Három gyerekkel irány Magyarország!

Hebrencs csaj vagyok. Felborítok, eltörök, leejtek dolgokat. És ez nem túl szerencsés tulajdonság, ha az ember milliós műtárgyakat vesz a kezébe.

Tavaly elvégeztem a festménybecsüs kurzust - és bár nagyon élveztem, a csoportunk meg egyenesen fantasztikus volt, azért néha bizony úgy éreztem, hogy kevés ez nekem. Mert ugyanazt hallgatom újra és újra, amit már művészettörténet szakon is megtanultam. Persze azt nem mondanám, hogy unatkoztam, mert jó előadóink voltak és mindig hallottam új dolgokat is, és nem mondom, hogy nem jön jól néha az ismétlés - de azért mégiscsak bennem volt az érzés, hogy az elmélet... uncsi dolog. És ami igazán jó, az a gyakorlat.
Így amikor idén elgondolkodtam rajta, hogy mit is tanuljak (mert persze tanulni kell valamit, vagy legalábbis kimozdulni, mert az otthoni munka eléggé elsorvasztja az ember szociális kapcsolatait) szóval akkor azt találtam ki, hogy legyen a műtárgybecsüs óra, de csak a gyakorlat. Hagyjuk az unalmas elméletet, azt majd megtanulom, vagy már tudom is, a lényeg meg úgyis csak az, hogy fogdossuk a tárgyakat, nézegessük, forgassuk és tanuljunk.
Így utólag bevallom, sok sebből vérzett ez az elgondolás. Az első rögtön az, hogy olyasvalamit kellett volna választanom, ami egy kicsit univerzális, nem csak Magyarországon jó. Mert hiába vagyok én most okleveles festménybecsüs (és erről angolul is papírom van) ez a tudás azért eléggé Magyarország központú, Angliában mondjuk már semmit nem ér, az ottani árakról, kismesterekről elenyésző a tudásom.
A helyzet ugyanez a műtárgyak tekintetében is. Teljesen más a műkincsállomány itthon, mint Angliában. Amit mi állandóan nézünk forgatunk, az kinn vagy nincs, vagy nem is olyan értékes. (Elsősorban a Zsolnay porcelánokra gondolok.) Így utólag azt mondom, sokkal okosabb lett volna, ha ékszerbecsüsnek tanulok. Az arany az mindenütt arany, az ezüst mindenütt ezüst. Persze tudom, ott is vannak mesterek, műhelyek, másságok - de azért lenne egy olyan szakmám, ami talán kinn is érne valamit. (Mondjuk ez nem biztos, de annál biztosan többet, mint ami most van.)
Másfelől igaz, hogy a festmények világa ismerős volt nekem, hiszen öt éven át az egyetemen csak építészetet és festészetet tanul az ember. De még érintőlegesen is csak alig volt szó ötvösségről, ikonokról, de üvegekről vagy porcelánokról tényleg semmi. Így hát hiába ültem én be nagy arccal a gyakorlatra, hogy menni fog ez nekem... hát nem megy. Persze olvastam, tanultam azóta sokat - de azért az az elméleti rész igenis hiányzik, amikor odaülök és ez bizony egyre jobban zavar.
De azért annak örülök, hogy ott vagyok. És az is tény, hogy idén kicsit több lett a munka, több lett a költözés, a lakásvásárlások miatti mizéria, szóval nem biztos, hogy végig tudtam volna csinálni egy teljes kurzust teljes erőbedobással, amihez azért a heti két délután mellett hozzátartozik bizony a rendszeres múzeumlátogatás, olvasás, tanulás, tételkidolgozás. Ha erre gondolok, akkor nem bánom, hogy ez most kimarad. Pláne azért, mert a cseresznye a torta tetején azért megvan: a kézbe fogható műtárgyak. És valljuk be, ez mégiscsak a legjobb az egész szakmában.
Ráadásul micsoda tárgyak! Az első alkalommal elénk rakott a tanár vagy 20 vázát, nézzük meg, mit gondolunk mennyit ér, mit látunk rajta, mit tudunk elmondani. Azért amikor kiderült, hogy a lazán ide-oda rakosgatott vázácska olyan másfél milliót ér, kicsit leizzadtam. Persze azonnal megkérdeztük, mi van, ha elejtjük, de van biztosítás és ami még ennél is fontosabb: a kurzus sok-sok éves történetében nem volt még olyan, hogy valaki igazán nagy kárt okozott volna. És ami a fontos: ezek a tárgyak ennyit érnek és igenis hozzá kell szoknunk, hogy félelem és kézremegés nélkül felvegyük, megforgassuk őket, mert muszáj.
Persze én hoztam a dinka formám, és volt olyan, hogy nagy koccanással egymáshoz ütöttem két drága Zsolnay vázát, és azt hittem, hogy sikerült eltörnöm is, de szerencsére nem. És olyan is volt, hogy egy széles peremű üveg kínálótálat sikerült felborítanom, ami viszont biztosan tört volna, ha a mellettem ülő csaj nem kapja el.
Bevallom, az első pár bénázás után változtatnom kellett a mozdulataimon. Nem mondom, hogy tökéletes vagyok, de tény, hogy sokkal-sokkal óvatosabban, meggondoltabban mozgok, jobban kiszámolom mi, mekkora, hová teszem, hogyan mozgatom. Nem csak úgy nekiesek, hogy lássuk, aztán jöhet a másik, igenis figyelek arra, hogy a kezem mit csinál, nehogy véletlenül is leverjek valamit. Mert azért biztosítás ide vagy oda - egy kétszáz éves műtárgy ne miattam menjen már tönkre. A szívem szakadna.
És igenis imádom. A Zsolnay vázák fényét, a porcelán nippek finomságát, az üvegtárgyak szépséges formáját. Azt, hogy minden egyes tárgynak története, aurája van. Látom, hogyan használták generációk, a szeretetet amivel megőrizték, amivel kézbe vették. És igen, persze azért sokat tanultam is róluk. Lehetetlen lett volna megúszni ezt - és nem is akartam. Drága férjem morgása ellenére azért áradtak be a lakásba az új könyvek, és én azért igyekeztem minden alkalmat kihasználni a tanulásra bárhol jártunk.
Sikerült rájönnöm, hogy ezt imádom. Igenis ez olyasmi, amivel szívesen foglalkoznék. De azt is látom, hogy hát... sok-sok évnyi tanulás van még előttem, és nem tudom, hogy akarom-e ezt annyira. De azt sem, hogy Angliában erre milyen lehetőségeim lennének. Mert az persze szuper, hogy menjek el a Sotherby képzésére, sok-sok millióért, vagy a Courtland Institute kurzusaira. De ez nagyjából térben és anyagilag is olyan messze van Coventrytől, mintha Karakószörcsögről álmodoznék róla. Legalábbis most így érzem.
Ráadásul azt látom, hogy ez még itt Pesten sem lenne könnyű. Mert a művtöri diplomamunkámat még mindig nem írtam meg (lúzer vagyok) és nem biztos, hogy minimálbérért szeretnék gyakornokoskodni egy aukciósháznál, így 40 éves koromban. Könnyű út nincs, az már látszik - sok munka, tanulás, szívás és sok év. Nem mondom, hogy a hajó végleg elment, mert én abban hiszek, hogy az ember nyugdíjasként is kezdhet új dolgokba, de most nem látom, hogy erre kéne mennem.
Ami viszont a képen látható vázát illeti, na az egy szép Zsolnay váza, ami amúgy 200 ezer forintot érne, ha tökéletes lenne - de már amikor kézbe kaptuk sem volt az. Letörött a füle, és épp akkor jött vissza a restaurátortól, és amikor egy csoporttársam megemelte, a kezében maradt ez a korábban már visszaragasztott fül. Szóval nem teljesen a mi hibánk, hogy tönkrement - attól még nem kis ijedtséget okozott. De meg lehet csinálni, bár az értékén csökkent, hogy hibás, javított termék. De attól még olyan szép, hogy a felét így is megadják érte valószínűleg. A májusi árverésen majd kiderül. Én ott leszek.