Három gyerekkel irány Magyarország!

Csak hozzátenném még az előző bejegyzéshez, hogy a múlt nem csak szépül ám, ahogy telik az idő, hanem bizony bemocskolódni is tud.

Pár éve egy volt általános iskolás osztálytársnőm elmesélte, hogy az egyik akkori tanárunk molesztálta őt. Hetekig, hónapokig nem tudtam szabadulni a történet hatása alól, amit elmesélt. Újra és újra átgondoltam, vajon én láttam-e valamit. Köze van-e ennek ahhoz, hogy én spec nem szerettem abba az iskolába, osztályba járni, hogy én ott nem éreztem jól magam.
Nagyon durva versenyistálló volt, nekem meg pont akkor készültek válni a szüleim (akik aztán végül együtt maradtak), de nem volt könnyű időszak senkinek a családból, és végül engem onnan ki is rúgtak, aminek már akkor is nagyon örültem amúgy, így utólag meg pláne.
Körbekérdezgettem amúgy, és senki más nem is hallott ilyesmiről a suliban, a legtöbben nem is hitték el, hogy ez megtörténhetett, és mivel a tanár már rég halott, nem is derül ki soha már az igazság, meg utánamenni se nagyon érdemes. Senkinek nem használna azt hiszem - vagy ki tudja, talán mégis, hiszen az áldozatoknak megnyugvást adhatna a tudat, hogy nincsenek egyedül. De a tanár amúgy elég híres ember, és a lánya még él is, szóval ha sokan előállnának, akkor persze lenne botrány ezerrel.
Sokat gondolkodtam azon is, hogy miért az a lány lett áldozat, miért nem én. Visszagondolva ideális áldozat lehettem volna, zavaros családi háttérrel, zakkant önbizalommal, zárkózott, állandóan olvasó gyerekként. Én így gondolok magamra.
De az a lány, akivel az egész történt, ő azt mondja, hogy szerinte erős, határozott lány voltam, talán ezért nem engem választott a tanár, mert én tuti kiálltam volna magamért.
Érdekes, hogy ő ilyennek látott engem - én meg ennyire másmilyennek saját magam.
Emlékszem, villamossal jártam haza. Egy megállót kellett mennem, csak egyet. És mégis, kétszer is belefutottam mutogatós bácsikba, aki a tömött villamoson elővette farkát, és mutogatta nekem.
Mondom tömött villamos, tele emberrel, Én meg egy aprócska, 8-9 éves, szőke kislány voltam.
Persze én semmit se szóltam, se akkor a villamoson, se otthon anyáméknak. Mit idegesítettem volna ezzel, úgyse tudott volna értem jönni. Meg aztán nem is történt semmi. Egy szatír mutogatta a petyhüdt farkát. Nem nagy ügy.
De közben meg mégis. Mert a villamoson tuti más is látta és soha, senki nem szólt a pasira, hogy mit képzel, hogy tegye már el.
Én akkor megfogadtam, hogy ha valaha az életben ilyet látok, akkor úgy fogok üvölteni, hogy mindenki meghallja, és ha tehetem még fejbe is vágom az illetőt a táskámmal, az ernyőmmel. Hogy képzeli, hogy teheti. Mert utólag is szégyentejesnek tartom, hogy akkor egyetlen felnőtt se emelt szót. Márpedig nekünk, felnőtteknek ez a feladatunk. Hogy megvédjük a gyerekeket. Nem csak a sajátunkat. Ha lehet, akkor mindenkiét, mert nem tudunk mindig ott lenni a miénkkel, és ezért muszáj máséra is figyelni, remélve, hogy ha baj lesz, akkor a miénket is megmenti valaki.
Szívem szerint, mint újságíró utánamennék a tanáros történetnek is, és darabokra cincálnám azt az embert még a sírjában is. Hogy tehetett ilyet! Hogy tehette tönkre valakinek az életét? Hány áldozata lehet még, aki nem mer szólni?
Persze azt hiszem nem lenne etikus - mert nem tudok kívülállóként tekinteni a történetre. Mindig ott van bennem a kétely - lehet, hogy láttam akkor valamit és nem szóltam. Lehet, hogy nem véletlen utáltam én azt az osztályt, lehet, hogy érzékeltem, mi történik.
De az is lehet, hogy mindez nem igaz. Lehet, hogy csak utólag vetítem rá a csalódottságom a kirúgásom miatt és azért akarom annyira mocskosnak látni a helyet, mert akkor kicsit sem baj, hogy kirúgtak. Akkor az volt a lehető legjobb, ami velem történt.
És mindig ott a kétely is. Szeretem azt a lányt, aki ezt mesélte, hiszek is neki. De végül is 30 éve nem láttam, csak FB-on beszélgettünk, mi van, ha szórakozott velem, ha csak kitalált egy történetet, mert unatkozott aznap este. Ha az egész soha nem is történt meg. Hiszen én nem láttam. Más sem. És bár mélyen elítélem az áldozathibáztatást, azért egyetlen sztori alapján meghurcolni egy halott embert mégsem lehet.
De attól még az én általános iskolás éveimre már örökre így fogok már emlékezni. A tanárral együtt, aki molesztált egy kislányt. Aki nem én voltam ugyan, de lehettem volna. És akkor biztosan más ember lennék.

Érdekes dolog a múlt. Azt hinné az ember, hogy az már elmúlt és le van zárva. Közben meg mégsem.  

Egyszer régen olvasta, hogy azok a házaspárok, akik már évtizedek óta együtt vannak nem olyannak látják egymást amilyenek. Szóval nem öregnek, ráncosnak, aszottnak, kövérnek, csúnyának. Persze nem vakok, látják ezt is. De látják azt is, amilyenek voltak. Fiatalok, szépek, erősek. És hogy ez a két kép összekeveredik, egymásba csúszik, és a végén amit lát az agy, az senem ilyen, senem olyan, hanem a kettőnek egy keveréke.
Fiatalon ez érthetetlen volt számomra, ám ahogy öregszem, egyre gyakrabban veszem észre, hogy én is így látok. És nem csak a férjemet látom ezzel a speciális szűrővel - de a gyerekeimet is. Rácsodálkozom néha, mekkorát nőttek, mintha ez hirtelen, egy éjszaka alatt történne meg, vagy elképedek, hogy változtak meg a régi helyek, emberek. De a legnagyobb időutazás az érettségi találkozó.
Bevallom, én nem szerettem igazán gimis lenni. Nem érdekelt a tanulás, de nem szerettem bulizni sem, nem tartoztam semmilyen klikkbe. Én voltam a furcsa lány, aki furcsa srácokkal kavart, bő, szürke ruhákban járt és elhúzódott, ha valaki hozzászólt. Úgy éreztem, hogy nagyon észre se vett senki, aki mégis annak nem tetszett, amit látott. Nagyjából úgy emlékszem, hogy csak olvastam ezekben az években és szenvedtem.
Igazi felszabadító érzés volt az egyetem - ahol ugyan szintén nem jártam bulizni (nagy lúzer voltam, ahogy a húgom nemrégiben fogalmazott) viszont imádtam tanulni, és kiderült, hogy abban, amit szeretek jó vagyok. Kitűnő lettem, meg ösztöndíjat kaptam, meg külföldre mentem és lassan rátaláltam saját magamra, ami szerintem nagyon messze van már a gimis énemtől.
Nem is nagyon érdekeltek sokáig az érettségi találkozók, amik olyan 2-3 évente jöttek. Az elsőkre el se mentem - nem érdkelt. Aztán amikor mégis, azt éreztem, hogy hiába változtam - még mindig én vagyok a béna, kívülálló csaj. Valahogy senkivel nem találtam a hangot, és már majdnem megbántam az egészet, de akkor szerencsére újra megtaláltam a régi barátnőmet, akivel kiderült, hogy mégis mindig ugyanolyan hullámhosszon vagyunk,és istenien ki tudtunk beszélni mindenkit, és ez nagy ajándék. Nem is a kibeszélés (hahaha, dehogynem) hanem az, hogy újra része lett az életemnek annyi év után. És bár az első találkozókon még mindenki feszélyezett volt, a dolgok változni kezdtek. Vagy csak én... egyre több és több emberrel sikerült egészen jókat beszélgetnem és lassan rájöttem, hogy nem is volt ez rossz társaság, csak egyrészt nagy osztály voltunk (36 fő), így nehéz volt mindenkivel törődni, másrészt meg mondjuk ha nem morcosan ültem volna a könyveim fölé görnyedve, akkor talán észrevettem volna azt is, ha valaki szimpátiával fordul felém. (Megjegyzem, ez még ma se feltétlen az erősségem. Szóval blogolvasók, ha találkoztok velem valahol és én béna mosollyal reagálok, tök zavartan, az nem azért van, mert nem örülök ám annak, ha valaki felismer és megszólit, csak azért van, mert alapvetően egy szociális analfabéta vagyok, és rosszul kezelem a hirtelen helyzeteket.  - Bocsi.)
A barinőm amúgy (aki tök okos pszichológus) azt mondja, hogy tök jók a mi osztálytalálkozóink, mert általában az osztálytalikon mindig az a téma, hogy ki mit dolgozik, mennyit keres és megy a rongyrázás, meg a vetítés, ami mindenkit frusztrál. De a miénk soha nem ilyen. Egyrészt van néhány teljesen eszement volt osztálytársunk, akik olyan témákat dobnak fel, hogy az ember agya megáll, másrészt ezen témák jó része a szexszel kapcsolatos, és azzal, hogy ki kivel járt anno, meg kinek tetszett és efféle, ami már önmagában is garantálja a jó hangulatot minden társaságban, különösen ha némi alkohol is társul a társalgáshoz, ami persze, hogy társul.
Én meg csak röhögök, és kapkodom a fejem, minden osztálytalin, ahogy folyamatosan derülnek ki újabb és újabb dolgok. Hogy ki kivel járt (még most, 25 év után is jönnek ám a coming-outok), néha tanár is szerepel benne (bizony ám, ami még nagyobb állkapocs-leejtés), és alapvetően az is kiderült ám, hogy a legtöbb problémámat anno én magam, magamnak gerjesztettem.
De a legjobb benne ez az időutazás érzés. Jönnek az osztálytársak, és az ember először csak néz, hogy hú, ez ráncos, az meghízott, és jajj, de öreg - aztán ahogy röhögcsélünk, és beszélgetünk, mintha valaki elhúzna egy vékony fátylat, és előjönnek a régi fintorok, grimaszok, és ott van az idős arc alatt a fiatal, és már nem is azt látom, aki most ül ott, hanem azt, aki régen volt. És kiderül, hogy a lány, aki anno átnézett felettem, annak nem velem volt baja, csak el volt foglalva a saját démonaival. és a fiú, aki nem is szólt hozzám, és azt hittem tiszta szívből utál, titokban szerelmes volt belém.
De ami a legfélelmetesebb, hogy a múlt, amit lezártam, nem is olyan volt, ahogyan én láttam, hanem egészen más, és ezek szerint én is tök másmilyen voltam. Mindent, ami szörnyű volt benne, azt én teremtettem magamnak és köze nem volt az igazsághoz. És olyan ijesztő arra gondolni, hogy talán a jelen is ilyen. Hogy talán most is sokkal többen szeretnek és gondolnak rám, mint ahogyan én azt gondolom. És jöttem haza ezzel a rajzzal, amit az egyik osztálytársnőm rajzolt nekem, és egyenesen Németországból hozta a vonaton, hogy örömet szerezzen vele, ráadásul és nem is egyedül sétáltam, mert hazakísért az egyik srác, akivel mi ketten maradtunk utolsónak, mert olyan jól eldumáltunk, (és akivel a gimi alatt soha) és arra gondoltam, hogy hát jé, lehetett volna ez így is kamaszkoromban. Hogy nem szenvedek, hanem mondjuk jól érzem magam a bőrömben.
És ez azért is jutott eszembe, mert kicsit most is szenvedek épp és nem érzem magam túl jól a bőrömben, aminek sok racionális oka nincs amúgy, csak úgy érzem, kicsit megrekedtem épp sok területen, és nem látom, hogy merre tudnék jól előre lépni, és persze az otthoni munka is eléggé bezár, kevés emberrel találkozom, ha mégis, akkor a munkával maradok le, nincs valahogy egyensúly az életemben.
Szóval csak az jutott eszembe, hogy mindjárt költözünk megint, és ha valaki még látni akar, és kicsit megölelgetni, és mégsem sikerült vele összefutnom az elmúlt két évben, az írjon ám, mert még itt vagyok. Egy kicsit.

Szóval átköltöztünk az új lakásba, és elkezdtünk belakni. Még nincs minden a helyén, és vannak még dobozok is, meg szerelnivaló cuccok is. De azért már elég kényelmes.

Szokjuk az új életünket. Mert hiába csak pár utcával odébb kerültünk, ez nagyon más környék. Az elegáns hatodik kerületi csendes árnyas utca után - ez most egy pezsgőbb hetedik kerületi napfényes rész. A lakás csendes, semmit sem hallok az utcai zajból - de azért amikor jövök hazafelé, akkor nagyon más. Rengeteg ember, rengeteg bolt, troli a ház előtt, és ami még furább, sokkal közelebb van a Liget is. Korábban azt hittem, hogy én aztán közel lakom hozzá - de most szó szerint csak átmegyek a zebrán, és már a zöldben vagyok. Ami jó.
Meg jó a lakásnak a fényes fele is, reggel 6-kor már csiklandozza a szemem a napsugár, és azért így könnyebb felkelni. De a lakás sötét fele meg sötétebb, mint gondoltam, ráadásul a körfolyosós a ház, kicsit fura, hogy ennyire közel vannak a szomszédok. Nem mintha amúgy látnánk őket, vagy hallanánk. Csendes ház ez, és valahogy a mi ablakunk alatt nem is jár el senki.
Kicsit olyan érzés amúgy itt lakni, mintha nyaralnánk, és most egy szállodai apartmant laknánk be. Kipakol az ember a szekrényekbe - de azért eltéveszti még, melyik a fürdőszoba ajtaja és melyik a konyháé. A konyha meg amúgy tényleg rémesen pici, ez is csak erősíti a szállodai fílinget. Viszont van külön ebédlő - és azért amikor együtt leül a család, és nem vetésforgóban eszünk, ahogy eddig, azért az mégiscsak klassz dolog. De hát ez is csak erősíti a mi itt most nyaralunk érzést.
Meg persze az is, hogy nem igyekszem túlságosan otthonossá tenni, hiszen tényleg csak pár hétig fogunk itt lakni, aztán jön a Balaton, jön Anglia, ez meg ki lesz adva. Akkor meg minek vegyek bele képeket, apró kis csetreszeket, amitől igazán otthonos az otthon. Jó ez így is most. Arra a kis időre.
Meg aztán vannak más megoldandó gondok is. Borsi hegedűcucca még mindig nem került elő. Az én művészettörténeti mindenes és nagyon fontos füzetem sem. A faliórát meg eltörtem, iszonyatosan zavar, hogy mindig a telómat kell sasolni, hogy tudjam hány óra van. Viszont végre előkerült a doboz, amibe a fehérneműimet pakolta a férjem, így már nem csak az az öt bugyim van, amit külön bőröndbe raktam. Az élet apró örömei, na. (És még ott van 3-4 doboz, teli meglepetéssel.)
De nem hajtom magam ezekkel, és nem idegesít a látványuk. Majd szép lassan az is megoldódik. Inkább örülök annak, hogy sikerült cseppet lenyugodni is végre - az utolsó pár hét zaklatott volt. Minden nagyon gyorsan ment, a pakolás, a csomagolás, az átadás, a hivatalokba járkálás, hogy minden óra át legyen írva, leadva, kifizetve. Papírmunkák hada. De nem panaszkodom, mert minden nagyon flottul ment, ahogyan meg volt tervezve és ahogyan akartuk, de tagadhatatlanul sok munka volt.
Persze, és ezt már sokszor leírtam, mindig a gyerekek a vesztesek. De most igazából Bendén figyeltük meg, hogy megviselte a költözés. A tudat, hogy eladjuk a régi lakást, és soha-soha nem megyünk vissza. És ehhez hozzájárult, hogy ugyebár az ovinak is mindjárt vége, és oda se mehet majd vissza. És valamiért most a sulitól is elkezdett szorongani és tiltakozni ellene, aminek mivel Angliában kezdi majd, semmi alapja nincs, de nyilván az oviban a többi gyerek halálra ijesztette valamivel. Szóval vele most nehezebb volt. Nem csak az ujjait kezdte rágcsálni (tipikus szorongásos tünet) de egyre agresszívebb, vadabb is lett itthon és az oviban is. Som hiszti, kiabálás, ellenállás mindennel szemben. Balhé napi szinten. Nyilván ezzel akarta felhívni magára a figyelmet.
Hála a jó égnek, úgy tűnik szerencsére ebből most már kifelé jövünk - és azzal nyugtatom magam, hogy a stresszforrások egy részét amúgy se tudtam volna megakadályozni: az ovinak akkor is vége, ha nem akarja és a régi lakás eladását is már régóta terveztük,és ez a mostani tényleg jobb. A stressz nagy része pedig azt hiszem nem magából a változásból jött, hanem abból, hogy mi, a szülei is ingerültebbek, fáradtabbak lettünk és nekünk is kevesebb türelmünk és időnk volt vele foglalkozni. Ami meg sajnos ilyen, ha van egy költözés.
Közben a helyzetet súlyosbította, (vagy utólag úgy látom könnyítette) hogy elmentünk egy hétre Angliába (egyszerre pakoltam a dobozokba, és a bőröndbe, válogatva, mit viszek ide, mit oda, mit tartunk majd a balatoni házunkban). De aztán amennyire utáltam a dupla pakolást, annyira örültem annak, hogy kiszakadhatunk a itteni költözéses stresszből.
Mert Anglia jó volt. Szokás szerint nyugis. Jó volt megnézni, hogy férünk majd el az új házunkban, kicsit kipróbálni, milyen lesz az ottani életünk szeptembertől. Döbbenetes amúgy mindig számomra, hogy milyen könnyen és gyorsan bele tud csúszni az ember a megszokott helyi rutinba. Egyszerűen abban, hogy odaköltözünk már semmilyen extra stresszfaktor nincs. Ismerős boltok,ismerős házak, ismerős időjárás, ismerős ízek, illatok. A lányaim úgy vetették magukat a jól ismert angol kajákra, hogy csak úgy kacagtam. Az ismerőseim többsége fikázza az angol konyhát - az én gyerekeimnek ez a gyerekkor megszokott és otthonos íze. (How I missed English food... írta a lányom az instára)
Na, nem mondom, hogy amikor majd élesben megy, akkor minden fenékig méznyalás lesz. Mert az tuti, hogy nehéz itt hagyni a megszokott magyar életünk, Olyan jó például, hogy Bendének is megvan ugyanaz a jó kis ovis közösség, barátokkal, jó fej szülőkkel, szülinapi bulikkal és játszótéri véletlen találkozásokkal, mint ami anno a lányoknak volt. Királyság. Az is szuper, hogy a lányoknak ezer barátjuk lett itthon, akikkel már eljárkálnak moziba, fagyizni, akik feljárnak, akikhez fel lehet ugrani. Ezek iszonyatosan fontos dolgok. És nyilván egyfelől maradni fognak (más a világ már ahhoz képest is, mint amikor hat éve először útra keltünk) de sok minden elvész - de mivel Bíbor most nyolcadikos, ezek amúgy is kopnának, változnának, elvesznének, akkor is, ha nem költöznénk Angliába vissza.
Szóval a dolgok változnak, ami nem baj persze, de néha fáj, néha nosztalgikus - de azért általában izgalmas. Remélem, hogy a stressz nagyobbik részét magunk mögött hagytuk. Optimista vagyok, bérletet is vettem most a fitnessbe, ahová ismét járni kezdtem. Hátha újra lesz időm, és kiszámíthatóbb lesz az életem egy kis időre. De persze az életben efféle dolgokra soha nincs biztosíték. De addig is itt a Liget. Legalább sétálhatunk nagyokat, míg magunk mögött nem hagyjuk az egészet.

Hebrencs csaj vagyok. Felborítok, eltörök, leejtek dolgokat. És ez nem túl szerencsés tulajdonság, ha az ember milliós műtárgyakat vesz a kezébe.

Tavaly elvégeztem a festménybecsüs kurzust - és bár nagyon élveztem, a csoportunk meg egyenesen fantasztikus volt, azért néha bizony úgy éreztem, hogy kevés ez nekem. Mert ugyanazt hallgatom újra és újra, amit már művészettörténet szakon is megtanultam. Persze azt nem mondanám, hogy unatkoztam, mert jó előadóink voltak és mindig hallottam új dolgokat is, és nem mondom, hogy nem jön jól néha az ismétlés - de azért mégiscsak bennem volt az érzés, hogy az elmélet... uncsi dolog. És ami igazán jó, az a gyakorlat.
Így amikor idén elgondolkodtam rajta, hogy mit is tanuljak (mert persze tanulni kell valamit, vagy legalábbis kimozdulni, mert az otthoni munka eléggé elsorvasztja az ember szociális kapcsolatait) szóval akkor azt találtam ki, hogy legyen a műtárgybecsüs óra, de csak a gyakorlat. Hagyjuk az unalmas elméletet, azt majd megtanulom, vagy már tudom is, a lényeg meg úgyis csak az, hogy fogdossuk a tárgyakat, nézegessük, forgassuk és tanuljunk.
Így utólag bevallom, sok sebből vérzett ez az elgondolás. Az első rögtön az, hogy olyasvalamit kellett volna választanom, ami egy kicsit univerzális, nem csak Magyarországon jó. Mert hiába vagyok én most okleveles festménybecsüs (és erről angolul is papírom van) ez a tudás azért eléggé Magyarország központú, Angliában mondjuk már semmit nem ér, az ottani árakról, kismesterekről elenyésző a tudásom.
A helyzet ugyanez a műtárgyak tekintetében is. Teljesen más a műkincsállomány itthon, mint Angliában. Amit mi állandóan nézünk forgatunk, az kinn vagy nincs, vagy nem is olyan értékes. (Elsősorban a Zsolnay porcelánokra gondolok.) Így utólag azt mondom, sokkal okosabb lett volna, ha ékszerbecsüsnek tanulok. Az arany az mindenütt arany, az ezüst mindenütt ezüst. Persze tudom, ott is vannak mesterek, műhelyek, másságok - de azért lenne egy olyan szakmám, ami talán kinn is érne valamit. (Mondjuk ez nem biztos, de annál biztosan többet, mint ami most van.)
Másfelől igaz, hogy a festmények világa ismerős volt nekem, hiszen öt éven át az egyetemen csak építészetet és festészetet tanul az ember. De még érintőlegesen is csak alig volt szó ötvösségről, ikonokról, de üvegekről vagy porcelánokról tényleg semmi. Így hát hiába ültem én be nagy arccal a gyakorlatra, hogy menni fog ez nekem... hát nem megy. Persze olvastam, tanultam azóta sokat - de azért az az elméleti rész igenis hiányzik, amikor odaülök és ez bizony egyre jobban zavar.
De azért annak örülök, hogy ott vagyok. És az is tény, hogy idén kicsit több lett a munka, több lett a költözés, a lakásvásárlások miatti mizéria, szóval nem biztos, hogy végig tudtam volna csinálni egy teljes kurzust teljes erőbedobással, amihez azért a heti két délután mellett hozzátartozik bizony a rendszeres múzeumlátogatás, olvasás, tanulás, tételkidolgozás. Ha erre gondolok, akkor nem bánom, hogy ez most kimarad. Pláne azért, mert a cseresznye a torta tetején azért megvan: a kézbe fogható műtárgyak. És valljuk be, ez mégiscsak a legjobb az egész szakmában.
Ráadásul micsoda tárgyak! Az első alkalommal elénk rakott a tanár vagy 20 vázát, nézzük meg, mit gondolunk mennyit ér, mit látunk rajta, mit tudunk elmondani. Azért amikor kiderült, hogy a lazán ide-oda rakosgatott vázácska olyan másfél milliót ér, kicsit leizzadtam. Persze azonnal megkérdeztük, mi van, ha elejtjük, de van biztosítás és ami még ennél is fontosabb: a kurzus sok-sok éves történetében nem volt még olyan, hogy valaki igazán nagy kárt okozott volna. És ami a fontos: ezek a tárgyak ennyit érnek és igenis hozzá kell szoknunk, hogy félelem és kézremegés nélkül felvegyük, megforgassuk őket, mert muszáj.
Persze én hoztam a dinka formám, és volt olyan, hogy nagy koccanással egymáshoz ütöttem két drága Zsolnay vázát, és azt hittem, hogy sikerült eltörnöm is, de szerencsére nem. És olyan is volt, hogy egy széles peremű üveg kínálótálat sikerült felborítanom, ami viszont biztosan tört volna, ha a mellettem ülő csaj nem kapja el.
Bevallom, az első pár bénázás után változtatnom kellett a mozdulataimon. Nem mondom, hogy tökéletes vagyok, de tény, hogy sokkal-sokkal óvatosabban, meggondoltabban mozgok, jobban kiszámolom mi, mekkora, hová teszem, hogyan mozgatom. Nem csak úgy nekiesek, hogy lássuk, aztán jöhet a másik, igenis figyelek arra, hogy a kezem mit csinál, nehogy véletlenül is leverjek valamit. Mert azért biztosítás ide vagy oda - egy kétszáz éves műtárgy ne miattam menjen már tönkre. A szívem szakadna.
És igenis imádom. A Zsolnay vázák fényét, a porcelán nippek finomságát, az üvegtárgyak szépséges formáját. Azt, hogy minden egyes tárgynak története, aurája van. Látom, hogyan használták generációk, a szeretetet amivel megőrizték, amivel kézbe vették. És igen, persze azért sokat tanultam is róluk. Lehetetlen lett volna megúszni ezt - és nem is akartam. Drága férjem morgása ellenére azért áradtak be a lakásba az új könyvek, és én azért igyekeztem minden alkalmat kihasználni a tanulásra bárhol jártunk.
Sikerült rájönnöm, hogy ezt imádom. Igenis ez olyasmi, amivel szívesen foglalkoznék. De azt is látom, hogy hát... sok-sok évnyi tanulás van még előttem, és nem tudom, hogy akarom-e ezt annyira. De azt sem, hogy Angliában erre milyen lehetőségeim lennének. Mert az persze szuper, hogy menjek el a Sotherby képzésére, sok-sok millióért, vagy a Courtland Institute kurzusaira. De ez nagyjából térben és anyagilag is olyan messze van Coventrytől, mintha Karakószörcsögről álmodoznék róla. Legalábbis most így érzem.
Ráadásul azt látom, hogy ez még itt Pesten sem lenne könnyű. Mert a művtöri diplomamunkámat még mindig nem írtam meg (lúzer vagyok) és nem biztos, hogy minimálbérért szeretnék gyakornokoskodni egy aukciósháznál, így 40 éves koromban. Könnyű út nincs, az már látszik - sok munka, tanulás, szívás és sok év. Nem mondom, hogy a hajó végleg elment, mert én abban hiszek, hogy az ember nyugdíjasként is kezdhet új dolgokba, de most nem látom, hogy erre kéne mennem.
Ami viszont a képen látható vázát illeti, na az egy szép Zsolnay váza, ami amúgy 200 ezer forintot érne, ha tökéletes lenne - de már amikor kézbe kaptuk sem volt az. Letörött a füle, és épp akkor jött vissza a restaurátortól, és amikor egy csoporttársam megemelte, a kezében maradt ez a korábban már visszaragasztott fül. Szóval nem teljesen a mi hibánk, hogy tönkrement - attól még nem kis ijedtséget okozott. De meg lehet csinálni, bár az értékén csökkent, hogy hibás, javított termék. De attól még olyan szép, hogy a felét így is megadják érte valószínűleg. A májusi árverésen majd kiderül. Én ott leszek.

Mondjuk gondolom minket ismerve ezen senki nem lepődik már meg. De most azért egy kicsit még magunkhoz képest is megnehezítettük a dolgunkat.

Ez a lakáseladás amúgy megvisel egy kicsit lelkileg. Végül is mégiscsak húsz éve meg volt ez a kis kuckónk, ide születtek a gyerekeim, itt cseperedtek a lányok, és szerettem itt lakni, itt élni. A mai napig beleborzongok, amikor feljövök a Hősök terei metrómegállónál, és látom az angyalt és érzem, hogy én nagyon-nagyon szerencsés vagyok, amiért ilyen szép helyen lakhatok.
De most dobozolni kell, és bár nem először, az biztos, hogy itt utoljára, mert hát eladjuk és kész, többé ide nem jövünk vissza. És persze egyfelől ez már megkönnyebbülés, mert a lakás úgy érzem, kezd szétesni alattunk. Ropogó parketta, lerobbanó kazán, csöpögő csap - és nem azért nem javíttatom meg, mert igénytelen vagyok, vagy épp sumákolok, hanem mert az új tulaj azzal fogja kezdeni, hogy csontig szétveri az egészet, akkor meg kár ezekre már egy fillért is költeni. Ehelyett próbálok elvinni, eladni mindent, amit még lehet, mert tényleg nem fog semmi itt maradni, ami mégis, az megy a sittes konténerbe. De például fogalmam sincsen, hogy az alig 6 éves nagyon szép galériánkkal mi legyen? Vesznek-e ilyet valahol? Legalább tűzifának, ha mást nem, mégiscsak jó lenne eladni.
Szóval dobozolás, háromfelé. Költözés, először át az új lakásba hat hétre, akkor kezdődik a nyári szünet, tehát le a Balcsira, onnan pedig már Angliába megyünk.
Mert igen, visszamegyünk.
És bevallom, most először azt érzem, hogy már nagyon-nagyon várom, mert az azt fogja jelenteni, hogy akkor végre már túl vagyok azon az őrületen, ami úgy számolom októberig kísérni fog minket. Talán akkorra már minden doboztól megszabadulok.
Arra jöttem amúgy rá, hogy ami a legnagyobb különbség a kinti és itteni életünk között, hogy itthon lustábbak. Ahhoz képest, hogy Angliában állandóan jöttünk, mentünk, itt mindenki elfárad péntek estére, és alig várjuk, hogy végre ülhessünk a seggünkön egy kicsit és lazíthassunk. Ami persze amúgy csak illúzió, mert az itthoni punnyadás nem pihentet, de valahogy hiába Budapest ezer csodája, valahogy mégis otthon ülősebbek lettünk. Angliában úgy gondoltam mindig, hogy itthon majd milyen jó lesz, sokkal intenzívebb társaság életem lesz - de ez illúzió volt. Hiába van olyan barátnőm, aki két utcával odébb lakik, és amikor külön földrészen éltünk, heroikus küzdelmeket vívtunk, hogy egyszerre jöjjünk haza, hogy találkozhassunk egy kávéra - most ha havonta-kéthavonta összeülünk egy reggelire, akkor sokat mondok. Ő is hajszolt, sokat dolgozik, én is. De van olyan barátnőm is, akit ugyan szeretek-imádok, de mióta hazajöttünk (majdnem két éve!!!) nem sikerült egy találkozót megszerveznünk. Valahogy úgy érzem, hogy amikor félévente hazarepültem Angliából, és arra a 2-3 napra tucatnyi találkozót szerveztem, többször tudtam összefutni azokkal, akiket szeretek.
Persze a gyerekeknél ez másként van. Valahogy mostanra minden összejött nekik. Barátok, barátnők, mozik, szülinapi bulik, közös fagyizások, soppingolások, játszóházak. Az a társasági élet, mi az első évben még alig-alig akadt, mostanra teljes gőzzel robog gyerekszinten legalább. Persze legyünk őszinték, akár elviszem őket Angliába, akár nem, ez változni fog: Bíbor nyolcadikos, Bende nagycsoportos - ők mindenképp új intézménybe kerülnek. Borsi pedig, aki amúgy jól érzi magát, egyre többször mondogatja azt is, hogy teher neki a magyar suli, nem szereti és szívesebben lenne magántanuló, mert akkor többet tudna tanulni is, nem kellene felesleges dolgokkal töltenie az időt. Igaz, neki tényleg még mindig gondjai vannak az angoltanárával (bár mióta a férjem bement, már nem csupa egyeseket kap, hanem stabil négyes lett) és gondja van a tornatanárával is (nem csak neki, sok más gyereknek is.) Mondjuk Borsinál az tett be igazán, amikor a suli kitalálta, hogy hetente járjanak úszni, ami jó dolog, támogatjuk is - de nem nulladik, hanem mínusz egyedik (!) órában lett volna, konkrétan a gyerekre reggel fél 7-re kellett volna az uszodához érnie. Tudom, hogy profi úszók így csinálják, és ebben nincs rossz - kivéve, hogy Borsit ez annyira megviselte, hogy többször haza kellett küldeni az iskolából olyan migrénje lett. Végül ez alól felmentettük (amúgy ebben teljesen normálisan partner volt a suli, hihetetlen kedves, normális igazgató van itt), és voilá, a migrének eltűntek.
Az iskola amúgy teher. Akárhogy is szépítem, és látom, hogy próbál a suli mindent megtenni, óriási az anyag, rosszak a könyvek, fáradtak a tanárok. Nincs megcsinálhatatlanul sok lecke, nincs túlzott elvárás - de nincs élvezet sem. Legalábbis az a fajta, ami Angliában olyan örömöt okozott az összes gyerekemnek (még az akkor négy évesnek is!) az nincs. Remélem, hogy ezt még azért kinn visszakapják.
Meg hát a kert. Bevallom, azt nagyon-nagyon várom már. Arról álmodoztam eddig, hogy bár a ház picike, de hozzá tudunk építeni egy télikertet. Talált is a férjem egy céget, akik azt ígérték, hogy kétezer fonttól csinálnak ilyesmit. Be is lelkesedtünk, nézegettem a Pinteresten hogyan is tudnám berendezni, mindent fehérrel, hogy ússzon a fényben. Aztán megjött az árajánlat - és 16 ezer fontért csinálnának effélét mihozzánk... hát ami fényévekkel van a kétezertől és a mi anyagi lehetőségeinktől éppen.
De a kert attól még kert lesz, és azért nem mondtam le arról, hogy állatokkal töltsem meg a házat, kutyát, macskát, madarakat, halakat álmodok a pici ház minden sarkába. De közben most még ezzel a kicsi teknőssel is csak gond van: olyan kérdések is idegesítenek, mint hogy lehet-e repülőn teknőst vinni. Csipje már van, meg dobozkája is, és tudom, hogy kell állatorvosi igazolás is, hogy egészséges, de mindezekkel a zsebemben, vajon felvihetem magammal a gépre? Isztambulban a reptéren láttam egy kedves párt egy pici kalitkával és két hullámos papagájjal, de azért az mégiscsak Ázsia volt. Lehet, hogy ott mások a szabályok.
És hogy hol fogunk elférni? Sejtelmem sincsen, hová tesszük majd Bende brutális Lego gyűjteményét és a favonatokat, amik nélkül élni sem tud. Hol lesznek a könyvek, a ruhák, a karácsonyfa, a húsvéti díszek... és egyáltalán hol fogunk mind az öten elférni.
És amikor ilyesmin jár az agyam, akkor azért szorongok. De nem sokat, mert ha nem akarom, hogy a fejemre nőjjön a félelem, akkor sorba kell állítani őket. Most azért szorongok, rendben aláírjuk-e a szerződést a lakásért, időben megkapjuk-e a kulcsot, hogy át tudjunk költözni, találok-e jó költöztetőt, be tudok-e mindent dobozolni (visszatérő rémálmom újra, hogy pakolok, pakolok, és már indulni kell, de a lakás tele van), jó lesz-e az új lakásban, aztán hogy a balatoni házba vajon költözött-e be egér a télen, és okozott-e kárt (ér-e valamit az elektromos egér-riasztó?), és csak aztán jön az angol szorongás.
Amikor azt kérdik az emberek, hogy Anglia miatt félek-e, azt tudom csak mondani, hogy nem. Nem csak azért, mert én már oda is hazamegyek, hanem mert nem lehet minden miatt egyszerre rettegni, mert akkor szétrobban a fejem, pánikrohamot kapok és mozdulni sem merek majd. Egyszerűen nem lehet MINDEN miatt egyszerre aggódni. Mindent csak szépen, lassan, egymás után. És akkor tudom, hogy előbb-utóbb túl leszek rajta. (És akkor majd aggódom a könyvírás miatt, a művészettörténet szakdoga miatt, a spanyoltanulás miatt, hiszen vissza akarunk majd oda is menni... és a listát tudnám folytatni.) Szóval... mondom én, lépésben. Így is sok ez.

Vége, fellélegezhetünk. Meg van az új lakásunk. Legalábbis az ajánlatot elfogadták, és megyünk nemsokára szerződni is. De azért az út, ami elvezetett idáig, egyáltalán nem volt sétagalopp.

Aki ismer minket régebben tudja, hogy jó ideje szerettük volna eladni a lakásunkat, mert nincs lift, mert sötét, mert rossz beosztású és főleg mert kicsi ennyi embernek. Nem is négyzetméterben, inkább elrendezésileg. De nem lehetett, mert apámé volt a fele, és ő nem akarta eladni. Mert szerinte ez egy szuper lakás - mert jó helyen van, csendes házban, alacsony a fenntartási díja és különben is már megvan, örüljünk neki.
Éveken át vitáztam vele erről, hiába - míg végül tavaly egyszer csak elszálltak a fenntartásai, és azt mondta, legyen. Csináljunk, amit akarunk. És mi eladtuk, méghozzá elég jól. Ráadásul egy olyan vevőnek, akinek nem volt gondja azzal, hogy benne maradunk majdnem a tanév végéig, tehát a gyerekeknek nem kellett új intézménybe menni, ami nekem fontos volt. De hát arra senki nem számított, hogy az pénz, amit fél éve kaptunk érte mostanra már nem ér annyit, mert időközben óriási növekedésnek indultak az ingatlanárak. Fél éve, amikor ránéztünk az ingatlanos oldalakra azt láttuk, hogy nincs gond, pillanatok alatt veszünk majd egy másikat.
Persze tudom, ez már most is illúzió volt. A hirdetések hazudnak, az ingatlanosok meg pláne, és sok a kamu hirdetés, amit ha felhív valaki azt mondják, hogy "jajj, épp most vitték el, de adja meg kedveském a számát és az emilcímét, keresek valami hasonlót."  Ezt onnan tudom biztosan, hogy így van, mert az elmúlt egy hónapban sok ilyenbe futottam bele, ráadásul sok tulajdonossal is beszéltem, aki közölte, hogy a töke tele van, mert rég elkelt a lakás, az ingatlan iroda mégse veszi le a hirdetést. Akkoriban felületesen rápillantva az oldalra az se tűnt fel, hogy a mi keresési paramétereinknek megfelelő lakásból ugyan mondjuk 500 van fenn - de sok lakás akár 8-10 különböző irodánál is meg van hirdetve. Az olyan apróságokról nem is beszélve, hogy a "csendes mellékutcára néző" ingatlan az tuti egy négysávos gyorsforgalmi útra néz, a "népszerű környéken" azt jelenti, hogy az ablakok folyamatosan remegnek, akkora a beszűrődő zaj, a "fiatalos" a lift nélküli negyedik emeleti kódneve a "csendes" meg azt jelenti, sötét.
Szóval eredetileg optimisták voltunk, és azt gondoltuk van itt lakás, megy majd ez könnyedén.
De persze az is gond volt, hogy igazából nem nagyon tudtuk mi mit akarunk, és mi a fontos számunkra igazán. Magunknak keresünk? Kiadásra keresünk? Akarunk-e felújítani? Jó-e a lift nélküli? Csupa kérdés, és szempont amit az "ideális" ingatlannak mind tudni kellett volna - de olyan nem volt. Sőt.
És valahogy úgy tűnt, hogy a tucatnyi ingatlanos, aki napi szinten küldi az ajánlatait, meg hívogat, hogy megvan a tökéletes lakás számunkra, mintha nem is értené, hogy mit beszélünk.
Hiába mondtam, hogy forgalmas úton nem akarok, komolyan megtörtént, hogy negyedórán át győzködött egy pali, hogy a Thököly úton lévő háromszobás első emeleti jó lesz nekem, ha megnézem, beleszeretek. És hiába mondtam, hogy nem akarok ott lakást venni, nem akarta megérteni. És hogy a körúton sem akarok lakást venni. Az Üllői út pedig szóba sem jön. Higgyem el, hogy az 56 nm is tökéletes lesz, és hogy a negyedikre való napi lépcsőzés egyáltalán nem olyan nagy ár azért a kis gyöngyszemért, amit majd fenn találok.
De volt olyan ingatlanos is, aki közölte, hogy ugyan már, amit én akarok az egy héten belül meglesz, rengeteg ilyen lakásuk van - majd egy hét után sértődötten hívott fel, hogy 17 (!) ingatlant küldött már el nekem, talán gondolkodjak el azon, hogy velem van a baj, ha egyik sem felel meg számomra.
Bár talán a kedvenc ingatlanosom mégis az volt, aki megkérdezte mit is akarok, majd mikor elmondtam a kívánságaimat, csak annyit válaszolt: sok szerencsét és többé nem jelentkezett. (Őt egyébként ismerős ajánlotta, mint szuper szakembert.) Hozzáteszem: az ismerőseim sopánkodása, hogy amit én akarok az lehetetlen, pláne ennyiért, az nem segít egy kicsit sem. Sőt.
A pénz az nyilván nagy korlát. De valahogy egyik ingatlanos sem akarta megérteni, hogy ha azt mondom, hogy 25 milliónk van rá - akkor nem megyek el megnézni egy 30 milliós ingatlant. "De hát annyit simán le lehet alkudni!" - győzködött a nő, én meg mondtam, hogy szerintem meg ne raboljuk egymás idejét ezzel a hülyeséggel. Mert nem, ennyit nem lehet lealkudni.
Amúgy sem igazán alkudozós most az ingatlanpiac, ezt látom. Az esetek többségében nem hogy 10%-ot, de még inkább 5-6%-ot sem hagynak a tulajok lealkudni, (próbálkoztunk vele) de beleestünk olyanba is, hogy tényleg felfelé ment a licit, és mi lemaradtunk benne, mert nem tudtunk még följebb menni.
Közben persze főállásban ment az ingatlankeresés, és isten bizony, időrabló munka, a drága szerkesztőim meg nyilván joggal kérdezték, és a munkákat mikor adom már le. De képtelen voltam dolgozni, mert egyre nagyobb pánikba kerültem, úgy érezve, hogy ezt a helyzetet azonnal meg kell oldanom. Egész nap nézegettem a hirdetéseket, telefonálgattam és szerveztem a megnézéseket. Utóbbi pedig lelombozó élmkény volt. az esetek többségében.
Először is az tűnt fel, hogy milyen bűn ronda, lelakott lakásokban képesek lakni emberek. Sok helyen 30 éve még festés sem volt, ahol a falakon ujjnyi repedések vannak, és nem ritkaság, hogy sokgyerekes családok ötven éve úgy laknak egy lakásban, hogy abban nincs konyhabútor, csak egy mosogató és mellette minden más zsákokban!
Olyan lakásokban is jártunk, ahol olyan szobák voltak, amiben csak szemét volt. Zsákokban, szépen sorba rakva. És nem költöztek éppen - ott laktak.
A pirossal leplombált vízmelegítőről nem is beszélve, amit persze ők nem említettek, csak amikor rákérdezett a gázszerelő ismerősünk, akkor árulták el, hogy hát mondták, hogy jön belőle a szén-monoxid, de ők nem éreznek semmit, különben is kipucoltatták, jó az, hát ők használják.
És jöttek a szürreális élmények - lakások, ahol csak a négyzetméterek fele használható - a felét konkrétan egy óriási folyosó veszi el, ami beépíthetetlen, használhatatlan. Vagy az a lakás, ahol a belső ajtók egy részét lefóliázták, nehogy huzatos legyen. (Benn a lakáson belül!) De a legszebb az volt, ahol konkrétan alsógatyák lógtak egy falon, szépen vállfára téve, a plafonig beterítve a falat. Szép fehér, minta nélküli boxerek és atléták felváltva. Sok helyről menekültünk, volt ahonnan rögtön haza, hogy levehessem a ruhám és lezuhanyozhassak, olyan bűz áradt a lakásból, hogy belém is átszállt. (A cigifüst rettenetes)
A legnehezebb azt hiszem az volt, hogy a kezdeti hezitálás után eldöntöttük, nem veszünk fel hitelt. Annyit szánunk a lakásra, amennyi van. Mert egy hitel éppen elég (az angol házra), nem jó kétfelé tartozni. Azért is, mert néztünk drágább lakásokat is végül, és azt láttuk, azok sem jobbak igazán. Akkor meg minek.
Ami igazán furcsa volt, hogy a VI-VII kerület mennyire brutál drága lett az elmúlt időszakban. Apró kis garzonok ára felment a csillagos égig, mert persze azokat jó pénzért lehet kiadni.
Ennek ellenére soha nem láttam reménytelennek a helyzetet, és csak egyszer borultam ki nagyon, amikor találtunk egy nagyon helyes kis budai lakást, jó áron, szépen felujítva - igaz lift nélkül és nem tökéletes elrendezésűt, de egész jót és azonnal költözhetőt, és meg is beszéltük a tulajjal, hogy megvesszük, de aztán ő mégis másnak adta a rövid kis felfelé licitálás után. Akkor tényleg kibuktam, de nem is azért, mert az lett volna álmaim ingatlanja, hanem inkább mert már nagyon szerettem volna, ha vége van az ennek az iszonyú időrabló, idegrendszer feszítő helyzetnek.
Mert hát nekünk a szerződésünk értelmében április 30-ig innen ki kellene költözni. És az óra ketyeg.
Na, akkor mondta a férjem, hogy elég. Ebbe nem kell belerokkanni, mert ha minden kötél szakad, akkor kiköltözünk vidékre az anyósomhoz, ami nem tökéletes egy csomó szempontból, de híd alá nem kell menni. És ugyan a gyerekeknek korábban kell kelniük, ha hat hétig Gyálon lakunk és a költözés is nehezebb lesz így, de ennél rosszabb is történt már családokkal.
De nem kell se elsietni a dolgokat, se félmegoldásokba beleugrani, de főleg nem kell rágörcsölni.
És amikor végre nem problémaként nézni a helyzetre, akkor persze kiderült, hogy több olyan lakás is van, ami jó, és bár egyik sem tökéletes, de a 10 pontból, amit szeretnénk kettő is van, ami 8-at is tud. És az már azért elég jó. Az ára meg mindkettőnek ugyanannyi. És pénteken ajánlatot is tettünk az egyikre, és elfogadták. Szóval kezdődhet a dobozolás. Újra. Mert költözünk. Van, aki még meglepődik ezen?