Három gyerekkel irány Magyarország!

Mondjuk gondolom minket ismerve ezen senki nem lepődik már meg. De most azért egy kicsit még magunkhoz képest is megnehezítettük a dolgunkat.

Ez a lakáseladás amúgy megvisel egy kicsit lelkileg. Végül is mégiscsak húsz éve meg volt ez a kis kuckónk, ide születtek a gyerekeim, itt cseperedtek a lányok, és szerettem itt lakni, itt élni. A mai napig beleborzongok, amikor feljövök a Hősök terei metrómegállónál, és látom az angyalt és érzem, hogy én nagyon-nagyon szerencsés vagyok, amiért ilyen szép helyen lakhatok.
De most dobozolni kell, és bár nem először, az biztos, hogy itt utoljára, mert hát eladjuk és kész, többé ide nem jövünk vissza. És persze egyfelől ez már megkönnyebbülés, mert a lakás úgy érzem, kezd szétesni alattunk. Ropogó parketta, lerobbanó kazán, csöpögő csap - és nem azért nem javíttatom meg, mert igénytelen vagyok, vagy épp sumákolok, hanem mert az új tulaj azzal fogja kezdeni, hogy csontig szétveri az egészet, akkor meg kár ezekre már egy fillért is költeni. Ehelyett próbálok elvinni, eladni mindent, amit még lehet, mert tényleg nem fog semmi itt maradni, ami mégis, az megy a sittes konténerbe. De például fogalmam sincsen, hogy az alig 6 éves nagyon szép galériánkkal mi legyen? Vesznek-e ilyet valahol? Legalább tűzifának, ha mást nem, mégiscsak jó lenne eladni.
Szóval dobozolás, háromfelé. Költözés, először át az új lakásba hat hétre, akkor kezdődik a nyári szünet, tehát le a Balcsira, onnan pedig már Angliába megyünk.
Mert igen, visszamegyünk.
És bevallom, most először azt érzem, hogy már nagyon-nagyon várom, mert az azt fogja jelenteni, hogy akkor végre már túl vagyok azon az őrületen, ami úgy számolom októberig kísérni fog minket. Talán akkorra már minden doboztól megszabadulok.
Arra jöttem amúgy rá, hogy ami a legnagyobb különbség a kinti és itteni életünk között, hogy itthon lustábbak. Ahhoz képest, hogy Angliában állandóan jöttünk, mentünk, itt mindenki elfárad péntek estére, és alig várjuk, hogy végre ülhessünk a seggünkön egy kicsit és lazíthassunk. Ami persze amúgy csak illúzió, mert az itthoni punnyadás nem pihentet, de valahogy hiába Budapest ezer csodája, valahogy mégis otthon ülősebbek lettünk. Angliában úgy gondoltam mindig, hogy itthon majd milyen jó lesz, sokkal intenzívebb társaság életem lesz - de ez illúzió volt. Hiába van olyan barátnőm, aki két utcával odébb lakik, és amikor külön földrészen éltünk, heroikus küzdelmeket vívtunk, hogy egyszerre jöjjünk haza, hogy találkozhassunk egy kávéra - most ha havonta-kéthavonta összeülünk egy reggelire, akkor sokat mondok. Ő is hajszolt, sokat dolgozik, én is. De van olyan barátnőm is, akit ugyan szeretek-imádok, de mióta hazajöttünk (majdnem két éve!!!) nem sikerült egy találkozót megszerveznünk. Valahogy úgy érzem, hogy amikor félévente hazarepültem Angliából, és arra a 2-3 napra tucatnyi találkozót szerveztem, többször tudtam összefutni azokkal, akiket szeretek.
Persze a gyerekeknél ez másként van. Valahogy mostanra minden összejött nekik. Barátok, barátnők, mozik, szülinapi bulik, közös fagyizások, soppingolások, játszóházak. Az a társasági élet, mi az első évben még alig-alig akadt, mostanra teljes gőzzel robog gyerekszinten legalább. Persze legyünk őszinték, akár elviszem őket Angliába, akár nem, ez változni fog: Bíbor nyolcadikos, Bende nagycsoportos - ők mindenképp új intézménybe kerülnek. Borsi pedig, aki amúgy jól érzi magát, egyre többször mondogatja azt is, hogy teher neki a magyar suli, nem szereti és szívesebben lenne magántanuló, mert akkor többet tudna tanulni is, nem kellene felesleges dolgokkal töltenie az időt. Igaz, neki tényleg még mindig gondjai vannak az angoltanárával (bár mióta a férjem bement, már nem csupa egyeseket kap, hanem stabil négyes lett) és gondja van a tornatanárával is (nem csak neki, sok más gyereknek is.) Mondjuk Borsinál az tett be igazán, amikor a suli kitalálta, hogy hetente járjanak úszni, ami jó dolog, támogatjuk is - de nem nulladik, hanem mínusz egyedik (!) órában lett volna, konkrétan a gyerekre reggel fél 7-re kellett volna az uszodához érnie. Tudom, hogy profi úszók így csinálják, és ebben nincs rossz - kivéve, hogy Borsit ez annyira megviselte, hogy többször haza kellett küldeni az iskolából olyan migrénje lett. Végül ez alól felmentettük (amúgy ebben teljesen normálisan partner volt a suli, hihetetlen kedves, normális igazgató van itt), és voilá, a migrének eltűntek.
Az iskola amúgy teher. Akárhogy is szépítem, és látom, hogy próbál a suli mindent megtenni, óriási az anyag, rosszak a könyvek, fáradtak a tanárok. Nincs megcsinálhatatlanul sok lecke, nincs túlzott elvárás - de nincs élvezet sem. Legalábbis az a fajta, ami Angliában olyan örömöt okozott az összes gyerekemnek (még az akkor négy évesnek is!) az nincs. Remélem, hogy ezt még azért kinn visszakapják.
Meg hát a kert. Bevallom, azt nagyon-nagyon várom már. Arról álmodoztam eddig, hogy bár a ház picike, de hozzá tudunk építeni egy télikertet. Talált is a férjem egy céget, akik azt ígérték, hogy kétezer fonttól csinálnak ilyesmit. Be is lelkesedtünk, nézegettem a Pinteresten hogyan is tudnám berendezni, mindent fehérrel, hogy ússzon a fényben. Aztán megjött az árajánlat - és 16 ezer fontért csinálnának effélét mihozzánk... hát ami fényévekkel van a kétezertől és a mi anyagi lehetőségeinktől éppen.
De a kert attól még kert lesz, és azért nem mondtam le arról, hogy állatokkal töltsem meg a házat, kutyát, macskát, madarakat, halakat álmodok a pici ház minden sarkába. De közben most még ezzel a kicsi teknőssel is csak gond van: olyan kérdések is idegesítenek, mint hogy lehet-e repülőn teknőst vinni. Csipje már van, meg dobozkája is, és tudom, hogy kell állatorvosi igazolás is, hogy egészséges, de mindezekkel a zsebemben, vajon felvihetem magammal a gépre? Isztambulban a reptéren láttam egy kedves párt egy pici kalitkával és két hullámos papagájjal, de azért az mégiscsak Ázsia volt. Lehet, hogy ott mások a szabályok.
És hogy hol fogunk elférni? Sejtelmem sincsen, hová tesszük majd Bende brutális Lego gyűjteményét és a favonatokat, amik nélkül élni sem tud. Hol lesznek a könyvek, a ruhák, a karácsonyfa, a húsvéti díszek... és egyáltalán hol fogunk mind az öten elférni.
És amikor ilyesmin jár az agyam, akkor azért szorongok. De nem sokat, mert ha nem akarom, hogy a fejemre nőjjön a félelem, akkor sorba kell állítani őket. Most azért szorongok, rendben aláírjuk-e a szerződést a lakásért, időben megkapjuk-e a kulcsot, hogy át tudjunk költözni, találok-e jó költöztetőt, be tudok-e mindent dobozolni (visszatérő rémálmom újra, hogy pakolok, pakolok, és már indulni kell, de a lakás tele van), jó lesz-e az új lakásban, aztán hogy a balatoni házba vajon költözött-e be egér a télen, és okozott-e kárt (ér-e valamit az elektromos egér-riasztó?), és csak aztán jön az angol szorongás.
Amikor azt kérdik az emberek, hogy Anglia miatt félek-e, azt tudom csak mondani, hogy nem. Nem csak azért, mert én már oda is hazamegyek, hanem mert nem lehet minden miatt egyszerre rettegni, mert akkor szétrobban a fejem, pánikrohamot kapok és mozdulni sem merek majd. Egyszerűen nem lehet MINDEN miatt egyszerre aggódni. Mindent csak szépen, lassan, egymás után. És akkor tudom, hogy előbb-utóbb túl leszek rajta. (És akkor majd aggódom a könyvírás miatt, a művészettörténet szakdoga miatt, a spanyoltanulás miatt, hiszen vissza akarunk majd oda is menni... és a listát tudnám folytatni.) Szóval... mondom én, lépésben. Így is sok ez.

Vége, fellélegezhetünk. Meg van az új lakásunk. Legalábbis az ajánlatot elfogadták, és megyünk nemsokára szerződni is. De azért az út, ami elvezetett idáig, egyáltalán nem volt sétagalopp.

Aki ismer minket régebben tudja, hogy jó ideje szerettük volna eladni a lakásunkat, mert nincs lift, mert sötét, mert rossz beosztású és főleg mert kicsi ennyi embernek. Nem is négyzetméterben, inkább elrendezésileg. De nem lehetett, mert apámé volt a fele, és ő nem akarta eladni. Mert szerinte ez egy szuper lakás - mert jó helyen van, csendes házban, alacsony a fenntartási díja és különben is már megvan, örüljünk neki.
Éveken át vitáztam vele erről, hiába - míg végül tavaly egyszer csak elszálltak a fenntartásai, és azt mondta, legyen. Csináljunk, amit akarunk. És mi eladtuk, méghozzá elég jól. Ráadásul egy olyan vevőnek, akinek nem volt gondja azzal, hogy benne maradunk majdnem a tanév végéig, tehát a gyerekeknek nem kellett új intézménybe menni, ami nekem fontos volt. De hát arra senki nem számított, hogy az pénz, amit fél éve kaptunk érte mostanra már nem ér annyit, mert időközben óriási növekedésnek indultak az ingatlanárak. Fél éve, amikor ránéztünk az ingatlanos oldalakra azt láttuk, hogy nincs gond, pillanatok alatt veszünk majd egy másikat.
Persze tudom, ez már most is illúzió volt. A hirdetések hazudnak, az ingatlanosok meg pláne, és sok a kamu hirdetés, amit ha felhív valaki azt mondják, hogy "jajj, épp most vitték el, de adja meg kedveském a számát és az emilcímét, keresek valami hasonlót."  Ezt onnan tudom biztosan, hogy így van, mert az elmúlt egy hónapban sok ilyenbe futottam bele, ráadásul sok tulajdonossal is beszéltem, aki közölte, hogy a töke tele van, mert rég elkelt a lakás, az ingatlan iroda mégse veszi le a hirdetést. Akkoriban felületesen rápillantva az oldalra az se tűnt fel, hogy a mi keresési paramétereinknek megfelelő lakásból ugyan mondjuk 500 van fenn - de sok lakás akár 8-10 különböző irodánál is meg van hirdetve. Az olyan apróságokról nem is beszélve, hogy a "csendes mellékutcára néző" ingatlan az tuti egy négysávos gyorsforgalmi útra néz, a "népszerű környéken" azt jelenti, hogy az ablakok folyamatosan remegnek, akkora a beszűrődő zaj, a "fiatalos" a lift nélküli negyedik emeleti kódneve a "csendes" meg azt jelenti, sötét.
Szóval eredetileg optimisták voltunk, és azt gondoltuk van itt lakás, megy majd ez könnyedén.
De persze az is gond volt, hogy igazából nem nagyon tudtuk mi mit akarunk, és mi a fontos számunkra igazán. Magunknak keresünk? Kiadásra keresünk? Akarunk-e felújítani? Jó-e a lift nélküli? Csupa kérdés, és szempont amit az "ideális" ingatlannak mind tudni kellett volna - de olyan nem volt. Sőt.
És valahogy úgy tűnt, hogy a tucatnyi ingatlanos, aki napi szinten küldi az ajánlatait, meg hívogat, hogy megvan a tökéletes lakás számunkra, mintha nem is értené, hogy mit beszélünk.
Hiába mondtam, hogy forgalmas úton nem akarok, komolyan megtörtént, hogy negyedórán át győzködött egy pali, hogy a Thököly úton lévő háromszobás első emeleti jó lesz nekem, ha megnézem, beleszeretek. És hiába mondtam, hogy nem akarok ott lakást venni, nem akarta megérteni. És hogy a körúton sem akarok lakást venni. Az Üllői út pedig szóba sem jön. Higgyem el, hogy az 56 nm is tökéletes lesz, és hogy a negyedikre való napi lépcsőzés egyáltalán nem olyan nagy ár azért a kis gyöngyszemért, amit majd fenn találok.
De volt olyan ingatlanos is, aki közölte, hogy ugyan már, amit én akarok az egy héten belül meglesz, rengeteg ilyen lakásuk van - majd egy hét után sértődötten hívott fel, hogy 17 (!) ingatlant küldött már el nekem, talán gondolkodjak el azon, hogy velem van a baj, ha egyik sem felel meg számomra.
Bár talán a kedvenc ingatlanosom mégis az volt, aki megkérdezte mit is akarok, majd mikor elmondtam a kívánságaimat, csak annyit válaszolt: sok szerencsét és többé nem jelentkezett. (Őt egyébként ismerős ajánlotta, mint szuper szakembert.) Hozzáteszem: az ismerőseim sopánkodása, hogy amit én akarok az lehetetlen, pláne ennyiért, az nem segít egy kicsit sem. Sőt.
A pénz az nyilván nagy korlát. De valahogy egyik ingatlanos sem akarta megérteni, hogy ha azt mondom, hogy 25 milliónk van rá - akkor nem megyek el megnézni egy 30 milliós ingatlant. "De hát annyit simán le lehet alkudni!" - győzködött a nő, én meg mondtam, hogy szerintem meg ne raboljuk egymás idejét ezzel a hülyeséggel. Mert nem, ennyit nem lehet lealkudni.
Amúgy sem igazán alkudozós most az ingatlanpiac, ezt látom. Az esetek többségében nem hogy 10%-ot, de még inkább 5-6%-ot sem hagynak a tulajok lealkudni, (próbálkoztunk vele) de beleestünk olyanba is, hogy tényleg felfelé ment a licit, és mi lemaradtunk benne, mert nem tudtunk még följebb menni.
Közben persze főállásban ment az ingatlankeresés, és isten bizony, időrabló munka, a drága szerkesztőim meg nyilván joggal kérdezték, és a munkákat mikor adom már le. De képtelen voltam dolgozni, mert egyre nagyobb pánikba kerültem, úgy érezve, hogy ezt a helyzetet azonnal meg kell oldanom. Egész nap nézegettem a hirdetéseket, telefonálgattam és szerveztem a megnézéseket. Utóbbi pedig lelombozó élmkény volt. az esetek többségében.
Először is az tűnt fel, hogy milyen bűn ronda, lelakott lakásokban képesek lakni emberek. Sok helyen 30 éve még festés sem volt, ahol a falakon ujjnyi repedések vannak, és nem ritkaság, hogy sokgyerekes családok ötven éve úgy laknak egy lakásban, hogy abban nincs konyhabútor, csak egy mosogató és mellette minden más zsákokban!
Olyan lakásokban is jártunk, ahol olyan szobák voltak, amiben csak szemét volt. Zsákokban, szépen sorba rakva. És nem költöztek éppen - ott laktak.
A pirossal leplombált vízmelegítőről nem is beszélve, amit persze ők nem említettek, csak amikor rákérdezett a gázszerelő ismerősünk, akkor árulták el, hogy hát mondták, hogy jön belőle a szén-monoxid, de ők nem éreznek semmit, különben is kipucoltatták, jó az, hát ők használják.
És jöttek a szürreális élmények - lakások, ahol csak a négyzetméterek fele használható - a felét konkrétan egy óriási folyosó veszi el, ami beépíthetetlen, használhatatlan. Vagy az a lakás, ahol a belső ajtók egy részét lefóliázták, nehogy huzatos legyen. (Benn a lakáson belül!) De a legszebb az volt, ahol konkrétan alsógatyák lógtak egy falon, szépen vállfára téve, a plafonig beterítve a falat. Szép fehér, minta nélküli boxerek és atléták felváltva. Sok helyről menekültünk, volt ahonnan rögtön haza, hogy levehessem a ruhám és lezuhanyozhassak, olyan bűz áradt a lakásból, hogy belém is átszállt. (A cigifüst rettenetes)
A legnehezebb azt hiszem az volt, hogy a kezdeti hezitálás után eldöntöttük, nem veszünk fel hitelt. Annyit szánunk a lakásra, amennyi van. Mert egy hitel éppen elég (az angol házra), nem jó kétfelé tartozni. Azért is, mert néztünk drágább lakásokat is végül, és azt láttuk, azok sem jobbak igazán. Akkor meg minek.
Ami igazán furcsa volt, hogy a VI-VII kerület mennyire brutál drága lett az elmúlt időszakban. Apró kis garzonok ára felment a csillagos égig, mert persze azokat jó pénzért lehet kiadni.
Ennek ellenére soha nem láttam reménytelennek a helyzetet, és csak egyszer borultam ki nagyon, amikor találtunk egy nagyon helyes kis budai lakást, jó áron, szépen felujítva - igaz lift nélkül és nem tökéletes elrendezésűt, de egész jót és azonnal költözhetőt, és meg is beszéltük a tulajjal, hogy megvesszük, de aztán ő mégis másnak adta a rövid kis felfelé licitálás után. Akkor tényleg kibuktam, de nem is azért, mert az lett volna álmaim ingatlanja, hanem inkább mert már nagyon szerettem volna, ha vége van az ennek az iszonyú időrabló, idegrendszer feszítő helyzetnek.
Mert hát nekünk a szerződésünk értelmében április 30-ig innen ki kellene költözni. És az óra ketyeg.
Na, akkor mondta a férjem, hogy elég. Ebbe nem kell belerokkanni, mert ha minden kötél szakad, akkor kiköltözünk vidékre az anyósomhoz, ami nem tökéletes egy csomó szempontból, de híd alá nem kell menni. És ugyan a gyerekeknek korábban kell kelniük, ha hat hétig Gyálon lakunk és a költözés is nehezebb lesz így, de ennél rosszabb is történt már családokkal.
De nem kell se elsietni a dolgokat, se félmegoldásokba beleugrani, de főleg nem kell rágörcsölni.
És amikor végre nem problémaként nézni a helyzetre, akkor persze kiderült, hogy több olyan lakás is van, ami jó, és bár egyik sem tökéletes, de a 10 pontból, amit szeretnénk kettő is van, ami 8-at is tud. És az már azért elég jó. Az ára meg mindkettőnek ugyanannyi. És pénteken ajánlatot is tettünk az egyikre, és elfogadták. Szóval kezdődhet a dobozolás. Újra. Mert költözünk. Van, aki még meglepődik ezen?