Egyszer régen olvasta, hogy azok a házaspárok, akik már évtizedek óta együtt vannak nem olyannak látják egymást amilyenek. Szóval nem öregnek, ráncosnak, aszottnak, kövérnek, csúnyának. Persze nem vakok, látják ezt is. De látják azt is, amilyenek voltak. Fiatalok, szépek, erősek. És hogy ez a két kép összekeveredik, egymásba csúszik, és a végén amit lát az agy, az senem ilyen, senem olyan, hanem a kettőnek egy keveréke.
Fiatalon ez érthetetlen volt számomra, ám ahogy öregszem, egyre gyakrabban veszem észre, hogy én is így látok. És nem csak a férjemet látom ezzel a speciális szűrővel - de a gyerekeimet is. Rácsodálkozom néha, mekkorát nőttek, mintha ez hirtelen, egy éjszaka alatt történne meg, vagy elképedek, hogy változtak meg a régi helyek, emberek. De a legnagyobb időutazás az érettségi találkozó.
Bevallom, én nem szerettem igazán gimis lenni. Nem érdekelt a tanulás, de nem szerettem bulizni sem, nem tartoztam semmilyen klikkbe. Én voltam a furcsa lány, aki furcsa srácokkal kavart, bő, szürke ruhákban járt és elhúzódott, ha valaki hozzászólt. Úgy éreztem, hogy nagyon észre se vett senki, aki mégis annak nem tetszett, amit látott. Nagyjából úgy emlékszem, hogy csak olvastam ezekben az években és szenvedtem.
Igazi felszabadító érzés volt az egyetem - ahol ugyan szintén nem jártam bulizni (nagy lúzer voltam, ahogy a húgom nemrégiben fogalmazott) viszont imádtam tanulni, és kiderült, hogy abban, amit szeretek jó vagyok. Kitűnő lettem, meg ösztöndíjat kaptam, meg külföldre mentem és lassan rátaláltam saját magamra, ami szerintem nagyon messze van már a gimis énemtől.
Nem is nagyon érdekeltek sokáig az érettségi találkozók, amik olyan 2-3 évente jöttek. Az elsőkre el se mentem - nem érdkelt. Aztán amikor mégis, azt éreztem, hogy hiába változtam - még mindig én vagyok a béna, kívülálló csaj. Valahogy senkivel nem találtam a hangot, és már majdnem megbántam az egészet, de akkor szerencsére újra megtaláltam a régi barátnőmet, akivel kiderült, hogy mégis mindig ugyanolyan hullámhosszon vagyunk,és istenien ki tudtunk beszélni mindenkit, és ez nagy ajándék. Nem is a kibeszélés (hahaha, dehogynem) hanem az, hogy újra része lett az életemnek annyi év után. És bár az első találkozókon még mindenki feszélyezett volt, a dolgok változni kezdtek. Vagy csak én... egyre több és több emberrel sikerült egészen jókat beszélgetnem és lassan rájöttem, hogy nem is volt ez rossz társaság, csak egyrészt nagy osztály voltunk (36 fő), így nehéz volt mindenkivel törődni, másrészt meg mondjuk ha nem morcosan ültem volna a könyveim fölé görnyedve, akkor talán észrevettem volna azt is, ha valaki szimpátiával fordul felém. (Megjegyzem, ez még ma se feltétlen az erősségem. Szóval blogolvasók, ha találkoztok velem valahol és én béna mosollyal reagálok, tök zavartan, az nem azért van, mert nem örülök ám annak, ha valaki felismer és megszólit, csak azért van, mert alapvetően egy szociális analfabéta vagyok, és rosszul kezelem a hirtelen helyzeteket. - Bocsi.)
A barinőm amúgy (aki tök okos pszichológus) azt mondja, hogy tök jók a mi osztálytalálkozóink, mert általában az osztálytalikon mindig az a téma, hogy ki mit dolgozik, mennyit keres és megy a rongyrázás, meg a vetítés, ami mindenkit frusztrál. De a miénk soha nem ilyen. Egyrészt van néhány teljesen eszement volt osztálytársunk, akik olyan témákat dobnak fel, hogy az ember agya megáll, másrészt ezen témák jó része a szexszel kapcsolatos, és azzal, hogy ki kivel járt anno, meg kinek tetszett és efféle, ami már önmagában is garantálja a jó hangulatot minden társaságban, különösen ha némi alkohol is társul a társalgáshoz, ami persze, hogy társul.
Én meg csak röhögök, és kapkodom a fejem, minden osztálytalin, ahogy folyamatosan derülnek ki újabb és újabb dolgok. Hogy ki kivel járt (még most, 25 év után is jönnek ám a coming-outok), néha tanár is szerepel benne (bizony ám, ami még nagyobb állkapocs-leejtés), és alapvetően az is kiderült ám, hogy a legtöbb problémámat anno én magam, magamnak gerjesztettem.
De a legjobb benne ez az időutazás érzés. Jönnek az osztálytársak, és az ember először csak néz, hogy hú, ez ráncos, az meghízott, és jajj, de öreg - aztán ahogy röhögcsélünk, és beszélgetünk, mintha valaki elhúzna egy vékony fátylat, és előjönnek a régi fintorok, grimaszok, és ott van az idős arc alatt a fiatal, és már nem is azt látom, aki most ül ott, hanem azt, aki régen volt. És kiderül, hogy a lány, aki anno átnézett felettem, annak nem velem volt baja, csak el volt foglalva a saját démonaival. és a fiú, aki nem is szólt hozzám, és azt hittem tiszta szívből utál, titokban szerelmes volt belém.
De ami a legfélelmetesebb, hogy a múlt, amit lezártam, nem is olyan volt, ahogyan én láttam, hanem egészen más, és ezek szerint én is tök másmilyen voltam. Mindent, ami szörnyű volt benne, azt én teremtettem magamnak és köze nem volt az igazsághoz. És olyan ijesztő arra gondolni, hogy talán a jelen is ilyen. Hogy talán most is sokkal többen szeretnek és gondolnak rám, mint ahogyan én azt gondolom. És jöttem haza ezzel a rajzzal, amit az egyik osztálytársnőm rajzolt nekem, és egyenesen Németországból hozta a vonaton, hogy örömet szerezzen vele, ráadásul és nem is egyedül sétáltam, mert hazakísért az egyik srác, akivel mi ketten maradtunk utolsónak, mert olyan jól eldumáltunk, (és akivel a gimi alatt soha) és arra gondoltam, hogy hát jé, lehetett volna ez így is kamaszkoromban. Hogy nem szenvedek, hanem mondjuk jól érzem magam a bőrömben.
És ez azért is jutott eszembe, mert kicsit most is szenvedek épp és nem érzem magam túl jól a bőrömben, aminek sok racionális oka nincs amúgy, csak úgy érzem, kicsit megrekedtem épp sok területen, és nem látom, hogy merre tudnék jól előre lépni, és persze az otthoni munka is eléggé bezár, kevés emberrel találkozom, ha mégis, akkor a munkával maradok le, nincs valahogy egyensúly az életemben.
Szóval csak az jutott eszembe, hogy mindjárt költözünk megint, és ha valaki még látni akar, és kicsit megölelgetni, és mégsem sikerült vele összefutnom az elmúlt két évben, az írjon ám, mert még itt vagyok. Egy kicsit.
