Három gyerekkel irány Magyarország!

A helyzet az, hogy nagyon szép, filmszerű adventet terveztem a fejemben a családnak. Színházzal, karácsonyi vásárral, kézműveskedéssel, sok közös játékkal. Aztán közbe jött a valóság.

Évek óta a december az év legzűrösebb hónapja munka szempontjából - és én ezt minden évben jól elfelejtem. Mert az úgy van, hogy kb minden hónapban ugyanannyit dolgozom, de mostanában egyre többet, így ez a december már eleve sűrűnek ígérkezett, de aztán arra is rá kellett jönnöm, (ami szintén minden évben meglep), hogy az adott munkamennyiséget voltaképp dec 20-ig le kellene adni, mert karácsonykor, meg két ünnep között már senki sem akar dolgozni, ami jogos, mert én sem. És persze a január első hetében se kéne már dolgozni. Az utolsó pillanatban ráadásul még plusz munkák is beestek, ami jó, mert pénz abból lesz (majd) most viszont inkább olyan volt, mint amikor a fuldoklóra rátesznek még pár ólomsúlyt és azt mondják neki, repülj. Ehhez hozzájött még a szokásos becsüstanfolyami órák száma - és egy vizsga, a világ legrémesebb tárgyából, aminek a neve "kereskedelmi ismeretek", és amiben olyan halálosan izgalmas témakörök voltak, mint a bolt nyitásához szükséges jogszabályok ismerete, vagy a munkaszerződés elemei, amik pontosan olyan unalmasak, mint ahogyan az első pillantásra tűnik, megspékelve egy rémesen rossz tanárral, aki ráadásul meg is sértődött azon, hogy nem figyel az osztály, és a fele be se jár, és ez a sértődés a vizsgán is megmaradt, amikor látta, hogy néhányan puskázni, vagy beszélni próbálnak.
Mondjuk ami jó - hogy a jegy nem számít, elég átmenni, persze azért annak örülök, hogy a zálogismereti vizsgán, ami ezelőtt volt ötöst kaptam. Mert hát mégis. Ebből ugyan nem számítok az ötösre, de azért szerintem egész jól sikerült a vizsga, ami ahhoz képest, hogy milyen iszonyatosan limitált időm volt rá, kisebbfajta csoda.
Szerencsére ezzel a vizsgával letudtam a nemszeretem tárgyakat és elkezdődött a festészeti technikák óra, ahol első körben a temperáról és az akvarellről tanultunk, és nem csak képen nézegettük, hogy ez milyen, de ki is próbáltuk ezeket. Ami persze nem akkora nagy kunszt, mert mindkettő van itthon és próbáltam már, de azért mégiscsak jó érzés ilyesmivel pepecselni.
Mint ahogyan az is jó, hogy a csoportban nagyon jó fej emberek vannak, és gyakran beülünk óra után kávézni, vagy legalább egy forralt bort meginni a múzeum előtti téren és kicsit csacsogni. Ennél már csak az jobb, hogy az elmúlt pár hónapban sikerült nagyon régi barátommal összefutnom, és rájöttem, hogy nekem nagyon jó fej ismerőseim vannak, akikkel öröm találkozni. Mindegyiknek izgalmas munkája van, szikrázó karrierje, okosak, viccesek és szórakoztatóak. És hogy pont ez az, ami annyira nagyon hiányzott Angliában. Nem mintha ott ne lettek volna okos, vidám és jó fej barátnőim - de azokkal nagyrészt ugyanazt az életet éltük ott kinn, és főleg Angliáról, meg a gyerekekről beszélgettünk. Itt meg művészetről, könyvekről, színházi előadásokról hallok, könyvekről amiket írnak, kiállításokról, amiket rendeznek és csak kapkodom a fejem a sok izgalmas élményüket hallva. És kicsit irigykedek is, de közben meg inspirálnak is, hogy talán mégse lehetetlen, hogy egyszer végre én is befejezzem a könyvem.
Persze erre most megint nincs esély - ugyan minden nap írok, írok írok, de nem a könyv formálódik. Heti 5-7 cikket kell leadnom, és ha nem a gép előtt ülök, akkor fejben fogalmazom ezeket, szóval az adventi hangulatban nem sikerül igazán elmerülnöm. (Még úgy sem, hogy karácsonyi cikkeket is írok.)
Igazából ebbe a zsúfolt decemberbe, amikor két havi munkát kell három hét alatt elvégezni, maga a karácsonyi készülődés már nem is fér bele. Persze próbálkozunk, nem mondom, hogy nem - a lakás már tele van díszekkel (bár még nincs készen) és kisült pár süti is (ami el is fogyott persze) bontogatjuk az adventi naptárokat minden reggel, és van már egy csomó ajándék is a szekrény tetején. De valahogy lélekben még mindig messze járok, nem tudok lelassítani és megérkezni a gyerekekhez és ezt onnan látom leginkább, hogy kifejezetten nehéz most eljutni oda vasárnap esténként, hogy mind leüljünk és meggyújtsuk a gyertyát és a karácsonyról, meg az adventi dolgokról beszélgessünk. Rohannék onnan is befejezni a félbehagyott dolgokat, és szívem szerint későbbre vagy inkább másnapra hagynám ezt is, remélve, hogy akkor összeszedettebb leszek, de persze ilyet nem lehet csinálni. Le kell ülni, és ott kell lenni - és voltaképp ez a kényszer nem is rossz, hiszen én is ezt akarom, csak mindig úgy érzem, hogy jobb lenne akkor, ha már minden cikk le van adva, ha már minden süti készen van, ha már csillog a lakás, és nem kell a hiányzó ajándékokon törni a fejem.
Közben meg most épp iszonyat erővel lökött szíven épp az angliai honvágy is, a tény, hogy ott bezzeg szombatonként nem kellett iskolába vinni a gyerekeket (bakker, ez akkora marhaság!!!!) és elképesztő módon hiányzik a megszokott heti kastély-látogatási programunk, tisztára hozzá lehet szokni ahhoz, hogy folyamatosan új dolgokat fedezünk fel, és az, hogy ott nem volt nagy kihívás parkba mennünk megfuttatni a gyerekeket. Megérkezett végre a Downton Abbey DVD-m is, ami ezt a honvágyat csak erősítette, a gyönyörű angol akcentus, amit a szereplők beszélnek, és a háttérben azok a nagy kastélyok, parkok, terek - amikben azért Budapest nagyon is szűkölködik. Közben persze azt is egyre biztosabban tudom, hogy nem szeretnék örökre Angliában élni, de azért a hektikusabb napokon, amikor nulladik óra van, és szombati iskolával szenvedünk, vagy százezreket fizetünk ki az autó honosítására, és hivatalokban állunk sorba, akkor nagyon is vágyom arra a megszokott kis nyugalmas életünkre, amit ott éltünk. (Igen, ahol tényleg az a legnagyobb katasztrófa, hogy Anna börtönbe kerül a sorozat végén, és lehet nyugodtan azon sírni, hogy meghalt Isis, a fehér kutya, és hogy most vajon lesz új kutyája az earl-nek, és ha nem, hogyan fog kezdődni a sorozat főcíme? A könnyeimen átnézve, meg közben azon örülök, hogy Lady Edith végül együtt lehet a törvénytelen gyerekével.)
Szóval zaklatott vagyok mostanság, nem feltétlen Anglia miatt (nem is nagyon akarok ezen depizni, mert a férjem közölte, hogy akár a jövő héten kezdhetek pakolni, ha gondolom, és ezt meg nem akarom, szóval csak óvatosan, mit kíván az ember), de az is rossz, hogy rá kellett döbbennem, nincs most olyan gyerekes család, akivel közös programokat csinálhatnánk, mert az elmúlt négy évben a legtöbben vagy kiköltöztek, vagy elkoptak. Merthogy azért a gyerekek életében nagyon sok idő ám négy év. Szóval nincs kit áthívni egy kis közös mézeskalács sütésre, és minket se hívnak ilyen jó kis adventi programokat, amikből réges-régen annyi sok volt.
Tényleg csak azt remélem, hogy most már lassan vége a nagy rohanásnak, és sikerül még elkapnunk a karácsony szellemét. Mert közben meg mind arra vágyunk, hogy olyan legyen ez, mint régen. Mint mielőtt kiköltöztünk. Mert azok, a mi emlékeinkben nagyon csodásak voltak. Jobbak, mint bármelyik másik karácsony azóta. De hát mint tudjuk, az időt nem lehet visszaforgatni, a dolgok megváltoztak, mi is megváltoztunk, mindenki nagyobb, idősebb, elköltözött, máshogyan él - szóval csak szaladok, és próbálok olyan dolgokat csinálni, amikre másutt nincs lehetőség, ezért eljárok árverésekre (szakmai tanulmány) és egy sajtóvetítésre is elmentem, ami sajnos inkább feledhető volt, mint igazán jó. De tény, hogy ilyesmire Angliában nem lenne esélyem. Szóval annak kell örülni, ami van, és ami most és itt van - szóval a karácsonynak. Meg hogy sok a munka. Meg hogy pénteken vége a tanításnak.

Anya, télillat van! - sikított fel a boldogságtól Borsika lányom az egyik reggel, amikor kiléptünk a kapunk. És igen - ez valóban hiányzott már nekünk, mert az elmúlt négy évben igazi téli élményben azért nem volt részünk.

Persze az igazi tél azért közel sem olyan jó, mint amikor az ember a mesében látja. Bende például múlt héten rendszeresen pityeregve ment az oviba, arról panaszkodva, hogy ő fázik. Nagyon. Pedig fel volt öltözve - de tény: az én arcom is szinte fájt a hidegtől. Ilyet Angliában soha nem tapasztaltunk, (Spanyolországban meg pláne) ez a kemény, csípős hideg ott ismeretlen. Bende mondta is, hogy ha ilyen a tél (és nem tudja, hogy még ilyenebb is lesz) akkor ő ebből nem kér.
Pedig az igazi hideg még csak mostanában kezdődik, mert eddig nagyon szép őszünk volt. Sokáig volt napfényes, meleg idő, sokat gyönyörködtünk a falevelekben, hogy sárgulnak, barnulnak a fák, borít el mindent az avar, be se kellett fűtenünk sokáig. Angliában is szép az ősz - de ott mindig, nedves a föld, itt meg sokáig tök száraz volt, és a kettőnek teljesen más illata van. (Én ilyen éles orrú ember vagyok, nekem ezek fontos különbségek.)
Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy jóval kevésbé tudtuk kiélvezni az őszt, mint szerettük volna. Jóval kevesebb kirándulásra jutott időnk, mint Angliában, ahol minden hétvégén mentünk és néztük egyik kastélyt a másik után. Valahogy minden hétvégére adódott egy kis leckeírás, tanulás, program, intéznivaló. Visszatekintve az elmúlt hónapra, úgy tűnik, mintha sokkal több dolgunk lett volna, sok-sok elfoglaltsággal. Nem csak a gyerekeknek, nekünk, felnőtteknek is. Így aztán rendszeresen azt veszem észre, hogy már vasárnap este van, elmúlt a hétvége, és mi nem mentünk ki a szabadba.
Ilyenkor a férj azonnal elkezd bezzegelni, és mondogatja, hogy vissza kellene menni Angliába - én meg mondom a logikus érveket, hogy ez és az és amaz volt amit muszáj volt megcsinálni, és hogy majd a jövő héten bepótoljuk, és különben is, Angliában is volt, hogy kimaradt egy-egy hétvége, igaz ritkán. Itt meg valahogy megfordult most a hangsúly - az a ritkább, ha elmegyünk valahová, és az itthon ülős napok váltak gyakoribbá. (Mondjuk azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy Angliában sem a november a kirándulások fénypontja, mert olyankor a legtöbb kastély például zárva van.)
Persze azért nem feltétlen unatkozunk itthon. A lányok például elkezdtek kaszkadőr-iskolába járni. Ami szerintem amúgy nagyon menő dolog. Tanulnak vívni (pontosabban vívó-koreográfiákat, amik jól néznek ki, nyilván ez nem vívóiskola), esni (egyre magasabbról, matracokra) és mindenféle alapvető gurulásokat, torna gyakorlatokat. A legjobb benne, hogy itt van a szomszédban - ami rossz benne, hogy szombat este van, és eddig nagyon ódzkodtunk a hétvégi különóráktól, merthogy keresztbe vágja a kirándulós terveinket, de aztán úgy döntöttem, ha úgyse megyünk sehová, akkor felesleges itthon tespedni, inkább menjenek mozogni. Mondanom sem kell, nagyon élvezték, mert ez tényleg egy izgalmas, nem hétköznapi mozgásforma. A két óra úgy telt el, hogy amikor az apjuk értük ment, nem akarták elhinni, hogy már vége.
A nővérem meg zumbázni vitte el őket az egyik este, amit szintén imádtak. Én meg imádtam, hogy a nővérem ilyen jó fej és eljött értük és elvitte őket, mert ilyesmi azért egy másik országban nincs. (Nem zumba, hanem nővér.) Amikor pedig problémája adódott a lányoknak a matekkal (mert azért most egy kicsi épp adódott) akkor a matektanár húgom vállalta, hogy hétvégente korrepetálja őket. (Ami szintén tök jófejség, mert azért nyilván neki is lenne hétvégente más dolga, mint százszor elmondani, hogy "egy kockába egy szám" - mert mint kiderült, leginkább a külalak tekintetében vannak komoly hiányosságai a lányoknak, mert hogy ez azért Angliában kicsit sem volt fontos, itt meg komoly elvárás. Megjegyzem: nekem ezzel nincs bajom, nem árt az, ha valakinek el tudják olvasni az írását, és pont a mateknál az se árt, ha a számok úgy helyi érték szerint kerülnek egymás alá, nem csak úgy körülbelül.) Mondjuk ezeket én is mondogattam már korábban - de azért mint tudjuk, a szülő hangja soha nem olyan erős, mintha ugyanezeket a dolgokat másvalaki mondja el.
Most persze, hogy nézegetem a képeket, látom, hogy voltunk azért Állatkertben, a Vácrátóti arborétumban, látogattunk nagymamákat és még Borsi pizsipartiját is túléltem. Amit szegénykém már évek óta tervezett, de erre sem az angol lakásunk nem volt alkalmas, sem az angol baráti köre. Ő meg már annyira akart bulit csinálni, hogy körülbelül szeptemberben elkezdte mondogatni, de vagy betegség, vagy őszi szünet, vagy utazás közbejött, így aztán a szeptemberi szülinapi partiját végül is csak novemberben sikerült megünnepelni, de legalább ez nagyon jól sikerült. A fiúkat elküldtük a nagymamához, és három vendégkislány meg az én két nagylányom) belevetette magát a csajosságba. Volt körömfestés, meg tetkózás, meg pedikűr (masszázs-lábápoló tállal, amit még anyám kapott vagy hat éve és olyan hangja volt, mint egy fűnyírónak, de ez senkit nem zavart), meg mindenféle titkokat és pasikat beszéltek meg, aztán volt még ciki-táncverseny, párnahuzat díszítés (vettem pár tök egyszínűt és textilfilctollal kidekorálták a sajátjuk, majd mindenki aláírta mindenkiét, mint örök emléket) és végül pattogatott kukorica mellett moziztak hajnal kettőig. Meglepő volt, hogy ez a 10 éves korosztály milyen nagy már - nagyjából semmi gond nem volt velük, időnként eléjük raktam egy tál ételt, de se hangosak nem voltak, se rosszak. Nekünk a barátnőmmel (aki erősítésképp érkezett) nagyjából semmi gondunk nem volt, csak ültünk a konyhában és kávéztunk, teáztunk és mi speciel hajnal 4-ig csevegtünk. No igen, másnap azért reggel 8-kor nem volt könnyű felkelni és palacsintát sütni az egész bagázsnak, de megcsináltam és még a lányokért érkező szülőknek is jutott (kávéval együtt) így elnyertem a menő-szuper-anyuka címet. De tény, hogy utána egész vasárnap már csak lézengtem és nem volt kedvem kirándulni menni. (Sőt, örültem, hogy a férjem és a fiam ezt nélkülem elintézték.)
Voltaképp most, hogy így összeszedtem mi mindent csináltunk az elmúlt pár héten (amikor nem írtam blogot), rájöttem, hogy nem is teltek olyan haszontalanul ezek a napok. Csak hát... na, valljuk be: nekem a Borsi pizsipartija nem olyan nagy élmény, mint egy szép angol kastély, ahol még soha nem jártam. És az állatkert, vagy a vácrátóti arborétum se okoz igazi döbbenetet, hiszen azért az elmúlt négy évben ezek nem változtak meg olyan nagyon. Igen, itt minden ismerős - ami persze jó. De azért az új élmények, új felfedezések is nagyon jók, amikből pedig mostanában kevesebb jut és kicsit hiányoznak már. (Nagyon hozzá lehet szokni ehhez az állandóan újat látok élményhez ám!)
Nem panaszkodom persze, mert mindig vannak örömeink is. Mert azért mindennek két oldala van. Az például brutális, hogy hetente négyszer van nulladik órája a lányoknak - viszont ebből kettő korcsolya, egy meg úszás, és értem én, hogy onnan még vissza is kell érni a suliba, tehát fontos, hogy korán kezdjük, de azért brutális dolog majd minden reggel ilyen rohadt korán kelni. Másfelől viszont most jelképes pénzért (vagy ingyen) csinálnak olyan dolgot a gyerekek, ami hasznos, amit szeretnek, ami egészséges - és tornaóra címszóval mégse körbe-körbe futnak az udvaron. Szóval ez szerintem nagyon jó dolog. Még akkor is, ha a korai kelés az egy jó nagy szívás.
Annak is örülök, hogy Bende egy csomó mondókát és dalt tud (amiket korábban tőlem nem akart megtanulni, az oviban meg ugyebár nem ez volt a fontos) másfelől viszont az ábécéből tök sokat felejtett, ami pedig Angliában már nagyon jól ment neki. Valamit valamiért persze, minden nem megy.
A lányoknál is azt látom, hogy több a lecke, többet kell tanulniuk - de élénkebb a társasági életük, több a barátjuk, ami azért szerintem ebben a korban nagyon is fontos. (És amúgy nem látom, hogy olyan állati túlterheltek lennének.) Szóval kapunk is jó dolgokat - le is kell mondanunk dolgokról, amiket meg szerettünk. De azért hozzáteszem - nem csak a díszlet és a környezet változik, de mi magunk is. Például mi, felnőttek sokkal többet dolgozunk mostanság, így több rajtunk a teher, kevesebb az időnk és ahhoz, hogy minden flottul menjen, nyilván a hétvégén is el kell csalni egy kis időt a családtól. A fene se tudja, hogy menne ez kinn. De bevallom, néha nekem is honvágyam (lehet ezt mondani???) van Anglia után. Például hiányzik a sokkal tisztább levegő, az, hogy ott nincs szmog (ja, múlt héten azért maradtunk itthon, mert Bendének kruppos rohama volt, életében a második - az első még Spanyolországban érte, Angliában ez nem jelentkezett. Hajnal 1-kor arra ébredni, hogy fuldoklik az ember gyereke nem egy felemelő élmény, ráadásul úgy, hogy épp egyedül voltam itthon a hárommal...). Amúgy mindannyian taknyosok vagyunk, köhörészünk - semmi komoly, de a "bezzegangliában" mintha nem lett volna ilyen. Igaz az, hogy a kórházból hazaküldtek anélkül, hogy bármit is csináltak volna a gyerekkel ("minek hozták be a gyereket? ha nem ez az első kruppos roham, akkor igazán tudhatták volna, mint a protokoll..." - "drága doktor úr, mint a spanyol protokollt ismerjük, esetleg elmondaná, mi a magyar?") ez azért már majdnem olyan volt, mintha Angliába lettünk volna. Igaz, ott ugyanezt egy cseppet udvariasabban mondják el.