#Post Title #Post Title #Post Title

Kézbe kell venni, nincs mese


Sokáig nem értettem miért mondják a művészettörténet tanáraink, hogy minden képet igyekezzünk élőben megnézni. Hiszen ott vannak a könyvek, gondoltam. Leülök, elmerengek felette, nem kell egy múzeumban tülekedni, a világ másik végén, miközben leszakad a lábam. A kép meg csak kép. Élőben és könyvben is ugyanazt fogom látni.

Aztán egyszer csak Bécsben, egy Dali kiállításon megtörtént a csoda. Ott álltam a zseni rajzai előtt és azt éreztem, hogy amit most látok, érzek, azt egy könyv se tudná visszaadni. Nem akarok nagy szavakat használni, de mintha valami rejtélyes energia sugárzott volna az eredeti képekből, mintha a festő lelke, aurája lett volna belezárva. Nem értettem, mi történik. Korábban is szerettem persze Dalit, meg érdekesnek tartottam a képeit, a látásmódját - de soha nem voltam nagy csodálója. De ott és akkor, az eredeti ceruzarajzok előtt állva fülig beleszerettem.
A csoda szerencsére azóta többször is megtörtént. Chagall rajzai, Van Eyck kisimult ecsetvonásai és Rembrandt önarcképei mind tudták azt, amire amúgy nem minden kép képes: beszippantani az embert, de teljesen.
Rá kellett jönnöm, vannak a sima, egyszerű festmények, amelyeket jó nézni, lehet belőlük tanulni, kellemes a látványuk és nagyon szerethetőek. Meg vannak a zsenik, akik olyat tudnak hozzáadni a képekhez, ami a könyvek, képeslapok, poszterek reprodukciójából nem fog soha átjönni. Azoknak ugyanis lelke van, mint Voldemort horcruxainak, csak nem a gonoszt tartják fogva, hanem a teremtő tüzet, ami benne ég valakinek a lelkében és ez ráadásul nem fogy ki, minden egyes képébe tud adni egy darabkát.
Amikor a festménybecsüs kurzusra jelentkeztem, akkor az járt a fejemben, hogy ezt akarom érezni: kézbe akarom fogni azt, aminek a könyvekben csak a halovány tükörképe van, és amiket még a múzeumok falán se lehet közelről megnézni, mert rám szól a teremőr, hogy menjek hátrébb. Én pedig arra vágytam, hogy annyi évnyi elméleti képzés után végre belevethessem magam abba a világba, ahol a festmény, a grafika nem egy elvont fogalom, hanem egy valódi adható, vehető, megfogható tárgy, aminek súlya van, jelenléte és aurája.
Ebből a nagy tervből aztán az első félévben nem sok jött be. Jobb és rosszabb elméleti órák követték egymást, amikből ugyan lehetett tanulni, és volt amit még élveztem is, mert jó volt hozzá a tanár, és néha egy-egy órácskára belepillanthattunk a kulisszák mögé, a raktárak, galériák titkos világába, ahol valóban ott vannak a tárgyak, de ez inkább csak étvágygerjesztés volt, a jóllakás esélye nélkül.
Január óta azonban változott a helyzet. Ez a félév már jóval gyakorlatiasabb. Van fogdosás ezerrel, emelgetés - igazi és hamis műtárgyak zavarba ejtő egyvelege. Mert hát kérem ez egy olyan terület, ahol az eladásra kínált festmények legalább fele (de egyes becslések szerint akár 80%-a is) hamis lehet. Tehát igenis muszáj olyanokkal is foglalkozni, hogy legalább tudjuk, mik azok a jelek, amik alapján legalábbis gyanakodni illik.
Na mondjuk ez tipikusan az a terület, aminek a fogásait nem lehet egy éves kurzus alatt megtanulni - én például nagyjából mindent elhiszek amit elém raknak, és fogalmam sincsen, hogyan lehet megkülönböztetni egy igazi Rippl Rónait egy hamistól - illetve ha tényleg bődületesen kilóg a lóláb, mert a Pecsában látom 20 ezerért, na akkor talán igen, vagy akkor, ha tényleg annyira pocsék a kép maga, hogy az már szinte sikoltozik. De az a baj, hogy én még akkor se merném valamire azt mondani (vagy még felvetni sem) hogy nem igazi, amikor nagyon másféle, mint amit a művész általában csinált, mert hát mi van akkor, ha rossz napja volt, vagy kísérletezett éppen. Ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam akkor az ő hitelességét. Nyilván azért ezt a képességet kell és muszáj is fejleszteni, de azért én még nagyon az út kezdetén vagyok. Azt mondták múltkor, hogy olyan ötezer festményt kell megbecsülni ahhoz, hogy az emberben kialakuljon egy kép, ez pedig nyilván nem fog már idén megvalósulni, tehát úgy tűnik ha le is vizsgázom, maradok okleveles dilettáns  még jó sok ideig.
A mostani tudásommal jelenleg ott tartok, hogy örömmel forgatom, simogatom, nézegetem a képeket, és bár nem mindegyik okoz igazi zsigeri örömöt, de azért például egy valódi Mednyánszy festmény az tényleg megremegteti az ember lelkét. Őt kézbe fogni tényleg igazi élmény volt, de például az a Dali rézkarc, amit a kezdőképen lehet látni már korántsem tudta azt az élményt megadni, amit a művésznek egy igazi saját kezű rajza. (Mondjuk ezen is ott a szignó, de hát nekem az önmagában még kevés a gyönyörhöz.)
Igazából minden órán az derül ki, hogy messze, nagyon messze vagyunk mindentől, és hogy még én is, akinek pedig elég nagy elméleti tudása van is kezdő amatőr vagyok. Ami amúgy egyáltalán nem zavarna, hiszen ezért vagyok itt. Annál inkább zavar, hogy nem érzem, hogy nagy lépésekkel haladnék a célom felé, inkább csak totyorogva.
És ez az ami nem jó ebben a kurzusban. A szervezetlenség. Angliában (ugyebár a bezzeg Anglia) minden órán azt éreztem, hogy a tanár tökéletesen végig gondolta, hogy azon az adott órán mit akar nekünk elmondani, és nem csak az adott óra, de az egész félév, év egy nagy ívet írt le, és amikor valamit megtanultam, akkor tudtam, hogy az fontos lesz később is és építkezni fogunk rá. Ezen a becsüs képzésen meg gyakran érzem azt, hogy csak darabokból áll, töredékek sorozata az egész: előveszünk egy témát, technikát, művészt, képet és mondunk róla valamit, ami ugyan fontos - de ennek se előzménye nincs a mi tanulmányainkban, se utána nem áll össze egy egésszé. Ahogy esik, úgy puffan, majd csak lesz valami.
Persze ez nem minden órára igaz, vannak végtelenül jól felkészült tanáraink is, akik szívük-lelkük kiteszik, hogy átadják a tudásuk, és próbálják a mi fejünkbe is egységgé nemesíteni a tanulnivalót. De mivel több tanárunk is van egy-egy tárgyhoz, és van aki csak 1-2 órára ugrik be, nekik mintha végképp fogalmuk se lenne arról, hogy mivel is foglalkoztunk eddig, és mire lehet építeni, ezért inkább azt feltételezi, hogy semmire. És így március végén egy "bevezető alapozó" órát hallgatni azért inkább időpocsékolás, mintsem valóban hasznos.Még akkor is, ha tény: keveset tudunk, és nagyon könnyű olyan kérdezni a csoporttól, amire senki sem tudja a választ. De hát ez tény: a művészettörténet rohadt nagy anyag, egy év meg piszok kevés ahhoz, hogy szakértővé váljunk.
A legnagyobb bánatom a tanfolyammal kapcsolatban, hogy nagyon sokat tanultunk az művészet 300-400 évvel ezelőtt élt régi nagy mestereiről és alkotásairól - de valójában 200 évnél régebbi műtárgyak csak elvétve szerepelnek aukciókon. Nekünk az elmúlt 100-150 év mestereire kellene fókuszálni, de éppen ez a témakör az, amiről a legkevesebbet hallottunk eddig, és úgy tűnik, hogy ez nem is fog változni.
És bár hangsúlyozom, hogy sok olyan komolyan elhivatott szakember oktat minket, akihez élvezet járni - az egy év alatt sikerült belefutnunk olyanba is, aki örömmel alázta meg a csoportot, rámutatva, hogy milyen kis butuskák vagyunk. Ami persze tény - másfelől meg azért azt gondolom, hogy egy felnőtt ember ha fizet azért, hogy tanulhasson (nem is keveset) akkor a kölcsönös tisztelet a minimum, ami elvárható.
De van olyan tanárunk is, aki nagy tudású, kedves, készséges - csak éppen magyarázni nem tud. Egyszerűen nem tudja befejezni a mondatait, vagy elmagyarázni, hogy mit is kellene látnunk azokon a képeken, amit mutat nekünk, és ha visszakérdezünk egy ismeretlen szóra, akkor olyan mondattal, válaszol, amiben cserében tíz idegen szó van, szóval a homály csak nagyobb lesz. Tehát a megoldás az, hogy felírom a kérdéseimet, és itthon a gugli segítségével próbálom kibogozni a homályt. Ami szintén nem tökéletes megoldás persze.
Szóval a tanfolyam messze nem tökéletes - de közben meg azért tény, hogy maguk a műkincsek, amikhez hozzáfér az ember azok sok mindenért kárpótolnak. Az a kedd-szerda délután, amit ott töltök, minden alkalommal teljesen leszívja az agyam, de közben fel is tölt. Csak arra vágyom, hogy beájuljak az ágyba, mert kifacsar, de közben meg vigyorgok, mint a vadalma, mert gyönyörűség az egész. Alapvetően nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyesmivel foglalkozhatom, most komolyan, milyen mák már, hogy az újságírást is élvezem, meg a művészettörténészkedést is. Hány ember van, aki elmondhatja, hogy örömöt kap a munkájától, és az a hobbija is egyben? Én meg teljesen be tudok lelkesedni, akkor is, amikor cikket írok valamiről, meg akkor is, ha egy kép, vagy művész történetét próbálom kibogozni. Szóval nincs okom panaszra. El is határoztam, hogy ha maradunk Magyarországon, akkor belevágok a műtárgyas kurzusba is. Mert egyre inkább látom, hogy ott is mennyi el nem mondott történet vár rám.

Leave a Reply