#Post Title #Post Title #Post Title

Így telt a mai nap...


Igazából azon gondolkodtam ma egész nap, hogy egy háromgyerekes dolgozó nőnek mennyi mindent kell fejben tartania. Elmesélem hát, milyen volt a mai napom, ami kicsit sem volt extrém amúgy. Ennyi teendő minden napra akad.

A legfontosabb mai feladatom Bíbor középiskolai jelentkezési lapjának kitöltése volt, mert péntekig annak meg kell lennie, és a gyerek erősen a lelkemre kötötte, hogy el ne felejtsem. Bevallom, sok kedvem nem volt hozzá, mert első látásra sem tűnt könnyűnek. Minden iskolának saját kódja van, azon belül külön kód az osztálynak is, és még területi kódot is kell tudni. Maga a kitöltés amúgy nem olyan bonyolult a sok szám ellenére sem, mert minden kód elérhető egy honlapon, de mielőtt ugyebár az ember hozzákezdene, meg kell csinálni a szent sorrendet az iskolák között.
Na, ez már bonyolult. Egyeztetni kell a gyerekkel, hogy mire vágyik, a férjjel, hogy mit tart jónak, és magammal, mi az, amit én tanácsolok a gyereknek. Ezeknek persze nincs feltétlen közös halmaza, de végül persze a gyerek szava a döntő, hogy ő mit akar, még akkor is, ha szegény 14 éves nem tudja még azt se mi akar lenni, és azt még kevésbé, hogy mi lesz jó neki. Ha őt kérdezzük, persze arra vágyik, hogy a nyolcadiknak soha ne legyen vége, de ha mégis, akkor odamenne, ahová a többiek is. És hiába mondom, hogy a Madách jó, mert én is odajártam, ő mondja, hogy azt nem, mert oda úgyse veszik fel, oda csak a nagyon okosok jelentkeznek. Erre én mondom, hogy de hát én is odajártam, jó hely az, és akkor még nem is beszéltem egyes osztálytársaimról, akik mindenki nagy csodálatára még el is végezték, de valahogy ő akkor is úgy gondolja, hogy az egy zseniképző, amire neki esélye sincsen és megpróbálni sem akarja. (Lehet, hogy 25 év alatt ennyi változott a világ...)
Szíve szerint amúgy ő az ócsai gimibe járna, ahová az apja is annak idején, de csak azért, mert a férjem megírt egy tök jó gyerekregényt, ami ott játszódik, és amiben rengeteg vicces kaland van (igen, képzeljétek kész a regény, és nagyon jó, és most kiadókat keresgél vele.) Ráadásul ránéztünk a suli honlapjára, és kiderült, hogy jégpályát csináltak az udvarból, ami azért rettentő menő dolog, akárhogy vesszük is. Csak hát Ócsa mégis a világ vége. Még a férjemnek is az volt anno, aki pedig Gyálon lakott. Persze ki tudja, hogy hová költözünk innen áprilisban, de Ócsa mondjuk nem volt betervezve.
Végül lett benne Madách is (szerintem az angol emelt szintű szóbelin azért mégiscsak brillírozna a gyerek) és utolsó helyre bekerült Ócsa is, még öt másik suli is. Miután nagy nehezen megállapítottuk a sorrendet, benyögte a gyerek, hogy de a Kölcseybe felbélyegzett és megcímzett borítékot is kell beadni a jelentkezési lap mellé Mire én felhördültem, hogy hát az meg hová volt írva? Nem láttam sehol. De neki volt igaza: ott volt az, de nem ám valami vastag nagy betűs kiemelt részben, hanem két mellékmondat közé eldugva a honlapon. Így hát a biztonság kedvéért alaposan átnyálaztam a hét suli weblapját is, kell-e még valahová, vagy van-e valami más apróbetűs vacak, aminek a nem tudása automatikus kizárást jelent. (És igen, voltak ilyen csapdák elrejtve máshol is.)
Közben beborítékoltam a nyári olasz kirándulás befizetésének második részletét és csatlakoztam az általános felháborodáshoz, melyet a középső gyermekem osztálytársainak szülei kezdtek a neten egy körlevélben, mert jövő héten kezdődik az úszás, és azt kéri a suli, hogy a csemeték legyenek háromnegyed hétre az uszodánál. Ami azért nem nulladik, inkább mínusz egyedik óra, és feltételezi, hogy akkor a család (vagy legalábbis egy felnőtt tagja) aznap háromnegyed hatkor kel fel, ami azért elborzasztóan korai időpont, pláne, hogy az én gyerekemnek suli után még hegedű és francia órája is lenne. Akárhogy is számolgatok, mégsem elvárható egy 12 éves gyerektől, hogy reggel 7-től este 7-ig tanuljon, szóval ha jön az úszás, muszáj lesz abbahagynia a franciát, ami azért kár, mert Borsi imádja és jól is halad vele.
Közben az is eszembe jut, vajon a tavalyi egyrészes úszódressz jó-e még a gyerekre (bikiniben mégse mehet úszni) és persze bingó, naná, hogy kinőtte. Így holnap mehetünk új úszódresszt venni, közben ha ott járunk, Bende úszótanfolyamát is befizetjük, aki végre átjutott a nulladik szintről az elsőre, mert immáron tud hason és háton is siklani. Sok munka van benne, büszke vagyok rá.
Mondjuk a héten az úszás kimaradt, mert Bende belázasodott. Sok gond nincs vele, egyelőre nincs más tünete csak a láz, és az elesettség. Inni iszik, csak enni nem akar - még a husiveles, a halrudacska és a csoki sem ejti kísértésbe. Anyával összebújni viszont szeretne, sokat. Tehát minden munka halasztódik, amikor lehet mellé fekszem az ágyba, ami azért nekem is jól jön, mert éjjel amikor 39.5-re felszaladt a láza, és kihányta a gyógyszert, akkor nem könnyen aludtam vissza, feküdtem mellette, öleltem, és rettegtem, nem kap-e lázgörcsöt, mint anno egyszer két évesen. De persze már nagy gyerek, nem kisbaba, szóval nem volt baj, csak hát az anyai para, az ébren tartja az embert.
Közben időnként szaladok a mosdóba, mindig, amikor Borsikám is megy. Holnap egy új PKU-s gyógyszer kipróbálására megyünk, amire ha jól reagál, akkor kétszer annyi normál ételt ehet, mint eddig. Ami nagyszerű lehetőség - ám ahhoz, hogy elkezdjék a vizsgálatot, egy napi vizeletet be kell vinni. Tehát műanyag tejfölös pohárba pisil, én meg szorgosan öntögetem egy üdítős palackba az eredményt, mert ahhoz azért ő semmi pénzért nem nyúlna, lévén undorító dolog. Engem persze senki nem kérdezett, tetszik-e a feladat.
A munka persze ott dübörög a fejemben, és mivel Bende nem ma kezdte a betegséget (és múlt héten még én voltam dögrováson) a céges emilemre a héten még nem néztem rá. Ez kicsit sem jellemző rám - és valóban, felháborodott emilek várnak, hogy miért nem válaszoltam még mindig. Pedig szerintem nem volt semmi sürgős munkám, azért is mertem így belazulni. De azért a jövő héten már lesz leadás, így egy húsleves és egy paprikás krumpli elkészítése közben még leszervezek pár interjút is a hét végére, akkor talán már a férjem munkacunamija is lecsendesedik, és be tud segíteni a gyerekvigyázásba. Egyelőre beérem annyival, hogy leszervezek pár interjút és előkeresem pár jegyzetem, amit majd fel kell használnom a cikkhez. Meglepő módon nem kell kutatni, azonnal előkerül. Ez egy jó pont a mai napnak.
Ha már kezemben a telefonom, felhívom anyukámat. Minden nap fel szoktam, de most Bende betegsége miatt jobban aggódik ő is, mi van velünk és persze hív, menjünk át. De Bende még nincs olyan jól, hogy sétálgassunk, és persze anyut se szeretném megfertőzni. De eszembe jut: le kell mondani az úszást, és bejelenteni az oviban, hogy a héten nem megyünk más. Az elsőt megoldom egy SMS-sel, de a második nem sikerül. Nem veszik fel. Hívom a gyerekorvost is, jó lenne azért ha ránézne a betegre, de ki van kapcsolva. Ha rosszabbul lesz, majd elmegyünk a rendelésre. Úgyis este ötkor kezdődik.
Ránézek a wunderlistre, jó kis app, be e tudom írni az összes feladatom, ráadásul meg tudom osztani a férjemmel és a gyerekekkel is. Bárki beleírhat bármit, és mindenki látja a változást. Eszembe is jut rögtön, közeleg a nagyfiú szülinapja, le kellene foglalni a játszóházat, ahol a bulit szeretné tartani. Három hét múlva persze a nagy napon már nincs hely - de szerencsére egy héttel később még akad. Telefonon is le lehet foglalni - de azért még be kell majd menni leelőlegezni. Szerencsére az már ráér a jövő héten.
Kicsit közben elszégyellem magam: a nagylányom szülinapja jövő héten lesz, és arra még semmit nem szerveztem, mentségemre szóljon, nem akar bulit. De azért ajándékot mégiscsak kéne kapnia. És nem, a személyigazolvány a 14-re nem lesz elég, bár kicsit ciki, hogy még nincs neki, de múlt héten, amikor megpróbáltuk elintézni, egy órai várakozás után közölte a biztonsági őr, hogy január 4-én új szabály lépett életbe, már nem elég hozzá egy szülő, 14 éves kor alatt kettő is kell. Erre mondjuk nem voltam felkészülve, és sajnos a férjem sem, így dolgavégezetlen jöttünk el.

Közben mostam is két adagot, és csak azért nem teregettem, mert ezt nálunk már a lányok csinálják. Ami jó. És a nagylányom is eljutott a zongoraórára, mert emlékeztettem rá, hogy mikor kell indulni. A kicsi viszont nem gyakorolt ma hegedűt, mert nem mondtam neki. És valahogy egy kis emlékeztető elkél még neki, ha erről van szó. Szerencsére a leckéket maguk intézik. Erre már igazán nem lenne nekem erőm. A szertornát kihagytuk, mert a januárt most nem fizettük be, mert a felvételire koncentráltunk. Kicsit így könnyebb.
És Bende azt mondja, ne írjak többet, inkább feküdjek mellé. És hogy most már az orra is folyik, az orrszívó látványától pedig zokogni kezd. Fújni viszont nem akarja. Szóval lehet, hogy még hosszú ideig tart a mai nap. És minden nap ilyen amúgy, tényleg. Csak másként van mintázva. Ezért nem írok se könyvet, se annyi cikket, és blogbejegyzést, mint amennyit amúgy szeretnék, és amennyi a fejemben van.
[ Read More ]

A szabadság íze

A magyar iskolarendszer nem kis falat. Néha teljesen zilált elmebaj - néha meghatóan emberi. De bevallom, kicsit sem bánom, hogy a lányaim megtapasztalják. Főleg, mert ők is jól érzik magukat  benne.

Tegnap persze megint az elmebaj kerülgetett. Egyszerűen nem értem, hogyan lehet Borsika teljesen hibátlan matek dolgozata hármas, amikor annyi a bűne, hogy van olyan jó eredmény, amit kétszer is leírt (!) és a szöveges megoldásban vétett pár helyesírási hibát. (Igen, a hosszabb az két bé, sajnos a magyar helyesírása még mindig nem tökéletes.) A gyerek most fel van háborodva, hogy ő erre sokat tanult, és hogy ez nem igazság. "Ez aláássa a self-esteememet anya." - mondja, és igaza van. A magyar iskola ebben mesteri. Azt meglátni, mi a rossz, mit kell javítani.
Míg az angol suliban teljesen mindegy, hogyan jut el egy gyerek a jó megoldáshoz, Magyarországon pontos szabályok vannak arra, hogyan lehet valami ötös, és erre csak egyetlen út van. Így lett Borsi tavaly négyes környezetből, mert minden egyes ötös dogájából levont a tanár egy jegyet, amiért nem írta rá a nevét. (Mint látszik, a pedagógiai nevelői módszer nem jött be, a gyereknek egy ötödszörre se vált magától értetődővé.) Így áll most hármasra angolból, mert a mondatok fordításának (mint tudjuk) csak egyetlen jó megoldása létezik, több nem. És Borsinak ha azt mondják, hogy ezt most tegye át Peresnt Perfectbe, akkor még ma is csak néz, mint a kisboci. Igen, ő csak anyanyelvi szinten beszél angolul, és nem a szabályokat követve. (Igaz, az angoltanárral kicsit javult a helyzet, amióta a férjem bement beszélni az igazgatóval arról, hogy nem normális dolog szerinte, ha ez a gyerek mindenből négyes-ötös, viszont angolból csak egyesei vannak - merthogy év elején ez volt a helyzet.)
Szóval a magyar suli nem sétagalopp - de ezzel szerintem senkinek nem mondtam újat. Szabályok, sok lecke, óriási megtanulandó tananyag, leterhelt tanárok, értelmetlen szigor.
Furcsa módon, ha megkérdezem a gyerekeimet arról, hogy mi a rossz nekik a magyar suliban, nem ezeket szokták kiemelni.
Sokkal jobban megviseli őket az osztálytársak viselkedése. Az, hogy Magyarországon a diákok nem tisztelik a tanárokat. Hogy visszabeszélnek, lógnak, rosszalkodnak és nagy ívben tojnak arra, mi zajlik az órán. És mindegy, hogy egy tanár rendes, vagy szigorú - a diákok se ennek, se annak nem fogadnak szót.
Az angol iskolában nem így zajlik az élet. Ott csend van az órán, ha csoportmunka van (és gyakran van), akkor sincsen kiabálás, mindenki meghallgatja a másik véleményét, és ha a tanár azt mondja, hogy ezt és ezt kell csinálni, akkor nem kezd el siránkozni a fél osztály, hogy na ne már.
Az is zavarja őket, hogy igazságtalan a magyar osztályzás. De soha nem arról panaszkodnak, hogy ők jobb jegyet érdemelnének. Az furcsa számukra, mennyire nem veszi figyelembe az egytől-ötig tartó rendszer azt, mennyi munkát fektet bele valaki. Hiszen mind tudjuk, van, aki a kisujjából kiráz egy ötös dolgozatot, másnak hetekig kell készülnie, hogy elérje a hármast, és óriási eredmény, ha megcsinálni. Magyarországon azonban az előbbi akkor is jeles, az utóbbi meg csak közepes lesz.
Angliában ez úgy van, hogy minden diákos egyénileg értékelnek és sajátmagához mérve mondják meg az eredményét. A lényeg pedig az, hogy haladjon, és sokkal jobban megdicsérnek egy gyereket, aki a 3A szintről elér a 3B-re, mert abban munka van, mint ha valaki egy éven át tesped a 4C-n mondjuk, ami bár jobb eredmény, mint az elsőé, de magához képest nincs benne fejlődés, erőfeszítés. (Nem tudom, hogy ez érthető volt-e.) A lényeg, hogy munkát tegyen bele, és fejlődjön. Mert nem az a cél, hogy fél év alatt tanuljon meg olvasni, hanem az, hogy 3-4 év után minden gyerek elérje azt, hogy megértse, amit elé raknak. Elfogadják, hogy van, aki gyorsan halad, másnak meg több idő kell rá. Attól még az utóbbi se buta.
De ne gondolja senki azért, hogy az én gyerekeim szenvednek a magyar suliban. Nagyon is szeretnek idejárni. Jó az osztályközösség, összetartó a csapat, sokat nevetnek, feljárnak egymáshoz, összejönnek suli után. És igen, az összetartás abban is jelentkezik, hogy mindenki súg mindenkinek (bár az enyémeket gyakran szidják a többiek, hogy bénák ebben), segítenek dogaírás közben, másolják egymás háziját. És nem csak a barátok adják oda egymásnak, hanem bárki bárkinek! - mesélik a lányaim, ami nekem, mint magyar suliban szocializálódottnak természetes, de nekik meglepő.
Igaz, Angliában se puska, se leckemásolás, se súgás nincs. Ez az egész csalósdi ismeretlen világ számukra, ami ugyan nem teljesen pozitív példa - az eredménye azonban mégis egy összetartó diákcsapat, ami azért mégiscsak jó. Mindenki mindenkinek szövetségese - ami persze szükséges is, mert ennyi leckét, ennyi feladatot valóban csak csapatmunkában lehet elvégezni.
Hozzáteszem, a sok szabálykövető papírhuszár-tanár mellett bőséggel akadnak nagyon emberséges, végtelenül tisztelendő tanárok is, akik erejükön felül igyekeznek azon, hogy a gyerekek tanuljanak, okosodjanak, és ne sérüljenek az iskolában töltött idő alatt. Akiket nem zavar, ha a gyerek angol kiejtése jobb, mint az övék, vagy ha plusz információja van történelemből, mert utánaolvasott a tananyagnak itthon. Aki dicsér, aki segít, aki igazi pedagógusként a gyerekek mellett áll.
Amikor ilyenekről mesélnek a lányaim, mindig boldog vagyok. Mert ezt is jó megtapasztalni. Hogy lehet nyomás, meg lehet kis fizetés, nehéz munka - de akkor is maradhat jó ember, jó tanár valaki.
Persze én könnyen beszélek. Minket nem érdekelnek a jegyek. Most éppen hármasra áll Borsi angolból - és amikor aláírom a jegyét, akkor mindig megbeszéljük, hogy Oxfordban senkit sem fog érdekelni, hogy hányasra értékelte a tanárnője itthon. És amikor Bíbor lányom aggódik a gimis felvételi miatt, amitől manapság minden nyolcadikos halálosan retteg, akkor el tudom mondani neki, hogy semmi gond nincs akkor sem, ha nem sikerül, mert hát Angliában őt már felvették a középsuliba, és oda bármikor visszamehetünk. Vagy tanulhat akár Spanyolországban is, ha akar. És hogy valójában nincs tétje a dolognak, mert nem igaz, hogy ez az egyetlen esélye most arra, hogy bekerüljön egy jó suliba, egy jó közösségbe. Sokféle út van, és örülök neki, hogy le tudom venni róla a "most vagy soha" terhét azzal, hogy körbevittem a világban, és megmutattam neki, hogy ezer úton érheti el azt, amit szeretne. Számunkra ez a szabadság. A világ óriási, szép és tele van lehetőségekkel. A teszt csak egy vizsga-alkalom, a jegy a bizonyítványban csak egy szám. Nem határozza meg őket, és nem mondja meg, milyen emberek. És nem kell hinniük senkinek, aki mást akar mondani.
[ Read More ]