó ember maradtam és kész, és gondoltam, hogy mesélek pár olvasmányélményemről - vagy kudarcomról, mert nagyon benne vannak a fejemben, és talán mást is érdekel, még akkor is, ha amúgy nem könyvesblogot írok.
Az első felélesztés, amit olvastam, a Selyemház titka volt, amiben a jó Watson doktor meséli el Sherlock Holmes eddigi legrémesebb, legrejtélyesebb és legújabb kalandját. Tudom, hogy a neten amúgy jó kritikákat kapott a könyv, és meg is értem. Hozza az összes Holmes-i sztereotípiát, amiket nagyon lehet szeretni. Főleg azt, amikor Holmes ránéz valakire, és elmeséli az egész élettörténetét, aztán elmagyarázza azokat az apró dolgokat, amiből ezt kikövetkeztette. Kivéve, hogy Conan Doyle Holmes-ának elhittem, hogy lát - ám Horowith magyarázatai, következtetései nekem nagyon soványak voltak. Megjegyzem - a bűneset se volt olyan döbbenetes, ahogyan beharangozták, de mondjuk hát ebben a 21-ik századi rémeséges világban ez a sztori heti szinten fordul elő az index címlapján (anélkül, hogy most spoilereznék) Szóval én nem éreztem azt a csontig hatoló borzalmat a végén, amikor kiderül minden, mint amit az elején Watson doktor ígér. Talán azért is, mert a könyv hosszú. Na, nem olyan hosszú, mint a Hoború és béke, de jóval hosszabb, mint Conan Doyle átlagos történetei, és valószínűleg Holmes-hoz jobban is illik a csattanós, rövidség - mint ez a terjengős leírás, amibe Horowitz folyamatosan belefut, és amitől nekem amúgy folyamatosan az az érzésem lett, hogy ezt a pasit karakterszámra fizetik. Ja, és üzenném a szerzőnek, Holmes ősellensége, aki itt megjelenik, nagyon szánalmaska tervet eszel ki a főhős megmentésére a böriből, és ennél már csak Holmes terve soványabb, aki valójában a véletlennek köszönheti, hogy kiszabadul, márpedig egy ilyen híres detektívtől ennél azért brilliánsabbat várnánk. Még akkor is, ha tesznek a szabadulós sztoriba egy kis csavart, itt bizony a mázli faktor kap főszerepet, ami Holmes esetében nagyon nem elegáns. Az meg hogy ennyi dilettáns csapdába sétál a könyv során valójában a világ leghíresebb detektívjének elég butácska lejáratása. Szóval persze, aki szereti a Sherlock Holmes történeteket, az olvassa el a könyvet - de aki kifejezetten rajong értük, az inkább kerülje el messze.
Másik ilyen nagy csalódásom az agyonreklámozott Hercule Poirot regény volt, A monogramos gyilkosságok. Mert hát ponyva ide, ponyva oda, Agatha Christie nekem nagy kedvencem. Igaz, ha választani kell, inkább Miss Marple jelleméért rajongok igazán, de a kis bajszos belga rögtön a második, szóval naná, hogy ez a könyv ott lapult a karácsonyfa alatt, én meg rögtön rá is vetettem magam, de hát az a helyzet, hogy rá kellett jönnöm, hogy úgy, mint Christie, nem írnak sokan. A krimi műfaj, lehet, hogy könnyű irodalom - de hát annyira azért nem, mint sokan gondolják. Már az csalódás volt, hogy egy teljesen új narrátor mesélte el a sztorit, egy fiatal rendőr, akinek sokkal idétlenebbül lavíroz a bűnügyi helyszíneket, mint Hastings valaha is. Poirot meg kifejezetten húzza a srácot, semmit nem mond el neki, hogy fejlessze a kiscsóka agyi aktivitását, de olyan genyó módon, hogy az már tőle is túlzás. A srácnak meg tényleg lövése sincsen semmiről, még nagyon elméletei sem, amiket meg lehetne cáfolni, ráadásul idegenkedik a hulláktól, meg a bűnügyektől, ami azért egy rendőrfelügyelő esetében mégiscsak túlzás. De a fő gond az, hogy sajnos a könyv már az elejétől fogva sántít. Azon alapul az egész, hogy Poirot megismerkedik egy teázóban (ahol ő természetesen kávét iszik) egy fiatal nővel, aki két hisztiroham között megjegyzi, hogy "csak ki ne nyissák a szájukat" - nyilván mindenki arra gondol, hogy fél mások pletykáitól. Ám Poirot zseniális módon rádöbben, hogy a nő egy hármas gyilkosságra utal, melynek során mandzsettagombot tettek három áldozat szájába. Mivel látszólag semmi közös nincs a két esetben, a rendőr és az olvasó se hisz Poirotnak, akinek persze igaza lesz végül, de akárhogy is vesszük, ez bizony meglehetősen légből kapott következtetés, amit ennél jobban még a zseniális kis belga sem tud megindokolni. Aztán persze a szálak bonyolódnak, és látom, hogy az írónő tényleg apait, anyait beleadott, hogy sikerüljön egy igazán zaftos kis bűnügyet kreálnia, de hát nagy akarásnak ugyebár inkább csak nyögés a vége, sikerült egy olyan bűnügyet kreálnia, amit Poirot ugyan kinyomoz, de nekem nem sikerült kibogoznom, miért kellett ezt ennyire megbonyolítani, a sok-sok  furcsasággal, miért nem lehetett csak úgy simán megölni az áldozatokat, ennél sokkal kevesebb figyelmet keltő módon. Ami pedig nagy-nagy csalódás, hogy az írónő teremt egy igazán zseniális figurát, a pincérnőt, akinek legalább olyan éles szeme és jó megfigyelőképessége van, mint Miss Marple-nak, de aztán nem foglalkozik vele a mű felétől. Pedig az ő kalandjai jobban érdekelnének, mint a másolat-Poirot-é.
Persze, legyünk őszinték: még a zseniknek is vannak rossz napjaik. Bizonyíték erre Agatha Christie egyik eredeti regénye, Az elefántok nem felejtenek. Ami ugyan már a nyolcvanas években is megjelent magyarul, de én akkor nem láttam, sőt még soha eddig nem is hallottam róla, így amikor megláttam a könyvesboltban, akkor boldogan csaptam le rá. Ám nem volt nálam elég pénz, így nagy szívfájdalommal visszaraktam. Viszont másnap ott figyelt a könyvtárban, így mégis hazavihettem. Hát mit mondjak: amikor befejeztem, hálát adtam az égnek, hogy ezért a közhelyeket puffogtató szarért nem adtam pénzt. Tudom én, hogy Agatha Christie egy idő után már nem feltétlen ihletből, hanem pénzért írt, de egyik se könyvén se láttam még ezt ennyire, mint itt. Pedig az alapötlet nem lenne rossz: kibogozni egy rejtélyt, ami sok-sok éve történt, csak és kizárólag az emberi jellem elemzésén alapulva, ebből már korábban születtek Christie remekművek, gondoljunk csak Az öt kismalacra. Ami azonban malacokkal működött, elefántokkal csúfosan megbukott. Amikor pedig a könyv felénél kiderült, hogy az egyik áldozatnak van egy ikertestvére is, hát ott már a szemem forgattam, hogy már megint ez az elcsépelt trükk. Mondjuk még akkor is reméltem, hogy legalább egy pici csavart visz be a végén Agatha Christie, de úgy tűnik erre se ideje, se ereje nem volt. Mondjuk van benne pár kedves leírás arról, hogy Mrs Oliver (aki ugyebár Agatha Christie regénybeli alteregója) miért utálja az író-olvasó találkozókat és hogyan is alkot. De összességében egy nagyon harmadvonalbeli, gyengécske rejtély van benne (az izgalmas felütés ellenére), és egy csomó olyan szál, ami szerintem megért volna még egy kis bogozást. Igazából csak azért nagy csalódás a könyv, mert elég ritkán esik meg már, hogy "új" Agatha Christie krimi kerüljön a kezembe, és ez még valójában rosszabb volt, mint egy mostanában készült utánzat.
Akartam még írni pár könyvről, de most nézem, hogy így is elég hosszú ez a poszt. De ha akartok még könyvajánlót (vagy inkább kritikát) olvasni tőlem, akkor jelezzétek kommentben. Vagy máshogy. Egy csokor rózsa is megteszi. Csoki is. De bevallom, legjobban a könyveknek örülök.

Ebéd után úgy elálmosodtam és ledőltem egy kis szunyókálásra. No igen, az itthoni munka egyik előnye. De nem volt benne sok élvezet.
 
Nem aludtam jól. Folyamatosan azt álmodtam, hogy fáj a lábam. Hogy azt kéri az orvos, hogy ugorjak, én meg sírni kezdek amikor becsapódik a lábam a földbe, mert annyira fáj. Így ébredtem - és lám, lám. A lábam tényleg fájt. Mondjuk nem meglepő, mert tegnap megint orvosnál voltam, aki a műtött lábam maradék erecskéit próbálta eltüntetni injekcióval.
Amúgy a beavatkozás nem fájdalmas. Egy vékony kis tűvel négyszer megszúrt. Mondta, hogy nem szokása egyszerre mindent megcsinálni, inkább jöjjek többször (3-4 alkalommal) és mindig keveset csináljunk meg. (Ami amúgy nekem tetszik, a nővérem azt mesélte, hogy egy kolléganőjének egyszer mindkét lábát combtól bokáig injekciózta így egy doki, és iszonyatos fájdalmai voltak.) Persze azonnal az jutott eszembe - bakker, ha nekem ezt viszont négy alkalommal kell kifizetni, akkor jókora összeget fogok ott hagyni - de a doki tényleg korrekt, a kiírt ár negyedét kéri el egy alkalommal, tehát összességében, árban ugyanott vagyok, mintha egyszerre csinálná az egészet. Csak éppen neki több macera egy kicsit, nekem meg könnyebb.
Nem is fájt akkor sem, utána sem. Az meg kifejezetten szórakoztató volt, hogy az érelinjekciózás után egy órát sétálni kell, hogy jól felszívódjon a szer, és ezt a feladatot mi a nővéremmel a Mammutban teljesítettük. Na, ezt nevezem én retail therapynak.
Bár féltem tőle, hogy a "méreganyag", ami a szervezetembe kerül majd fájni fog - de nem. Se aznap, se másnap. Csak hát a fásli. Na, az most visszakerült a lábamra megint. Az a rohadék, utálatos fásli, amitől azt hittem, hogy már megszabadultam, de nem. Most megint hordani kell. Fel a rugalmas harisnyát (amit májusig kell hordanom! Augusztusban volt a műtét, megjegyzem, tehát 10 hónapon át tart a lábadozás, ha így vesszük.) szóval rugalmas harisnya, rá a fásli most. És combtőig, tehát alig tudom behajlítani a lábam tőle. Nehéz a lépcsőzés, nehéz a fekvés, nehéz az ülés. Persze az ember ettől még behajlítja a lábát, mert lehetetlenség négy napon át nyújtott lábbal maradni, hacsak ki nincs az feszítve. És ilyenkor a fásli nyom, fáj, kellemetlen.
Na, ezért álmodtam én ilyen vacakokat. Mert persze álmomban összehúztam kicsit a lábam és a fásli nyomta.
Meg persze lelkileg is szar. Merthogy a másik lábamhoz hozzá se nyúlt a doktor úr - pedig eredetileg arról v volt szó, hogy ha annak az ereit elinjekciózza, akkor az ugyan nem végleges megoldás, de pár évig jó vagyok vele. De a helyzet azóta romlott, és bár az én azt hittem, hogy az elmúlt féléves fizikai inaktivitásom ennek az oka, meg az a pár kiló, amit emiatt magamra szedtem, a doki szerint ennek semmi köze hozzá. Genetika és kész. Aztán azt is mondta, hogy fiatal és vékony vagyok. (Ettől azért egy kicsit jobban éreztem magam, de a férj itthon erre csak röhögött, és közölte, hogy képzeljem el, akkor milyen betegei lehetnek a jó doktor úrnak. Mondjuk őt azért minimum bokán kellett volna ekkor rúgnom, még akkor is, ha az erőszak nem old meg semmit.)
Szóval a helyzet az, hogy műteni kéne a másik lábam. És ha lehet még most télen, mert az az ideális időpont az ilyen műtétekre. És azt hiszem, ez a fő oka annak, hogy mostanában nem alszom jól. Mert a fene se akar egy újabb műtétet. A fene se akar ismét kés alá feküdni fél évvel az előző műtét után. Mondjuk magáról a műtétről éppen nincsenek rossz emlékeim, tényleg elaludtam, felébredtem és kész. Nem voltak utána vad fájdalmaim, meg semmi. De a felépülés... jajj, az nagyon hosszú idő. A hasi injekciózás az iszonyatosan fájdalmas volt, elég csak rágondolnom és még most is sajog. És hát az a gyengeség, az érzés, hogy nincs erőm megmozdulni sem. Épp elég lelkiismeretfurdalásom volt miatta az elmúlt fél évben, hogy nem foglalkozom annyit a gyerekeimmel, hogy a könnyebb utat választom, amikor megengedem nekik, hogy tévézzenek ahelyett, hogy velük hancúroznék, mert nem volt minimális energiám sem. Mostanra más kimásztam belőle - de ezt újra kezdeni nincs erőm.
Másfelől... mikor lesz? Mikor ideális az időpont egy műtétre? Nagyjából soha. És most még nem olyan ronda, hogy látszódjon, és főleg nem fáj, nincs begyulladva, nem okozott még semmiféle panaszt. Ha most műttetem, akkor kisebb az esélye minden komplikációnak. Mert a kitágult ér nem megy össze, erre nincs gyógyszer, nincs tornagyakorlat. Csak a műtét a megoldás. Minden más kezelés csak arra jó, hogy kicsit halassza a műtétet.
És hát az is szempont, hogy ki tudja, hol leszünk jövőre. Angliában szerintem egy ilyen műtétet az NHS-től nem tudnék kiverni. Szerintem mindenféle krémmel, meg hasonló szarral próbálkoznának, mert az olcsóbb - még akkor is, ha nem gyógyít, csak tüneti kezelés. Csak akkor nyúlnának hozzá, ha már nagyon szar lenne, azt meg ki akarja kivárni. Magánorvoshoz kéne mennem, amit itt ki tudok fizetni, de ott esélyem se lenne rá.
Na, hát ez foglalkoztatja most az agyam, Pedig a téli szünet az végül tök jó volt, jólesett lelassítani, kikapcsolni a netet, és felé se nézni két teljes hétig. És voltunk Bécsben is az adventi vásáron, meg szánkózni is, és még Aquaparkban is. Csupa olyan dolog, ami nincs se Angliában, se Spanyolországban, és a gyerekek jó sokat álmodoztak is róla. Akartam is írni erről, meg arról is, hogy levizsgáztam négyesre az unalmas kereskedelmi egység működtetése tantárgyból (ahhoz képest, hogy a fele órára el se mentem és kb két órát tanultam rá, ez nagyon jó eredmény), és most már igazán izgis dolgok jönnek a becsüsképzésen. De most inkább csak olyan emberevő kedvem van, morcos, emberkerülő. De ennek nem a tél az oka, nem is Magyarország, hanem a rohadék genetika, meg az öregedés, amitől szétesik az ember, meg a saját nyomorúságom, amin azért nehéz túllépni. És ami elől úgy tűnik nem lehet elmenekülni.