Három gyerekkel irány Magyarország!

 
Újságírónak lenni jó, amikor puccos sajtótájékoztatókra jár az ember, ahol rengeteg étellel, itallal kényeztetik, és klassz ajándékokat visz haza. De amikor azt mondják, hogy írjon az aranyérről egy személyesre hangolt cikket... hát... akkor ez a szakma mindjárt nem is olyan fényes.

Most attól a picinyke ténytől tekintsünk el, hogy nincs aranyerem. Nem mintha erre különösebben büszke lennék, vagy éppen restellném. Van nekem ezernyi egészségügyi gondom, hogy miért úsztam meg épp az aranyeret három gyerek kihordása után, bevallom, magam sem értem.
De a nagy család (és a sok barát) azért is jó ugyebár, mert azért aranyeres akad, szóval nem mondanám, hogy minden "személyes" tudás nélkül vagyok, de most azért mégse kezdhetem el mesélni, hogy sajnáltam XY ismerősöm, amikor először panaszkodott arra, hogy jujj, nem tud leülni sem, mert annyira fáj, dudorodik és vérzik, vagy hogy mit érzett akkor, amikor először rádöbbent, hogy ez a gond. (Most így belegondolok, lehet, hogy nem is normális, hogy nekem ezt elmesélik az emberek, lehet, hogy mások nem is szoktak ilyesmiről beszélni egymás között...)
Fura dolog amúgy ez az újságírás. Egyfelől mindig azt mondtam, hogy milyen jó kis munka, mert én osztom be az időm, jó dolog otthonról dolgozni, szabadság van, és egy csomó olyan dolog és luxus belefér az életembe, ami nem lenne így, ha rendes munkaidőm és állásom lenne. Például ma nagyon is jólesett visszabújni az ágyba, miután minden gyereket elindítottam otthonról, és mivel álmos voltam, az eső is esett és szürke volt minden. A meleg ágyból nézni a szakadó esőt, jó melegben bundizva, ahelyett, hogy a négyeshatoson tülekedtem volna. Na hát ez tényleg felbecsülhetetlen!
Az meg még jobb, amikor az ember csini ruhában, magas sarkúban belibben egy olyan rendezvényre, ahol főzőcskézni kell, mindenféle sztárszakácsok utasítására, és olyan izgalmas dolgokat kóstolhat, mint a galanga, ami külsőre úgy néz ki, mint a gyömbér, de voltaképp fenyőíze van, és olyan csípős, hogy majdnem lángra gyúlt a szám. Közben isssza a pompás borocskákat, eszegeti az előre odakészített finom falatkákat, közben társalog, nevetgél és persze főz is, hiszen ez a rendezvény célja, de persze olyan "Stahl Juditosan" amikor minden kimérve, felaprítva ott van előtte, mert azt a szorgos kezecskék már előkészítették, ugyanazok, akik a mosatlant is azonnal elviszik, amint végez az ember a hozzávalók összedobálásával.
Nagyon más ez ezért, mint amikor az ember otthon próbálja minden egyes nap kitalálni, mit is főzzön, hogy az mindenkinek jó legyen és finom és ízletes és ne túl sok, de ne is túl kevés. Hozzátéve még ezt a PKU-s kosztot, amiről én mindig azt mondtam, hogy nem gond, nem teher. Mert már beleszoktunk, és nem nem hazugság volt ez, tényleg így gondoltam eddig.
De múlt héten rájöttem, hogy azért... hát nem kis munka. Merthogy múlt héten Borsi öt napos osztálykiránduláson volt, ami elég hosszú idő, és persze egy csomó kaját bekészítettünk előre, de hát öt napra mindent nem lehet megcsinálni, mert megszárad, megkeményedik, megromlik. Tehát főleg alapanyagokat tettünk be és jó sok tésztát meg szószt, mert mondták, hogy van konyha, nem gond, megcsinálják ott. Persze az ember rengeteg rosszat hall az éttermekről, konyhákról, akik elmismásolják a diétát, és persze a szülői szív az aggódik, de nincs mit tenni, mert a gyerek nem maradhat ki a jó programokból. És lőn, láss csodát, van pozitív példa is: Dunabogdányban, ahol üdülője van a sulinak, és minden osztály megy évek óta nemhogy megoldották a PKU-s étrendet, de minden egyes nap kitaláltak valamilyen Borsinak való ételt, az alapján, hogy leírtuk, mit szabad neki, mit nem. Minden nap várta őt a csak neki csinált kaja, gombakrémleves, párolt zöldség, cukkini-paprikás, mindenféle finomság. A gyerek minden nap dudára tömött hassal ment aludni, tök jól érezte magát és a konyhásnénik nagyon-nagyon figyeltek rá, ne maradjon éhen, az osztályfőnök pedig arra, hogy megigya a tápszerét.
Én meg közben itthon egyfelől furcsán hallgattam a fejemben megszólaló csengőt, ami már 11 éve csilingeli, hogy "most kell beadni a tápszert" és furcsa volt realizálni, hogy jajj, nincs itt a gyerek. Olyan zavarba ejtő volt, hogy olyan hamar végzek a főzéssel, mert nem kell kétfélét csinálni, hogy kevesebb a mosatlan edény, hogy minden olyan... egyszerű. Szóval rájöttem, olyan vagyok, mint a béka, aki egyszerűen csak beletörődött abba, hogy forralják. PKU-s gyerekre főzni valóban időigényes. De hát ez van.
Szóval azért újságírónak lenni jó, és különösen azt élvezem most, hogy emberekkel találkozhatok, végre személyesen, csinálom az interjúkat, és egy csomó izgalmas jó tervem van, meg hát ugyebár "ügyem is", amiket muszáj megírni, felvállalni és harcolni érte. Nyilván nekem a "ritka betegségek" az egyik ilyen vesszőparipám, akikről sokat akarok írni és nem csak a PKU-sokról, hanem a többiekről is. A cisztás fibrózisos cikk az első ebben a sorozatban, és erre most nagyon büszke is vagyok, mert szerintem nagyon jól sikerült. Azért is jó ez, mert amikor felvetettem a témát a szerkesztőnek, akkor szinte láttam a neten keresztül, hogy forgatja a szemét, mert hát betegség, gyerek, halál - no most ez nem igazán népszerű téma, ami gigászi kattintás számot generál majd. Ráadásul amikor azt mondtam, hogy sorozatot akarok ebből, na aztán már végképp éreztem, hogy nagyon nem tetszik neki. De azért azt mondta, próbáljuk ki - és a cikk végül olyan népszerű lett, hogy beleegyezett, hogy folytassam, és jöhetnek még mások is, és azt mondta, hogy még a szerkesztőségi értekezleten is kiemelték, hogy ez milyen jó kis cikk lett. Nem öntömjénezni akarom most magam, de igenis néha jó érzés olyat írni, amire büszke lehet az ember.
Az aranyeres az nem biztos, hogy ilyen melldöngetősen büszke cikk lesz, de azért az is fontos téma (tényleg) és sokkal több embert érint, hogy a CF.  Még akkor is, ha nem olyan glamúros és csillogó, mint amikor az ember a Budayval azt beszéli meg, hogy mi a jó fánk titka, és végképp nem olyan, mint amikor az ördög Prádát visel.
Szóval csak mondom, ha valaki nem tudná: a szakma nagy része nem ilyen feladatokból áll. És amikor ma reggel 10-kor kiszenvedtem magam az ágyból, akkor kicsit sem éreztem a csillámport, mert a konyhába lépve ott várt a mosogatnivaló, a szennyes ruha, egy rakás vasalnivaló, és millió háztartási munka (beleértve az ebédfőzést is), ami nyilván akkor is meglenne, ha én az irodában mereszteném most a a popsim, mert akkor se csinálná meg se a személyzet, se a kismanók, de akkor legalább nem lenne feltétlen elvárás, hogy én csináljam meg egyedül, az "úgyis itthon vagyok" felkiáltással. Meg hát LÁTOM! és azért ez mégiscsak arra buzdít legalább minimális mértékben, hogy tegyek ellene.
De hát sajnos valóban vannak olyan napok, amikor elmegy a család, én reggel 8-kor már a gép előtt ülök, és 2-3-ig fel se állok, és verem a gépet és dolgozom. Merthogy a munka az munka, akárhol is van az ember, csak mondjuk egy kényelmes, tiszta irodában csini ruhába öltözve néha az ember jobban érzi magát, mint amikor macinaciban próbál két cikket két teregetés közbe beiktatni, amit igyekszik pihenésként (esetleg testmozgásként) felfogni.
Nem, nem panasz. Amikor irodába jártam, akkor azért azt is szerettem, igaz, azért ott se volt rendes nyolc órás blokkolós munkám. Isten bizony nem tudom, hogy azok mikor járnak fodrászhoz, vagy hivatali ügyeket intézni. Ehhez képest az, hogy én már napok óta az aranyeres cikk helyes és tapintatos megfogalmazásán tűnődöm, az igazán luxusprobléma, tudom én.
Mindenesetre most  megyek teregetni. És főzök ki tésztát a pörkölthöz, amit már reggel odatettem. És kicsit vasalok is. Aztán összedobom azt az aranyeres cikket, isten bizony. Ha lehet, még azelőtt, hogy a gyerekek hazaérnének.

Tegnap rájöttem, hogy megöregedtem. Nem azért, mert fájós lábbal ültem az órán, miután a doktor összeszurkálta a maradék apró visszereimet. Nem is azért, mert húztam a lábam, amikor hazamentem és hirtelen magasnak tűnt az az első emelet. Azért vagyok öreg, mert a fő témám mostanában a betegség. Hogy itt fáj, ott fáj, mit csináltak velem, és hogyan az orvosok. És ez ciki.

Persze annyira nem meglepő, mert mindig is hipohonder voltam (a képzelt agydaganatomról tudna mesélni az uram) és nem meglepő az sem, hogy nagy-nagy élvezettel dolgoztam egészségügyi magazinnál, és imádok orvosos cikkeket írni. Az meg, hogy így visszatekintve több műtétem volt már, mint ahány ujjam van - na, az is jelez valamit. Mondjuk annyit mindenképp, hogy ha nekem egy orvos azt mondja, hogy vágunk, akkor nem kezdek el kifogásokat gyártani, meg alternatív gyógymódokat keresgélni, hanem megyek szép a kés alá, mint a birka.
Úgy vagyok most ezzel a pókvisszér szurkálással is. Azt mondta az érsebész, hogy ez még kell. Azok után, hogy augusztusban felvágta a lábam, kihúzta belőle a nagy eret, most még maradt egy pár apróbb kis erecske, amit akkor elinjekciózna, hogy eltűnjön. Ez csak esztétikai kérdés, nem egészségügyi gond - nyugtatott, én meg bólogattam, hogy az jó. Mert nem lesz belőle trombózis, meg mindenféle rémség, csak azért csináljuk, hogy szebb legyen.
Csak jóval később gondolkodtam el rajta, hogy hát nekem a lábam soha nem volt szép. Kicsi, tömzsi és már általános iskolásként is tele volt feltűnő erekkel, mert fehér a bőröm és azon átlátszik a kék ér. Szóval szerintem nincs az az érsebész (de még plasztikai sem) aki ebből bombázó lábakat varázsol. A műtét után meg maradt is rajta egy csomó apró heg, szóval szerintem nem kéne erőlködni ezzel az injekciózással, mert tök felesleges, de mondta a nagy fehér isten, én meg megyek, zokszó nélkül.
Na jó, helyesbítek. Kicsi zokszó azért volt most, mert ez már a második szeánsz volt, és kizárólag a térdhajlatomba döfködte a tűt a drága doktor úr, és azért ez most fájt. Utána meg sétálni kellett, hogy jól felszívódjon a szer, én ezért elsétáltam hazáig az Istenhegyi útról, ami jó két órás móka volt. Az első másfél óra jól is esett, szép idő volt, jó levegő, tempós mozgás. Aztán elfogyott a lendület, és az utolsó fél órában már csak a belem húztam, de végül hazajutottam. Hogy másnap az injekció miatt fájt annyira, vagy az izomláz gyötört, az még nem egészen világos. De ma már jól vagyok.
Egy hónap múlva újabb szuri, és utána egy utolsó kör. És akkor, április végén eldobhatnám a gumiharisnyát is, mert tökéletes lesz a virgácsom - de persze hülye lennék eldobni, mert kell az még, május elején ugyanis akkor műtik a másik lábam is.
Mert muszáj. Mondja az orvos, én meg hiszek neki, miért is ne tenném, mikor rámnéz és azt mondja a sármos hangjával, hogy "mostanában sok magához hasonló fiatal középkorú nőt műtök". Ez a fiatal-középkorú amúgy szép megfogalmazás. Merthát a középkorú azért mégis durva fogalom - a fiatal meg nem igaz. Így hát rám mondja mindkettőt, de olyan kedvesen és meggyőzően, hogy nem tudok ellenkezni.
Amúgy is egy bűbáj ez a doki. Mindig puszival fogad, névről megismer, előrehív, emlékszik rá, hogy mi volt velem legutóbb. Komolyan mondom, mintha valami nagyon-nagyon jó haverok lennénk. Közben meg tudom, hogy heti 10-20 beteget műt, és én semmilyen módon nem vagyok különleges, csak egy a tucatból, még csak extra gond sincsen velem.
De tény, hogy egyszer, amikor átkötözésre mentem, akkor volt éppen ideje, és akkor vagy fél órán át mesélt róla, hogy kiket kezelt már (állítólag ő műtötte Orbán anyjának a visszereit is), de aztán politikailag korrekt módon Gyurcsányt is megemlítette, hogy az is milyen jó szónok. Én nem nagyon válaszoltam, mert a politikáról nem igazán szeretek senkivel beszélgetni, így csak mosolyogtam, de úgy tűnik ez volt a jó taktika, mert aztán úgy váltunk el, hogy neki ez most milyen jól esett, és ritkán tud ilyen jót beszélgetni valakivel. (Amit amúgy nehéz elhinni, mert egy ritka kedves, barátságos pasi). Szóval előtte is kedves volt velem - de azóta ég és föld a különbség. Most már az ő kis kedvence vagyok.
Persze erre a férjem azt szokta mondani, hogy biztos olyan vén visszeres banyákat kezel, akikhez képest én igazi élmény lehetek. De tegnap, amikor a váróteremben ültem, kijött és megkérdezte ki vár rá, öten tettük fel a kezünket, és bár abból kettő tényleg idősebb volt nálam, de kettő meg tök fiatal, huszonéves szőke cica. Amikor beterelte őket a doki, akkor rám kacsintott, hogy "Marikám drága maga az utolsó (időpontra jöttem), de tudja, a legjobbat hagyom a végére!" Megjegyzem - egyedül engem szólított a nevemen, és még azt is megkérdezte amikor bementem, hogy apukám keze meggyógyult-e már, mert múltkor meséltem neki, hogy eltört.
Tudom, profi a pasi, nyilván egy magánrendelésen mindenkivel smúzol, de nem érdekel, mert ettől még úgy érzem, hogy törődik velem. Olyan mosolyogva jövök ki mindig tőle - még akkor is, ha amúgy összeszurkál, meg felvágja a lábam, meg kiszedi a varratot, és csupa olyan rút dolgot csinál, amiért amúgy nem vagyok oda.
Amúgy nem is igazán a műtéttől félek, mert azt végigaludtam - hanem a hasbaszuritól, ami utána volt. Na, az tényleg brutál. Meg az a rossz, hogy a műtétig már nem akarok semmi nagy dologba kezdeni. Mert addig már minek elmenni sportolni, vagy paleózni, vagy német tanfolyamra járni, vagy akármibe belevágni. Hiszen akkor úgyis abba kell hagynom, mert örülök majd, ha a fürdőszobáig elvánszorgok. Majd utána. Akkor majd jól lesz a lábam, tele leszek energiával, tettvággyal. És amúgy is jön a nyár.
Ja, és addigra majd a becsüstanfolyamon is túl leszek. Amiről majd írok még, mert amúgy összességében elég csalódás. Sokkal többet akartam tanulni belőle, és sokkal kevesebbet ad, mint vártam. (De legalább jó drága volt.)

Megkapták a lányok a félévi bizonyítványokat, és be kell vallanom (szerényen): elégedett vagyok. Ahhoz képest, hogy milyen zizi félévünk volt, és hogy egy teljesen új terepen, új nyelven kellett helyt állniuk, csodás jegyeket hoztak haza. Az meg külön hab a tortán, hogy a tanári kar nálam emberségből jelesre vizsgázott.

Persze az elmúlt hetek nagyjából arról szóltak, hogy mindenből dolgozatot kellett írni, meg témazárót, meg volt felelés és persze rettentő sok stressz amiatt, hogy vajon megkapják-e a jobb jegyet. Igen, ez a stressz része nem tetszik, ettől azért Angliában elszoktunk. Ott ha tudták is a gyerekek, hogy doga lesz, nekünk szülőknek ezzel soha nem kellett foglalkoznunk, de még nekik se kellett otthon éjszakába nyúlóan magolni, igaz, ott tankönyvük se volt, szóval elővenni se lehetett volna mit.
Most azért jóval inkább éreztük mi, szülők is a nyomást, a gyerekek meg pláne. Nem mondom, hogy gyomorgörcs és hisztéria volt, de nyilván nem véletlen, hogy az eddig makkegészséges gyerekek most kezdtek el köhögni és betegeskedni. Bár Bíborka lányom még így is képes volt olyan bizit hazahozni, amiben az fertelmeskedett, hogy nulla órát hiányzott egész évben. (Ami miatt ki is röhögte mindenki, mert erre azért itthon nem büszke senki - ellentétben ugyebár Angliával, ahol az ilyen jelenlétért a suli igazgatója egy ötfontost nyomott a színpadra kiszólított példaértékű jelenlétet bemutató gyerekek kezébe. Na, ezt tényleg fájt azért Bíbornak egy kicsit, hogy ezt itt nem értékelte senki.)
A bizonyítványa miatt viszont nem kellett sajnálkoznia: csak négyes-ötösök vannak benne, kicsit több ötös, mint négyes. Én azt gondolom, ezzel akkor is elégedett lennék, ha nem külföldön tanult volna az elmúlt években, de így, hogy azért mégiscsak be kellett szoknia egy teljesen új rendszerbe, tananyagba, ez meg különösen szép eredmény. Nem mondom, hogy nem tudok rámutatni olyan tárgyakra, amiből jobb eredmény kérnék tőle az év végére, de ha csak ezt ismétli meg, akkor se fogok a kardomba dőlni. Hozzátéve, hogy azért mellette zongorázik, spanyolra is jár és még sportol is, tehát jópár különórája is van délutánonként, ráadásul úgy, hogy szülői segítséget most nagyon keveset kapott, mert mindkét felmenője vagy dolgozott, vagy mindenféle műtétekből lábadozott. Szóval ezt most nem mi préseltük ki belőle, hanem magától érte el.
Én ugyan többször véltem úgy, hogy az ideálisnál többet lóg a mobilján tanulás helyett - de azt hiszem ezt el kell már fogadnom, 13 éves lett, nem tilthatom el tőle. Hozzáteszem, a közösségi oldalakon még mindig nincs fenn, bár én többször felajánlottam neki, hogy mehet, ha akar, és az osztálytársak is győzködik, de benne valamiért komoly ellenérzés van, így hát a mobilján inkább youtube klipeket néz, körömfestő tutoriálokat (igen, ez az új kattanása) és valami akadálypályán rohanósat szokott játszani. Neki ez pihenés - és legyünk őszinték, egy fárasztó nap után néha nekem is öröm leülni a tablettel a kezemben és Candy Crush Sagázni, szóval képmutató dolog lenne tőle eltiltani a képernyőzést.
Borsikám bizonyítványától kicsit jobban féltem, mert ő még nem járt magyar suliba korábban soha. Tehát az egész tanulási metódus idegen volt számára, és neki a magyar olvasás is nehezebben ment. Ő egy picivel több segítséget kért és kapott tőlünk, ami azért nagyjából annyiban merült ki, hogy felolvastam neki a töri tankönyv odaillő fejezeteit, vagy párszor a környezetet. Több gondja volt azzal is, hogy megjegyezze, mi a lecke (ugyebár ez Angliában nincs) vagy hogy miből kell tanulni, miket kell csinálni. Neki amúgy is nehezebben ment mindig, hogy megőrizze a cuccait (még Angliában is képes volt arra, hogy elvitte a kabátját, a sálat sapkát és a tornacuccot, majd hazajött mindezek nélkül...) Szóval ő egy kicsit olyan szórakozott professzor típus, aki simán elindul suliba iskolatáska nélkül (jó, ez se volt Angliában) vagy éppen hazahozni felejti el a suliból. Többször hisztizett is azon, hogy neki a magyar suli nem megy, hogy ő ezt így nem szereti, és hogy milyen buta is. Én persze nem győztem nyugtatni, hogy nem a jegy számít (és szerintem tényleg nem) meg hogy adjon időt magának, de szerencsére ahogy megtalálta a barátnőket, úgy szerette meg a magyar sulit is egyre jobban, igaz, ettől még a félévi hajtós időszak kicsit megviselte lelkileg, de ennek azért inkább az ő maximalizmusa az oka, nem feltétlen a nagy nyomás, ami a suli felől rá nehezedett.
Azt is tudom, hogy a Borsi nem egyszerű eset a tanárok szempontjából sem, mert néha idegesítően "túl lelkes". De aztán lassan meglátták a suliban is, hogy ez a gyerek milyen okos és elkezdték értékelni is ezt. Angolórán például rendszeresen megkérik, hogy ő olvassa fel az olvasmányokat (mert milyen szép a kiejtése) és már a szódogák miatt se csesztetik. Történelemből meg kifejezetten a tanár kedvence lett, ami nem nagy csoda, egyrészt mert tényleg érdekli ez a tárgy és imádja, másrészt meg hát ugyebár ez angolul van, ami dupla siker. (A Tudor kor a kedvence) Szóval neki végül is minden hiszti ellenére majdnem színötös bizonyítványa lett, két dicsérettel (egy töriből, egy rajzból) és három négyessel. Kicsit rosszul esett neki, hogy angolból nem kapott dicséretet (én csak meglepődtem rajta) de végül is megbeszéltük, hogy különösebb erőfeszítést azért tényleg nem tett ebből a tárgyból, amit dicsérettel kellett volna honorálni.
De nem Borsi jó bizonyítványa az igazi meglepetés (mert ő mindenütt éltanuló), hanem az, hogy nyelvtanból semmiféle jegyet nem kapott, hanem csak egy "fm" jel volt a rublikában. Tehát ez alól a tárgy alól őt felmentették. Mert hát a helyesírás nehéz, különösen egy olyan gyereknek, aki ezt korábban nem tanulta. És legyünk őszinték, ez nem egyszerű dolog. Különösen, mert azért a magyar tollbamondásokban nem olyan mondatok vannak, hogy "az alma piros", hanem olyan kacifántosak, mint a Szabadság hídi, amiket azért otthon az ember amúgy nem szokott gyakorolni, ha nem muszáj. Persze nem tagadom, Borsi bicskája ennél egyszerűbb szavak leírásába is beletörik, főleg azok a fránya kettőzött mássalhangzók nem mennek neki (az itt-et még mindig leírja simán egy t-vel...), de sokat olvas, figyel, javul. Viszont azért erre a teljesítményre nyilván nem kaphatott volna ötöst, minden erőfeszítése ellenére sem, még akkor sem, ha az idei tananyag amúgy ment volna neki. (Ami amúgy elég genyó témakör, merthogy mi a fenének kell megtanulni azt, hogy egy mássalhangzó ajakhang vagy szájpadláshang, azt tényleg nem értem.) De a lényeg az, hogy bár a tananyagot tudta a gyerek nyelvtanból - a helyesírás erősen lerontotta volna a szép bizonyítványát, és azt gondolom el is rontotta volna a gyerek kedvét, így az osztályfőnök (aki egyben magyartanár is) úgy döntött, kapjon felmentést. És lőn. Mi erről előtte nem tudtunk, de bevallom, nagyon rendes, emberséges dolognak tartom ezt, amitől most azért elég nagyot nőtt a szememben a magyar oktatási rendszer is, mert ekkora rugalmasságot fel se mertem tételezni. De hát ez most azt bizonyítja nekem, hogy vannak azért jó pedagógusok, és hogy jó iskolát találtunk. Hogy emellett még jó mindkét gyereknél az osztályközösség is, és sok barátjuk van, az már tényleg csak hab a tortán és egyik sem akar most épp visszamenni Angliába.