Három gyerekkel irány Magyarország!

A szokásos múlt heti összefoglaló egészségügyi vészhelyzet miatt elmaradt. Pedig nem csak a kórház volt nagy történés, más dolgokról is érdemes megemlékezni.

A nagy ijedelem voltaképp vaklárma volt - bár az nagy rejtély, hogy mi okozta, mert nem derült ki. A képen az én drága Bende fiam látható, egy brutálisan megdagadt bal füllel. Reggel, amikor oviba vittem még teljesen normálisan nézett ki, de aztán már 10-kor már telefonált az óvónő, hogy piros a gyerek füle, mehet-e azért úszni. Én a telefonon keresztül nem láttam, hogy néz ki, mondtam, hogy ha nem fáj neki, akkor miért is ne. Merthogy Bende füle amúgy szokott bepirosodni, ezt már gyakran láttuk. Szóval mivel nem láttam, gondoltam csak szimplán piros, és mivel más jel nem volt, így ment úszni, és aztán aludni. Én meg mentem érte a torna után, ahogy szoktam, fél 5-re. Amikor is pedig jól megijedtem, mert ez a fül élőben brutális volt. Tudom, így képen se szép, de látni nagyon durva volt. Mintha valami manó lett volna a gyerek, de csak felemásan, szóval rohantunk az orvoshoz, aki addigra már nem rendelt, de telefonon azt mondta, hogy menjünk fel a fülészetre. Igaz, felnőtt fülészet, de egy tündéri nő rendel ilyenkor, a lányokat is annak idején mindig ő vizsgálta.
Hát a tündéri doki néni nagyon-nagyon elkomorodott, és közölte, hogy ez bizony orbánc és kórház. Forgatta a Bende fülét, nézett ide is, oda is - de végül abban maradtunk, hogy nézze meg a gyerekorvos is. Aki épp most rendel. De szigorúan az elkülönítőbe menjünk, mert az orbánc durva betegség, és fertőz is.
Na, míg várakoztunk,  persze én rágugliztam, és persze semmi jót nem olvastam az orbáncról. Ez ugyanis egy komoly betegség, több hét kórház, intravénás antibiotikum, régen meg halálos kór volt, magas lázzal. Mondjuk Kisbende nem volt se lázas, se betegnek nem tűnt - csak hát a füle. A doktorbácsi amikor megnézte, közölte, hogy kórház. Most. Még ruháért se menjünk haza, mert ez komoly betegség, nem lehet vele várni. Én felvetettem, hogy ez a gyerek nem lázas (ami ugyebár az orbánc egyik fő tünete) - mire ő közölte, hogy "még". És higgyem el, a láz bármelyik pillanatban elkezdődhet.
Szóval taxi, Heim Pál, várakozás. Mivel a gyerek nem vérzett, ájult, hányt - nyilván a nem sürgős csoportba kerültünk, amit meg is értettem amúgy, mert hoztak ott be törött kezű gyereket is, meg olyat is, aki épp levágta az ujját és dőlt belőle a vér. Ennek ellenére nem volt nagy forgalom, így kb egy óra várakozás után (miközben én amúgy már eléggé magamba zuhantam, Bende meg állatira unatkozott és azzal szórakoztatta magát, hogy az automata ajtót nyitogatta) egy gyerekorvos megvizsgálta Bendét, és közölte, hogy de szerinte ez nem orbánc. Azt ugyan nem tudja mi ez, mert csúnya, az tény, de nem orbánc. Valószínű csípés lesz az, vagy allergia. De csípésnyomot nem találtunk, allergiára meg nem volt ötletünk se - de hát zárjuk ki az orbáncot egy vérvétellel.
Megjegyzem drága Bende fiam egy pisszenés nélkül viselte a vérvételt, én haláli büszke voltam rá. Elmondtam neki, hogy jön a szúrás, és hogy fájni fog, de fontos, hogy ne mozduljon meg, ne rántsa el a kezét, és nem tette. A doktornéni megdicsért engem, hogy nem hazudtam azt a gyereknek, hogy "ugyan már, nem fog fájni", mert a legtöbb szülő ilyenkor ezzel hülyíti a gyereket. Bende pedig utólag elmondta nekem, hogy amikor megszúrták akart kijönni egy kis sírás, de ő összeszorította a fogát és nem eresztette ki. (Hát nem édes, most komolyan!!!!!)
Az eredmény másfél óra múlva lett meg, ami azt bizonyította, hogy nincs gyulladás a szervezetében, szóval 99%, hogy nem orbánc, és ezt még két újabb doki megerősítette. De hogy mi, azt nem tudták, így azt tanácsolták, hogy menjünk át a gyerekfülészetre, csak a biztonság kedvééért.
A gyerekfülész is úgy gondolta, hogy nem orbánc, de ő se tudta, hogy mi az, így azt javasolta, hogy maradjunk benn a kórházban a biztonság kedvééért. Akkorra már este 11 is elmúlt, én is hullafáradt voltam, Bende is rég túl volt az alvásidőn, éhesek is voltunk, szomjasok is, fáradtak is - így azt mondtam, hogy ezt talán inkább kihagynánk. A vérkép rendben volt, a gyerek nem lázas, nem nyűgös, látható, hogy semmi baja nincs és amúgy kocsival 10 perc a kórház. Ha bármi baj lesz, inkább visszajövünk. Így hazamentünk. Kapott Fenistil cseppet, Fenistil krémet - és vártunk. Másnap még piros volt a füle, de kicsit kevésbé dagadt, harmadnapra meg teljesen elmúlt az egész, olyan hirtelen, ahogyan jött.
Azt nem tudtuk meg, hogy mi okozta, azt sem mitől múlt el - szóval ez egy nagy rejtély. De a lényeg az, hogy a nagy ijedelem nagyon tudtunk örülni neki, hogy nincs baj. Más kérdés, hogy dolgozni nem tudtam a héten, mert rá vigyáztam, ráadásul az iskolai szünet is elkezdődött, és hogy Zsolt is pont ezen a héten kezdett az új munkahelyén - szóval minden teljesen rám hárult, de nem panaszkodom. Ez még mindig jobb verzió, mint az orbánc és a több hetes kórház.
Itthon aztán kínomban nagyot röhögtem azon, hogy ha egy angol kórházba megyek be ezzel, akkor nem valószínű, hogy hét orvos nézte volna meg a gyereket, még talán vért se vettek volna, hanem simán hazaküldenek. De bakker - az eredmény ugyanaz lett volna. (Tény, hogy nekem azért szülőként megnyugtatóbb, hogy tudom, mindent megtettek, amit lehet - de az is tény, hogy ugyanúgy nincs válasz arra, hogy mi történt, vagy mitől volt, mintha egy fillért se költött volna ránk az egészségügy.)
Tény, hogy ezek a nagy események egy kicsit elterelték a figyelmet nem csak a munkáról (hát igen...) de a nagyobbakról is. Pedig érdemes dokumentálni a tény, hogy Borsi végre kapott tankönyvet. Így október végén, két hónappal a tanévkezdés után, végre ezt is megértük. (Tadam!!!!) Mostantól lehet itthon is tanulni, nem csak a napköziben.
A másik ilyen nagy fegyvertény, hogy Bíbor indult a Bolyai matekversenyen. Mondjuk itt egy percre álljunk meg, mert aki ismeri őt, az tudja, hogy a matek nem a kedvenc tárgya, sőt. De a helyzet az, hogy ez csapatverseny volt, ahol hiányzott egy ember, ő meg azt mondta, hogy ha senki más nincs, akkor elmegy, feláldozza magát, de azt ne várják, hogy ő számoljon. Mire a többiek közölték, hogy azt nem is kell, csak legyen ott. Igen ám, de a verseny napjára a négyfős csapatból ketten megbetegedtek, így aztán neki mégiscsak helyt kellett állnia, és ez szerencsére sikerült is neki. Számolni ugyan továbbra sem szeret - de a logikai képességei nagyon jók, így végül tök büszkén jött haza, mert tök sok feladatnak kitalálta a logikai megoldási módját - a számolást meg megcsinálták közösen. (Hozzáteszem, van nekem egy matematikus húgom - aki egyben képzett jógaoktató is, és ellentétben a múltkori közlésemmel Magyarországon már teljesen hivatalosan tarthat órákat, és most csak azért tanul tovább, hogy a NEMZETKÖZI képesítése is meglegyen - szóval ő ha számolásra kerül a sor, bizony gyakran téved, de azt is el szokta mondani, hogy nem ez számít, hanem a logika és a problémamegoldó képesség - a többire meg ott a számológép. Szóval Bíbor még akár matematikus is lehet, ki tudja mit hoz a sors.)
Ezt amúgy azért is leírom, mert egy különösen "kedves" blogolvasó is megtalált a héten, aki közölte, hogy ugye tudom, hogy jól kicseszek a gyerekeimmel, ezzel a sok költözéssel, például most biztosan bukdácsolnak matekból. Szerintem meg olyan szánalmas, hogy időről-időre felmerül az az emberekben, hogy micsoda őrült rossz az én gyerekeimnek (nyilván minden kritikus maga is sokgyerekes apa és anya, akik komoly pedagógiai ismeretekkel rendelkeznek a sokat költöző gyerekek ügyében). Szóval az ilyen rettentően aggódó gyámügyes vérű kritikusoknak üzenném, hogy nem, a gyerekeim egyáltalán nem bukdácsolnak - mert hogy annyira nem más ám más országok tanrendje. És bizony, másutt is van matek oktatás, szóval nem a dzsungelből hoztam őket haza, ahol egyedül a zsiráfborotválás volt a tananyag része. Tanultak matekot, tanultak történelmet, tanultak környezetismeretet, sőt, Bíbor a gimiben már kémiát és fizikát is - ezért ezek például itthon neki most, amikor hetedikben ezt a magyar gyerekek elkezdik nagyrészt ismétlés.És még ehhez jön a nyelvtudás is, ami természetesen említésre se méltó.
Mondjuk az már a gyerekeim eszét és szorgalmát dicséri, hogy nagyjából csak ötöseik vannak, pár négyessel. És igen, ezekért az eredményekért sokat tanulnak - de azért azt tényleg nem mondhatom, hogy megszakadnának. Legalábbis én ezt nem látom. Igen, az nem tetszik nekem, mint szülőnek, hogy hétvégére is van lecke, amikor mi kirándulni mennénk, és hogy most az őszi szünetre is kaptak házifeladatot. És igen, hallok a gyerekektől olyat is, hogy egyik vagy másik tanár nem szereti őket - de olyat is, hogy van amelyiket meg imádják és ez kölcsönös.(Angliában nem emlékszem arra, hogy lett volna olyan tanár, akit nem kedvelnek, vagy akiről azt mondták volna, hogy nem szereti őket. De ezen azért különösebben nem vagyok se felháborodva, se meglepve - csak mint tényt írom le.)
Amúgy nekem most épp honvágyam van Anglia felé, de főleg azért, mert esténként sok angol tévét nézek és főleg műkincses műsorokat, és még mindig megdöbbenek azon, hogy milyen hihetetlen kulturális gazdagság van ott, és mennyi gyönyörű tárgy. Ráadásul ilyenkor mindig bemutatnak 1-2 kisebb kastélyt, múzeumot is, és bakker, ezek mind annyival épebbek, eredetibbek, szebbek, mint ami nekünk itt, Magyarországon van, ebben a vérzivataros, sokat szenvedett, pusztított országban. (Ami ugyebár megint forrong, így aztán egyre többször felmerül a férjemben, hogy jobb lenne mégis visszaköltözni, amit viszont én nem szeretnék minden honvágy ellenére, de a logikus érveknek azért meg kell magam adni. Szóval előfordulhat, hogy egyszerűen végül ez lesz a legjobb megoldás ha családilag nézzük a helyzetet. Ami viszont szerintem tök szomorú, mert ha újra elmegyünk, akkor az már valószínűleg végleges döntés lesz, nem "kalandozás" meg "utazgatás".) Az viszont semmiképp nem jó jel, hogy ezen már most kezdünk gondolkodni - általában csak tavasszal jön ránk a költözhetnék.

Az egész úgy kezdődött, hogy elmentünk szombat délután a Pöttöm Pannára az Újszínházba. Mert színházba járni jó. Ám az előadás betegség miatt elmaradt. Így ott álltam a három felajzott gyerekkel, akik nagyon szerettek volna valami ünnepi programot, így úgy döntöttem hirtelen felindulva, hogy akkor menjünk múzeumba.

A Magyar Nemzeti Galériát választottam, több okból is. Egyrészt mert ott már régen voltunk, másrészt mert én a héten ott voltam, és a becsüsképzés részeként végignéztük a gótikus szobrokat és szárnyasoltárokat. Így a tudásom viszonylag friss volt a témában, és úgy gondoltam, hogy akkor ezt izibe át is adnám a gyerekeknek. Mondjuk nem volt ez teljesen végiggondolt koncepció - egyedül, három gyerekkel, köztük egy múzeumokat kevésbé értékelő négy és félévessel. De a kiállítás után fagyit ígértem a jól viselkedőknek, és reméltem, hogy azért ez hatékony fegyver lesz. (Amúgy nem volt az.)
Bendét már a földalattin elkezdtem tanítgatni, hogy mi most "gótikus szárnyasoltárt" fogunk nézni. A mellettünk utazó bácsi kicsit felhúzta a szemöldökét, ahogy nézett minket, mire én közöltem vele: a kulturálódáshoz soha nincs túl fiatal életkor. Bende meg mondogatta az ismeretlen varázslatos szavakat, és ez azért elég sok embert mosolyra fakasztott. A buszon hasonló mosolyokat kaptunk, amikor hangosan kommentálta, hogy a rendőrök az utcán visszaintegettek neki  (amúgy megdöbbentő ám, milyen jó fejek a zsaruk, szinte mindig integetnek, de volt már olyan is, hogy direkt bekapcsolták a kocsi tetején lévő lámpát, mikor látták, hogy Bende bámulja őket)
De visszatérve a múzeumra: az első tévedésem az volt, hogy a szombat a turisták napja. Ugyanis én mindig hétköznap megyek múzeumba, sőt, a legtöbbször délelőtt, tehát megszoktam, hogy nincs sor és konganak a termek. Valahogy fel se merült bennem, hogy ez másként is lehet. Hát lehetett. Valami brutális sor fogadott minket, de úgy voltam vele, hogy akkor már nem adom fel. Álldogáltunk olyan 20 percet a kígyózó sorban, amikor láttam egy táblát, hogy valami harmadik szombaton valami ingyen van a gyerekeknek - de nem volt egyértelmű, meg messze is volt, így beállítottam a sorba magam helyett Borsit, és odamentem az információhoz, hogy mi is ez pontosan, mire kiderült, hogy minden hónap harmadik szombatján annak, aki gyerekkel megy az jól jár, mert a gyereknek és a szülőnek is ingyenes a belépés. (18 éven alulit kísérő két szülőnek is, és még a gyerekeknek is!) Én nem hallottam még erről a lehetőségről - a következő ilyen alkalom november 15 lesz, és ez a Szépművészeti Múzeumba is érvényes lehetőség, nem csak a Galériába.)
((((Kiegészítés: nemzeti ünnepeken is ingyenes a belépés, tehát október 23-án is érdemes múzeumba menni!!!)))))
Mondjuk tetszik az ötlet, mert azért szívtam a fogam, hogy 1400 Ft a felnőttjegy, 650 a gyerekjegy, szóval kifizetek kb 3000 Ft-t (Bendéért nem kell fizetni még) de ez csak úgyis egy órás szórakozás, nyilván nem leszek ott a csemetékkel egész nap. Így viszont, hogy ingyen volt (és nem kellett tovább sorban állni sem, mert az ingyenjegyet az információnál is kiállítják) már sokkal nyugodtabban mentem be, tudva, hogy ha elfogy a türelem, akkor se vesztettem sok pénzt.
Szóval a gótikus terem felé vettük az utat, ahol ezt a szobrot néztük meg elsőként.
Kérdem a gyerekeket: ki ez a nő és mi van a kezében? (Azért azt tudni kell a gyerekeimről, hogy évek óta járunk múzeumokba és mivel én ott nekik folyamatosan magyarázok, elég sok dolgot felismernek már.)
Ám itt most a válasz az volt: ez egy királylány és a kezében egy paprikát tart.
Itt kezdett el diszkréten röhögni a biztonsági őr.
- De hát miért lenne ez paprika, édeslányom? Hát nem látod, hogy ez egy alma????
- Nekem paprikának tűnik. Szerintem nem tudtak jól faragni még akkoriban. - jött a válasz. Na jó, hát letisztáztuk, hogy ez egy alma. De miért arany?
- Mert jók voltak! Nekünk is mindig azt mondod, hogy aki szépen megeszi a vacsoráját, az lesz az aranyalma.
Diszkrét röhögés erősödik a háttérben. Mondjuk a gyerekkel nem tudok vitatkozni, tényleg szoktam ilyet mondani, meg azt is, hogy aki utolsóként száll ki a fürdővízből, az lesz a büdös papaya. De most gondoltam ebbe ne menjünk bele. Ez itt most nyilván másról szól. Szóval alma, térjünk vissza az almára és koncentráljunk rá. Szóval megbeszéltük, hogy ez itten kérem Szűz Mária, kezében a gyermek Jézuska, De miért van a kezükben alma? (Nem paprika! Alma!) Nem tudják. Gondoltam segítek: na, ki az a híres ember, aki beleharapott az almába, pedig nem lett volna szabad?
- Hófehérke!!!
Na, a teremőr itt ment rohant ki a teremből, mert már nem bírta visszatartani a röhögést, mondjuk én sem. De szerencsére mielőtt teljesen összeomlottam volna, hogy teljes kudarcot vallott a gyerekeim művészeti nevelése, a kisebbiknek eszébe jutott Ádám és Éva története is.
De sajnos itt már Disney elborította a gyerekek agyát - így a fonó Máriából Csipkerózsika lett a szemükben, a toronyba zárt Borbálában pedig Rapunzel történetét ismerték fel. Az első döbbenet után azért összeszedtem magam és megbeszéltük, hogy igazuk van: a legendák bizony újra és újra ugyanazt a témát használják fel, és igen, az alma tényleg sok mesében szerepel, és a toronyba zárt lány története is ősi - szóval egyáltalán nem baj, ha ezekre asszociálnak, csak a lényeg, hogy tudják azt is, hogy egy gótikus oltáron nem Disneyt kell emlegetni, mert valószínűleg nem a mesére utalnak, hanem valami vallásos dologra.
Mondjuk más termekben is sikerült megnevettetnünk a teremőröket, és voltaképp nagyon érdekes volt, hogy a beszélgetéseink teljesen más irányba mentek, mint amikor ugyanezt a kiállítást a felnőtt becsüshallgatókkal néztük végig. Mert a gyerekeket olyan dolgok érdekelték, hogy miért van az, hogy a gyermek Jézus mindig szőke, de amikor felnőtt, akkor már barna a haja. Hogy ha a sírból kikelő embereken nincs ruha, mert az lerohadt róluk, akkor miért van az, hogy mégse zombiszerűek, és a hús rajtuk van? És ha Jézus eljegyzi Szent Katalint (akit az én gyerekeim nemes egyszerűséggel Kerekes Katának neveznek, mert ugyebár kerék az attribútuma), és Jézus a jegyese a sok apácának is, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus muszlim volt? (Itt is kikergettünk egy röhögő teremőrt)
A két lány egyébként nagyon értékelte a szárnyasoltárokat, és persze a meséket. Szent Miklóst felismerték szinte azonnal, hogy ránéztek az oltárra (jippi, mégse volt hiába a sok legendamesélés) és sok jó történetet elevenítettünk fel. Bende viszont hamar elunta - de szerencsére találtam a táskámban egy MP3 lejátszót, így nyertünk még negyedórát azzal, hogy Tarkan puszilkodós dalát hallgatta.
Körülbelül egy órát töltöttünk a múzeumban, mondjuk ennél többet három gyerekkel talán nem is kell. Utána megnéztük alaposan a Ruszwurm cukrászda fagylalt-kínálatát és a nap fénypontjaként siklóval mentünk le a várból, amire Bende már azóta készült, hogy először láttuk ezt a járművet az Anna, Peti és Gergő mesékben. Este lett, mire hazaértünk, és bár mindenki mást talált jónak a napból, voltaképp mindenki megtalálta a maga szórakozását. (Még Bíbor is, aki se a szárnyasoltárokért, se a siklóért nem lelkesedett - de kapott fagyit és forró csokit is, és a Magyar Nemzeti Galéria udvarán folyó akció-sci fi filmforgatási jelenetét is figyelhette majd negyedórán át, ami amúgy tényleg elképesztően zseniális volt, rá van építve a falra az épület romos változata, és aznap épp valami helikopteres mentési részt forgattak.)

Pár napja egyre erősebben fáj a lábam, és ez nem jó. Sajog, ha sokat járok, és esténként bizony fel kell polcolni. Sajnos anyukáméknál a mérlegre állva kiderült, hogy mi az oka a gondjaimnak. Az elmúlt két hónapban híztam két kilót, és ez bizony most nagyon nem jókor jött. 

Mondjuk nem mintha plusz két kilónak bármikor lehetne örülni (hacsak nem kórosan sovány valaki, vagy növekedésben lévő másfél éves) de azért érthető is a dolog, mert bár az orvos megengedte, hogy sportoljak, én valahogy félek rászánni magam. Eddig a fásli miatt aggódtam, hogy nem fog rendesen tartani, aztán most ezt a gumiharisnyát szokom még. Meg persze a magyar konyha, ne szépítsük, az bizony nem éppen egy fogyókúrás dolog.
Mondjuk a mozgás nagyon hiányzik már, (álmomban szoktam futni is) de amikor a sima járkálástól is megfájdul a lábam, nehéz elképzelni, hogy beszaladjak egy fitness klubba és bicajozzak egy kicsit (amit egyébként szabad lenne) Az meg külön kiakasztott, amikor a múltkor a húgom (aki mindjárt szakképzett jógaoktató) kicsit átmozgatott volna kiderült, hogy a legegyszerűbb gyakorlatokat se tudom megcsinálni, és nem csak azért, mert merevek az izmaim, hanem mert amint mozgásra kényszerítem őket, azonnal remegni kezdenek az erőfeszítéstől. Puding vagyok és puhány. Szóval össze kéne magam nagyon szedni, mert a testünket nem lehet büntetlenül kizsákmányolni.
A férjemnek is volt egy újabb apróbb ám annál kellemetlenebb műtétje, így hát olyan jó kis öreg párocska lett belőlünk. Én reggelente vagyok jobban, akkor még viszonylag friss a lábam és könnyen jár. Ő meg esténként van jobb erőben. Szóval beosztjuk a teendőket, de jó lenne már befejezni ezeket a betegeskedős, lábadozós időszakokat, mert ez nagyon nyomorult dolog.
Amúgy Budapest egyik nagy hátránya azt hiszem, hogy teljesen elfoglalja az embert. Amikor elkezdődött a suli, akkor azt éreztem, hogy ez maga a kánaán. A gyerekek csak 4-kor jönnek haza, tehát enyém az egész nap. Belefér minden munka és szórakozás, amiről eddig csak álmodtam.
Aztán persze kiderült, hogy az álmok nem válnak valóra. Mert Bíbor már 2-kor hazaér, és neki addigra ebéd kell. Az meg folyamatosan meglep, hogy a növekedésben lévő tinilányok is brutálisan sokat tudnak enni, én azt hittem, hogy ez csak a fiúkra jellemző. De egyre többször járok úgy, hogy főzök egy háromszemélyesnek szánt ebédet, majd mire odaérek, hogy én is egyek, már minden fazék üres, mert az én szép és döbbenetesen karcsú lányom befalja az egészet, egymaga.
Ezen kívül kéne kiállításokra járni (annyi jó van!), barátokkal találkozni (hát nem ez a legjobb abban, hogy itthon vagyunk????) és anyuékhoz is felugranék legalább minden másnap (hiszen ez is oka volt annak, hogy hazajöttünk). Szóval megyek ide, megyek oda, csinálok ezt, csinálok azt - és már tessék este van, én meg nem írtam cikket, nem takarítottam és nem sportoltam és csak lesek, hová tűnt el ez a nap, ez a hét????
És persze mindig adnak munkát a gyerekek is. Borsi például ottalvós bulit szervez most, én meg egy egész délelőttöt eltöltöttem azzal, hogy összeírtam melyek erre a legjobb játékok - merthogy azért szerintem az nem elég, hogy összeterelek pár gyereket, kiosztom a kispárnákat, aztán tessék, dumáljatok, mozizzatok. Ráadásul kiderült a neten, hogy ehhez tényleg isteni játékok vannak, amik aztán összehozzák a csapatot. Ez pedig jól jön, különösen akkor, ha új az ember. A cigányozás szerencsére már nem téma, ő úgy döntött, hogy a kislány az az ő barátnője és kész. De nem zárkóztak be - több barátnője is van már, ami szintén jó, és elismerem, nem árt megerősíteni ezeket a barátságokat egy kis plusz programmal is. (Mondjuk az ottalvós bulitól kicsit félek, nem is én találtam ki, és bevallom én sokkal jobban kultiválnám a menjünk el egy játszóházba-féle programot, ahol valaki más ingatlanját szedné szét a gyereksereg, de drága lányom erre vágyik, én meg megadom magam.)
Aztán szintén Borsi kitalálta, hogy angolórára olyan kiselőadást készít majd, amihez lapbookot is mellékel. Mindenkinek egy témát kellett választania, ő természetesen kettőt is hazahozott, így a Tower mellett a Trafalgar Square lapbook is elkészült. De legalább országismeretből ötösöket szerez. Merthogy angolból újból egy hármast hozott haza - ez is csak ceruzás, szóval lehet rajta javítani. Bevallom, én ezt nem tudom komolyan venni. Kicsit úgy érzem magam, amikor a gyerek nyelvkönyvét nézegetem, mintha időutazásra mennék. Soha nem hallott nyelvi fordulatokkal van tele. Borsi meg is fogalmazta nagyon okosan. Van, amit angolul mondanak, van, amit meg angolon. Hát ez van. Mondjuk Borsi nyelvtudásán ez nem fog sokat rontani - a többiek meg majd megtanulják, hogy nem mondja már senki azt, hogy "adjon isten" (noha megértik) csak azt, hogy "jónapot". (Leegyszerűsítve.) (A gyereknek olyan egészen hülye mondatokat kell megtanulnia, hogy ha találkozik valakivel, és meg akarja kérdezni azt, hogy melyik osztályba jár, akkor azt úgy kell csinálnia, hogy "What class are you?" Nem kezdeném el most magyarázni, hogy ez szerintem hány sebből vérzik...)
Bíborral is lenne munka - merthogy most már lassan kérdezgetik tőle, hogy készül-e töriből és irodalomból a vizsgára. Hát... nem igazán. Még egyszerűen nem volt rá időnk. Valahogy ő most abban a végtelenül lelassult tiniállapotban van, amitől fel lehet amúgy robbanni. Mintha egy lassított felvételt néznék. Reggelente képes arra, hogy negyedóra alatt csak a zoknit vegye fel, és mást semmit, csak áll a tükör előtt és bambul. De ez nem csak a reggeli kóma. Esténként is képes erre, sőt délutánonként is. Úgy érzem magam néha, mint egy őrmester, aki folyamatosan egzecíroztatja: ezt csináld, azt csináld, siess már, szedd össze magad, mikor leszel már készen? Mondjuk úgy látom, ez engem és az apját jobban megviseli, mint őt.
De nehéz is azt mondani neki, hogy most akkor vegyük elő az ötödikes tankönyvet, mert azért minden napra van lecke, kell tanulni, készülni. Nem mondom, hogy beleszakad - de azért kell rá idő. Most akkor még ezután kezdjek vele tanulni? Vagy hétvégén? Amikor ráadásul olyan gyönyörű, meleg nyári idő van, ami nyáron egyáltalán nem volt? (Komolyan mondom, 30 fokok vannak napközben, nyáron meg állandóan zuhogott...) Bevallom, én sajnálom most az időt arra, hogy leüljek vele tanulni, plusz feladatokat csinálni. De tudom, hogy ezt nem fogjuk megúszni.
De most nem megy. Egyszerűen szétfolyik a kezemből az idő. Esténként művészettörténeti könyveket olvasok, vagy Antique Roadshowt nézek (az is tanulás) és persze Legozok. Merthogy kérem ennek a legkisebbnek is vannak igényei, és az ő igénye az bizony az, hogy anya vele legyen. Szemellenzőt csinál a kezéből, odarakja a szemem elé, és olyan közel hajol, hogy az orrunk összeérjen, és azt mondja, hogy "anya, engem nézzél" Hát nincs más választásom. És igazából ezt nem is bánom. Mert valójában mindhárom gyerek ezt akarja, csak mind másként egy kicsit.

Most hogy már a sokadik hónapot töltjük itthon, lassan érzem, hogy pár dolog hiányzik Angliából. Van ami jobban, van ami kevésbé, van ami pótolható és van, ami sajnos nem.

Bár alapvetően kevés tévét nézünk, azért néha jólesik esténként leheveredni a szófára és elbambulni azokon a random műsorokon, amit a tévézés sajátja. Ilyen szempontból volt pár nagyon jó kis angol adás, amiket nagyon szerettem. Mindenféle műtárgy értékbecslős műsor (és ezekből kinn nagyon sokféle van), csütörtök esténként a Big Bang Theory (megspékelve a Two Broke Girls epizódjaival, és még amit csak adtak utána), és persze a nagy kedvenc a Downton Abbey. Ezért is vártam már, hogy üzembe helyezzük a Sky dobozt, amivel bárhol lehet fogni az angol csatornákat, amennyiben van az embernek egy jó kis tányérantennája. Szerencsére a nővéremnek pont volt egy ilyenje, amit amúgy nem használt, szóval odaadta, pénteken eljött a szerelő, meglepően gyorsan beüzemelte - én meg kapcsoltam be és kerestem a kedvenc csatornáimat.
És akkor jött a fekete leves.
Kiderült, hogy a BBC egyetlen adója sem fogható immáron Európában (pedig van legalább féltucatnyi és mindet szerettem), nincs E4, ahol a kedvenc sorozataim vannak és nincs ITV (Downton Abbey új évadának a részei mennek éppen). Röviden összefoglalva: egyik kedvenc csatornám sem fogható Magyarországon, pont azok, amelyek amúgy Angliában ingyen és bérmentve, minden előfizetés nélkül is nézhetőek. A szerelő mondta, hogy nézzük ezeket online, amiből nyilvánvaló, hogy ő soha nem néz ilyesmit, mert különben tudná, hogy ezek mind földrajzilag kódoltak, tehát Magyarországon nem fogható egyik sem.
Ez szerencsére azonban csak a komoly csatornákra igaz. A gyerekek öröme teljes. A BBC gyerekcsatornáján kívül az összes gyerekeknek szánt angol adó fogható és volt is pár sorozat, amire már nagyon fenték a foguk, szóval a helyzet nem katasztrofális, csak hát ... nem ideális. (A szerelő szerint ha veszünk egy három méter átmérőjű parabolát, ami cirka félmillió forint, plusz negyedmilla az állvány hozzá, akkor esetleg van rá esély, hogy még pár csatornát be tudjunk fogni, de nem száz százalék, mert elforgattak egy műholdat nemrégiben, szóval immáron egész Európa nélkülözi az angol adások nagy részét.)
A másik dolog, ami nagyon-nagyon hiányzik, az a National Trust. Nem mintha Magyarországon ne lenne egy csomó jó hely, ahová öröm elmenni, de azért az, hogy volt egy bérletünk, amihez adtak egy jó vastag könyvet, ami tele volt programlehetőségekkel az nagyon kényelmes volt. Nem kellett sokat gondolkodni, hová menjünk, mit csináljunk: reggelente felütöttük a könyvet, megnéztük a térképen mi van közel, hol nem voltunk még, és már indulhattunk is. Tudtam, hogy ott lesz étterem, WC, kulturált látnivaló, rendben tartott kert és mindezt ingyen (hiszen bérletünk volt), ráadásul nem fullasztó tömegben.
Budapesten egy kicsit macerásabb a tervezés. Nem mintha nem lenne millió program, de itt nincsenek elhagyatott és mégis gyerekbarát helyet. Mindenhol nagy a tömeg, ráadásul az igazán jó dolgok korán kezdődnek. Angliában 11 előtt egy csomó múzeum ki se nyitott, itt meg 9-kor ott kéne lenni a gyerekprogramok nagy részén, ráadásul hétvégén, amikor alhatnánk!!!) és persze jó sok pénz kell hozzájuk. Arról nem is beszélve, hogy egy csomó esetben jó előre meg kell venni a jegyet, vagy lefoglalni, és hát meg kell tervezni. (A kakaó-koncertekre egész évre előre elfogyott minden jegy, a december 6-i operaházi Diótörő előadásra nemkülönben. Egyes anyukák ahogy nézem jóval előrébb látnak, mint én.)
Ez a korai kelés amúgy is kifáraszt, nem is kicsit. Különösen, hogy csütörtökön és pénteken is nulladik órája van a csajoknak, tehát fel kell kelni hajnalok hajnalán. Igen, az jó, hogy hosszabb a munkanapom, kellemes érzés, hogy a reggeli kávé és a bambulás után még mindig csak fél 9 van, és előttem az egész nap, hogy dolgozhassak, de cserébe esténként 7-8 körül már lecsukódik a szemem. (A pihenésre persze pont akkor semmi esély, tehát mire a gyerekek 9-kor ágyba kerülnek, nagyjából már én is agyhalott állapotba kerülök.)
Ráadásul ez a becsüs képzés is jóval több időt-energiát vesz el, mint amennyire gondoltam. Névleg csak kedd-szerda délután 3-3 óra, de pont akkor, amikor amúgy a gyerekek körül és nagyon kéne sürögni, leckében segíteni, bepakolni, mosni, főzni, tehát a kedd-szerda délelőttöm a felkészüléssel megy el, ráadásul elvárás a múzeumlátogatás, aukciók látogatása, olvasni is kellene rá. Pontosabban ezek nem igazi elvárások - végül is egy rakat pénzt fizetünk ki a tanfolyamért, nyilván mindenki át fog menni, nem olyan szigorú ez, mint az egyetem és a tanárok se akarnak vérengzeni. Viszont én szeretnék ebből minél többet tanulni, szóval rakok bele bőven munkát, és még ennél többet is szeretnék, de nem megy. Pedig olyan jól kitaláltam, hogy jelentkezem pár aukciós háznál, mint ingyenes, önkéntes munkaerő, hogy ebből is tanulhassak - de reménytelen, erre már végképp nincs se erőm, se időm.
Főleg, mert elég sok munkám van most, ami nagyon-nagyon jó, minden szerkesztő, akinél bejelentkeztem elárasztott munkával, ráadásul mind izgalmas és jó lap. De írni szeretném a könyvem is, mennék könyvtárba is hozzá, kutatni is jó lenne, és persze készülni kellene arra az angol felsőfokúra is, amit most lenne itt az ideje letenni.(Mikor ugyebár, ha nem most, amikor még viszonylag friss a nyelvtudásom.)
De közben most van itt az ideje a nagy őszi kirándulásoknak is, a jó kis találkozásoknak, dumálásoknak a rég nem látott ismerősökkel. És közben reggelente olyan télillat van, és hideg, mintha már közeledne a havazás - de délutánonként meg az az igazi, gyönyörűséges meleg indián nyár, amit lehetetlen a szobában ülve élvezni.
Szóval azt érzem most, hogy az élet nagyon pezseg, nagyon zajlik - sokkal inkább, mint Angliában, ahol olyan szép lassan, ráérősen zajlott minden. Ami amúgy nem volt rossz. De azt kell mondanom, minden nehézség ellenére ez a mostani is nagyon jó.
És hogy hiányzik-e Anglia? Furcsa módon sokkal kevésbé, mint amikor Spanyolországba költöztünk. Akkor minden egyes mondatomban az volt, hogy "bezzeg Anglia mennyivel jobb volt" - most ritkábban hasonlítom össze a két országot, persze ebben az is benne van, hogy már azt is látom, Anglia sok-sok szempontból nem tökéletes - és persze Magyarország sem az. Spanyolország meg minden tengerpartja és pálmafája ellenére a legkevésbé az. Furcsa módon oda a gyerekek se akarnak visszaköltözni, csak nyaralni mennének. Angliát és az ottani sulit azért gyakrabban emlegetik. Hogy milyen jó volt az egyenruha, milyen jó volt, hogy ott sokkal fegyelmezettebbek voltak a gyerekek az osztályban, és persze a barátok is hiányoznak. De mivel azért nekik itt is elég jó most (barátok is vannak, jól is tanulnak, nem is szakadnak meg a leckével és az angol barátokkal is napi kapcsolatban maradtak) szóval azért nincs nagy sírás-rívás emiatt. Mert mindig azt is megbeszéljük, hogy az jó, hogy ha valami hiányzik, mert azt jelenti, hogy az jó volt. És nem jelenti azt, hogy most ne lenne jó. Csak hogy minden hely másféle. És ebben az egész jövés-menésben ez a legjobb.

Amikor Angliába kerültem, az első dolog, amire rádöbbentem, hogy az Országh-féle angolszótár, az bizony semmit sem ér. Ugyanolyan tankönyvízű, soha nem használt kifejezésekkel van tele, mint az iskolai nyelvkönyveim. Persze, akkor jó, ha valaki Shakespeare-t vagy Byront szeretne fordítani, de ha kimegy az utcára... hát az angol emberek nem így beszélnek.

Soha nem hallottam, hogy "how do you do", pedig annak idején ez volt az első angol mondat, amit megtanultam. A sült krumplira sem mondják, hogy "pommes frites". Egyáltalán nem fontos, hogy a can-t e-vel ejtsük, a can't-ot pedig a-val. Sőt, hogy a horror igazán teljes legyen, simán mondják, hogy "Peter do" és csak ritkán egyeztetik és mondják, hogy "does". A many és much közötti nagyon fontos különbséget is képesek még a tévében is elrontani, meg viccelgetve aztán ki is javítani egymást.
Igenis meglepődtem, amikor az óvónéni a "number two"-ról kezdett el beszélni nekem (amivel, mint később kiderült a gyermekem nagydolgára utalt) és fogalmam sem volt arról, mit is akarnak, amikor a pénztárnál megkérdezték, akarok-e cashbacket. (Tehát pénzt felvenni a pénztárnál, amikor fizetek, kvázi bankautomataként használva őket.)
Igen, a példáim eklektikusak, van benne olyan, ami tényleg hibásan van, és olyan dolgok is, amiket azért nem tudtam, mert más ez a kultúra és mások a szokásaik. Az viszont tény és sajnos vitathatatlan: a magyar idegenyelvoktatás menthetetlenül le van maradva, és az, amit itthon tanul az ember néha köszönőviszonyban sincsen az élő nyelvvel.
Egy barátnőm nemrégiben a Facebookra írta ki nagy bánatát. Németből keresett korrepetítort a fiának, aki az első órán megkérdezte, mi a cél: azt akarja, hogy a gyerek ötöst kapjon a suliban, vagy azt, hogy megtanuljon németül. A kettő ugyanis nagyon nem ugyanazt jelenti. És ez bizony szomorú.
Ezzel mi akkor szembesültünk, amikor Borsikám két napja elsírta magát, mert egyest kapott angolból. A szódolgozatára. Voltak szavak, amiket nem tudott, mert nem jutott eszébe (ilyen volt pl. a mozgássérült kifejezés, amit természetesen ismert, és használt is már, de valahogy elfelejtette, amikor kérdezték) de olyan is, amire ő írt valamit - de a tanár nem fogadta el. Így lett kihúzva a fireman, amikor a tűzoltót kérdezték, mert a helyes megoldás a fire fighter lett volna. És a jóképűnél nem fogadta el a tanár a handsome-ot, mert good-lookingot akartak hallani.
Szerencsére azért a tanár számára is nyilvánvaló volt, hogy Borsi tudása természetesen nem egyes. Ő speciel anyanyelvi szinten beszéli az angolt, olyan kiejtéssel, hogy nincs az született brit, aki akár csak sejtené is, amikor őt hallja beszélni, hogy nem egy eredeti angol gyerekkel beszélget. Amikor annak idején a vita-versenyen indult, ő volt a csapat fő-fő beszélője és csodájára jártak a szomszéd iskolák tanárai, és kérdezgették, hogyan tudta nem angol lététre ilyen jól megtanulni a nyelvet. Szóval nem a gyereket fényezem, ő tud angolul, ez nem kérdés.
De nincs tankönyve. Mert hát ugye későn iratkozott be, és a pótmegrendelések még nem érkeztek meg. Ez nem olyan hatalmas nagy gond, a napköziben megcsinálja a leckét, és megtanulja amit kell. De tény: nincs mindenre idő, az angolt meg elő se vette, hiszen mindent ért, tud, nyilván az volt az utolsó a listáján. Hát nem tanulta meg a szójegyzékben szereplő szavakat, így egyest kapott. A tanár mentségére legyen szólva, nem írta be a jegyet, de ettől még szegény Borsikám teljesen összetört, és most elkezdett rettegni, hogy mi lesz akkor, ha megbukik. Így hát elővettük a szójegyzéket, amit a tanár gyorsan lefénymásolt neki és elkezdtük együtt átnézni a szavakat. Nyilván nem tanultuk ezeket, mert hát ismerte őket - bár akadt egy-két olyan kifejezés, és szó, amit még egyikünk sem használt, sőt nem is hallott soha, mint például a "how are things", ami a "mi a helyzet" fordítása lett volna. Azóta megtudtam, hogy a kifejezés valóban létezik, és néhol használják ki, de több olyan Angliában élő ismerősöm is van, akik noha nagyon jól beszélnek és csomó angol barátjuk is van, még soha nem hallották.
Többen mondták, hogy be kéne mennem a tanárhoz és beszélni vele - de bevallom, nem nagyon látom értelmét. Most kezdjem el bizonygatni, hogy a gyerek tud angolul? Ha nem hallja, látja, akkor már régen rossz. Magyarázzam meg neki, hogy a handsome-ot igazán elfogadhatta volna, mert ugyanazt jelenti, mint a good-looking? Hát azt gondolom, hogy angoltanárként ezzel ő pontosan tisztában van. Ennek ellenére adta az egyest, amit én nehezen tudok védeni - de nyilván neki megvolt a maga pedagógiai célja ezzel, és azt gondolom nem lesz itt közös nevező. Szóval nem nagyon hinném, hogy lenne értelme a beszélgetésnek - pláne, hogy végül nem írta be az egyest, és másnap Borsi kapott egy ötöst a házijára, sőt az utána következő napon még egyet, ami azért egy kicsit javította a gyermek kedélyét.
Az enyém ettől még szomorú, mert azt látom, hogy az angoltanítás ugyanott tart, mint 20 -30 évvel ezelőtt, márpedig a világ körülöttünk közben óriásit változott. És lehet, hogy tankönyvileg helyes az a "how are things" de hogy nincs az a tízéves gyerek, aki nem a "whats' up"-ot használná, arra esküdni mernék. Akkor meg miért is nem lehet azt is megtanulni, vagy legalább elfogadni egy dolgozatban? Számomra ez rejtély.