Három gyerekkel irány Magyarország!

Imádok Budapesten élni, sétálni, egyáltalán létezni. Mostanában egyáltalán nem érzem azt a fajta iszonyatos agressziót, amitől pár éve még szinte sistergett a város. Mintha valahogy lenyugodtak volna a kedélyek és ez jó.

Szeretem azt, hogy zsong a belváros, szeretem, hogy reggelenként minden ház előtt felsöpörnek és a legtöbben még fel is mossák a lépcsőházat jó kis hipóval. Persze ettől még ne legyen senkinek illúziója: az utcák koszosak és a lépcsőházak se tiszták, de ott van az a hihetetlen erőfeszítés, ami nagyon becsülendő és amit jó látni.
Szeretem, hogy a belváros tele van isteni kajáldákkal, kávézókkal, pici boltokkal, kézműves termékekkel, látnivalóval. Azt meg külön imádom, hogy milyen szépséges ez a város. Hogy tele van faragványokkal, stukkókkal, szobrokkal mindenütt. Hogy ülök a négyeshatoson, vagy sétálok a régi, kopottas utcákon és közben ha felfelé nézek, olyan csodákat látok, hogy az agyam eldobom. Igen, ez is kopott, golyónyomok még mindig vannak, és sok helyen a gipszangyalok körül simán látszik a téglafal is, mert a vakolat az teljesen lekopott, de ha belenézek az Atlaszok arcába, akkor látom, hogy mennyiféle mosoly ül az arcukon, ráadásul vannak mozaikok, freskók, kerek ablakok, és olyan erkélyek, hogy azokra bármikor, még hóesésben is simán kiülnék reggelizni, pláne ha közben a lábam alatt hömpölyög az élet. Bevallom, folyamatosan mosolygok, ámuldozom. Sokkal jobban értékelem a város előnyeit, mint eddig bármikor.
De nem valami rózsaszín álom ez, látom én, mi az ami nagyon rossz. A bűz egy dolog. A húgyszag, ami néha olyan erővel csap meg, hogy szinte öklendeznem kell, és teljesen demokratikus módon a nyolckerben épp úgy támad, mint a Váci utcában. A tömegközlekedés plüssülőkéi, amiken szerintem egy tucatnyi élősködő várja, hogy valakira ráugorhasson, a hajléktalan bűz, ami ha megcsap, én azonnal viszketni kezdek testszerte. De ezeknél is rosszabb az alattomos por. Ami nem látszik, nem érezni azonnal, de szép lassan öl, és sok-sok évet elvesz az ember életéből. Egyszer láttam egy térképet, ami azt mutatta be, hogy Magyarországon szinte mindenütt az egészségügyi határérték felett van a porkoncentráció, és egy hosszú tanulmányt arról, hogy ez milyen állatira veszélyes. Budapest meg nyilván a legrosszabb. Szóval nem is nagy meglepetés, hogy az orrom és a torkom az első budapesti nap óta kapar, akárcsak a gyerekeké. Igen, Angliában ilyen nem volt, ott harapni lehetett a kristálytiszta levegőt, és alig-alig voltunk betegesek. (Nem úgy, mint a spanyol tengerparton, ahol bizarr módon az egész család folyamatosan köhögött.)
Mondjuk az már nyilván Murphy törvénye, hogy engem egy nappal azután ver le a betegség, hogy a férjem elutazik egy hétre, és én egyedül maradok a gyerekekkel. De most mit mondjak - lehetne ez rosszabb is, ha mondjuk a gyerekek is benyalták volna velem együtt a vírust és akkor most még napközben se pihenhetnék, mert akkor is el kéne látnom egy-két csemetét. Így viszont csak a reggeleket és az estéket kellett túlélnem, és napközben szépen visszabújhattam a jó meleg ágyamba, sok-sok teával, vitaminnal és egyéb csodaszerekkel, amiknek már a létéről is elfeledkeztem jódolgomban, arról meg aztán pláne, hogy ezek milyen brutál összegekbe kerülnek.
Mondjuk én ritkán vagyok lázas, utoljára gyerekkoromban volt olyan magas lázam, hogy attól elkezdtem egészen élénk lázálmokat látni, speciel akkor az volt a látomás, hogy egy rágógumiszálat kihúzok a számból, és azon kötéltáncolok, majd leesek.
Ehhez képest most az volt a kép, hogy ül az ágyam szélén az egyik régi művészettörténet tanárom és vitatkozunk valami nagyon fontos szakmai dolgon, én végül hátradőlök a párnára, mert már annyira nagyon szédülök, hogy a fejem se tudom tartani, és akkor ő odahajol és megcsókol, de ez olyan csók volt, hogy még most is beleborzongok. Ebből is látszik, hogy a felnőtt álmok mégiscsak jobbak, mint a gyerekkoriak. (És hogy bizony mindig is vonzottak a nagyon okos egyetemi tanár pasik, és hogy a tudás milyen állati szexi dolog, nem is csoda, hogy a férjem is ebből a körből szereztem.)
A művészettörténetről jut eszembe, a becsüs tanfolyam még mindig csak a felszínt karcolgatja (nem is tudom eldönteni, hogy amikor a tanár kérdezget minket, akkor most mi a nagyobb ciki, ha mindenre én felelek, mert tudom, vagy ha inkább csendben maradok, és akkor senki nem szólal meg. Nem gondolom amúgy, hogy én lennék a legokosabb a csoportban, de úgy tűnik, hogy nekem a legkisebb a tűrőképességem, mert képtelen vagyok elviselni a csöndet a kérdések után. Legalábbis nem hosszan. Bár az is furi, hogy sok embernek úgy tűnik még az alapszintű stílusok és képek felismerése se megy, ami azért elég döbbenet, tekintve, hogy azért ezek az emberek azért jöttek ide, mert érdeklődnek a művészettörténet iránt.)
Mindenesetre az előadók jók, és ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy mégiscsak rászánom magam arra, hogy megszerezzem a lassan tíz éve félbehagyott művészettörténeti diplomámat. Mert hogy a szakot elvégeztem, abszolváltam, hogy úgy mondjam, de a szakdolgozat még hátravan. Akkoriban úgy döntöttem, hogy nem fontos ez, úgyse akarok művészettörténész lenni, de most már nem vagyok még ebben sem olyan biztos. És ha már úgyis készül a könyvem (160 ezer karakter már készen van) akkor mégiscsak jó lenne ezt művészettörténészként megjelentetni, nem műkedvelő amatőrként. Finnyás ez a szakma, na. (Mire apukám csak annyit mondott, hogy akkor legyek szíves az esztétika szakdolgozatot is megírni, amiből pont így állok, és most úgy érzem, hogy annak még kevesebb értelme van, hogy megcsináljam, de mondjuk jogos igénye ez egy apának, aki szeret büszkélkedni, pláne, ha én meg tényleg beleöltem pár évet az életemből azzal, hogy órákra jártam, vizsgáztam és egyebeket csináltam.)
Mondjuk első feladatként egy jó művészettörténeti szakdolgozati témát kéne kitalálnom. Ja, és egy témavezető tanár is kellene, de jelenleg még egyikre sincsen ötletem. (Inkább azt tudom biztosan, mely korszakok biztosan nem játszanak - kár, hogy ott vannak a legjobb fej tanárok.) Egyelőre csak odáig jutottam, hogy az egyetemmel felvettem a kapcsolatot, és úgy tűnik, ők nem gördítenek akadályt a diplomám megszerzése elé.
Megjegyzem, az én tanulási-olvasási mániám nem hozza könnyű helyzetbe a gyerekeket, mert két diplomás szülő mindig magasra teszi a lécet. Bár eddig bírják a kiképzést, szinte kizárólag ötösöket hoztak haza a suliból. Bíbor még egy matek ötöst is kapott, amihez csak annyit tett hozzá, hogy ehhez ne szokjak hozzá, Borsi pedig (aki szintén legalább három ötöst szerzett a héten) közölte, hogy azért nem akar kitűnő lenni, nehogy strébernek nézzék. Mondjuk Borsi az őrületbe kerget azzal, hogy nincs nap, hogy ne hagyna valamit a suliban, tisztára, mint egy szórakozott professzor, de eddig még mindent megtaláltunk, szóval nagy baj nincs. A héten persze a szolfézstanulás megint elmaradt (ez már lassan nyomasztó kezd lenni, de ehhez már végképp nem volt se erőm, se hangom, még a beszéd is fáj), de cserébe sokat gyakoroltuk a zongorát (azt fekve is elirányítom, ahogy anyukám mondaná) Borsi pedig végre megkapta a vonót is, így most minden nap legalább egy órát húzza a száraz fát nagy lelkesen. (Nem annyira rossz hallgatni, mint ahogyan gondoltam, hogy lesz.)
Hétvégén kirándulás, majd meghallgatásra megyünk egy koriedzőhöz, akinek hajlandó megnézni a túlkoros csemetéim, miután neki már nem mondtam egyből, hogy nem akarunk versenyezni. Azt tanácsolta ugyanis a korcsolyaboltban a kedves bácsi, hogy jobb lenne, ha ezt nem reklámoznám, és hogy esetleg ha a jégtánc nem jön össze, próbáljuk ki a gyorskorcsolyát, mert ahhoz épp jó korban vannak a lányok. Bíbor kicsit húzta a száját, mert ő piruetteket és ugrásokat akar tanulni, de Borsinak tetszett az ötlet. Viszont ehhez másféle korit kell venni, tehát újabb kiadás, döntés, vásárlás, amihez nekem a héten nem volt se lelki, se testi erőm.

Bevallom, így a harmadik hét végére rendesen elfáradtam. Ez a reggel 8-as iskolakezdés nekem túl korai. Pláne, hogy hetente kétszer még nulladik órája is van a lányoknak. Persze nem ugyanazon a napon, tehát nekik nem akkora szívás - de a szülőknek azért mégiscsak, pláne, hogy szinte minden reggel esik az eső...

Az is fárasztó kissé, hogy minden napra esik egy különóra. Nem, nem kell nagyon sajnálni a gyerekeket - hol egyiknek, hol másiknak adódik valami, szóval ők nincsenek túlterhelve. De nekünk, szegény szülőknek azért mégiscsak lóg a nyelvünk. Szóval esténként nincs tévézés, nincs netezés, és a könyv fölött is simán elalszom, ha olvasni kezdek. De azért ne legyünk igazságtalanok, nem csak a felnőttek fáradnak el - a gyerekek szeme is simán lecsukódik 9-kor. Még Bendéé is, aki pedig az oviban is alszik egy nagyot.
Mert hogy azt nem is meséltem még, de ez az ovi zseniális. Az óvónők tényleg szeretik a gyerekeket és millió programot is szerveznek nekik, amit pedig ezek a csemeték nagyon élveznek. Tegnap almát szedni voltak, de már befizettük a színházi pénzt is (három előadásra mennek ebben a félévben) és mennek majd úszni is, lesz külön zenetanulás (Inci néni trallodája, minimális pénzért szolfézs-előkészítő) és heti két délután gerinctornára is be lehet őket fizetni. Utóbbit az én fiam kifejezetten imádja, mert olyan isteni dolgokat művelnek, mint a bordásfalra mászás, vagy a nagy labdára fekvés. Bendém még heti egy úszásra is megy. Eredetileg szerdára fizettük be, de ott egyedül volt a csoportban, ami nekünk nagyon jó volt, mert csak vele foglalkozott háromnegyed órán át egy nagyon helyes oktató hölgy, de mivel ez a szervezőknek nyilván nem volt nagy biznisz, így átkerült a csütörtökibe, ahol ugyan nincs egyedül, de a többiek már önállóan is fennmaradnak a vízen, így voltaképp végig mellette van egy oktató és nagyrészt őt instruálja. Merthogy őt még kell - viszont nagyon lelkes és imádja csinálni, fújja a buborékokat, és már egyedül egy deszkába kapaszkodva végiglábtempózta a medencét. Szóval gőzerővel halad. Emellett pedig olyan az agya, mint a szivacs, hozza haza a dalokat, mondókákat, amiket eddig tőlem nem volt hajlandó megtanulni.
Amúgy az óvó nénik dicsérik - mert hogy nagyon nyitott és barátkozó. Szóval szerencsére ezzel a sok-sok költözéssel, meg új nyelvvel, új ovival (sulival) nem traumatizáltuk nagyon.
A lányoknak eddig még csak a zene lett megszervezve. Bíbor a zongorát folytatja, ráadásul a régi tanító nénijénél, ahol már két évet lezavart és akit nagyon szerettünk. Borsi meg egy tündéri hegedűtanárnőnél kezdett. Vonót még nem kapott, csak a hegedűtartást kell gyakorolnia, de állatira lelkes, alig várja már, hogy igazi zenedarabokat kapjon (vagy legalább pár hangot). Ehhez jön még a heti egy szolfézs, ami jelenleg elég nagy falatnak tűnik, de csak sikerül majd megrágnunk. (Nyilván majd anya lesz az ugyebár, aki ezt szépen feldolgozza, hogy a gyerekek fejébe majd könnyebben belerepüljön az előző két év anyaga.)
A lányoknak ehhez jön még egy óra spanyol a Spanyol Intézetben, méghozzá az anyanyelvi csoporttal. Erre nagyon kíváncsi vagyok. Elvileg a spanyol tananyagot fogják venni - de ez nekem kevésbé fontos. Én inkább abban reménykedem, hogy hátha találnak ott spanyol anyanyelvű barátokat, mert azért úgy lehet igazán nyelvet tanulni. Meglátjuk, mi lesz ebből.
A sportot még keresgélem - balett, jazzbalett, hop-hop, néptánc korcsolya - bármelyik jó lenne. De persze igazán nem akarom őket túlterhelni (meg magunkat sem). Viszont azt látom, hogy mindenféle sportot nagyon szívesen csinálnak, tehát bűn lenne ezt nem kihasználni.
Ami a sulit illeti, a kezdeti lelkesedés nem csökkent. Bíbor lányom minden nap órákon át meséli, milyen csínyeket követtek el, ki, milyen vicceset mondott és azt mondja, úgy érzi, mintha egy filmsorozatba csöppent volna, olyan jókedélyű, vidám az egész társaság. Úgy látom, hogy nem kínozzák őket túl sok leckével - nem látom, hogy meg kellene szakadnia a tanulásban, és ő azt mondja, hogy nem is érzi magát lemaradva a többiekhez képest, kivéve persze a magyar történelmet, mert tény, hogy mondjuk a Mohácsi vészről eddig otthon kevésbé beszélgettünk, igaz, cserébe az angol történelmet köpi vágja. Azt meg kifejezetten élvezi, hogy a kisujjából kirázza az angol feladatokat. (Micsoda meglepetés, ugye...)
Borsi egy kicsit kevésbé elégedett. Sajnos ő belekeveredett egy csúnya ügybe, amit nem tud hová tenni (és sajnos én sem tudok neki segíteni) Összebarátkozott egy nagyon helyes kislánnyal, aki cigány származású. Jól kijönnek egymással - ám van, akinek ez nem tetszik, így már többen közölték vele, hogy jobban járna, ha "cigánnyal nem barátkozna". Volt, hogy ezt a kislány háta mögött (hozzátéve, hogy lopós, rossz a családja, hazudik) de az is megtörtént, hogy ezt olyankor mondták, amikor a kislány is ott volt mellette.
Borsi, aki Angliában megtanulta, hogy minden ember egyenlő és ez semmilyen módon nem volt ott téma (sőt, ha valaki ilyeneket mondott volna, biztos, hogy megüti a bokáját) most döbbenten tapasztalja, hogy ezt itt lehet. Senki nem védi meg a kislányt, senki nem áll ki mellette és hogy valójában itt ez a "cigányozás" teljesen rendben van. (Nyilván a barátnőnek azért láthatóan nem esik jól, ezért ő, mint jó barát, csakazértis melléáll.)
Nehezíti a helyzetet, hogy Borsi új gyerek - most kell saját magát elfogadtatnia és persze valóban nem tudja, hogy milyenek az osztálytársai. A barátnője valóban rendes kislány, vagy inkább problémás, és jobb lenne, ha kerülné? (Nem a származása miatt!) És vajon akik félrehúzzák és figyelmeztetik, azok neki akarnak jót, vagy csak valami személyes rosszindulat, vita, régi veszekedés vezérli őket?
Én csak annyit tudtam neki tanácsolni, hogy egyrészt bízzon az ösztöneiben, és ha van egy barátja, azt ne hagyja el, mert a barátság fontos dolog. Ha cigányozni kezdenek mellette akkor egyszerűen közölje, hogy ő erre nem kíváncsi és menjen arrébb. Egyébként meg nyilván legyen kedves, barátságos és nyitott mindenkivel.
De nagyon nehéz ezt nyilván itthonról megítélni. Ő meg látom, hogy szenved, mert a kis igazságos lelkének ezt nem könnyű elviselnie, ráadásul Angliában ők erről sokat tanultak és pontosan megbeszélték, hogy ha valaki ilyet tapasztal, akkor kihez kell fordulnia, hogyan tehet panaszt - nyilván ennek itt nincs ilyen kitaposott útja, módja, és nem is feltétlen az ő feladata az, hogy ezt kiharcolja. De látom, hogy ez foglalkoztatja és ez most ráül a lelkére. De remélem, hogy azért megtalálja a helyét, mert azért a többi meséjéből az derül ki, hogy ez egy helyes, barátságos osztály. (És még a szülők is azok.)
A time-menedzsmentet nehezíti, hogy én elkezdtem a festménybecsüs képzést, ami régi, nagy álmom volt, és most úgy éreztem, hogy ennek jött el az ideje. A férjem eléggé ellenezte, mert szerinte ezt én már mind tudom - és egyelőre még sok újdonságot valóban nem hallottam, de tény, hogy most még csak az egyetemes művészettörténetet tanuljuk, amit azért én ennél picikét nagyobb óraszámban tanultam az egyetemen. De ez csak öt hétig tart, aztán jönnek a kézzel fogható dolgok, amikben én azt gondolom nem vagyok igazán jártas, akármilyen lelkesen nézegettem is a BBC művészettörténeti műsorait. Szóval szerintem jó lesz ez, ráadásul most sem unalmas, mert hihetetlen szórakoztató és jó előadónk van, akit élvezet hallgatni.
Szóval emellé jön még a munka, a mosás, a vasalás, a mindennapos főzés, a tanulás a gyerekekkel, a játék és persze pihenni is kellene. Még nem világos egészen, hogy ezt hogyan fogom összehozni, de azért van már némi rendszer.

Hát íme az én két iskolásom és az ovis (aki épp csókot dob) az első tanítási napon. Amit bizonyos költözködési, szervezési problémák miatt csak mos tudtam kirakni. De nem is baj - még szeptember van simán, a suli meg még mindig nagy új.

Még mindig nem értünk a szervezési folyamatok végére - bár tagadhatatlan, hogy vannak már fixnek tűnő pontok. Bíbor visszakerült a régi zongoratanárához, bár nagyon frusztrálja, hogy hiába tanult tavaly zongorázni a suliban (hozzáteszem évi 150 ezerért, tehát nagyon-nagyon sok pénzért!!!) szinte semmit sem fejlődött, sőt kevesebbet tud most, mint amikor kimentünk Angliába.
Megjegyzem - sokszor mondtam már, nekem nagyon nincs jó véleményen a kinti zenetanulásról. Ez persze személyes élmény - nyilván ki lehet fogni szuper tanárokat, csodás módszereket, de nekünk nem volt szerencsénk. Mondjuk nálam amúgy Bíbor zongoratanárnője az első napon ásta el magát. A zongoraóra itt ugyanis tanítási időben volt, tehát a gyerek a tanóráról ment el zongorázni. De az első nap elfelejtette. A tanár meg ahelyett, hogy érte ment volna, gondolom boldogan pihent 30 percig, mi meg vesztettük a tanóra árát. (Amikor a tanár hiányzott, pótlás akkor sem volt...)
Ehhez képest amikor a szolfézstanárnővel beszéltem múlt héten, akkor nagyon jólesett, amikor mondta, nem baj, ha nem találnak ide a lányok, ha nem jelennek meg, majd ő elmegy értük. Ami azért is érthető, mert végül is általános iskolás gyerekekről van szó. Tényleg nehéz nekik még ennyifelé figyelni.
Másfelől viszont ez a szolfézs anyag... jajjajjajj. Na, a helyzet az, hogy Bíbor bár tanult két évet, visszakerült a kezdők közé, Borsi meg aki csak most kezdte a hegedűt, szintén a kezdők közé tartozik. Ám az ő korosztályukban nincs kezdő csoport, tehát be kell ülniük a harmadikosok közé (ami azért okozott egy kis lelki sérülést a gyerekekben) de ez semmi ahhoz képest, amit én éreztem, amikor hazahozták, mit is kéne bepótolniuk. Merthogy a TELJESEN kezdő az elsős lenne, a harmadikosok már két éve tanulnak szolfézst. Mondta is a szolfézstanár, lehet, hogy ez sok lesz nekik, de nekem nagy arcom volt, mondtam, hogy ne aggódjon, majd én bepótolom velük, végül is hét éven át tanultam zongorázni, meg zenetagozatos általánosba jártam, hát menni fog ez nekem.
Hát... öööö.... A ritmusok, meg a hangok és a szolmizálás még okés. De hangközök, hármashangzatok... ez azért már igényelt némi guglis kutatást. Komolyan mondom, nem értem miért van erre ilyen mélységben szükség ilyen kicsiknek.
Furcsa amúgy, hogy valahogy az én lányaim már mindenhez öregek. Magam sem értem, hogy lehet ez. De még a hegedűtanár is megjegyezte, hogy ugye tudom, Borsikám már öreg, ne lepődjek meg rajta, ha csak lassan fog haladni, mert hát nem kicsi már.
De öregek a korcsolyához is, ahol még mindig nem találtam olyan egyesületet, csoportot, tanárt, aki befogadná őket. Legalábbis a lányokat. Bendét azt vinnék mindenhová. Ő még nem öreg - de szerintem ő meg még nagyon kicsi, szóval nem kell neki a heti három edzés. (De lehet, hogy most rontom el az életét.)
A suli viszont egyelőre nagyon jó választásnak tűnik. Kifejezetten jó érzés, még nekem is, hogy ismerős arcok köszönnek rám a suli előtt, olyan anyukák, akikkel oviban ismerkedtünk meg. Jó érzés, hogy nem új helyzetbe csöppentem be én sem - van egy olyan kör, háló, ahová régen tartoztam és amibe most újra becsatlakozhatok. És igen, az is jólesik, hogy az iskolai titkárnő gyereke odajár a fiam ovijába, vagy hogy a portás néni a suliban a nyakamba borul, hogy jajj, de jó, hogy visszatértünk.
És mindenki nagyon kedves és segítőkész. Semmi pofavágást, vagy szájhúzogatást nem észlelünk a tanárok részéről. Mindkét lány odavan az angoltanáráért, úgy látom, hogy bevonják őket, elismerik, hogy sokat tudnak és bizony van amit jobban. Lehet, hogy csak pedagógiai fogás, de volt amikor őket kérdezték meg, hogy is kell ezt a szót jól kiejteni, felolvastatnak velük, hogy mások is hallják, milyen jó a kiejtésük.
Persze néha az ember azért fogja a fejét, például amikor hazahozza a gyerek a hibátlan környezet dolgozatát, ahol tízből tíz pontot ért el, mégiscsak négyes kap - mert nincs rajta a neve. Hát khmmmm... vagy amikor leordítja a számtek tanárnő a gyerek fejét, amiért ékezetek nélkül ír órán, merthogy az Angliában nem volt, szóval ő ehhez szokott hozzá, meg lassabb is, mint a többi, mert másutt van a z és az y és neki ez furcsa. De aztán eszembe jut, mennyire bosszantott az angoloknak a "jelenlét" mániája, és akkor azért tudom, hogy tökéletes rendszer nincs. (Angliában ugyanis nagyon komolyan veszik, hogy a gyerek ne hiányozzon, mert kimutatták, hogy minél többet hiányzik egy gyerek, annál rosszabb tanuló. Tehát ott kell lenni. Betegen is. Képesek arra is, hogy a hiányzó gyerek családjához kimenjenek, és ha úgy látják, hogy a gyerek nem elég beteg, mondjuk nem lázas, mert épp dolgozik benne a lázcsillapító, akkor beviszik a suliba. És anyuka ne aggódjon, benn is be tudják neki adni a lázcsillapítót, meg az antibiotikumot. A lábadozás, mint olyan, ismeretlen fogalom. És ha a szülő ellenkezik, brutális összegű büntetéseket szabnak ki rá. Nekünk mondjuk ezzel soha nem gyűlt meg a bajunk, mert az én gyerekeim nem voltak betegesek, de megtörtént, hogy papírt kaptunk, amelyben figyelmeztettek, hogy csak 94.8%-os a gyerek részvételi aránya, miközben a 95% lenne a kívánatos, és legyek szíves vásárlást, és egyéb szórakozást ne iskolaidőben szervezni, miközben tudják, hogy egyetlen egyszer hiányzott a gyerek, amikor hányt a suliban és hazaküldték... nos, ilyenkor azért kicsit elborul az ember agya.)
Szóval nagy és brutális fájdalmakról suli szinten nem tudok beszámolni. A gyerekek örömmel mennek, nincs sok leckéjük, és nincs nagy szigorkodás (eddig) és nem érzik magukat lemaradva a többiekhez képest semmilye tárgyból. A társaság nagyon jó, legalábbis amit eddig látunk, hallunk belőle. És igen, itt is van fejlődés, például van tárgy, ahol közös gmail-es csoporton át kapják a leckét. És persze mindenkinek van mobilja és szünetekben a tableten nézik a Violettát. (Az most az ötödikesek között a korosztályos menőség.)
Mondjuk a péntek nulladik órában tartott osztályfőnöki óra szerintem simán kimeríti a gyerekkínzás fogalmát (a szülőkéről nem is beszélve), és néha bajba kerülök, ha a leckében segítséget kérnek, de hála a jó égnek, a gugli mindig segít, és sok munkafüzet teljes megoldókulcsa fenn van a neten. (Hála néked internet!!!)

 
Előrebocsátom: a gyerekfogászokkal kapcsolatban nincsenek jó élményeim. Kezdve azzal, hogy általános iskolás koromban betereltek minket a Nyár utcába, mindenkinek kifurkálták a fogát a fiatal dokik, majd jött egy idősebb prof, aki belenézett a számba és közölte: az én orvosom erre a fogtömésre csak egy hármast érdemel. Már akkor, gyerekként is tudtam, hogy ezt most megszívtam.

Aztán amikor Bíbor másodikos lett és elvitték az egész osztályt a fogszabályzó nénihez, úgy láttam, hogy a dolgok nem sokat változtak. Szinte minden gyereknek felírták az éjszakai fogszabályzót, közölve, hogy ezt napi 10 órán át kell legalább hordani, vagyis voltaképp amint hazaér a gyerek, tegyük a szájába és csak étkezéskor veheti ki, de aztán tegye vissza gyorsan. Ja, beszélni azt nem lehet vele. Nekem már ez horrornak tűnt - nehogy már az én gyerekem ne csacsoghassa el, hogy mi történt vele egész nap, de a pokróc modorú doktornő (aki amúgy egyszer sem nézett a gyerekre és soha nem hozzá intézte a szavait) közölte, hogy mindenféle fekély, csonthártyagyulladás és állkapocs fájdalom lehet ebből a durva keresztharapásból, ami az én gyerekemnek van, hát persze beadtuk a derekunk és gyorsan megcsináltattuk a fogszabályzót.
Közbe jött Anglia, és a kérdés: akkor ezt ki a fene fogja nekünk hathetente állítgatni. De sebaj, gondoltuk, Angliában is biztosan vannak orvosok ugyebár. Mikor visszamentünk az iskolafogászhoz, az nagyjából üvöltött velünk, hogy most elrontjuk a gyerek egész életét, ezt nem lehet félvállról venni, minek vágtunk bele, ha tudtuk, hogy Angliába utazunk és kicsit sem hitte el, hogy három hónappal azelőtt, amikor az egész procedúrába belevágtunk, még erről fogalmunk sem volt. Közölte, hogy ha ezt most elmismásoljuk, akkor a gyereknek ketté kell majd törni a szájpadlását, mert csak és most van abban a korban, hogy ezt a komoly problémát sima fogszabályzással meg lehessen oldani, ezután már csak műtét jöhet szóba.
Mondanom sem kell - amint kiértünk Angliába első dolgunk volt fogorvost keresni. Szegény indiai dokibácsi furcsállva fogta a kezében a kivehető fogszabályzót, és azt mondta, ilyet még ő nem látott. Ez már elavult, értelmetlen, tanult róla, hogy létezett ilyen régen, de ezt errefelé nem használják. Ezt mondta két másik fogorvos is - így a fogszabályzó nagy-nagy lelkiismeretfurdalások közepette a fiók aljára került, hogy majd akkor nyáron, ha hazajövünk, utána nézünk.
Hát utána néztünk. Két fogorvoshoz is elvittük Bíbort, hogy mit mondanak fogszabályzás ügyben - és mindkettő egyetértett abban, hogy nincs itt gond. Igen, kicsit kócos, igen, van egy kis keresztharapása, de még a fogváltás közepén jár, ezek simán alakulnak majd mindenféle beavatkozás nélkül. Az államiba nem mentünk vissza. Már csak a modor miatt sem, de ezek után azért eléggé elvesztettük a bizalmunk.
Amikor nyár elején észrevettem, hogy Bende fogain van egy apró kis barna elszíneződés, azért én rendesen bepánikoltam. Gugli a barátunk ugyebár, és a laikus anya pillanatok alatt diagnosztizál: így azonnal rájöttem, hogy fogköve van a gyereknek. Ami négyévesen ugyebár ritka, de azért előfordul és persze le kell szedni, mert rontja a fogat. De bakker, a négyévesnél azért ez elég durva lesz, pánikoltam.
Azért biztos ami biztos, amikor legközelebb elmentem a saját fogorvosomhoz (akinél a nyáron nyolc alkalommal jártam amúgy, ami részemről teljes horror és anyagi csőd volt, de most már minden rendben). Szóval a doktorbácsi jókat röhögött a fogkő-elméletemen, közölte, hogy mossuk erősebben a gyerek fogát, mert ez csak lepedék (ciki) viszont a gyereknek van egy lyukas foga. Ám ő nem foglalkozik kicsikkel, keressünk egy gyerekfogászatot.
Ismerőseim sok-sok fogorvost ajánlottak, végül kikötöttünk egy régi ismerősnél, a Mosolyfogászaton, akivel már a gyerekeink is egy oviba jártak anno (ha nem is egy csoportba) és akiről kiderült, hogy most meg egy osztályba járnak a gyerekeink. Kicsi falu ez a Budapest, higgyétek el nekem.
Mondjuk bevallom, nekem fontos szempont volt, hogy a sima csekkolásért ne kelljen gyerekenként fizetnem (van ahol 15 ezret kérnek csak ezért, ami azért három gyerekre combos összeg). Bíborról kiderült, hogy nincs lyukas foga (egyszer régen volt, de az tejfog volt és kiesett) és az is, hogy a fogszabályzót nem fogja megúszni. De nem egészségügyi oka van ennek - csak esztétikai. Két foga is kicsit csámpásan áll. Bíbor kicsit elkámpicsorodott, mert azt mondta, nem akar ő a "fogszabályzós új lány" lenni az évkezdéskor. De szerencsére ez nem is sürgős dolog - ő dönti el, mikor szánja rá magát. Most, jövőre, felnőttként. Szóval hozzá így nem nyúltak.
Borsinak sincs lyukas foga - de azért nála húzni kellett egy tejfogat, amit én amúgy sejtettem, mert ez egy olyan fog volt, ami mellett már a vasfog is teljesen kinn volt. Már hónapok óta a kiesés közeli állapotban volt, de mint kiderült a húzás alatt, összeakadt a két fog, ezért nem is esett volna ki magától, szóval indokolt és jó volt a beavatkozás.
Bende volt a fekete ló, mert hát ugye egy négyévessel azért lehet ez nagyon nehéz is. Ehhez képest ő belepattant a fogorvosi székbe, és a fogorvos valami eszméletlen türelemmel és kedvességgel végigmutogatott neki minden szerszámot, mi fog történni, mit fog csinálni, majd pillanatok alatt el is végezte a beavatkozást. Bende meg végig vihorászott, hiszen minden lépésnél elhangzott, hogy "ugye milyen vicces ez? ugye milyen csikis?" ő meg ezt elhitte.
Megjegyzem - én izzadó tenyérrel ültem a fotelben, oda se mertem menni, nehogy a saját szorongásom rávetítsem a gyerekre, vagy esetleg megzavarjam azt a finom bizalmi hálót ami közte és a fogorvos között kialakult. Mert nagyon fontos ez az első találkozás a fogorvossal, egy egész életre szóló élmény ez, ami szerencsére itt és most nagyon jól sikerült. (Egyetlen hátránya, hogy sok-sok héttel előre be kell jelentkezni, de ezen azért nem is csodálkozom.)

Azt hiszem én jobban tartottam ettől a sulikezdéstől, mint a lányok. Ezt onnan gondolom, hogy vasárnap este ők teljes nyugalomban mentek aludni, míg én óránként ébredtem. Lestem az órát, nehogy elaludjunk, aztán ha már felébredtem, nem tudtam visszaaludni. Mire nagy nehezen hajnal 2-kor lecsukódott a szemem, felébredt Bende pisilni, és bár ő rögtön visszaaludt, nekem ez nem ment. Szóval reggel fél 7-kor, amikor csörgött az óra én mosott rongy voltam. A lányok viszont csinosan és boldogan libbentek be a suliba. Bende se tartott rá igényt, hogy beszoktató jelleggel bevonuljak vele a csoportszobába. Úgy hogy reggel 8-ra már itthon voltam megint. És rágtam a kefét, hogy vajon milyen kedvvel jönnek haza a gyerekek. De nem kellett volna aggódnom. Mert nem volt semmi gond. 

Nehézség, az mondjuk akad - de azzal nem nagyon foglalkoznak a gyerekek. Az csakis engem zavar egy picikét, hogy nincs tankönyvük. Merthogy ugyebár van ez az új rendszer, hogy minden gyerek névreszóló tankönyvcsomagot kap, amit valamikor még tavasszal megrendelnek az iskolák. Így ha egy gyerek késve iratkozik be (ne adj isten, olyan teljesen valószínűtlen dolgot művelnek, hogy költöznek családostul) akkor már csak pótrendelésnél kaphatnak könyvet, ami majd október közepére érkezik meg az iskolába. Remélhetőleg.
Mivel Borsi napközis lett, ez nála okoz kevesebb fennakadást, mert a lecke feladatait le tudja másolni a padtársáról, és meg van oldva a probléma. Az angoltanár meg lefénymásolta neki a tankönyv első pár oldalát. Igen, ez is lehet egy megoldás - ám erre a többi tanár még nem gondolt. (Vagy nem szabad fénymásolniuk, nem tudom.) Mindenesetre lecke van, de nem túl nehéz. Dolgozat is volt már, amolyan felmérők, mit tudnak. Egyelőre úgy tűnik, hogy a helyesírással lesznek gondok - ami azért nem olyan nagy meglepetés, lévén, hogy a gyerek magyar iskolába eddig még nem járt. Viszont ami nagyon jó, hogy egyelőre úgy tűnik, vannak barátai, jól érzi magát. De ebben még nem vagyok teljesen biztos, egyrészt, mert keveset mesél (bár az mind jó), másrészt azt látom, hogy bizalmatlan még. Kifejezetten hangsúlyozza: az első pár hét semmit se jelent, akkor még mindig kedvesek szoktak lenni a gyerekek. Viszont azt leszögezte: ilyen könnyű első hete még soha, egyetlen iskolában sem volt. Naná, hát itt legalább a nyelvet tudta.
Bíborkám úgy tűnik minden félelmemmel ellentétben a szokásos könnyű kártyát húzta a sorstól. A régi osztálytársai nagyon-nagyon örültek neki, azonnal befogadták, lett legjobb barátnője (neki mindig azonnal van, nem is értem, hogyan csinálja) amikor hazajön, boldogan csacsog estig arról, hogy milyen vicces, klassz dolgok történtek vele. Leckét a héten még nem kapott (csak egy tárgyból, de mivel nem volt tankönyve hozzá, a tanár azt mondta, hogy akkor ne csinálja meg) ez szerencse, mert hetedikben már nincs napközi, mindenki hazamegy, így bajban lennénk, ha sok lenne a munka könyv nélkül. (Mert persze pont a hetedikes tankönyvek nincsenek fenn a neten - az összes többi osztályé igen...) A tantárgyakat ő se találja túl nehéznek - illetve ami nehéz, azzal a többiek is szenvednek, és ezért az nem ciki neki. De nagyjából még csak bevezető óráik voltak, elmondták, hogy miket fognak majd tanulni ezentúl, melyik tárgy miről fog szólni.
Angolból nyilván ők a legjobbak - még akkor is, ha ez egy kéttannyelvű iskola. Mindketten azt mesélték, hogy igyekeznek a nagyon brit akcentusukat egy kicsit visszafogni, mert nem akarnak kiríni a többiek közül. (Nem tudtuk eddig meggyőzni őket arról, hogy ezt talán nem kéne.) Bíbor elő se merte venni a könyvet a suliban, amit épp olvas (a Hunger Games második kötete), mert nem akarja, hogy azt higgyék, ő ezzel kivagyizik. Az angoltanárok eddig még nem nagyon tették őket próbára - de hát egy hét után még csak ismerkednek egymással minden szinten, szóval egyelőre nem tudom megmondani, jó vagy rossz ötlet volt-e őket kéttannyelvűbe adni, és hogy ők ebből profitálni fognak, vagy inkább ront rajtuk.
Ami minket, szülőket sokkolt, hogy mennyire brutálisan drága az iskolakezdés. Mondjuk hát én azt szoktam meg az előző években, hogy bemegyek az egyenruhaboltba, vagy bármely szupermarketbe és ott veszek inget, szoknyát, harisnyát és pulcsit, aztán jónapot, ennyi az iskolakezdést. Most ugyebár ugyanezeket meg kell venni, csak még többet, mert öltözzön az a gyerek csinosan és változatosan, majd jönnek még a listával, hogy füzetek, meg tolltartó, tempera, ecset, szénceruza, rajzlap, tollak, ceruzák és millió apróság, ami a végén brutális tízezrekké hízik.
Ami egyértelműen csalódás, az a közétkeztetés. Első nap iskolában, óvodában egyaránt káposztás tészta volt. Szerintem nincs gyerek, aki örömmel enné, az enyémek mindenesetre éhesen jöttek haza. És sajnos a tendencia folytatódott. Bíbor elmondása szerint volt nap, amikor szürke volt a leves és ő el se vette, de amikor még a viszonylag kívánatosnak hangzó sült csirke krumplipürével volt a menü, arra is azt mondta, hogy rémes és ehetetlen volt a krumpli íze, szerinte valami porból lehetett. Mondjuk ebéd után úgyis hazajön (nincs napközi ugyebár) szóval ez nem nagy gond - de mondjuk egyszerűbb lett volna, ha nem farkaséhesen ér haza.
Borsi PKU-s étrendkérelmét leadtuk - de még az iskolahét kezdete előtt jelezte a cég, hogy nem tudnak ilyet csinálni. Megjegyzem, a törvény értelmében januártól MINDEN gyereknek megfelelő étrendet kell biztosítani a közétkeztetésben, tehát a PKU-soknak is. Mondjuk ezen nem rugózom, mert hát ez tényleg ritka betegség, Angliában se tudták elvállalni sehol. Az már kicsit nagyobb furcsaság, hogy mondtuk, hogy esetleg vegán menüvel bepróbálkoznánk (ez azért lehetne) de abból meg nem tudnak előre heti menüt küldeni nekünk, az meg nem megoldás, hogy én a biztonság kedvéért minden nap küldjek kaját, hátha nem lesz jó amit kap. De mondom - ennek a sikertelensége nem nagy döbbenet. (Más kérdés, hogy bepróbálkoztam pár magáncégnél, akik sok-sok pénzért elvileg vállalnak mindenféle speciális menükiszállítást, de minket ők is lepattintottak, mondván, hogy a PKU-s menü bonyolult. Háááááát.... szerintem amúgy nem annyira, csak látni kellett volna már ilyen gyereket. Vagy beszélni egy olyan dietetikussal, aki csinált már ilyet. De sajnos ha nincs minimális nyitottság sem, akkor nincs miről tárgyalni. Marad a hajnali és esti főzőcskézés, kis edényezés és hurcolás. Nem panasz - csak örültem volna, ha egy picit könnyebb az élet.)
Annak viszont örülök, hogy a gyerekeket viszi úszni a suli. Mondjuk van saját uszodájuk, de az kicsi (meg nyilván a napi kötelező tornaórák miatt tele is van mindig) így Bíborkáék egy közeli nagyobb uszodába fognak átjárni. Nulladik és első órában, ami azt jelenti, hogy reggel 7-re kell odaérniük. Na, ez nagy különbség, kicsit elkényelmesedtünk ezzel a reggel 9-es iskolakezdéssel. De cserébe ezen a héten este 9-re már minden gyerek kidőlt (még Bende is alszik, aki pedig az oviban is alszik egyet délután.) Engem még eddig nem viselt meg igazán a koránkelés, valahogy tetszik a város reggeli illata, fénye, hangulata - pedig nem vagyok egy hajnali pacsirta és a vakáció idején képesek voltunk családilag 10-ig is durmolni (igen, Bende is, sőt ő a leginkább!)
Visszatérve a heti öt tornára - hát szegény Bíboréknak csak négy van, még ezzel a dupla úszással együtt is. Szóval a suli azt mondta, hogy választhatnak a gyerekek. Vagy vállalják, hogy lesz egy tornaórájuk egy héten egyszer, nyolcadik órában, vagy elmennek valahová sportolni, és erről hoznak egy igazolást. Kicsit itt azért felröhögtem - most komolyan, igazolás? Hát írok én azt itthon és Photoshopolok rá bármilyen pöcsétet is. De persze ez csak vicc - mert Bíbor akar korizni járni. Ez nem tűnik olyan nagy kihívásnak, mert köpésnyire tőlünk a Városligeti műjégpálya és 10 perc busszal a Népstadionnál lévő nagy koripálya. Ám előző még nincs nyitva, utóbbiban meg nagyon húzták a szájukat, amikor mondtam, hogy én nem heti háromszor szeretném vinni a gyerekeimet, csak egyszer, ráadásul Bíbor lányom már 12. Merthogy ők 11 éves korig oktatnak, utána már versenyzőképzés van, és különben is versenyzőképzés van itt kérem, nem csak úgy poén és szórakozás. Nekem meg több koriversenyző barátnőm is volt anno, kicsiként és pontosan tudom, hogy nem akarom, hogy az én gyerekeim este 10-ig edzésen legyenek, aztán reggel 6-ra menjenek a másik edzésre, és ezt minden egyes nap, meg a stressz, meg a millió pénz. Mert nem akarnak olimpiai bajnokok lenni - ők korizni szeretnének. És nem csak csúszkálni körbe-körbe a Ligetben, hanem ugrásokat, forgásokat tanulni. És ne mondja nekem senki, hogy ezt csak versenyzőként lehet, mert Angliában heti egy óra edzéssel (aminek csak a felében volt velük tanár) hat darab hathetes tanfolyam alatt eljutottak oda, hogy forognak és egészen piciket ugranak is és nagyon élvezik. És szeretnék folytatni - de nem akarnak ők sem minden mást feláldozni ezért. Persze minden megoldható, ha mással nem, akkor magántanárral sok-sok pénzért, csak nem nagyon akarom elhinni, hogy nincsen más lehetőség.
De hogy őszinte legyek, ezek egyelőre csak pici döccenők és nehézségek. A világ akkor sem dől össze, ha nem koriznak (Spanyolországban sem tették és túlélték) és legfeljebb akkor majd máshová megyünk sportolni. Budapest azért nagyon sok dolgot kínál, bár eddig még nem nagyon tudtuk kiélvezni. De ez nem a város hibája. Mi, felnőttek vagyunk kriplik. Az én lábam bár javulgat, de azért hamar kifárad, esténként meg még fájdogál is. Zsolt is most lábadozik még egy apróbb műtét után, neki a reggelei indulnak vacakul. De legalább beosztjuk, mindig van egy viszonylag épkézláb ember, aki ellátja a gyerekeket.
Ők meg úgy tűnik egyelőre elégedettek azzal, ami van. Bár Bíbor azt tervezi, hogy csak két évig maradjunk itt, akkor ő befejezné a magyar sulit és még visszamehetne az angol gimijébe, azt is befejezni. Borsi meg ugye éppen akkor kezdhetné a gimit, tehát járhatnának ugyanoda és az milyen jó lenne.
Na, és még ott van Bende fiam is - akire ezen a héten sajnos kevesebb figyelem jutott, mert hát az ovi ugyebár mégiscsak könnyebb akadály. Bár ez sem igaz így teljesen, mert bár ismeri a nyelvet (és ez tetszik neki!) és az óvónénik tündérek, ő még soha, egyetlen oviban sem aludt ott (sem az angolban, sem a spanyolban nem szokás) így ez neki nagy meglepetés volt, és nincs is különösebben oda az ötletért, így második napon még egy kis pityergés is volt emiatt, amitől azért az én szívem majd megszakadt - de az tuti, hogy jót tesz neki az alvás, ráadásul még este is korábban alszik el, mint szokott. A kaját sajnos ő is ugyanonnan kapja, mint a suli, így ezzel nincs kibékülve, és nem tetszik neki, hogy itt nincs tanulás. (No igen, Angliában már olvasni tanult.) De nekem tetszik, hogy mondókákat tanul, betűk helyett és az is, hogy nagyon sokat vannak az udvaron, sokat szaladgálnak, mesélnek, játszanak. Meg hát elfogult vagyok, bevallom, szerintem a magyar ovik nagyon jók. Még akkor is, ha Bende fiam szerint igazságtalan, hogy nekik aludni kell, az óvó néniknek meg nem. De remélem, hogy ezt azért hamar feldolgozza.