Három gyerekkel irány Magyarország!

Az, hogy hazaköltöztünk Angliából (lassan már egy éve), nem jelenti azt, hogy minden szálat azonnal és végérvényesen elvágtunk, ami odakötött. Vannak bizony dolgok, amik hiányoznak, és úgy vagyunk vele, mint a magyar ember a túró rudival. Hogy azt bizony időnként be kell szerezni, mert vágyik rá az ember. (Mi ugyan nem, de annyira közhellyé vált már ez a hasonlat, hogy talán így a legjobban érthető.) A mi vágyaink persze nem feltétlen ízekről szólnak - bár nem tagadom, kulináris emlékek is kötnek az országhoz.

1. Daily Mail
Lehet fujjogni, nem zavar - mert a radikális idegengyűlölete ellenére a Daily Mail elég meghatározó szereplője az angol médiának. Amikor kimentem és először került a kezembe, akkor csak lestem, hogy milyen hatalmas, vastag újság, mennyi érdekes cikk van benne - és igen, mint volt szerkesztő én azt is értékeltem, hogy a 100 oldalas lap fele hirdetés. És emellett csak 60 penny (!!!) ami még ma is csak 200 Ft, és aminél egy magyar vékonyka 16 oldalas napilap is drágább. Egy darabig még kidobni se dobtam ki egyet sem, de aztán persze rákényszerültem, mert ebből a hatalmas és amúgy időnként meglepően jó színvonalú lapból naponta kijön egy, végigolvasni is lehetetlen kihívás naponta, nincs az a kávémennyiség, ami elég lenne rá. És igen, sok benne a szemét, és nem is mindig pontos - de szinte minden napra akadt azért nem is egy olyan cikk, ami nagyon színvonalas, és bizony újságíróként is sokat tanultam belőle.
Az újságvásárlási mániámnak az vetett véget, amikor rájöttem, hogy szinte minden cikk fenn van a neten is, sőt van appjuk is, amit úgy is tudok használni, hogy nem kell online lenni hozzá (amit a magyar lapok pl nem tudnak, tehát nem működik az a verzió, hogy a Balcsinál mondjuk a cukiban letöltöm a frissítést, és otthon lefekvés előtt az ágyban offline olvasgatok). Ma már ha választani kell, jobban bízok a Guerdian cikkeiben, mert ott több olyan témát boncolgatnak, ami nekem tetszik, és mélyebben is. Ennek ellenére a Daily Mail nem esett ki teljesen a kegyeimből. Amikor a férjem hazatér Angliából, mindig hoz egy szombati lapot. Azért szombatit, mert ahhoz adnak TV műsort is, ami nincs fenn online, viszont nagyon jó. És itt szoktam tájékozódni arról is, mi az, amit meg kéne néznem.

2. BBC
Na, ez fáj. Ez tényleg kemény. Tavaly ilyenkor elég komoly erőfeszítéseket tettünk arra nézve, hogy az angol TV adásokról ne kelljen lemondanunk, de úgy néz ki, hogy a hivatalos út teljesen befuccsolt. Már amikor bekötötték, akkor kiderült, hogy BBC nincs. Már nem sugároznak Európa felé és kész. Pedig azon sok kedvencünk volt. De akkor még volt pár olyan csatorna, amit azért a parabola antennánk tudtunk fogni, és néztük is - mert azért az még mindig jobb volt, mint a magyar TV, ami már évek óta nem tud lekötni. De közben a meglévő csatornák nagy része átment zsizsikes szellemképesbe, rejtélyes okból. Vagy elállítódott a parabola, vagy tovább szűkítették az európai kínálatot. De közben változtak a mi felhasználói szokásaink is - és ma már vagy DVD-t nézünk, vagy online adókat. Egyre ritkábbak a családi filmnézések, mostanában inkább kijelölt idő van, amikor mindenki azt nézi, ami őt érdekli. Én sorozatokat, a lányok meg youtubereket. Sokat gondolkodtam azon, hogy ez vajon baj-e, de aztán arra jutottam, hogy valójában nekem kínzás lenne az új smink és körömfestési trendeket néznem a csajokkal együtt, őket meg nem akarnám pl. Dexterrel sokkolni. Persze azért vannak megunhatatlan családi kedvencek: a Britain's Got a Talent, X-faktor. Ezeket azért követjük így távolból is.

3. Gyerekújságok
Nem véletlen, hogy apa mindig óriási rakás újsággal érkezik meg Albionból. Egyszerűen nekem Magyarországon még nem sikerült olyan gyerekújságot venni, amit iciripicirit is megközelítené a kintiek minőségét. Pedig jó párat vettem - és igen, tudom, annak idején a lányaim halál boldogok voltak a Hercegnős újságokkal is, amiket annyira imádtak, hogy azóta is bőrkötésben őrizzük őket. Szóval egykoron még jó volt az is - de valahogy azóta vagy belekóstoltunk a jóba és emelkedtek az igényeink, vagy egyszerűen fiúgyerek számára nincs ilyen magyar nyelvű csoda a Disney univerzumban.
Őszintén szólva én inkább úgy látom, hogy egyetlen BBC által kiadott lap sem vetekedhet azzal, amit Magyarországon nyomnak ki. Azokat a gyerek végi se nézi - az angolt meg napokig hajtogatja, színezi, vágja. Persze a csajoknak is megvannak a kedvenc lapjai (Girl Talk, mert abban van az összes menőség mostanság) én meg rákattantam a Writers magazinra. Valahogy jó művtöris lapot nem sikerült kinn vennem - a történelmiek meg itthon is kaphatóak, azokat kár kintről hozni.

4. Angol finomságok
Gravy por és Golden Syrup folyamatosan kell és kész. Na, nem mintha nagy gravy rajongók lennénk - félévente egyszer kíván meg ilyesmit a férjem, és csakis ő. Mégis sok gravy por fogy nálunk, mert kinn azt tancásolták, hogy ezt tegyük Borsi kenyerébe, hogy finomabb íze legyen, és úgy tűnik, hogy ez valóban jobb bármi más fűszernél. Mivel nálunk kétnaponta biztos van kenyérsütés, ez azért nagy tételben fogy.
Bende pedig a Golden Syrupot kedveli reggelenként a zabkásájára (amit amúgy szintén kintről szoktunk hozni), az is a bevásárlólista élén áll. (De ezt nehezebb hozni, mert ugye folyadék - ami kézipoggyászba nem fér) Tudom, ezeket itthon is lehet kapni - de speckó boltba kell menni érte, és nagyon drága - kinn meg filléres és átlagos cucc, pont úgy, ahogy a mentolos csoki is, amit Borsi szeret, és amiből azért mindig kell lennie itthon.

5. Az amazon bácsi
Na igen, ez gyakran fakaszt (virtuális) könnyekre. Hogy azért az milyen királyság, hogy bármi beveszi magát a lüke kis fejembe, azt "amazon bácsi" (ahogy a fiam nevezte) napokon belül lerakta az ajtóm elé. Könyv, DVD, játék, krém, sportszer, kézműves cucc. És olcsón! Nem kellett boltokat járni, nézelődni, keresgélni, gondolkodni, hol is lehet vajon. Egy kattintás, és megoldódott minden gondom, az átlátszó lufitól, a fémet is befogó foszforeszkáló festékig. Most azt se tudom, merre induljak, ha ilyen extra kívánságom van. És nem - sajnos Magyarországon a gugli se mindig barátom. :-(
 
6. Angol reggeli 
Röstellem, de időről időre megesik, hogy reggeli nélkül kell elrohannom itthonról, és csak a városban kell burkolnom valamit. Ilyenkor mindig bajban vagyok, hová üljek be. Persze vannak a multiláncos kávézók, ahol van szendvics, vagy süti a kávé mellé - de ezek engem nem lakatnak jól igazán. Bezzeg a bacon, a rántotta, sült gomba, sült paradicsom, bab kombó az eltelít vacsoráig. És ne tagadjuk finom is. Tudom, vannak Budapesten olyan helyek, ahol elérhető ez a csoda is - de marha drágán. Nem feltétlen akarok 3-4 ezer forintot kifizetni egy egyszerű kis reggeliért. Pláne mikor tudom, hogy a BHS tetején lévő kis boltban 3 fontért (1200 Ft) degeszre ettem magam, és utána azért mégiscsak jobban folytatódott a nap. És még Spanyolországban is találtunk egy jó angol reggelizőt, megfizethető áron. Csak valahogy itt nincs még meg.


7. National Trust
Erről sokszor írtam már, micsoda, és miért szerettük. Hiányzik. Főleg azért, mert az egyszeri nagy kiadás után ingyen volt. Budapesten programot szervezni három gyerekkel kész anyagi csőd, és szinte mindegy hová megyünk, mindig tömeg van. Nekem nagyon bejöttek ezek az őszillatú angol kirándulások, kis kultúrával, kis gyerekprogrammal fűszerezve. Ráadásul valahogy Budapesten (Magyarországon) még mindig nem találtuk meg a ritmusát a programszervezésnek. Persze nyilván mert itt többet dolgozunk, és mert hétvégére a gyerekeknek is van leckéjük, tehát sokkal szűkebb időintervalummal gazdálkodunk, és nyilván nem tudunk minden hétvégén kisebb vagyont költeni arra, hogy egy jót mulasson együtt a család. Most persze, hogy nyár van azért igyekszünk pótolni - de bizony időről időre savanyú arccal számolgatom, hogy mennyibe került a kis kiruccanásunk.Ráadásul valahogy a magyar múzeumok még mindig nem igazán gyerekbarátok. Tény, hogy fejlődnek - de még mindig van hová, ezt nagyon érzem.

Pár napja egyre erősebben fáj a lábam, és ez nem jó. Sajog, ha sokat járok, és esténként bizony fel kell polcolni. Sajnos anyukáméknál a mérlegre állva kiderült, hogy mi az oka a gondjaimnak. Az elmúlt két hónapban híztam két kilót, és ez bizony most nagyon nem jókor jött. 

Mondjuk nem mintha plusz két kilónak bármikor lehetne örülni (hacsak nem kórosan sovány valaki, vagy növekedésben lévő másfél éves) de azért érthető is a dolog, mert bár az orvos megengedte, hogy sportoljak, én valahogy félek rászánni magam. Eddig a fásli miatt aggódtam, hogy nem fog rendesen tartani, aztán most ezt a gumiharisnyát szokom még. Meg persze a magyar konyha, ne szépítsük, az bizony nem éppen egy fogyókúrás dolog.
Mondjuk a mozgás nagyon hiányzik már, (álmomban szoktam futni is) de amikor a sima járkálástól is megfájdul a lábam, nehéz elképzelni, hogy beszaladjak egy fitness klubba és bicajozzak egy kicsit (amit egyébként szabad lenne) Az meg külön kiakasztott, amikor a múltkor a húgom (aki mindjárt szakképzett jógaoktató) kicsit átmozgatott volna kiderült, hogy a legegyszerűbb gyakorlatokat se tudom megcsinálni, és nem csak azért, mert merevek az izmaim, hanem mert amint mozgásra kényszerítem őket, azonnal remegni kezdenek az erőfeszítéstől. Puding vagyok és puhány. Szóval össze kéne magam nagyon szedni, mert a testünket nem lehet büntetlenül kizsákmányolni.
A férjemnek is volt egy újabb apróbb ám annál kellemetlenebb műtétje, így hát olyan jó kis öreg párocska lett belőlünk. Én reggelente vagyok jobban, akkor még viszonylag friss a lábam és könnyen jár. Ő meg esténként van jobb erőben. Szóval beosztjuk a teendőket, de jó lenne már befejezni ezeket a betegeskedős, lábadozós időszakokat, mert ez nagyon nyomorult dolog.
Amúgy Budapest egyik nagy hátránya azt hiszem, hogy teljesen elfoglalja az embert. Amikor elkezdődött a suli, akkor azt éreztem, hogy ez maga a kánaán. A gyerekek csak 4-kor jönnek haza, tehát enyém az egész nap. Belefér minden munka és szórakozás, amiről eddig csak álmodtam.
Aztán persze kiderült, hogy az álmok nem válnak valóra. Mert Bíbor már 2-kor hazaér, és neki addigra ebéd kell. Az meg folyamatosan meglep, hogy a növekedésben lévő tinilányok is brutálisan sokat tudnak enni, én azt hittem, hogy ez csak a fiúkra jellemző. De egyre többször járok úgy, hogy főzök egy háromszemélyesnek szánt ebédet, majd mire odaérek, hogy én is egyek, már minden fazék üres, mert az én szép és döbbenetesen karcsú lányom befalja az egészet, egymaga.
Ezen kívül kéne kiállításokra járni (annyi jó van!), barátokkal találkozni (hát nem ez a legjobb abban, hogy itthon vagyunk????) és anyuékhoz is felugranék legalább minden másnap (hiszen ez is oka volt annak, hogy hazajöttünk). Szóval megyek ide, megyek oda, csinálok ezt, csinálok azt - és már tessék este van, én meg nem írtam cikket, nem takarítottam és nem sportoltam és csak lesek, hová tűnt el ez a nap, ez a hét????
És persze mindig adnak munkát a gyerekek is. Borsi például ottalvós bulit szervez most, én meg egy egész délelőttöt eltöltöttem azzal, hogy összeírtam melyek erre a legjobb játékok - merthogy azért szerintem az nem elég, hogy összeterelek pár gyereket, kiosztom a kispárnákat, aztán tessék, dumáljatok, mozizzatok. Ráadásul kiderült a neten, hogy ehhez tényleg isteni játékok vannak, amik aztán összehozzák a csapatot. Ez pedig jól jön, különösen akkor, ha új az ember. A cigányozás szerencsére már nem téma, ő úgy döntött, hogy a kislány az az ő barátnője és kész. De nem zárkóztak be - több barátnője is van már, ami szintén jó, és elismerem, nem árt megerősíteni ezeket a barátságokat egy kis plusz programmal is. (Mondjuk az ottalvós bulitól kicsit félek, nem is én találtam ki, és bevallom én sokkal jobban kultiválnám a menjünk el egy játszóházba-féle programot, ahol valaki más ingatlanját szedné szét a gyereksereg, de drága lányom erre vágyik, én meg megadom magam.)
Aztán szintén Borsi kitalálta, hogy angolórára olyan kiselőadást készít majd, amihez lapbookot is mellékel. Mindenkinek egy témát kellett választania, ő természetesen kettőt is hazahozott, így a Tower mellett a Trafalgar Square lapbook is elkészült. De legalább országismeretből ötösöket szerez. Merthogy angolból újból egy hármast hozott haza - ez is csak ceruzás, szóval lehet rajta javítani. Bevallom, én ezt nem tudom komolyan venni. Kicsit úgy érzem magam, amikor a gyerek nyelvkönyvét nézegetem, mintha időutazásra mennék. Soha nem hallott nyelvi fordulatokkal van tele. Borsi meg is fogalmazta nagyon okosan. Van, amit angolul mondanak, van, amit meg angolon. Hát ez van. Mondjuk Borsi nyelvtudásán ez nem fog sokat rontani - a többiek meg majd megtanulják, hogy nem mondja már senki azt, hogy "adjon isten" (noha megértik) csak azt, hogy "jónapot". (Leegyszerűsítve.) (A gyereknek olyan egészen hülye mondatokat kell megtanulnia, hogy ha találkozik valakivel, és meg akarja kérdezni azt, hogy melyik osztályba jár, akkor azt úgy kell csinálnia, hogy "What class are you?" Nem kezdeném el most magyarázni, hogy ez szerintem hány sebből vérzik...)
Bíborral is lenne munka - merthogy most már lassan kérdezgetik tőle, hogy készül-e töriből és irodalomból a vizsgára. Hát... nem igazán. Még egyszerűen nem volt rá időnk. Valahogy ő most abban a végtelenül lelassult tiniállapotban van, amitől fel lehet amúgy robbanni. Mintha egy lassított felvételt néznék. Reggelente képes arra, hogy negyedóra alatt csak a zoknit vegye fel, és mást semmit, csak áll a tükör előtt és bambul. De ez nem csak a reggeli kóma. Esténként is képes erre, sőt délutánonként is. Úgy érzem magam néha, mint egy őrmester, aki folyamatosan egzecíroztatja: ezt csináld, azt csináld, siess már, szedd össze magad, mikor leszel már készen? Mondjuk úgy látom, ez engem és az apját jobban megviseli, mint őt.
De nehéz is azt mondani neki, hogy most akkor vegyük elő az ötödikes tankönyvet, mert azért minden napra van lecke, kell tanulni, készülni. Nem mondom, hogy beleszakad - de azért kell rá idő. Most akkor még ezután kezdjek vele tanulni? Vagy hétvégén? Amikor ráadásul olyan gyönyörű, meleg nyári idő van, ami nyáron egyáltalán nem volt? (Komolyan mondom, 30 fokok vannak napközben, nyáron meg állandóan zuhogott...) Bevallom, én sajnálom most az időt arra, hogy leüljek vele tanulni, plusz feladatokat csinálni. De tudom, hogy ezt nem fogjuk megúszni.
De most nem megy. Egyszerűen szétfolyik a kezemből az idő. Esténként művészettörténeti könyveket olvasok, vagy Antique Roadshowt nézek (az is tanulás) és persze Legozok. Merthogy kérem ennek a legkisebbnek is vannak igényei, és az ő igénye az bizony az, hogy anya vele legyen. Szemellenzőt csinál a kezéből, odarakja a szemem elé, és olyan közel hajol, hogy az orrunk összeérjen, és azt mondja, hogy "anya, engem nézzél" Hát nincs más választásom. És igazából ezt nem is bánom. Mert valójában mindhárom gyerek ezt akarja, csak mind másként egy kicsit.

Imádok Budapesten élni, sétálni, egyáltalán létezni. Mostanában egyáltalán nem érzem azt a fajta iszonyatos agressziót, amitől pár éve még szinte sistergett a város. Mintha valahogy lenyugodtak volna a kedélyek és ez jó.

Szeretem azt, hogy zsong a belváros, szeretem, hogy reggelenként minden ház előtt felsöpörnek és a legtöbben még fel is mossák a lépcsőházat jó kis hipóval. Persze ettől még ne legyen senkinek illúziója: az utcák koszosak és a lépcsőházak se tiszták, de ott van az a hihetetlen erőfeszítés, ami nagyon becsülendő és amit jó látni.
Szeretem, hogy a belváros tele van isteni kajáldákkal, kávézókkal, pici boltokkal, kézműves termékekkel, látnivalóval. Azt meg külön imádom, hogy milyen szépséges ez a város. Hogy tele van faragványokkal, stukkókkal, szobrokkal mindenütt. Hogy ülök a négyeshatoson, vagy sétálok a régi, kopottas utcákon és közben ha felfelé nézek, olyan csodákat látok, hogy az agyam eldobom. Igen, ez is kopott, golyónyomok még mindig vannak, és sok helyen a gipszangyalok körül simán látszik a téglafal is, mert a vakolat az teljesen lekopott, de ha belenézek az Atlaszok arcába, akkor látom, hogy mennyiféle mosoly ül az arcukon, ráadásul vannak mozaikok, freskók, kerek ablakok, és olyan erkélyek, hogy azokra bármikor, még hóesésben is simán kiülnék reggelizni, pláne ha közben a lábam alatt hömpölyög az élet. Bevallom, folyamatosan mosolygok, ámuldozom. Sokkal jobban értékelem a város előnyeit, mint eddig bármikor.
De nem valami rózsaszín álom ez, látom én, mi az ami nagyon rossz. A bűz egy dolog. A húgyszag, ami néha olyan erővel csap meg, hogy szinte öklendeznem kell, és teljesen demokratikus módon a nyolckerben épp úgy támad, mint a Váci utcában. A tömegközlekedés plüssülőkéi, amiken szerintem egy tucatnyi élősködő várja, hogy valakira ráugorhasson, a hajléktalan bűz, ami ha megcsap, én azonnal viszketni kezdek testszerte. De ezeknél is rosszabb az alattomos por. Ami nem látszik, nem érezni azonnal, de szép lassan öl, és sok-sok évet elvesz az ember életéből. Egyszer láttam egy térképet, ami azt mutatta be, hogy Magyarországon szinte mindenütt az egészségügyi határérték felett van a porkoncentráció, és egy hosszú tanulmányt arról, hogy ez milyen állatira veszélyes. Budapest meg nyilván a legrosszabb. Szóval nem is nagy meglepetés, hogy az orrom és a torkom az első budapesti nap óta kapar, akárcsak a gyerekeké. Igen, Angliában ilyen nem volt, ott harapni lehetett a kristálytiszta levegőt, és alig-alig voltunk betegesek. (Nem úgy, mint a spanyol tengerparton, ahol bizarr módon az egész család folyamatosan köhögött.)
Mondjuk az már nyilván Murphy törvénye, hogy engem egy nappal azután ver le a betegség, hogy a férjem elutazik egy hétre, és én egyedül maradok a gyerekekkel. De most mit mondjak - lehetne ez rosszabb is, ha mondjuk a gyerekek is benyalták volna velem együtt a vírust és akkor most még napközben se pihenhetnék, mert akkor is el kéne látnom egy-két csemetét. Így viszont csak a reggeleket és az estéket kellett túlélnem, és napközben szépen visszabújhattam a jó meleg ágyamba, sok-sok teával, vitaminnal és egyéb csodaszerekkel, amiknek már a létéről is elfeledkeztem jódolgomban, arról meg aztán pláne, hogy ezek milyen brutál összegekbe kerülnek.
Mondjuk én ritkán vagyok lázas, utoljára gyerekkoromban volt olyan magas lázam, hogy attól elkezdtem egészen élénk lázálmokat látni, speciel akkor az volt a látomás, hogy egy rágógumiszálat kihúzok a számból, és azon kötéltáncolok, majd leesek.
Ehhez képest most az volt a kép, hogy ül az ágyam szélén az egyik régi művészettörténet tanárom és vitatkozunk valami nagyon fontos szakmai dolgon, én végül hátradőlök a párnára, mert már annyira nagyon szédülök, hogy a fejem se tudom tartani, és akkor ő odahajol és megcsókol, de ez olyan csók volt, hogy még most is beleborzongok. Ebből is látszik, hogy a felnőtt álmok mégiscsak jobbak, mint a gyerekkoriak. (És hogy bizony mindig is vonzottak a nagyon okos egyetemi tanár pasik, és hogy a tudás milyen állati szexi dolog, nem is csoda, hogy a férjem is ebből a körből szereztem.)
A művészettörténetről jut eszembe, a becsüs tanfolyam még mindig csak a felszínt karcolgatja (nem is tudom eldönteni, hogy amikor a tanár kérdezget minket, akkor most mi a nagyobb ciki, ha mindenre én felelek, mert tudom, vagy ha inkább csendben maradok, és akkor senki nem szólal meg. Nem gondolom amúgy, hogy én lennék a legokosabb a csoportban, de úgy tűnik, hogy nekem a legkisebb a tűrőképességem, mert képtelen vagyok elviselni a csöndet a kérdések után. Legalábbis nem hosszan. Bár az is furi, hogy sok embernek úgy tűnik még az alapszintű stílusok és képek felismerése se megy, ami azért elég döbbenet, tekintve, hogy azért ezek az emberek azért jöttek ide, mert érdeklődnek a művészettörténet iránt.)
Mindenesetre az előadók jók, és ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy mégiscsak rászánom magam arra, hogy megszerezzem a lassan tíz éve félbehagyott művészettörténeti diplomámat. Mert hogy a szakot elvégeztem, abszolváltam, hogy úgy mondjam, de a szakdolgozat még hátravan. Akkoriban úgy döntöttem, hogy nem fontos ez, úgyse akarok művészettörténész lenni, de most már nem vagyok még ebben sem olyan biztos. És ha már úgyis készül a könyvem (160 ezer karakter már készen van) akkor mégiscsak jó lenne ezt művészettörténészként megjelentetni, nem műkedvelő amatőrként. Finnyás ez a szakma, na. (Mire apukám csak annyit mondott, hogy akkor legyek szíves az esztétika szakdolgozatot is megírni, amiből pont így állok, és most úgy érzem, hogy annak még kevesebb értelme van, hogy megcsináljam, de mondjuk jogos igénye ez egy apának, aki szeret büszkélkedni, pláne, ha én meg tényleg beleöltem pár évet az életemből azzal, hogy órákra jártam, vizsgáztam és egyebeket csináltam.)
Mondjuk első feladatként egy jó művészettörténeti szakdolgozati témát kéne kitalálnom. Ja, és egy témavezető tanár is kellene, de jelenleg még egyikre sincsen ötletem. (Inkább azt tudom biztosan, mely korszakok biztosan nem játszanak - kár, hogy ott vannak a legjobb fej tanárok.) Egyelőre csak odáig jutottam, hogy az egyetemmel felvettem a kapcsolatot, és úgy tűnik, ők nem gördítenek akadályt a diplomám megszerzése elé.
Megjegyzem, az én tanulási-olvasási mániám nem hozza könnyű helyzetbe a gyerekeket, mert két diplomás szülő mindig magasra teszi a lécet. Bár eddig bírják a kiképzést, szinte kizárólag ötösöket hoztak haza a suliból. Bíbor még egy matek ötöst is kapott, amihez csak annyit tett hozzá, hogy ehhez ne szokjak hozzá, Borsi pedig (aki szintén legalább három ötöst szerzett a héten) közölte, hogy azért nem akar kitűnő lenni, nehogy strébernek nézzék. Mondjuk Borsi az őrületbe kerget azzal, hogy nincs nap, hogy ne hagyna valamit a suliban, tisztára, mint egy szórakozott professzor, de eddig még mindent megtaláltunk, szóval nagy baj nincs. A héten persze a szolfézstanulás megint elmaradt (ez már lassan nyomasztó kezd lenni, de ehhez már végképp nem volt se erőm, se hangom, még a beszéd is fáj), de cserébe sokat gyakoroltuk a zongorát (azt fekve is elirányítom, ahogy anyukám mondaná) Borsi pedig végre megkapta a vonót is, így most minden nap legalább egy órát húzza a száraz fát nagy lelkesen. (Nem annyira rossz hallgatni, mint ahogyan gondoltam, hogy lesz.)
Hétvégén kirándulás, majd meghallgatásra megyünk egy koriedzőhöz, akinek hajlandó megnézni a túlkoros csemetéim, miután neki már nem mondtam egyből, hogy nem akarunk versenyezni. Azt tanácsolta ugyanis a korcsolyaboltban a kedves bácsi, hogy jobb lenne, ha ezt nem reklámoznám, és hogy esetleg ha a jégtánc nem jön össze, próbáljuk ki a gyorskorcsolyát, mert ahhoz épp jó korban vannak a lányok. Bíbor kicsit húzta a száját, mert ő piruetteket és ugrásokat akar tanulni, de Borsinak tetszett az ötlet. Viszont ehhez másféle korit kell venni, tehát újabb kiadás, döntés, vásárlás, amihez nekem a héten nem volt se lelki, se testi erőm.

Te ezt nem tudhatod - ezt mondták nekem legtöbbször az ismerősök, amikor Magyarország szóba került. Mintha az elmúlt négy évben minden megváltozott volna, de annyira, mintha egy idegen, soha nem látott országról lenne szó, amire rá sem fogok ismerni. Bevallom, soha nem értettem miről beszélnek. Merthát akármikor csak hazajöttem, mindig azt éreztem: itt bizony minden ugyanolyan, mint volt. 

Persze azért valami mégis más lett: én. És ezt a változást nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha az ember hazatér külföldről. Olyan szemüveget kap az ember, amit nem lehet levenni, és amin át nézve tényleg minden megváltozik kicsit.
De ez a változás nem olyan óriási, mint gondolnák az emberek. Azért életem nagyobbik részét itt töltöttem Budapesten. Pontosan tudom, hogy a dolgok errefelé nem tökéletesek - de nem idegen ez számomra. Ezt szoktam meg. Most, hogy már lassan egy hete itthon vagyunk, azt érzem, hogy Magyarország olyan, mint egy régi, kitaposott, nagyon kényelmes cipő. Könnyű belelépni, járni benne, visszaszokni. Minden ugyanolyan, mint volt.
Ugyanazok a régi házak, boltok, még az eladók is ugyanazok sok helyen. Ismerősek az illatok, a forróság, ami a betonból árad, a klóros szag a szökőkutak körül. Persze ott a kutyaszar is, a por, a zaj, a kéregetők és igen, érzem, hogy itt bizony az aluljáróban jobb, ha szorosabban fogom a kistáskám.
Persze vannak kellemes meglepetések. Például az, hogy a nagykörút mintha új életre kelt volna. Emlékszem, gyerekkoromban tele volt jobbnál jobb boltokkal, amik aztán szép, lassan mind megszűntek, elhaltak. Lassan elnéptelenedett az utca, és egyre több lett a poros, üres szellemkirakat. Most meg újra bolt-bolt hátán, és persze kocsmák, de mondjuk nem baj az sem, ez azért nem a piszkos talponálló kategória. Élet van, emberek járkálnak esténként és olyan vidám az egész.
Két éve még furcsa és kicsit ijesztő volt este hazasétálni - de most azt éreztem csak, hogy él és pezseg a város, minden tele van emberekkel. Szabadtéri koncertek, előadások, sötétedés után is isteni fagyit lehet kapni és mintha minden sarkon lenne egy Costa kávézó. (Sőt, ezek tisztábbak, mint az angolok és rendezettebbek.)
Persze vannak olyan dolgok is, amiket már nem jó látni. A sok hajléktalan megint kiakasztott. Nem tudom, hogy tényleg többen vannak-e, de tény, Angliában nem voltak. Vagy hát arrafelé, ahol mi lakunk, nem voltak, és ha bementem a belvárosba, akkor ott sem. Mintha az emberek is rosszabbul öltözöttek és lelakottabbak lennének, különösen a nők. Nem a fiatalok - az idősebbek. Ezt nem jó látni. De nem hiszem, hogy ez az elmúlt években változott volna radikálisan - egyszerűen csak elszoktam tőle. Szegényebbek vagyunk, ezen nincs mit szépíteni. Nehezebb errefelé az öregeknek, nem telik fodrászra, új ruhára. Szomorú, de nem új jelenség.
Az már jobban felzaklat, amikor valaki fejcsóválva néz rám, vagy a gyerekeimre. Angliában soha, senkit nem zavartunk. Akkor sem, ha az átlagosnál hangosabbak voltunk, vagy szaladgáltak a gyerekeim, vagy ugrándozva jött mellettem a négyéves. Ez ott simán belefér - és nyilván most olyan helyzetekről beszélünk, ahol amúgy szerintem nem kell vigyázban állva lenni. Szóval nem bankban vagy kórházban, vagy sorban állás alatt, ahol nyilván mindig elvárom a jó viselkedést. De mondjuk az aluljáróban, ha nincs körülülöttünk senki és a gyerek felkiált, hogy ez jajj, de szép, akkor szerintem az simán belefér, még akkor is, ha kicsit hangos és ugrál közben. Az, hogy az egyetlen idős néni miért nézett ránk olyan nagyon-nagyon csúnyán, nem is nagyon értem, de bevallom, nekem rosszul esett. Mert szerintem nem bűn az, ha egy gyerek boldog, hát mikor és hol ugrándozzon.
Az mondjuk nem lep meg, hogy ha kicsit pikirt, vagy érdesebb hangol felel a kérdésemre a jegykezelő, vagy az eladó, mert ezek soha nem a kedvességükről voltak híresek. De el kell ismernem, most, hogy kifejezetten figyelem, több kedvessel és segítőkésszel találkoztam, mint bunkóval. (Sőt, igazán bunkó még nem volt, inkább csak olyan kedvetlen. De hát pesti csaj vagyok, láttam már ilyet korábban is, nem dőlök a kardomba tőle.)
De persze nem csak lebiggyedő szájakkal találkozunk. Bende itt is kihozza az emberekből a mosolygást, ahogyan boldogan számolja a villamoson, hogy hány megállót megyünk még, és könyörög, hogy legyen még több és ugyan már szálljunk át még és még. Mert az milyen csodálatos érzés.
Megjegyzem, neki a tömegközlekedés a legnagyobb élmény, az elmúlt pár napban igyekeztünk hát mindenhová busszal, metróval, villamossal és trolival menni, minnél többször, hogy ő boldog legyen. Hiába no, Coventry az vidék, nincs ennyi jópofa járműve és nem is mentünk velük ennyit. A négyes metró nevű csodáról nem is beszélve, aminek már majd minden megállóját végignéztük, és ami amúgy nem is annyira szép, mint ahogyan ezt olvastuk az újságban. A legtöbb megálló úgy néz ki, mintha csak félig készült volna el, csupa beton, lespórolták róla a burkolatot. De hát ismerjük a történetet, miért is volt olyan fontos gyorsan átadni, hát ez se lep meg igazán. (A világ legszebb metrójának amúgy nem nevezném, de tény, hogy érdekes kontraszt a kettes, piros metróról átszállva, ami konkrétan esik szét, annyira durván rozsdás.)
Meglepő és nagyon pozitív tény: az emberek amint felszállok a három gyerekkel, azonnal átadják a helyet. Sokkal inkább, mint amikor terhes voltam, vagy pici gyerekekkel utaztam. Nem tudom, miért van ez, mert amúgy nem lenne muszáj, csomó alkalommal mondom is, hogy hagyják, mert tényleg csak 1-2 megállót megyünk, de a legtöbben mégis ragaszkodnak hozzá. Bende meg örül neki, mert úgy jobban kilát az ablakon. (És nem, nem azért adják át, mert a jármű másik végébe menekülnek előlünk, a legtöbben maradnak és kifejezetten szépen mosolyognak Bende örömét látva.)
Az is kellemes meglepetés, hogy tök sok játszóteret felujítottak a környéken és azok mind nagyon szépek lettek. Az is jó érzés, hogy az itteni éttermek, fagyizók jóval olcsóbbak, mint kinn, szóval nem megfizethetetlen luxus még három gyerekkel sem. (Nem, azért nem olcsó, de olcsóbb, mint kinn.)
Másfelől viszont csak pillázok, hogy egy csomó dolog mennyivel drágább, mint Angliában. Kétszeres, háromszoros árak pontosan ugyanazokra a termékekre. Játékok, könyvek, apró vickek, amiket amúgy az egyfontosban szereztem be eddig, most 700-800 forintért vannak kitéve, vagy még drágábban. Mondjuk lelkileg amúgy is nehéz feldolgozni ezeket a nagy számokat. Mert ha azt mondom valamire, hogy egy font, az sokkal jobban hangzik, mintha azt nézem, hogy 400 forint.
De hát ezek még csak az első benyomások - és még nyár van, nyaralós hangulatban vagyunk mi is, mások is. Nyilván ha beindul az hétköznapi élet,. az iskola, a szürke novemberi esőzés, akkor befordulósabbak lesznek az emberek és morcosabbak. De egyelőre nincs miért panaszkodnunk. Budapest gyönyörű nagyváros, és nyáron tele van élettel. Jó itt lenni. Jó hazatérni.