Három gyerekkel irány Magyarország!

Hebrencs csaj vagyok. Felborítok, eltörök, leejtek dolgokat. És ez nem túl szerencsés tulajdonság, ha az ember milliós műtárgyakat vesz a kezébe.

Tavaly elvégeztem a festménybecsüs kurzust - és bár nagyon élveztem, a csoportunk meg egyenesen fantasztikus volt, azért néha bizony úgy éreztem, hogy kevés ez nekem. Mert ugyanazt hallgatom újra és újra, amit már művészettörténet szakon is megtanultam. Persze azt nem mondanám, hogy unatkoztam, mert jó előadóink voltak és mindig hallottam új dolgokat is, és nem mondom, hogy nem jön jól néha az ismétlés - de azért mégiscsak bennem volt az érzés, hogy az elmélet... uncsi dolog. És ami igazán jó, az a gyakorlat.
Így amikor idén elgondolkodtam rajta, hogy mit is tanuljak (mert persze tanulni kell valamit, vagy legalábbis kimozdulni, mert az otthoni munka eléggé elsorvasztja az ember szociális kapcsolatait) szóval akkor azt találtam ki, hogy legyen a műtárgybecsüs óra, de csak a gyakorlat. Hagyjuk az unalmas elméletet, azt majd megtanulom, vagy már tudom is, a lényeg meg úgyis csak az, hogy fogdossuk a tárgyakat, nézegessük, forgassuk és tanuljunk.
Így utólag bevallom, sok sebből vérzett ez az elgondolás. Az első rögtön az, hogy olyasvalamit kellett volna választanom, ami egy kicsit univerzális, nem csak Magyarországon jó. Mert hiába vagyok én most okleveles festménybecsüs (és erről angolul is papírom van) ez a tudás azért eléggé Magyarország központú, Angliában mondjuk már semmit nem ér, az ottani árakról, kismesterekről elenyésző a tudásom.
A helyzet ugyanez a műtárgyak tekintetében is. Teljesen más a műkincsállomány itthon, mint Angliában. Amit mi állandóan nézünk forgatunk, az kinn vagy nincs, vagy nem is olyan értékes. (Elsősorban a Zsolnay porcelánokra gondolok.) Így utólag azt mondom, sokkal okosabb lett volna, ha ékszerbecsüsnek tanulok. Az arany az mindenütt arany, az ezüst mindenütt ezüst. Persze tudom, ott is vannak mesterek, műhelyek, másságok - de azért lenne egy olyan szakmám, ami talán kinn is érne valamit. (Mondjuk ez nem biztos, de annál biztosan többet, mint ami most van.)
Másfelől igaz, hogy a festmények világa ismerős volt nekem, hiszen öt éven át az egyetemen csak építészetet és festészetet tanul az ember. De még érintőlegesen is csak alig volt szó ötvösségről, ikonokról, de üvegekről vagy porcelánokról tényleg semmi. Így hát hiába ültem én be nagy arccal a gyakorlatra, hogy menni fog ez nekem... hát nem megy. Persze olvastam, tanultam azóta sokat - de azért az az elméleti rész igenis hiányzik, amikor odaülök és ez bizony egyre jobban zavar.
De azért annak örülök, hogy ott vagyok. És az is tény, hogy idén kicsit több lett a munka, több lett a költözés, a lakásvásárlások miatti mizéria, szóval nem biztos, hogy végig tudtam volna csinálni egy teljes kurzust teljes erőbedobással, amihez azért a heti két délután mellett hozzátartozik bizony a rendszeres múzeumlátogatás, olvasás, tanulás, tételkidolgozás. Ha erre gondolok, akkor nem bánom, hogy ez most kimarad. Pláne azért, mert a cseresznye a torta tetején azért megvan: a kézbe fogható műtárgyak. És valljuk be, ez mégiscsak a legjobb az egész szakmában.
Ráadásul micsoda tárgyak! Az első alkalommal elénk rakott a tanár vagy 20 vázát, nézzük meg, mit gondolunk mennyit ér, mit látunk rajta, mit tudunk elmondani. Azért amikor kiderült, hogy a lazán ide-oda rakosgatott vázácska olyan másfél milliót ér, kicsit leizzadtam. Persze azonnal megkérdeztük, mi van, ha elejtjük, de van biztosítás és ami még ennél is fontosabb: a kurzus sok-sok éves történetében nem volt még olyan, hogy valaki igazán nagy kárt okozott volna. És ami a fontos: ezek a tárgyak ennyit érnek és igenis hozzá kell szoknunk, hogy félelem és kézremegés nélkül felvegyük, megforgassuk őket, mert muszáj.
Persze én hoztam a dinka formám, és volt olyan, hogy nagy koccanással egymáshoz ütöttem két drága Zsolnay vázát, és azt hittem, hogy sikerült eltörnöm is, de szerencsére nem. És olyan is volt, hogy egy széles peremű üveg kínálótálat sikerült felborítanom, ami viszont biztosan tört volna, ha a mellettem ülő csaj nem kapja el.
Bevallom, az első pár bénázás után változtatnom kellett a mozdulataimon. Nem mondom, hogy tökéletes vagyok, de tény, hogy sokkal-sokkal óvatosabban, meggondoltabban mozgok, jobban kiszámolom mi, mekkora, hová teszem, hogyan mozgatom. Nem csak úgy nekiesek, hogy lássuk, aztán jöhet a másik, igenis figyelek arra, hogy a kezem mit csinál, nehogy véletlenül is leverjek valamit. Mert azért biztosítás ide vagy oda - egy kétszáz éves műtárgy ne miattam menjen már tönkre. A szívem szakadna.
És igenis imádom. A Zsolnay vázák fényét, a porcelán nippek finomságát, az üvegtárgyak szépséges formáját. Azt, hogy minden egyes tárgynak története, aurája van. Látom, hogyan használták generációk, a szeretetet amivel megőrizték, amivel kézbe vették. És igen, persze azért sokat tanultam is róluk. Lehetetlen lett volna megúszni ezt - és nem is akartam. Drága férjem morgása ellenére azért áradtak be a lakásba az új könyvek, és én azért igyekeztem minden alkalmat kihasználni a tanulásra bárhol jártunk.
Sikerült rájönnöm, hogy ezt imádom. Igenis ez olyasmi, amivel szívesen foglalkoznék. De azt is látom, hogy hát... sok-sok évnyi tanulás van még előttem, és nem tudom, hogy akarom-e ezt annyira. De azt sem, hogy Angliában erre milyen lehetőségeim lennének. Mert az persze szuper, hogy menjek el a Sotherby képzésére, sok-sok millióért, vagy a Courtland Institute kurzusaira. De ez nagyjából térben és anyagilag is olyan messze van Coventrytől, mintha Karakószörcsögről álmodoznék róla. Legalábbis most így érzem.
Ráadásul azt látom, hogy ez még itt Pesten sem lenne könnyű. Mert a művtöri diplomamunkámat még mindig nem írtam meg (lúzer vagyok) és nem biztos, hogy minimálbérért szeretnék gyakornokoskodni egy aukciósháznál, így 40 éves koromban. Könnyű út nincs, az már látszik - sok munka, tanulás, szívás és sok év. Nem mondom, hogy a hajó végleg elment, mert én abban hiszek, hogy az ember nyugdíjasként is kezdhet új dolgokba, de most nem látom, hogy erre kéne mennem.
Ami viszont a képen látható vázát illeti, na az egy szép Zsolnay váza, ami amúgy 200 ezer forintot érne, ha tökéletes lenne - de már amikor kézbe kaptuk sem volt az. Letörött a füle, és épp akkor jött vissza a restaurátortól, és amikor egy csoporttársam megemelte, a kezében maradt ez a korábban már visszaragasztott fül. Szóval nem teljesen a mi hibánk, hogy tönkrement - attól még nem kis ijedtséget okozott. De meg lehet csinálni, bár az értékén csökkent, hogy hibás, javított termék. De attól még olyan szép, hogy a felét így is megadják érte valószínűleg. A májusi árverésen majd kiderül. Én ott leszek.

Hát itt tartunk. A férjem szólt rám, hogy leszek szíves megírni, hogy a gyerekek milyen jó kis bizonyítványt kaptak, és ne csak azért rinyáljak a Facebookon, hogy a köritanár rendszeresen lehúzza Borsi dolgozatait egy jeggyel, csak azért, mert elfelejti ráírni a nevét, és hogy az angoltanár négyest akar neki adni. Mert igenis büszkélkedni kell azzal, ami jó, és nem csak panaszkodni. Tehát most jön a (kissé nyálas) dicsekvés. Át lehet ugrani, ha valakit irritál.

A helyzet az, hogy amint felmerült ez a "visszaköltöznénk Magyarországra" téma, mindenki azonnal a gyerekeink miatt kezdett aggódni, amit nem is nagyon értettem már akkor sem, mert ha eddig két ország oktatási rendszerében elég szépen helyt álltak, méghozzá anélkül, hogy (legalábbis kezdetben) a nyelvet ismernék, akkor ezzel a fránya magyarral is megbirkóznak majd, gondoltam én naivan, és amúgy a gyerekeim is így gondoltak erre. Mert hát nekik aztán tényleg van összehasonlítási alapjuk és tudják, hogy azért az nagy könnyebbség, ha az ember érti a nyelvet, amin felteszi a kérdést a tanár. Más kérdés, hogy kis rutinnal ezt egy másik nyelven is elég szépen abszolválni lehet.
De a huhogók persze mondogatták, hogy az angol oktatás szar, hozzászoktak a játékhoz, és bezzeg a magyar, hát az szemét, aljas, kiszipolyozó rendszer, amiben majd megtörnek az én szabadsághoz szokott gyerekeim. De én ettől se féltem, egyrészt mert nem minden magyar tanár emberevő szörny, szerintem, másrészt meg hát azért már nem kicsik. Nem törékeny lelkű apróságok, és ahogy Vekerdy is mondja, ha a gyereket otthon (magánsuliban stb) szeretik és bíztatják, akkor nem puhány lesz, hanem éppen ellenkezőleg, megerősödik a világ későbbi kihívásaival szemben. Tehát éppen azok a gyerekek törnek meg, akiket már ovis korukban belöknek a teljesítménykényszerbe.
Az első év tapasztalatai alapján el kell mondanom: Vekerdynek igaza van, és amúgy nyilván szerencsénk is volt, mert a suli jó, a tanárok rendesek, az osztályközösség is szuper, szóval nem nagyon volt okunk panaszra.
Persze ettől még némi kellemetlenség nyilván akadt, de amúgy ennyi még a liberális angol suliban is előfordul, ahol én spec agybajt tudok kapni attól, hogy teljesen rá vannak fókuszálva a hiányzások kérdésére, és ha tehetnék, karhatalommal vinnék suliba a lázas gyerekeket is.
Itt is akadt pár tanár, akinek megvolt a maga agybaja, például ez a környezet tanár, aki egyszerűen nem tudott nagyvonalúan legyinteni azon, hogy Borsi egyszerűen mindig elfelejti ráírni a nevét a dogákra, és emiatt mindig levont az eredményeiből egy jegyet, de az is megtörtént, hogy a négyes dogát összegyűrte és egy egyest írt be emiatt a naplóba. Az én igazságérzetem ugyan erőteljesen háborgott, de mindkét lányom biztosított róla, hogy az illető tanár amúgy zseniális, édes, kedves ember, és kértek, ne szóljak bele. Hát nem tettem. És mivel év végén Borsi mégis négyest kapott, hát valószínű, hogy azért a tanár is csak inkább nevelni akart ezekkel a jegyekkel (amúgy nem jött be neki, mert Borsi nem tanulta meg a leckét) de azért tudta, hogy milyen tudása van a gyereknek.
Hasonló erőfitogtatást vitt végbe az angoltanár is, aki egész évben egyesekkel bombázta Borsit, és végül közölte, hogy négyest fog neki adni, amin én szintén felháborodtam, mert ha valamit tud ez a gyerek, akkor az az angol, és ez vitán felül van. Hibátlan a nyelvtanja, a szókincse, az akcentusa, és ha lehetne, akkor simán lerakná a felsőfokút. De nem lehet, mert nincs 14. Végül ehhez a tanárhoz se mentem be - mert ha ő ezt angoltanár létére nem veszi észre, akkor téphetem én a számat. De úgy tűnik a tanárnő is belátta ezt, és végül ötöst adott a gyereknek, amit tegyünk hozzá meg is érdemelt a tudása alapján.
Borsi év végi átlaga végül 4.68 lett, amit egyetlen hármas csúfít, de emiatt nem is lázongok, mert ez a nyelvtan. Egyszerűen a magyar helyesírás nem megy neki. Nagyon sokat javult év eleje óta, de azért mivel ő még ezelőtt soha nem járt magyar suliba, ezért érthető módon bizonytalanabb ezen a téren.
Bíbor bizonyítványa pedig 4.74 lett, és csak a reáltárgyak rontják le kicsit. A matek és kémia négyes, és a fizika hármas. Utóbbi lehetett volna jobb is, de az elmúlt egy hónapban hiába kelt fel minden nap 6-kor, hogy újra és újra felkészüljön a fizika felelésre, a tanár nem szólította fel, hogy javíthasson. Az utolsó órán pedig mondta a gyereknek, miért nem ragaszkodott hozzá, hogy felelni akar. Bosszant egy picit - de az érdekérvényesítést is meg kell tanulni, egy hármas pedig nem a világ vége. Megjegyzem - a reál tárgyak nekem se voltak soha jó barátaim, és én is szereztem általános iskolásként ehhez hasonló jegyeket az ilyen tárgyakból, pedig én végig a magyar suliba jártam.
Szóval a tanulság számomra, és azt gondolom más hazatérők számára is, hogy nem kell betojni, mert lehet, hogy úgy tűnik, hogy az angol suliban csak játszanak egész nap, de voltaképp ott is komoly tanulás folyik, és az ott tanuló gyerek nem lesz hülyébb és egyáltalán nem lesz lemaradva, ha visszakerül a magyar iskolapadba.
A héten amúgy én vizsgázott festménybecsüs lettem, méghozzá jeles eredménnyel. Konkrétan a hat tagú vizsgabizottság megtapsolta a feleletem a 19. századi történeti festészet témaköréből, ami azért ha jól belegondolok kicsit cikis is, de azért elmesélem, mert mégiscsak büszke vagyok rá, és azért erőteljesen fényezi az egómat.
És az még inkább örömmel tölt el, hogy az egész csoport minden egyes tagja ötös lett! És ez nem azt jelenti, hogy milyen potya vizsga volt ez (durva volt, komolyan!) hanem azt, hogy nagyon összetartó csapat vagyunk és az elmúlt hónapban minden egyes héten összejártunk (volt, hogy kétszer is) és együtt tanultuk a tételeket. Aki nem akart jönni, azt rábeszéltük, aki lemaradt, azt húztuk, és persze ott volt a mázli is, mindenki jó tételt húzott. Amúgy a BÁV-osok szerint még nem volt olyan csapat, ahol mindenki ötöst kapott volna, így ezen felbuzdulva felvetettük, hogy esetleg tarthatnának nekünk egy folytatást is, amolyan "mesterkurzust", amire aztán pláne nem volt még példa, de mi ilyen lelkes kis csapat vagyunk.
Én amúgy élveztem a tanulást, és teljesen fellelkesített, hogy végre még az évszámok is belemennek a fejembe, amelyek korábban soha, és mindenféle összefüggéseket is látok, amiket korábban nem. Mondjuk amikor vizsga után hazajöttem, ledőltem a díványra aludni, és láttam, hogy egyenletek és képletek vibrálnak a szemem előtt, és éreztem, hogy most igen, elértem a tudás csúcsát, és ha ennél több tudás már nem kerülhet a fejembe, az inkább a négy órai alvásnak, és a vizsga utáni pezsgős vacsorának volt köszönhető, ami enyhén szólva is megborította a józan ítélőképességem, mindenesetre megértettem Csáth Gézát is, csak neki ópium kellett ahhoz, amire nálam a sima kiderültség is képes volt.
És nagy terveim vannak. És tele vagyok energiával. Mégiscsak megtapsolt az a vizsgabizottság, és bár más is ötös lett, taps csak nekem volt. Ez azért jó érzés. Akkor is, ha a gyerekem szerint ez cikis. És ha a férjem szerint nem kellene megírnom a vizsgáztató tanárnak, hogy a Madarász kép évszámát mégiscsak én tudtam jól a vizsgán, nem pedig ő, hiába javított ki. Mert hát az ötösnél jobb jegyet úgyse fogok már kapni.

Most komolyan, hát tényleg édesek vagytok. Na jó, nem hagyom abba, sőt - írok ma is. De csak azért, mert tényleg ennyire biztattok, nehogy abbahagyjam.

Szóval amikor nem írok egy ideig, azt sok ismerősöm, és blogolvasóm hajlamos arra fogni, hogy akkor biztosan nagyon boldogtalan vagyok, olyan nagyon, hogy még írni sincsen kedvem.
Elárulom: olyan rosszul még életemben nem voltam, hogy ne írjak. Enélkül nem telik el nap. Csak hát ugyebár nekem a szakmám is az írás, így amikor nem a blogot nyúzom, akkor cikkeket írok. Ha azt sem, akkor meg interjúkat csinálok, esetleg kutatok. De olyan is megesik, hogy tanfolyamon ülök, esetleg tanulok rá.
Valójában ez a festménybecsüs tanfolyam csak az elején tűnt ártatlan, kevés időt igénylő szórakozásnak. Mert hát ugye heti 2-szer három óra, hát az nem sok. Ja. De valójában azért az nem is három, inkább négy. És emellett azért elég erősen szükség van az önképzésre is. Múzeumok, galériák, extra előadások és persze a szinte kötelező árverések.
Elképesztő, hogy milyen élénk világ ez, és jó dolog érezni, hogy mennyire sokat tanultam egy év alatt. Múlt héten amikor az utolsó óránk volt, és az volt a feladat, hogy vegyük kézbe a festményeket, grafikákat és mondjuk meg mennyit érnek, olyan 80%-ban sikerült helyes válaszokat adnom. Ami amúgy elég jó eredmény. Igaz, azért nagyokat lehet bukni. Nem csak azért, mert sok a hamis kép (amiket én nem feltétlenül tudok felismerni) hanem azért is, mert ha valami tetszik, akkor hajlamos vagyok felülbecsülni azok értékét. Nem baj - okulok, tanulok.
Nem tudom írtam-e már, de nagyon jó fej csoportunk van ám. Annyira, hogy most, hogy befejeződött a tanfolyam, mi azért továbbra is találkozunk minden héten, hogy együtt átvegyük a tételeket. Mert 20 tételünk van (ezen belül a és b kérdések, szóval 40 témakör) és ezek azért elég combos témakörök. Mert amikor azért egy kérdés például úgy néz ki, hogy "beszéljen a 16-18. századi festőiskolákról, nemzeti iskolák felismeréséről és a festészet-technikai eljárások alapján" az mondjuk azért röpke 300 év, amit ebbe bele kellene gyömöszölni, ami nem két mondat. Legyünk őszinték: ezek olyan művészettörténeti államvizsga szintű kérdések - nyilván persze a szint, amit majd elő kell adni nem lesz ugyanolyan kemény. Legalábbis reméljük. Sokat kell azért tudni.
Szóval mi úgy döntöttünk, mivel a vizsga csak június 17-én lesz, mi azért összejövünk addig is hetente, és minden héten 3 tételt kidolgoz valaki és előadja. Tegnap volt az első ilyen szeánsz - volt pogácsa, süti, vetítőgép, mindenki megkapta kinyomtatva a tételeket, és azért este fél 8-ig elment az idő. És hozzáteszem, messze nem érzem, hogy az a három tétel, amit átvettünk már itt lenne a fejemben. Lesz még rajtuk bőven tanulni való. Eközben böngészem az aukciós katalógusokat is - pár hét múlva kezdődik a tavaszi szezon. És hát tanulni kell, figyelni az árakat, műveket. Nem feltétlen a vizsgára - inkább azért, mert ez érdekel engem.
Eldöntöttem amúgy, hogy ha maradunk Magyarországon, akkor elvégzem a műtárgyas tanfolyamot is. Nem mondom, hogy elégedett vagyok a BÁV szervezésével - annyira amatőr, hogy szinte már fáj. Csak egy példa: két hete volt a modulzáró vizsgánk, aminek keretében 10 képet kellett meghatároznunk. Szerző, cím, érték stb. Meg is csináltuk. Majd rá két napra jön egy emil: nem is 10, hanem 15 képet kellett volna meghatározni, így a plusz öt képet akkor a jövő héten pótolni kell. Ez már önmagában is elég felháborító, most komolyan, senki nem olvasta el korábban, hogy miből kell vizsgáznunk???? De ennél is felháborítóbb a mód, ahogyan ezt kommunikálták velünk. semmi "bocsánatot kérünk, amiért elcsesztük" - pedig ez azért a minimum lett volna. A másik amit hiányoltam a, "és természetesen azt az órát, ami így elmarad pótolni fogjuk" mert azért az ő hibájuk miatt így most két órás késéssel kezdődött az aznapi óránk, és az már csak a hab a tortán, hogy sikerült a város két felébe szervezi a pótvizsgát és az utána következő órát, pedig lehetett volna egymás mellé is. És ez csak egy apróság - voltaképp a szervezés egész évben sok bosszúságot okozott, és bevallom, nem is minden tanárral voltunk elégedettek. (Volt olyan bűbájos, édes tanárunk, aki nulla információt adott át nekünk...)
Szóval amikor én azt mondom, hogy folytatni akarom, és még többet tanulni, akkor nem csak a férjem húzza fel a szemöldökét csodálkozva és rosszallóan, hanem sok csoporttársam is. Merthogy ezekből még akarok? Még akarok bosszankodni az amatőrségükön, és a bénázásukon?
De én ha mérlegre teszem, hogy akkor most mi volt több, az élvezet vagy a bosszankodás, akkor a helyzet az, hogy jóval többször okozott ez örömöt nekem, mint álmatlan éjszakát. Sőt, igazából utóbbiból egy sem volt. Gyakran éreztem, hogy a BÁV egy nehezen mozduló mamut, egy múlt századból itt maradt szocialista állami csökevény (noha már rég nem az valójában) de még többször éreztem, hogy ez a világ, a műkereskedelem a műtárgyak, festmények olyan izgalmasak, ami feledteti, hogy lehetne ez zökkenőmentesebben is, vagy mondjuk diák-központúan, ahol azt érzem, hogy figyelnek rám, és hogy nekem jó legyen, hogy élvezzem. A bosszankodások gyorsan elmúltak, mint amikor egy kekec BKV ellenőrrel találkozik az ember - viszont nagyon sokat kaptam, szakmai, gyakorlati fogásokat. Hangsúlyozom, nem lettem szakértő. Ő, messze vagyok én, olyan 10 év még kellene hozzá legalább. De elindultam egy úton, amit nagyon élvezek, és amit szeretnék folytatni. Kérdés, hogy lesz-e rá valamilyen formában lehetőségem.
Sok szempontból mamut vagyok én is, nehezen mozduló. Az, hogy ennyifelé kell helyt állnom, (újságcikkek, tanfolyam, háztartás, gyerekek) azt jelenti, hogy állandó lemaradással küzdök, és soha nem érek a dolgaim végére.  Vagy cikket írok, vagy vasalok. Vagy könyvtárba megyek, vagy ebédet főzök. Minden nem fér bele. Döntenem kell minden egyes nap, és elfogadni, hogy nem tudok mindent belepréselni a napomba, amit szeretnék. Az meg külön rosszul esik, hogy tudom előre, most még istenes a helyzet - egy hét múlva, amikor túl leszek a műtéten, jópár hétig még ennyit se tudok majd csinálni. Se ülni, se járni nem lesz kényelmes, fájni fog, fáradt leszek. Kötözés, varrat szedés, hasbaszúrás, utána meg a rohadék állandóan lecsúszó fásli. Igen, ahhoz képes a mai nap még isteni. Ma csak a vasalás a fő program. Közben lehet sorozatokat nézni. Most éppen a Terápia első évadát. Aztán megfőzöm az ebédet, mert ma mindenki korán jön haza. És aztán várom a sminkest, és a fotóst. Mert a Nők Lapjában lesz velem egy interjú, és kell hozzá egy szép családi fotó. Ez persze nem panasz. Ezek azért a munka elég kellemes bónuszai. És remélem, hogy legalább olyan jó képek születnek, mint amilyenek 2008-ban. Igaz, most nem a Tucsek Tündi fog fotózni, mint akkor régen. De drukkolok, hogy azért legalább ilyen jól sikerüljön, mint ezen a (te jó ég!) immáron hét éves fotón ott fenn.

Sokáig nem értettem miért mondják a művészettörténet tanáraink, hogy minden képet igyekezzünk élőben megnézni. Hiszen ott vannak a könyvek, gondoltam. Leülök, elmerengek felette, nem kell egy múzeumban tülekedni, a világ másik végén, miközben leszakad a lábam. A kép meg csak kép. Élőben és könyvben is ugyanazt fogom látni.

Aztán egyszer csak Bécsben, egy Dali kiállításon megtörtént a csoda. Ott álltam a zseni rajzai előtt és azt éreztem, hogy amit most látok, érzek, azt egy könyv se tudná visszaadni. Nem akarok nagy szavakat használni, de mintha valami rejtélyes energia sugárzott volna az eredeti képekből, mintha a festő lelke, aurája lett volna belezárva. Nem értettem, mi történik. Korábban is szerettem persze Dalit, meg érdekesnek tartottam a képeit, a látásmódját - de soha nem voltam nagy csodálója. De ott és akkor, az eredeti ceruzarajzok előtt állva fülig beleszerettem.
A csoda szerencsére azóta többször is megtörtént. Chagall rajzai, Van Eyck kisimult ecsetvonásai és Rembrandt önarcképei mind tudták azt, amire amúgy nem minden kép képes: beszippantani az embert, de teljesen.
Rá kellett jönnöm, vannak a sima, egyszerű festmények, amelyeket jó nézni, lehet belőlük tanulni, kellemes a látványuk és nagyon szerethetőek. Meg vannak a zsenik, akik olyat tudnak hozzáadni a képekhez, ami a könyvek, képeslapok, poszterek reprodukciójából nem fog soha átjönni. Azoknak ugyanis lelke van, mint Voldemort horcruxainak, csak nem a gonoszt tartják fogva, hanem a teremtő tüzet, ami benne ég valakinek a lelkében és ez ráadásul nem fogy ki, minden egyes képébe tud adni egy darabkát.
Amikor a festménybecsüs kurzusra jelentkeztem, akkor az járt a fejemben, hogy ezt akarom érezni: kézbe akarom fogni azt, aminek a könyvekben csak a halovány tükörképe van, és amiket még a múzeumok falán se lehet közelről megnézni, mert rám szól a teremőr, hogy menjek hátrébb. Én pedig arra vágytam, hogy annyi évnyi elméleti képzés után végre belevethessem magam abba a világba, ahol a festmény, a grafika nem egy elvont fogalom, hanem egy valódi adható, vehető, megfogható tárgy, aminek súlya van, jelenléte és aurája.
Ebből a nagy tervből aztán az első félévben nem sok jött be. Jobb és rosszabb elméleti órák követték egymást, amikből ugyan lehetett tanulni, és volt amit még élveztem is, mert jó volt hozzá a tanár, és néha egy-egy órácskára belepillanthattunk a kulisszák mögé, a raktárak, galériák titkos világába, ahol valóban ott vannak a tárgyak, de ez inkább csak étvágygerjesztés volt, a jóllakás esélye nélkül.
Január óta azonban változott a helyzet. Ez a félév már jóval gyakorlatiasabb. Van fogdosás ezerrel, emelgetés - igazi és hamis műtárgyak zavarba ejtő egyvelege. Mert hát kérem ez egy olyan terület, ahol az eladásra kínált festmények legalább fele (de egyes becslések szerint akár 80%-a is) hamis lehet. Tehát igenis muszáj olyanokkal is foglalkozni, hogy legalább tudjuk, mik azok a jelek, amik alapján legalábbis gyanakodni illik.
Na mondjuk ez tipikusan az a terület, aminek a fogásait nem lehet egy éves kurzus alatt megtanulni - én például nagyjából mindent elhiszek amit elém raknak, és fogalmam sincsen, hogyan lehet megkülönböztetni egy igazi Rippl Rónait egy hamistól - illetve ha tényleg bődületesen kilóg a lóláb, mert a Pecsában látom 20 ezerért, na akkor talán igen, vagy akkor, ha tényleg annyira pocsék a kép maga, hogy az már szinte sikoltozik. De az a baj, hogy én még akkor se merném valamire azt mondani (vagy még felvetni sem) hogy nem igazi, amikor nagyon másféle, mint amit a művész általában csinált, mert hát mi van akkor, ha rossz napja volt, vagy kísérletezett éppen. Ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam akkor az ő hitelességét. Nyilván azért ezt a képességet kell és muszáj is fejleszteni, de azért én még nagyon az út kezdetén vagyok. Azt mondták múltkor, hogy olyan ötezer festményt kell megbecsülni ahhoz, hogy az emberben kialakuljon egy kép, ez pedig nyilván nem fog már idén megvalósulni, tehát úgy tűnik ha le is vizsgázom, maradok okleveles dilettáns  még jó sok ideig.
A mostani tudásommal jelenleg ott tartok, hogy örömmel forgatom, simogatom, nézegetem a képeket, és bár nem mindegyik okoz igazi zsigeri örömöt, de azért például egy valódi Mednyánszy festmény az tényleg megremegteti az ember lelkét. Őt kézbe fogni tényleg igazi élmény volt, de például az a Dali rézkarc, amit a kezdőképen lehet látni már korántsem tudta azt az élményt megadni, amit a művésznek egy igazi saját kezű rajza. (Mondjuk ezen is ott a szignó, de hát nekem az önmagában még kevés a gyönyörhöz.)
Igazából minden órán az derül ki, hogy messze, nagyon messze vagyunk mindentől, és hogy még én is, akinek pedig elég nagy elméleti tudása van is kezdő amatőr vagyok. Ami amúgy egyáltalán nem zavarna, hiszen ezért vagyok itt. Annál inkább zavar, hogy nem érzem, hogy nagy lépésekkel haladnék a célom felé, inkább csak totyorogva.
És ez az ami nem jó ebben a kurzusban. A szervezetlenség. Angliában (ugyebár a bezzeg Anglia) minden órán azt éreztem, hogy a tanár tökéletesen végig gondolta, hogy azon az adott órán mit akar nekünk elmondani, és nem csak az adott óra, de az egész félév, év egy nagy ívet írt le, és amikor valamit megtanultam, akkor tudtam, hogy az fontos lesz később is és építkezni fogunk rá. Ezen a becsüs képzésen meg gyakran érzem azt, hogy csak darabokból áll, töredékek sorozata az egész: előveszünk egy témát, technikát, művészt, képet és mondunk róla valamit, ami ugyan fontos - de ennek se előzménye nincs a mi tanulmányainkban, se utána nem áll össze egy egésszé. Ahogy esik, úgy puffan, majd csak lesz valami.
Persze ez nem minden órára igaz, vannak végtelenül jól felkészült tanáraink is, akik szívük-lelkük kiteszik, hogy átadják a tudásuk, és próbálják a mi fejünkbe is egységgé nemesíteni a tanulnivalót. De mivel több tanárunk is van egy-egy tárgyhoz, és van aki csak 1-2 órára ugrik be, nekik mintha végképp fogalmuk se lenne arról, hogy mivel is foglalkoztunk eddig, és mire lehet építeni, ezért inkább azt feltételezi, hogy semmire. És így március végén egy "bevezető alapozó" órát hallgatni azért inkább időpocsékolás, mintsem valóban hasznos.Még akkor is, ha tény: keveset tudunk, és nagyon könnyű olyan kérdezni a csoporttól, amire senki sem tudja a választ. De hát ez tény: a művészettörténet rohadt nagy anyag, egy év meg piszok kevés ahhoz, hogy szakértővé váljunk.
A legnagyobb bánatom a tanfolyammal kapcsolatban, hogy nagyon sokat tanultunk az művészet 300-400 évvel ezelőtt élt régi nagy mestereiről és alkotásairól - de valójában 200 évnél régebbi műtárgyak csak elvétve szerepelnek aukciókon. Nekünk az elmúlt 100-150 év mestereire kellene fókuszálni, de éppen ez a témakör az, amiről a legkevesebbet hallottunk eddig, és úgy tűnik, hogy ez nem is fog változni.
És bár hangsúlyozom, hogy sok olyan komolyan elhivatott szakember oktat minket, akihez élvezet járni - az egy év alatt sikerült belefutnunk olyanba is, aki örömmel alázta meg a csoportot, rámutatva, hogy milyen kis butuskák vagyunk. Ami persze tény - másfelől meg azért azt gondolom, hogy egy felnőtt ember ha fizet azért, hogy tanulhasson (nem is keveset) akkor a kölcsönös tisztelet a minimum, ami elvárható.
De van olyan tanárunk is, aki nagy tudású, kedves, készséges - csak éppen magyarázni nem tud. Egyszerűen nem tudja befejezni a mondatait, vagy elmagyarázni, hogy mit is kellene látnunk azokon a képeken, amit mutat nekünk, és ha visszakérdezünk egy ismeretlen szóra, akkor olyan mondattal, válaszol, amiben cserében tíz idegen szó van, szóval a homály csak nagyobb lesz. Tehát a megoldás az, hogy felírom a kérdéseimet, és itthon a gugli segítségével próbálom kibogozni a homályt. Ami szintén nem tökéletes megoldás persze.
Szóval a tanfolyam messze nem tökéletes - de közben meg azért tény, hogy maguk a műkincsek, amikhez hozzáfér az ember azok sok mindenért kárpótolnak. Az a kedd-szerda délután, amit ott töltök, minden alkalommal teljesen leszívja az agyam, de közben fel is tölt. Csak arra vágyom, hogy beájuljak az ágyba, mert kifacsar, de közben meg vigyorgok, mint a vadalma, mert gyönyörűség az egész. Alapvetően nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyesmivel foglalkozhatom, most komolyan, milyen mák már, hogy az újságírást is élvezem, meg a művészettörténészkedést is. Hány ember van, aki elmondhatja, hogy örömöt kap a munkájától, és az a hobbija is egyben? Én meg teljesen be tudok lelkesedni, akkor is, amikor cikket írok valamiről, meg akkor is, ha egy kép, vagy művész történetét próbálom kibogozni. Szóval nincs okom panaszra. El is határoztam, hogy ha maradunk Magyarországon, akkor belevágok a műtárgyas kurzusba is. Mert egyre inkább látom, hogy ott is mennyi el nem mondott történet vár rám.

A helyzet az, hogy nagyon szép, filmszerű adventet terveztem a fejemben a családnak. Színházzal, karácsonyi vásárral, kézműveskedéssel, sok közös játékkal. Aztán közbe jött a valóság.

Évek óta a december az év legzűrösebb hónapja munka szempontjából - és én ezt minden évben jól elfelejtem. Mert az úgy van, hogy kb minden hónapban ugyanannyit dolgozom, de mostanában egyre többet, így ez a december már eleve sűrűnek ígérkezett, de aztán arra is rá kellett jönnöm, (ami szintén minden évben meglep), hogy az adott munkamennyiséget voltaképp dec 20-ig le kellene adni, mert karácsonykor, meg két ünnep között már senki sem akar dolgozni, ami jogos, mert én sem. És persze a január első hetében se kéne már dolgozni. Az utolsó pillanatban ráadásul még plusz munkák is beestek, ami jó, mert pénz abból lesz (majd) most viszont inkább olyan volt, mint amikor a fuldoklóra rátesznek még pár ólomsúlyt és azt mondják neki, repülj. Ehhez hozzájött még a szokásos becsüstanfolyami órák száma - és egy vizsga, a világ legrémesebb tárgyából, aminek a neve "kereskedelmi ismeretek", és amiben olyan halálosan izgalmas témakörök voltak, mint a bolt nyitásához szükséges jogszabályok ismerete, vagy a munkaszerződés elemei, amik pontosan olyan unalmasak, mint ahogyan az első pillantásra tűnik, megspékelve egy rémesen rossz tanárral, aki ráadásul meg is sértődött azon, hogy nem figyel az osztály, és a fele be se jár, és ez a sértődés a vizsgán is megmaradt, amikor látta, hogy néhányan puskázni, vagy beszélni próbálnak.
Mondjuk ami jó - hogy a jegy nem számít, elég átmenni, persze azért annak örülök, hogy a zálogismereti vizsgán, ami ezelőtt volt ötöst kaptam. Mert hát mégis. Ebből ugyan nem számítok az ötösre, de azért szerintem egész jól sikerült a vizsga, ami ahhoz képest, hogy milyen iszonyatosan limitált időm volt rá, kisebbfajta csoda.
Szerencsére ezzel a vizsgával letudtam a nemszeretem tárgyakat és elkezdődött a festészeti technikák óra, ahol első körben a temperáról és az akvarellről tanultunk, és nem csak képen nézegettük, hogy ez milyen, de ki is próbáltuk ezeket. Ami persze nem akkora nagy kunszt, mert mindkettő van itthon és próbáltam már, de azért mégiscsak jó érzés ilyesmivel pepecselni.
Mint ahogyan az is jó, hogy a csoportban nagyon jó fej emberek vannak, és gyakran beülünk óra után kávézni, vagy legalább egy forralt bort meginni a múzeum előtti téren és kicsit csacsogni. Ennél már csak az jobb, hogy az elmúlt pár hónapban sikerült nagyon régi barátommal összefutnom, és rájöttem, hogy nekem nagyon jó fej ismerőseim vannak, akikkel öröm találkozni. Mindegyiknek izgalmas munkája van, szikrázó karrierje, okosak, viccesek és szórakoztatóak. És hogy pont ez az, ami annyira nagyon hiányzott Angliában. Nem mintha ott ne lettek volna okos, vidám és jó fej barátnőim - de azokkal nagyrészt ugyanazt az életet éltük ott kinn, és főleg Angliáról, meg a gyerekekről beszélgettünk. Itt meg művészetről, könyvekről, színházi előadásokról hallok, könyvekről amiket írnak, kiállításokról, amiket rendeznek és csak kapkodom a fejem a sok izgalmas élményüket hallva. És kicsit irigykedek is, de közben meg inspirálnak is, hogy talán mégse lehetetlen, hogy egyszer végre én is befejezzem a könyvem.
Persze erre most megint nincs esély - ugyan minden nap írok, írok írok, de nem a könyv formálódik. Heti 5-7 cikket kell leadnom, és ha nem a gép előtt ülök, akkor fejben fogalmazom ezeket, szóval az adventi hangulatban nem sikerül igazán elmerülnöm. (Még úgy sem, hogy karácsonyi cikkeket is írok.)
Igazából ebbe a zsúfolt decemberbe, amikor két havi munkát kell három hét alatt elvégezni, maga a karácsonyi készülődés már nem is fér bele. Persze próbálkozunk, nem mondom, hogy nem - a lakás már tele van díszekkel (bár még nincs készen) és kisült pár süti is (ami el is fogyott persze) bontogatjuk az adventi naptárokat minden reggel, és van már egy csomó ajándék is a szekrény tetején. De valahogy lélekben még mindig messze járok, nem tudok lelassítani és megérkezni a gyerekekhez és ezt onnan látom leginkább, hogy kifejezetten nehéz most eljutni oda vasárnap esténként, hogy mind leüljünk és meggyújtsuk a gyertyát és a karácsonyról, meg az adventi dolgokról beszélgessünk. Rohannék onnan is befejezni a félbehagyott dolgokat, és szívem szerint későbbre vagy inkább másnapra hagynám ezt is, remélve, hogy akkor összeszedettebb leszek, de persze ilyet nem lehet csinálni. Le kell ülni, és ott kell lenni - és voltaképp ez a kényszer nem is rossz, hiszen én is ezt akarom, csak mindig úgy érzem, hogy jobb lenne akkor, ha már minden cikk le van adva, ha már minden süti készen van, ha már csillog a lakás, és nem kell a hiányzó ajándékokon törni a fejem.
Közben meg most épp iszonyat erővel lökött szíven épp az angliai honvágy is, a tény, hogy ott bezzeg szombatonként nem kellett iskolába vinni a gyerekeket (bakker, ez akkora marhaság!!!!) és elképesztő módon hiányzik a megszokott heti kastély-látogatási programunk, tisztára hozzá lehet szokni ahhoz, hogy folyamatosan új dolgokat fedezünk fel, és az, hogy ott nem volt nagy kihívás parkba mennünk megfuttatni a gyerekeket. Megérkezett végre a Downton Abbey DVD-m is, ami ezt a honvágyat csak erősítette, a gyönyörű angol akcentus, amit a szereplők beszélnek, és a háttérben azok a nagy kastélyok, parkok, terek - amikben azért Budapest nagyon is szűkölködik. Közben persze azt is egyre biztosabban tudom, hogy nem szeretnék örökre Angliában élni, de azért a hektikusabb napokon, amikor nulladik óra van, és szombati iskolával szenvedünk, vagy százezreket fizetünk ki az autó honosítására, és hivatalokban állunk sorba, akkor nagyon is vágyom arra a megszokott kis nyugalmas életünkre, amit ott éltünk. (Igen, ahol tényleg az a legnagyobb katasztrófa, hogy Anna börtönbe kerül a sorozat végén, és lehet nyugodtan azon sírni, hogy meghalt Isis, a fehér kutya, és hogy most vajon lesz új kutyája az earl-nek, és ha nem, hogyan fog kezdődni a sorozat főcíme? A könnyeimen átnézve, meg közben azon örülök, hogy Lady Edith végül együtt lehet a törvénytelen gyerekével.)
Szóval zaklatott vagyok mostanság, nem feltétlen Anglia miatt (nem is nagyon akarok ezen depizni, mert a férjem közölte, hogy akár a jövő héten kezdhetek pakolni, ha gondolom, és ezt meg nem akarom, szóval csak óvatosan, mit kíván az ember), de az is rossz, hogy rá kellett döbbennem, nincs most olyan gyerekes család, akivel közös programokat csinálhatnánk, mert az elmúlt négy évben a legtöbben vagy kiköltöztek, vagy elkoptak. Merthogy azért a gyerekek életében nagyon sok idő ám négy év. Szóval nincs kit áthívni egy kis közös mézeskalács sütésre, és minket se hívnak ilyen jó kis adventi programokat, amikből réges-régen annyi sok volt.
Tényleg csak azt remélem, hogy most már lassan vége a nagy rohanásnak, és sikerül még elkapnunk a karácsony szellemét. Mert közben meg mind arra vágyunk, hogy olyan legyen ez, mint régen. Mint mielőtt kiköltöztünk. Mert azok, a mi emlékeinkben nagyon csodásak voltak. Jobbak, mint bármelyik másik karácsony azóta. De hát mint tudjuk, az időt nem lehet visszaforgatni, a dolgok megváltoztak, mi is megváltoztunk, mindenki nagyobb, idősebb, elköltözött, máshogyan él - szóval csak szaladok, és próbálok olyan dolgokat csinálni, amikre másutt nincs lehetőség, ezért eljárok árverésekre (szakmai tanulmány) és egy sajtóvetítésre is elmentem, ami sajnos inkább feledhető volt, mint igazán jó. De tény, hogy ilyesmire Angliában nem lenne esélyem. Szóval annak kell örülni, ami van, és ami most és itt van - szóval a karácsonynak. Meg hogy sok a munka. Meg hogy pénteken vége a tanításnak.

Tegnap éreztem először úgy, hogy végre-végre azt tanulom a BÁV tanfolyamon, amit szeretnék. És hogy ez nagyon jó.

Ha még emlékeztek rá, akkor azért akartam festmény-becsüsséget tanulni, mert az egyetemen sok jó dolgot tanultunk, de rémesen elméletközpontú volt az egész. Ráadásul 45 utáni művek egyáltalán nem kerültek szóba, így hát modern művészeteket illetően nulla a tudásom, vagyis hát annyi, amennyit az ember felszed magára itt-ott, tehát el tudok róla fecsegni, de azért egy művészettörténésznek ez tényleg nulla. Az ember persze próbálja időről időre betömni a tudása tátongó űrjeit, de hát amikor a téma hatalmas, az idő kevés, akkor ez egyedül nem megy. Ráadásul én pont nem több elméleti tudást akartam hanem gyakorlatit, ami meg egyedül némiképp problémás.
Na most ez a becsüsség az elején kicsit lassan, unalmasan kezdődött. Mert tanultunk a becsüs feladatairól, meg hogy mi a zálogtevékenység, és még van egy "kereskedelmi egység szabályos működtetése" nevű modul, ami tényleg maga az agyhalál, mindenféle munkavédelmi szabályokkal. Mert valljuk be, engem ez nem érdekel, mert nem akarok vállalkozást nyitni. De mindegy, ez kell az OKJ-s vizsgához, hát megcsinálom, végigülöm, levizsgázok, egye fene. De lelkesíteni nem fog, az hétszentség.
Közben a művészettörténet oktatás is szépen haladt, reneszánsz, barokk, romantika, szecesszió. Érdekes óra, jó tanár - de hát azért általánosságok, gyors átfutása a témáknak, nyilván erre nincs is több idő egy ilyen tanfolyamon. Nem mondom, hogy csalódás volt, mert soha nem árt az embernek az ismétlés, meg hát ha jó tanárt hallgat az ember, akkor az végig fenn tudja tartani az érdeklődést, de hát hiányzott, hogy új dolgokat halljak.
Egy fokkal jobb lett a dolog, amikor végre kimozdultunk a sötét előadóteremből és felmentünk a Magyar Nemzeti Galériába. Mert hát ott mégiscsak kép van. Igazi kép, festmények, ecsetkezelés, színek, formák, nem csak lapos diák. És bár ez sokaknak nem tetszik (messze van a Galéria, embertelen dolog a macskaköveken szaladni órára, és különben is rémes, hogy székeket a kezünkbe fogva vándorlunk óráról órára) de én szeretem. Ott vagyunk, ahol a kép van és nem millió kilométerre tanuljuk, mit kellene elméletben tudni. Ez már több, mint amit a művészettörténet szakon tapasztaltam.
(Megjegyzem, ott is volt pár gyakorlati óra, a legjobb a Magyar Nemzeti Múzeumba, ahol bementünk egy alagsori terembe és egy csaj behozott egy cipősdobozt, ami tele volt arany ékszerekkel. Kiborította az asztalra, és elkezdte magyarázni, hogy "ez volt Mátyás király gyűrűje, benne az öreggyémánntal, amit azért hívnak így, mert nagyon nagy" "ez egy főpapi gyűrű, azért ilyen bő, mert kesztyűre húzták". És mindent, de mindent a kezünkbe vehettünk. Egy félóra múlva a csaj feleszmélt és közölte, na hát voltaképp cérnakesztyűt kellett volna húzni, de... (megvonta a vállát) úgysincsen annyi, ahányan vannak." És tovább forgattuk, próbálgattuk a kincseket az ujjainkra. Amikor elmentünk, simán visszadobáltunk mindent a dobozba. Amikor kimentem a kapun, akkor jutott eszembe, hogy meg se számolták, hogy mindent visszatettünk-e, és hogy hű, most simán zsebre vághattam volna Mátyás gyűrűjét. De ilyen élmények tényleg csak elvétve értek minket az egyetemi évek alatt. Viszont az tény: a könyvtáros nénit többet láttam akkoriban, mint a saját anyámat, mert brutál sokat kellett tanulni.)
Szóval élvezem a Magyar Nemzeti Galériás órákat - de még ez is túl formális számomra. A képek a falon (levenni nem lehet természetesen), mi meg ülünk előtte és jegyzetelünk. Jókat hallunk, érdekes dolgokat, tanulok is most már belőle, és haladunk az egyre újabb témák felé (tehát szürkülnek a fehér foltok) - de azért a legjobb mégiscsak az, amikor ott van az ember a sűrűben. Jelen esetben a BÁV-ban. És végre ez is megtörtént. Merthogy jövő héten Aukció a BÁV-nál, és most mi bemehettünk, közelről megnézni az árverésre kerülő festményeket, és megtudni, hogy mi, miért kerül annyiba, ahogy hirdetik.
Eszméletlen jó előadónk volt, aki a három órán át folyamatosan beszélt és egy pillanatra nem untuk meg. Noha azt el kell ismernem, hogy nekem nehéz volt ezt végigállnom (majd leszakadt a lábam, mire hazaértem) de akár minden nap visszamennék, hogy hallhassam a pasit, és persze hogy tanulhassak tőle. De persze nem csak ő bűvölt el minket, de a tény is, hogy ott voltunk a tárgyak között, amiket akár az orrunkat a vászonnak nyomva is meg lehetett nézni.
Én rádöbbentem arra is, hogy MUSZÁJ lesz jövőre a műkincs-becsüs tanfolyamot is elvégeznem, mert az a csoport is ott volt, és látni, hogy viszik be a nagy ezüst gyertyatartókat, villákat, porcelán vázákat, bronz szobrokat, ékszereket.... áááááá.... a nyálacskám csorgott tőle. (Mondjuk az bónusz volt, hogy az első másfél órában ők ültek a teremben tárgyakat vizsgálva és mi járkáltunk, majd helyet cseréltünk, és amikor kijöttek, ott hagyták a tárgyakat az asztalon, és azokat így egy kicsit mi is megtapizhattuk.)
Persze a tárgyak tapizásának veszélye is van - a mi tanárunk például az egyik képet rosszul akasztotta vissza, így az hatalmasat durranva leesett a falról, és százfelé tört a keret. Mi, diákok ott álltunk teljes szívinfarktusban (olyan félmilla volt a kép kikiáltási ára) de a tanárunk nyugodt maradt, mert hát, ahogyan ő mondta előfordul ez. És hogy az a lényeg, hogy a képnek nem esett baja, lehetne ez rosszabb is, "léptem én már bele Rippl Rónaiban is" tette hozzá. Mondjuk oké, nem egy Lalique üvegtál robbant szilánkokra, de azért utána még elővigyázatosabbak voltunk, legalábbis mi, diákok. (Mondjuk szerintem a tanár is, de neki nyilván fenn kellett tartania a profi látszatot és nem kezdhetett el kétségbeesetten zokogni, hogy mekkora baj van. Vagy mit tudom én. Lehet, hogy tényleg minden napos dolog ebben a szakmában, hogy az ember műkincseket rombol. mert ahol fát faragnak, hullik a forgács.)
Kicsit csak azért fáj a szívem, hogy most ez egy egyedi alkalom volt - december végéig, még az üzletvezetők feladatairól tanulunk majd keddenként, de januártól ez a pasi fog minket tanítani, és olyan izgalmas témákat fogunk venni, mint a keretek története, vagy a repedéshálózat a festményeken, honnan lehet megismerni, ha valami hamis. Párhuzamosan ezzel meg egy régi művtöris tanárom is tanítani fog minket (aki annak idején is zseniális órákat tartott) és mindenféle festészeti és grafikai technikákat fogunk tőle tanulni. Szóval egyre jobb és jobb a dolog, de azt hiszem januártól maga lesz a tömény élvezet. (OK, lehet, hogy nem teljesen normálsi, hogy ilyesmik lelkesítenek, de amióta elkezdtem tanulni, azóta minden este művészettörténeti műsorokat nézek, és művészéletrajzokat olvasgatok, meg képelemzéseket. Szóval isten bizony több energiát fektetek bele, mint régen, pedig azért az se volt kevés.)

Az egész úgy kezdődött, hogy elmentünk szombat délután a Pöttöm Pannára az Újszínházba. Mert színházba járni jó. Ám az előadás betegség miatt elmaradt. Így ott álltam a három felajzott gyerekkel, akik nagyon szerettek volna valami ünnepi programot, így úgy döntöttem hirtelen felindulva, hogy akkor menjünk múzeumba.

A Magyar Nemzeti Galériát választottam, több okból is. Egyrészt mert ott már régen voltunk, másrészt mert én a héten ott voltam, és a becsüsképzés részeként végignéztük a gótikus szobrokat és szárnyasoltárokat. Így a tudásom viszonylag friss volt a témában, és úgy gondoltam, hogy akkor ezt izibe át is adnám a gyerekeknek. Mondjuk nem volt ez teljesen végiggondolt koncepció - egyedül, három gyerekkel, köztük egy múzeumokat kevésbé értékelő négy és félévessel. De a kiállítás után fagyit ígértem a jól viselkedőknek, és reméltem, hogy azért ez hatékony fegyver lesz. (Amúgy nem volt az.)
Bendét már a földalattin elkezdtem tanítgatni, hogy mi most "gótikus szárnyasoltárt" fogunk nézni. A mellettünk utazó bácsi kicsit felhúzta a szemöldökét, ahogy nézett minket, mire én közöltem vele: a kulturálódáshoz soha nincs túl fiatal életkor. Bende meg mondogatta az ismeretlen varázslatos szavakat, és ez azért elég sok embert mosolyra fakasztott. A buszon hasonló mosolyokat kaptunk, amikor hangosan kommentálta, hogy a rendőrök az utcán visszaintegettek neki  (amúgy megdöbbentő ám, milyen jó fejek a zsaruk, szinte mindig integetnek, de volt már olyan is, hogy direkt bekapcsolták a kocsi tetején lévő lámpát, mikor látták, hogy Bende bámulja őket)
De visszatérve a múzeumra: az első tévedésem az volt, hogy a szombat a turisták napja. Ugyanis én mindig hétköznap megyek múzeumba, sőt, a legtöbbször délelőtt, tehát megszoktam, hogy nincs sor és konganak a termek. Valahogy fel se merült bennem, hogy ez másként is lehet. Hát lehetett. Valami brutális sor fogadott minket, de úgy voltam vele, hogy akkor már nem adom fel. Álldogáltunk olyan 20 percet a kígyózó sorban, amikor láttam egy táblát, hogy valami harmadik szombaton valami ingyen van a gyerekeknek - de nem volt egyértelmű, meg messze is volt, így beállítottam a sorba magam helyett Borsit, és odamentem az információhoz, hogy mi is ez pontosan, mire kiderült, hogy minden hónap harmadik szombatján annak, aki gyerekkel megy az jól jár, mert a gyereknek és a szülőnek is ingyenes a belépés. (18 éven alulit kísérő két szülőnek is, és még a gyerekeknek is!) Én nem hallottam még erről a lehetőségről - a következő ilyen alkalom november 15 lesz, és ez a Szépművészeti Múzeumba is érvényes lehetőség, nem csak a Galériába.)
((((Kiegészítés: nemzeti ünnepeken is ingyenes a belépés, tehát október 23-án is érdemes múzeumba menni!!!)))))
Mondjuk tetszik az ötlet, mert azért szívtam a fogam, hogy 1400 Ft a felnőttjegy, 650 a gyerekjegy, szóval kifizetek kb 3000 Ft-t (Bendéért nem kell fizetni még) de ez csak úgyis egy órás szórakozás, nyilván nem leszek ott a csemetékkel egész nap. Így viszont, hogy ingyen volt (és nem kellett tovább sorban állni sem, mert az ingyenjegyet az információnál is kiállítják) már sokkal nyugodtabban mentem be, tudva, hogy ha elfogy a türelem, akkor se vesztettem sok pénzt.
Szóval a gótikus terem felé vettük az utat, ahol ezt a szobrot néztük meg elsőként.
Kérdem a gyerekeket: ki ez a nő és mi van a kezében? (Azért azt tudni kell a gyerekeimről, hogy évek óta járunk múzeumokba és mivel én ott nekik folyamatosan magyarázok, elég sok dolgot felismernek már.)
Ám itt most a válasz az volt: ez egy királylány és a kezében egy paprikát tart.
Itt kezdett el diszkréten röhögni a biztonsági őr.
- De hát miért lenne ez paprika, édeslányom? Hát nem látod, hogy ez egy alma????
- Nekem paprikának tűnik. Szerintem nem tudtak jól faragni még akkoriban. - jött a válasz. Na jó, hát letisztáztuk, hogy ez egy alma. De miért arany?
- Mert jók voltak! Nekünk is mindig azt mondod, hogy aki szépen megeszi a vacsoráját, az lesz az aranyalma.
Diszkrét röhögés erősödik a háttérben. Mondjuk a gyerekkel nem tudok vitatkozni, tényleg szoktam ilyet mondani, meg azt is, hogy aki utolsóként száll ki a fürdővízből, az lesz a büdös papaya. De most gondoltam ebbe ne menjünk bele. Ez itt most nyilván másról szól. Szóval alma, térjünk vissza az almára és koncentráljunk rá. Szóval megbeszéltük, hogy ez itten kérem Szűz Mária, kezében a gyermek Jézuska, De miért van a kezükben alma? (Nem paprika! Alma!) Nem tudják. Gondoltam segítek: na, ki az a híres ember, aki beleharapott az almába, pedig nem lett volna szabad?
- Hófehérke!!!
Na, a teremőr itt ment rohant ki a teremből, mert már nem bírta visszatartani a röhögést, mondjuk én sem. De szerencsére mielőtt teljesen összeomlottam volna, hogy teljes kudarcot vallott a gyerekeim művészeti nevelése, a kisebbiknek eszébe jutott Ádám és Éva története is.
De sajnos itt már Disney elborította a gyerekek agyát - így a fonó Máriából Csipkerózsika lett a szemükben, a toronyba zárt Borbálában pedig Rapunzel történetét ismerték fel. Az első döbbenet után azért összeszedtem magam és megbeszéltük, hogy igazuk van: a legendák bizony újra és újra ugyanazt a témát használják fel, és igen, az alma tényleg sok mesében szerepel, és a toronyba zárt lány története is ősi - szóval egyáltalán nem baj, ha ezekre asszociálnak, csak a lényeg, hogy tudják azt is, hogy egy gótikus oltáron nem Disneyt kell emlegetni, mert valószínűleg nem a mesére utalnak, hanem valami vallásos dologra.
Mondjuk más termekben is sikerült megnevettetnünk a teremőröket, és voltaképp nagyon érdekes volt, hogy a beszélgetéseink teljesen más irányba mentek, mint amikor ugyanezt a kiállítást a felnőtt becsüshallgatókkal néztük végig. Mert a gyerekeket olyan dolgok érdekelték, hogy miért van az, hogy a gyermek Jézus mindig szőke, de amikor felnőtt, akkor már barna a haja. Hogy ha a sírból kikelő embereken nincs ruha, mert az lerohadt róluk, akkor miért van az, hogy mégse zombiszerűek, és a hús rajtuk van? És ha Jézus eljegyzi Szent Katalint (akit az én gyerekeim nemes egyszerűséggel Kerekes Katának neveznek, mert ugyebár kerék az attribútuma), és Jézus a jegyese a sok apácának is, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus muszlim volt? (Itt is kikergettünk egy röhögő teremőrt)
A két lány egyébként nagyon értékelte a szárnyasoltárokat, és persze a meséket. Szent Miklóst felismerték szinte azonnal, hogy ránéztek az oltárra (jippi, mégse volt hiába a sok legendamesélés) és sok jó történetet elevenítettünk fel. Bende viszont hamar elunta - de szerencsére találtam a táskámban egy MP3 lejátszót, így nyertünk még negyedórát azzal, hogy Tarkan puszilkodós dalát hallgatta.
Körülbelül egy órát töltöttünk a múzeumban, mondjuk ennél többet három gyerekkel talán nem is kell. Utána megnéztük alaposan a Ruszwurm cukrászda fagylalt-kínálatát és a nap fénypontjaként siklóval mentünk le a várból, amire Bende már azóta készült, hogy először láttuk ezt a járművet az Anna, Peti és Gergő mesékben. Este lett, mire hazaértünk, és bár mindenki mást talált jónak a napból, voltaképp mindenki megtalálta a maga szórakozását. (Még Bíbor is, aki se a szárnyasoltárokért, se a siklóért nem lelkesedett - de kapott fagyit és forró csokit is, és a Magyar Nemzeti Galéria udvarán folyó akció-sci fi filmforgatási jelenetét is figyelhette majd negyedórán át, ami amúgy tényleg elképesztően zseniális volt, rá van építve a falra az épület romos változata, és aznap épp valami helikopteres mentési részt forgattak.)

Most hogy már a sokadik hónapot töltjük itthon, lassan érzem, hogy pár dolog hiányzik Angliából. Van ami jobban, van ami kevésbé, van ami pótolható és van, ami sajnos nem.

Bár alapvetően kevés tévét nézünk, azért néha jólesik esténként leheveredni a szófára és elbambulni azokon a random műsorokon, amit a tévézés sajátja. Ilyen szempontból volt pár nagyon jó kis angol adás, amiket nagyon szerettem. Mindenféle műtárgy értékbecslős műsor (és ezekből kinn nagyon sokféle van), csütörtök esténként a Big Bang Theory (megspékelve a Two Broke Girls epizódjaival, és még amit csak adtak utána), és persze a nagy kedvenc a Downton Abbey. Ezért is vártam már, hogy üzembe helyezzük a Sky dobozt, amivel bárhol lehet fogni az angol csatornákat, amennyiben van az embernek egy jó kis tányérantennája. Szerencsére a nővéremnek pont volt egy ilyenje, amit amúgy nem használt, szóval odaadta, pénteken eljött a szerelő, meglepően gyorsan beüzemelte - én meg kapcsoltam be és kerestem a kedvenc csatornáimat.
És akkor jött a fekete leves.
Kiderült, hogy a BBC egyetlen adója sem fogható immáron Európában (pedig van legalább féltucatnyi és mindet szerettem), nincs E4, ahol a kedvenc sorozataim vannak és nincs ITV (Downton Abbey új évadának a részei mennek éppen). Röviden összefoglalva: egyik kedvenc csatornám sem fogható Magyarországon, pont azok, amelyek amúgy Angliában ingyen és bérmentve, minden előfizetés nélkül is nézhetőek. A szerelő mondta, hogy nézzük ezeket online, amiből nyilvánvaló, hogy ő soha nem néz ilyesmit, mert különben tudná, hogy ezek mind földrajzilag kódoltak, tehát Magyarországon nem fogható egyik sem.
Ez szerencsére azonban csak a komoly csatornákra igaz. A gyerekek öröme teljes. A BBC gyerekcsatornáján kívül az összes gyerekeknek szánt angol adó fogható és volt is pár sorozat, amire már nagyon fenték a foguk, szóval a helyzet nem katasztrofális, csak hát ... nem ideális. (A szerelő szerint ha veszünk egy három méter átmérőjű parabolát, ami cirka félmillió forint, plusz negyedmilla az állvány hozzá, akkor esetleg van rá esély, hogy még pár csatornát be tudjunk fogni, de nem száz százalék, mert elforgattak egy műholdat nemrégiben, szóval immáron egész Európa nélkülözi az angol adások nagy részét.)
A másik dolog, ami nagyon-nagyon hiányzik, az a National Trust. Nem mintha Magyarországon ne lenne egy csomó jó hely, ahová öröm elmenni, de azért az, hogy volt egy bérletünk, amihez adtak egy jó vastag könyvet, ami tele volt programlehetőségekkel az nagyon kényelmes volt. Nem kellett sokat gondolkodni, hová menjünk, mit csináljunk: reggelente felütöttük a könyvet, megnéztük a térképen mi van közel, hol nem voltunk még, és már indulhattunk is. Tudtam, hogy ott lesz étterem, WC, kulturált látnivaló, rendben tartott kert és mindezt ingyen (hiszen bérletünk volt), ráadásul nem fullasztó tömegben.
Budapesten egy kicsit macerásabb a tervezés. Nem mintha nem lenne millió program, de itt nincsenek elhagyatott és mégis gyerekbarát helyet. Mindenhol nagy a tömeg, ráadásul az igazán jó dolgok korán kezdődnek. Angliában 11 előtt egy csomó múzeum ki se nyitott, itt meg 9-kor ott kéne lenni a gyerekprogramok nagy részén, ráadásul hétvégén, amikor alhatnánk!!!) és persze jó sok pénz kell hozzájuk. Arról nem is beszélve, hogy egy csomó esetben jó előre meg kell venni a jegyet, vagy lefoglalni, és hát meg kell tervezni. (A kakaó-koncertekre egész évre előre elfogyott minden jegy, a december 6-i operaházi Diótörő előadásra nemkülönben. Egyes anyukák ahogy nézem jóval előrébb látnak, mint én.)
Ez a korai kelés amúgy is kifáraszt, nem is kicsit. Különösen, hogy csütörtökön és pénteken is nulladik órája van a csajoknak, tehát fel kell kelni hajnalok hajnalán. Igen, az jó, hogy hosszabb a munkanapom, kellemes érzés, hogy a reggeli kávé és a bambulás után még mindig csak fél 9 van, és előttem az egész nap, hogy dolgozhassak, de cserébe esténként 7-8 körül már lecsukódik a szemem. (A pihenésre persze pont akkor semmi esély, tehát mire a gyerekek 9-kor ágyba kerülnek, nagyjából már én is agyhalott állapotba kerülök.)
Ráadásul ez a becsüs képzés is jóval több időt-energiát vesz el, mint amennyire gondoltam. Névleg csak kedd-szerda délután 3-3 óra, de pont akkor, amikor amúgy a gyerekek körül és nagyon kéne sürögni, leckében segíteni, bepakolni, mosni, főzni, tehát a kedd-szerda délelőttöm a felkészüléssel megy el, ráadásul elvárás a múzeumlátogatás, aukciók látogatása, olvasni is kellene rá. Pontosabban ezek nem igazi elvárások - végül is egy rakat pénzt fizetünk ki a tanfolyamért, nyilván mindenki át fog menni, nem olyan szigorú ez, mint az egyetem és a tanárok se akarnak vérengzeni. Viszont én szeretnék ebből minél többet tanulni, szóval rakok bele bőven munkát, és még ennél többet is szeretnék, de nem megy. Pedig olyan jól kitaláltam, hogy jelentkezem pár aukciós háznál, mint ingyenes, önkéntes munkaerő, hogy ebből is tanulhassak - de reménytelen, erre már végképp nincs se erőm, se időm.
Főleg, mert elég sok munkám van most, ami nagyon-nagyon jó, minden szerkesztő, akinél bejelentkeztem elárasztott munkával, ráadásul mind izgalmas és jó lap. De írni szeretném a könyvem is, mennék könyvtárba is hozzá, kutatni is jó lenne, és persze készülni kellene arra az angol felsőfokúra is, amit most lenne itt az ideje letenni.(Mikor ugyebár, ha nem most, amikor még viszonylag friss a nyelvtudásom.)
De közben most van itt az ideje a nagy őszi kirándulásoknak is, a jó kis találkozásoknak, dumálásoknak a rég nem látott ismerősökkel. És közben reggelente olyan télillat van, és hideg, mintha már közeledne a havazás - de délutánonként meg az az igazi, gyönyörűséges meleg indián nyár, amit lehetetlen a szobában ülve élvezni.
Szóval azt érzem most, hogy az élet nagyon pezseg, nagyon zajlik - sokkal inkább, mint Angliában, ahol olyan szép lassan, ráérősen zajlott minden. Ami amúgy nem volt rossz. De azt kell mondanom, minden nehézség ellenére ez a mostani is nagyon jó.
És hogy hiányzik-e Anglia? Furcsa módon sokkal kevésbé, mint amikor Spanyolországba költöztünk. Akkor minden egyes mondatomban az volt, hogy "bezzeg Anglia mennyivel jobb volt" - most ritkábban hasonlítom össze a két országot, persze ebben az is benne van, hogy már azt is látom, Anglia sok-sok szempontból nem tökéletes - és persze Magyarország sem az. Spanyolország meg minden tengerpartja és pálmafája ellenére a legkevésbé az. Furcsa módon oda a gyerekek se akarnak visszaköltözni, csak nyaralni mennének. Angliát és az ottani sulit azért gyakrabban emlegetik. Hogy milyen jó volt az egyenruha, milyen jó volt, hogy ott sokkal fegyelmezettebbek voltak a gyerekek az osztályban, és persze a barátok is hiányoznak. De mivel azért nekik itt is elég jó most (barátok is vannak, jól is tanulnak, nem is szakadnak meg a leckével és az angol barátokkal is napi kapcsolatban maradtak) szóval azért nincs nagy sírás-rívás emiatt. Mert mindig azt is megbeszéljük, hogy az jó, hogy ha valami hiányzik, mert azt jelenti, hogy az jó volt. És nem jelenti azt, hogy most ne lenne jó. Csak hogy minden hely másféle. És ebben az egész jövés-menésben ez a legjobb.

Bevallom, így a harmadik hét végére rendesen elfáradtam. Ez a reggel 8-as iskolakezdés nekem túl korai. Pláne, hogy hetente kétszer még nulladik órája is van a lányoknak. Persze nem ugyanazon a napon, tehát nekik nem akkora szívás - de a szülőknek azért mégiscsak, pláne, hogy szinte minden reggel esik az eső...

Az is fárasztó kissé, hogy minden napra esik egy különóra. Nem, nem kell nagyon sajnálni a gyerekeket - hol egyiknek, hol másiknak adódik valami, szóval ők nincsenek túlterhelve. De nekünk, szegény szülőknek azért mégiscsak lóg a nyelvünk. Szóval esténként nincs tévézés, nincs netezés, és a könyv fölött is simán elalszom, ha olvasni kezdek. De azért ne legyünk igazságtalanok, nem csak a felnőttek fáradnak el - a gyerekek szeme is simán lecsukódik 9-kor. Még Bendéé is, aki pedig az oviban is alszik egy nagyot.
Mert hogy azt nem is meséltem még, de ez az ovi zseniális. Az óvónők tényleg szeretik a gyerekeket és millió programot is szerveznek nekik, amit pedig ezek a csemeték nagyon élveznek. Tegnap almát szedni voltak, de már befizettük a színházi pénzt is (három előadásra mennek ebben a félévben) és mennek majd úszni is, lesz külön zenetanulás (Inci néni trallodája, minimális pénzért szolfézs-előkészítő) és heti két délután gerinctornára is be lehet őket fizetni. Utóbbit az én fiam kifejezetten imádja, mert olyan isteni dolgokat művelnek, mint a bordásfalra mászás, vagy a nagy labdára fekvés. Bendém még heti egy úszásra is megy. Eredetileg szerdára fizettük be, de ott egyedül volt a csoportban, ami nekünk nagyon jó volt, mert csak vele foglalkozott háromnegyed órán át egy nagyon helyes oktató hölgy, de mivel ez a szervezőknek nyilván nem volt nagy biznisz, így átkerült a csütörtökibe, ahol ugyan nincs egyedül, de a többiek már önállóan is fennmaradnak a vízen, így voltaképp végig mellette van egy oktató és nagyrészt őt instruálja. Merthogy őt még kell - viszont nagyon lelkes és imádja csinálni, fújja a buborékokat, és már egyedül egy deszkába kapaszkodva végiglábtempózta a medencét. Szóval gőzerővel halad. Emellett pedig olyan az agya, mint a szivacs, hozza haza a dalokat, mondókákat, amiket eddig tőlem nem volt hajlandó megtanulni.
Amúgy az óvó nénik dicsérik - mert hogy nagyon nyitott és barátkozó. Szóval szerencsére ezzel a sok-sok költözéssel, meg új nyelvvel, új ovival (sulival) nem traumatizáltuk nagyon.
A lányoknak eddig még csak a zene lett megszervezve. Bíbor a zongorát folytatja, ráadásul a régi tanító nénijénél, ahol már két évet lezavart és akit nagyon szerettünk. Borsi meg egy tündéri hegedűtanárnőnél kezdett. Vonót még nem kapott, csak a hegedűtartást kell gyakorolnia, de állatira lelkes, alig várja már, hogy igazi zenedarabokat kapjon (vagy legalább pár hangot). Ehhez jön még a heti egy szolfézs, ami jelenleg elég nagy falatnak tűnik, de csak sikerül majd megrágnunk. (Nyilván majd anya lesz az ugyebár, aki ezt szépen feldolgozza, hogy a gyerekek fejébe majd könnyebben belerepüljön az előző két év anyaga.)
A lányoknak ehhez jön még egy óra spanyol a Spanyol Intézetben, méghozzá az anyanyelvi csoporttal. Erre nagyon kíváncsi vagyok. Elvileg a spanyol tananyagot fogják venni - de ez nekem kevésbé fontos. Én inkább abban reménykedem, hogy hátha találnak ott spanyol anyanyelvű barátokat, mert azért úgy lehet igazán nyelvet tanulni. Meglátjuk, mi lesz ebből.
A sportot még keresgélem - balett, jazzbalett, hop-hop, néptánc korcsolya - bármelyik jó lenne. De persze igazán nem akarom őket túlterhelni (meg magunkat sem). Viszont azt látom, hogy mindenféle sportot nagyon szívesen csinálnak, tehát bűn lenne ezt nem kihasználni.
Ami a sulit illeti, a kezdeti lelkesedés nem csökkent. Bíbor lányom minden nap órákon át meséli, milyen csínyeket követtek el, ki, milyen vicceset mondott és azt mondja, úgy érzi, mintha egy filmsorozatba csöppent volna, olyan jókedélyű, vidám az egész társaság. Úgy látom, hogy nem kínozzák őket túl sok leckével - nem látom, hogy meg kellene szakadnia a tanulásban, és ő azt mondja, hogy nem is érzi magát lemaradva a többiekhez képest, kivéve persze a magyar történelmet, mert tény, hogy mondjuk a Mohácsi vészről eddig otthon kevésbé beszélgettünk, igaz, cserébe az angol történelmet köpi vágja. Azt meg kifejezetten élvezi, hogy a kisujjából kirázza az angol feladatokat. (Micsoda meglepetés, ugye...)
Borsi egy kicsit kevésbé elégedett. Sajnos ő belekeveredett egy csúnya ügybe, amit nem tud hová tenni (és sajnos én sem tudok neki segíteni) Összebarátkozott egy nagyon helyes kislánnyal, aki cigány származású. Jól kijönnek egymással - ám van, akinek ez nem tetszik, így már többen közölték vele, hogy jobban járna, ha "cigánnyal nem barátkozna". Volt, hogy ezt a kislány háta mögött (hozzátéve, hogy lopós, rossz a családja, hazudik) de az is megtörtént, hogy ezt olyankor mondták, amikor a kislány is ott volt mellette.
Borsi, aki Angliában megtanulta, hogy minden ember egyenlő és ez semmilyen módon nem volt ott téma (sőt, ha valaki ilyeneket mondott volna, biztos, hogy megüti a bokáját) most döbbenten tapasztalja, hogy ezt itt lehet. Senki nem védi meg a kislányt, senki nem áll ki mellette és hogy valójában itt ez a "cigányozás" teljesen rendben van. (Nyilván a barátnőnek azért láthatóan nem esik jól, ezért ő, mint jó barát, csakazértis melléáll.)
Nehezíti a helyzetet, hogy Borsi új gyerek - most kell saját magát elfogadtatnia és persze valóban nem tudja, hogy milyenek az osztálytársai. A barátnője valóban rendes kislány, vagy inkább problémás, és jobb lenne, ha kerülné? (Nem a származása miatt!) És vajon akik félrehúzzák és figyelmeztetik, azok neki akarnak jót, vagy csak valami személyes rosszindulat, vita, régi veszekedés vezérli őket?
Én csak annyit tudtam neki tanácsolni, hogy egyrészt bízzon az ösztöneiben, és ha van egy barátja, azt ne hagyja el, mert a barátság fontos dolog. Ha cigányozni kezdenek mellette akkor egyszerűen közölje, hogy ő erre nem kíváncsi és menjen arrébb. Egyébként meg nyilván legyen kedves, barátságos és nyitott mindenkivel.
De nagyon nehéz ezt nyilván itthonról megítélni. Ő meg látom, hogy szenved, mert a kis igazságos lelkének ezt nem könnyű elviselnie, ráadásul Angliában ők erről sokat tanultak és pontosan megbeszélték, hogy ha valaki ilyet tapasztal, akkor kihez kell fordulnia, hogyan tehet panaszt - nyilván ennek itt nincs ilyen kitaposott útja, módja, és nem is feltétlen az ő feladata az, hogy ezt kiharcolja. De látom, hogy ez foglalkoztatja és ez most ráül a lelkére. De remélem, hogy azért megtalálja a helyét, mert azért a többi meséjéből az derül ki, hogy ez egy helyes, barátságos osztály. (És még a szülők is azok.)
A time-menedzsmentet nehezíti, hogy én elkezdtem a festménybecsüs képzést, ami régi, nagy álmom volt, és most úgy éreztem, hogy ennek jött el az ideje. A férjem eléggé ellenezte, mert szerinte ezt én már mind tudom - és egyelőre még sok újdonságot valóban nem hallottam, de tény, hogy most még csak az egyetemes művészettörténetet tanuljuk, amit azért én ennél picikét nagyobb óraszámban tanultam az egyetemen. De ez csak öt hétig tart, aztán jönnek a kézzel fogható dolgok, amikben én azt gondolom nem vagyok igazán jártas, akármilyen lelkesen nézegettem is a BBC művészettörténeti műsorait. Szóval szerintem jó lesz ez, ráadásul most sem unalmas, mert hihetetlen szórakoztató és jó előadónk van, akit élvezet hallgatni.
Szóval emellé jön még a munka, a mosás, a vasalás, a mindennapos főzés, a tanulás a gyerekekkel, a játék és persze pihenni is kellene. Még nem világos egészen, hogy ezt hogyan fogom összehozni, de azért van már némi rendszer.