#Post Title #Post Title #Post Title

Iskolába készülődős

Bár a fő programunk a nyaralás volt eddig, de azért úgy mellékesen pár hivatalos dolgot is elintéztünk. Például a lányok iskolai beiratkozását.

Sok-sok elmélkedés, pro és kontra érv, vita, kutatás és érdeklődés után úgy döntöttünk, hogy visszamennek a régi sulijukba. Pontosabban Bíbor régi sulijába, mert Borsi soha nem járt magyar iskolába, csak be lett iratva, aztán rögtön Angliában kezdte az okulást.
Az egyik érv az volt, hogy ez a körzeti suli. Mert szerintem egy iskola közelsége ebben az életkorban nagyon is fontos szempont. A másik érv, hogy ez egy angol kéttannyelvű iskola. Nem, nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez a legjobb választás. Mert bár van előnye (nem felejtik el a nyelvet, sőt használják és fejleszti is, hiszen felsőben már angolul tanulnak jó pár tárgyat és anyanyelvi tanár is van) előfordulhat, hogy visszafelé sül el a dolog, mondjuk ha rossz, sértődékeny, esetleg angolul nem tökéletesen beszélő tanárt kapnak a gyerekek, akinek nem tetszik, hogy az én lányaimnak jobb a kiejtése mondjuk, de nem tudják, mi a kopoltyú. (Nem a nagyképűzés mondatja velem, de tény: a gyerekeim anyanyelvi szinten beszélik a nyelvet, olyan kiejtéssel, hogy ha nyaralunk a körülöttünk lévő angolok mindig azt hiszik, hogy angol család vagyunk - ameddig csak a gyerekeket hallják beszélni.) De nyilván csak 10-12 éves szinten beszélik a nyelvet. Magyarul is pillanatok alatt tudok nekik olyan szót mondani, amiről fogalmuk sincsen (ez most nyáron a Pál utcai fiúk vagy a Kincskereső kisködmön feldolgozása alatt ki is derült) vagy olyan közmondást, fogalmat, esetleg nyelvtani fogalmat (fogalmuk sincsen mi az a Present Perfect, de tökéletesen használják).
Szóval, hogy ez a kéttannyelvű dolog jó ötlet-e, egyelőre nem tudom. Bárhogy elsülhet a dolog.
De ami biztos: az iskola kerületi szinten nagyon jó, erős, de nem versenyistálló és nem utolsó sorban ez egy ismerős terep. Márpedig azért én, mint szülő, nem kicsinyelem le a változás miatti stresszt. Bíbornak szerintem jót fog tenni, hogy visszakerül egy olyan közösségbe, ahol őt ismerik és szerették. Igaz, eltelt közben pár év - de azért sok-sok ismerős, kedves arc van ott, tehát nem kell teljesen előről kezdenie az ismerkedést. (Mert ugyebár ő hetedikes lesz most, tehát bárhová is vinném, az csak két évig tartó ismerettségeket jelent.)
A beiratkozás meglepően könnyedén ment: egyszerűen felírták őket a névsorba és kész. Semmi várólista, semmi nincs hely, semmi majd az önkormányzat értesít. Mondjuk ez nagyon kellemes meglepetés az angol bürokrácia útvesztői után. (Ha emlékeztek még, régi olvasók, Borsi annak idején majd két hónapot várt, hogy bekerülhessen, pedig az utolsó két hétben már a hely is megvolt, csak nem jött meg a levél.)
Nem kellett se bizonyítvány, se annak lefordítása - hiszen a gyerekek tankötelesek és kész. Mehet.
Egyetlen dolgot kért az iskola: hogy Bíbor tegyen egy különbözeti vizsgát magyarból és történelem magyar vonatkozású részeiből. Merthogy nyilván matekot, környezetet és egyéb tárgyakat kinn is tanult, ez okés. Ám a magyar nyelvtan finomságainak bugyrait azért tudni kellene a jövőre esedékes gimnáziumi felvételire, tehát az ő érdeke, hogy ezeket bepótolja. Ettől függetlenül elkezdheti az évet, és majd valamikor év közben tegye le ezt a különbözetit. Ha nem sikerült, akkor meg majd újra próbálkozik. Szóval nincs tétje.
Bevallom, ez nekem nem igazán tetszik - azt gondolom, hogy egy hetedikes gyereknek éppen elég tanulnivalója akad év közben. De el tudom fogadni a mögöttes érvet, tehát nem lázadozom. Meg aztán ez nem a legrosszabb verzió - végül is kérhetnének mindenből különbözetit (beleértve a matekot is, hiszen ott is más a terminológia, a tananyag). Meg aztán mégiscsak magyar szakot végeztem az egyetemen, szóval ez azért olyan ismeretanyag, amiben azért viszonylag otthonosan mozgok.
Azért sem panaszkodom, mert Borsitól viszont semmiféle vizsgát nem kérnek - hiszen ő "alsós" volt eddig, ahol a lényeg az alapvető képességek elsajátítása, ami azért neki nyilván megvan. Megjegyzem: Borsi egyáltalán nem örül ennek a felmentésnek, ő kifejezetten vizsgázni. Persze gondolom év közben majd annyira nem fogja bánni, hogy mást csinálhat, amikor élesben is belevágunk.
Én persze, mint szorgos anyuka azonnal mentem tankönyveket venni. Nem mintha nem lett volna - de gondoltam van több is, jobb is. Hát nem volt. Ugye tudjátok - tankönyvbotrány, piac szűkítés, csődbe ment kiadók. A Nyugatinál lévő nagy Alexandra könyvesboltban csak mutatóba voltak tankönyvek, az Astorián lévő Pedagógus könyvesbolt pedig bezárt. Átköltözött a Deák téri Alexandrába, de a kínálat ott is siralmas. Emlékszem, pár éve még tucatnyi választék volt - most jó, ha egyféle tankönyv van. De inkább nincs. Végül a Kossuth térnél a Honvéd utca 5 szám alatt találtam rá a Kódex Könyváruházra, ami tankönyvcentrum is. A régi, nagy paradicsomi állapotokat ott se leltem meg, de azért az legalább korrekt. Aki nem tud oda elmenni, annak ajánlom az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet honlapját, ahol az új tankönyvek (egy része) fenn van pdf-ben. Ezek amúgy szerintem elég normálisak.
Szóval a nyári szünet utolsó heteiben kicsit nyelvtanoztunk, több-kevesebb lelkesedéssel és sikerrel. (Bevallom, nekem se szívem csücske a magyar nyelvtan, és csak félve írom le, hogy nagyon boldog vagyok, amiért sikerült megoldókulccsal ellátott nyelvtanmunkafüzetet venni, mert bakker egy magyar szakos egyetemi végzettség se mindig elegendő ahhoz, hogy köpjem-vágjam a megoldásokat.)
Annál nagyobb siker a Pál utcai fiúk. Eddig nem volt nagy kedvencem a könyv és a lányok se nagyon sok kedvet éreztek hozzá (hát fiúkról szól...) De mivel Borsinak ez a kötelező olvasmánya és mivel önállóan nem nagyon tudta megérteni, úgy döntöttem, hogy felolvasom. Így hát minden nap, ebéd után leült a család egy nagy adag fagyi mellett és olyan jó egy órán át olvastam a regényt. Sok-sok megállással, magyarázattal. Mondjuk az külön pikantériát adott a dolognak, hogy a férjem annak idején, gyerekszínészként több mint száz alkalommal bújt Csónakos bőrébe, így megmutatta például hogyan is kell kétujjal fütyülni. De a regényt ő is ezer éve nem olvasta, így ő is mellénk telepedett. Sőt, Kisbende is, aki pár nap után, amikor piros pólót adtam rá, mondta, hogy ő egy vörösinges. Imádtam, hogy Bíbor szilárd véleménye szerint az egész csak azért történt meg, mert nem a fiúk soha nem beszéltek egymással. Mert hát harc helyett meg is lehetett volna osztozni a grund használatán, sőt, játszhattak volna együtt is. Borsit leginkább az akasztotta ki, mennyi undorító szokása volt a fiúknak. A gittrágástól kezdve egészen a kalap belsején végzett zsírpróbáig. Én most először fedeztem fel, hogy Kolnay és Barabás folyamatos vitatkozásában mennyi helyzetkomikum van és milyen jót lehet nevetni nagyon-nagyon sokszor a regény során.
Valahogy belemerültünk a regénybe, nem is tudom, hogy történt. Hirtelen kihallották a rádióból, hogy most a Pál utcai fiúk dala megy, hogy Nemecsek Ernőről énekelnek egy dalban, hogy a Füvészkertet említik a mellettünk lévő asztalnál az étteremben. És bármi történt velünk, valahogy ahhoz mind a Pál utcai fiúk adta hozzá a keretet. Megterveztük a lapbookot is hozzá, azt is, hogy végigjárjuk a helyszíneket és csomót fogunk fotózni, és láttam, hogy a youtube-on is fenn van a film. Aztán elővettünk egy nagy régi Budapest térképet és végignéztük az utcaneveket, és majdnem  mind megvolt, kivéve a legfontosabbat, a Rákos utca hármat, ahol Nemecsek lakott, de szerencsére Gugli a barátunk és az elárulta, hogy ma Hőgyes Endre utcának hívják. Tervezzük, hogy eszünk majd együtt törökmézet és napok óta járom a régiégboltokat, hogy vegyek egy színházi gukkert, ami Bokának is van, de valahogy hiánycikk.
Van amúgy egy könyvesbolti olvasónaplónk is, de... hát az nekem nem tetszett. Végig azt éreztem benne, hogy nem a lényegről van szó, egyszerűen csak csekkolni akarja, hogy tényleg olvasta-e a gyerek a könyvet. Mondjuk az én lányaim jól szórakoztak az olyan "fontos" kérdéseken, mint a milyen tárgyat tanít Rácz tanár úr, vagy a mi a Füvészkertiek csatakiálltása. (Most tényleg, ez fontos???) Nemecsek halálát sejtették (végül is ez egy magyar könyv, azokban mindig meghal valaki, mondták) de az megdöbbentette őket, hogy a grund is odalesz. Engem meg az, hogy Nemecsek milyen hosszan haldoklik és az milyen részletesen le van írva. Na, azt nehéz volt felolvasni. Szinte fájt. Kicsit sírtunk is. De azt hiszem ez természetes ilyenkor. Akkor jó egy mű, ha hat. Mintha nem is kötelező lett volna, hanem csak élvezet.
Mondjuk tudom, hogy a suli nem ilyen lesz. De remélem, hogy azért nem olyan nagyon rossz. Nekem mindenesetre sok jó ötletem van, hogyan fogok segíteni nekik. Csak azt remélem, hogy nem fojtják meg őket a sok leckével, buta magolással. Meg hogy lesznek jó barátaik. Ha ez sikerül, akkor minden rendben lesz. Drukkolok.
[ Read More ]

Apu szanatórium


És én még azt hittem, hogy a tinilányoknál nincs finnyásabb, ha netre felrakott fotóról van szó. De apukám, esküszöm mindegyiken túltesz. "Miért van rajtam a fülhallgató, miért nem szóltál, hogy vegyem le?" "Én nem is vagyok ilyen mogorva, ez nem jó kép." "Most mindenki azt fogja hinni, hogy ilyen brutális ember vagyok, pedig csak koncentráltam, hogy jól előkészítsem az injekciót." - hát ilyeneket mondott az én apukám. De aztán persze legyintett és ment tovább. Hát rakjam fel a netre, ha nincs jobb dolgom. Én pedig felrakom, mert igazából nemcsak büszke vagyok rá, de nagyon hálás is neki, amiért minden reggel megszúr. Rajta kívül ezt senki nem vállalja. Én a legkevésbé.

Na, szóval tegnap írtam, hogy akadt némi egészségügyi botlás amikor megérkeztünk, és most kivételesen nem a férjemre gondoltam (aki szépen javulgat, voltaképp nincs is már baja) hanem magamra. Bevallom, úgy érkeztem Magyarországra, hogy én aztán egészséges vagyok. Akartam persze egy gyors fogászati csekkolást, mert azt mégiscsak jobb, ha az ismerős fogászom csinálja, és sejtettem, hogy van is egy kis gond az egyik fogammal, de igazából az se fájt, szóval nem gondoltam, hogy valódi gond lenne.
Jobban aggódtam Bende miatt, akinek egy barna csík jelent meg az ínye és a fogai között. Meg is diagnosztizáltam, hogy az bizony fogkő lesz, és le kell szedetni. Gyorsan elkezdtem hát fogorvost keresni neki - de persze nyár van, égen földön nem akadt gyerekfogász. Végül egy felnőtt fogdokihoz vittem el, aki megigérte, hogy legalább ránéz. De először engem vizsgált meg. Végül is mindegy, gondoltam, ez is van olyan jó, mint az a nő, akinél a Balatonnál szoktam menni. Hát a doktor úr leszedte a fogkövem és közölte, hogy hat darab (!!!!!) lyukas fogam van, amire én körülbelül majd elájultam. Mondjuk vicces, hogy miközben szedte a fogkövem, Bende fiam elaludt a rendelőben (ő, aki amúgy nem alszik se délben, se este szívesen, de ez a zümmögés egyszerűen álomba ringatta.) Aztán persze felébresztettük, és kiderült, hogy nincs fogköve, csak erősebben kéne mosni a fogát és van egy picike lyuk is az egyik őrlőfogán, de ehhez azért tényleg gyerekfogász kéne.
Mindenesetre elkezdtem fogtömésre járni, ami most nem könnyű, mert egyrészt a Balatonról kell feljárni, másrészt meg a olyan hülye helyen van az összes lyuk, hogy tök bonyolult betömni. (Közben kiderült, hogy a balatoni fogorvosom elköltözött a faluból, szóval ott nem is tudnék járni.)
Bőrgyógyászt nem kellett keresnem - abból volt egy jó. Oda az egyik lányom vittem, akinek a talpán más jópár hónapja van egy nagy szemölcs, amit fél éve kezelünk legalább, de nem hogy elmúlt volna, csak nőtt. A dokinéni felírt egy ecsetelőt, amit Németországból kellett behozatni, de isten bizony megérte: két hét alatt úgy eltűnt, mintha soha nem lett volna.
Gondoltam, ha már ott vagyok, megkérem, nézzem már rá egy kis bigyóra, ami a karomon nőtt, és olyan furi. Gondoltam, hogy csak úgy ránéz és legyint - de nem legyintett, hanem azt mondta, hogy ez bizony furcsa dolog, fogalma sincsen, mi lehet. (Jól kezdődik, ugye?) Lehet öregségi szemölcs, de annak puhának kéne lennie, ez meg kemény. Lehet, hogy szemölcs, amit épp megcsípett egy szúnyog, attól keményedett be (cö-cö-cö) és hát... vannak olyan ritka rákfajták, amik épp így néznek ki. De még korai megmondani, térjünk vissza rá pár hónap múlva. Igen, ezt szereti hallani az ember, ugye? Mindenesetre ha már befizettem a kilencezer forintos vizsgálati díjat (anélkül rám se nézett) akkor vetközzek, megnézi, nincs-e máshol valami furcsaság. Szerencsére nem volt - de kiszúrt a lábamon hátul egy eret és közölte, hogy menjek el egy érsebészhez, mert ez bizony nem szép.
Én meg jó, szófogadó emberként, mentem. Ahol közölték, hogy akkor műtét. mindkét lábamon van egy-egy vacak ér. A jobbat azt el lehet injekciózni, de a bal lábamon lévőt ki kell szedni, nincs mese. Az már csak hab a tortán, hogy a fodrászom, akihez évek óta járok, közölte, hogy bizony erősen hullik a hajam.
Na szóval a helyzet az, hogy amikor leszálltam a repülőről, makkegészséges voltam. Majd eltelt egy hét és kiderült, hogy voltaképp egy egészségügyi roncs vagyok, akit azonnal a kés alá kell tenni. Mit mondjak - kicsit magam alá kerültem, de úgy voltam vele, hogy csináljuk. Javítsunk ki akkor mindent gyorsan, amit csak lehet. Tehát kezdődött egy intenzív fogorvoshoz járás és előjegyeztettem magam a műtétre. (Szerencsére a rákgyanús szemölcs időközben leszáradt és leesett, szóval azt hiszem azt megúsztam.)
A visszérműtét amúgy nem volt nagy cucc, este 5-re bementem, 10-kor már jöttem is ki és mindezt a saját lábamon. Igaz, combtól bokáig bepólyálva. Ezt másnap az átkötözésnél térd-boka hosszra módosult. Járni tudok, alig fáj (inkább csak sajog, egyszer se kellett fájdalomcsillapítót bevennem.) Ami rossz, hogy a varratszedésig (egy hét!!!!) nem fürödhetek, ami ebben az izzasztó melegben nem túl kellemes, és utána még hetekig kell majd fáslizni a lábam, de ezt mondjuk hosszú szoknyákkal el tudom takarni.
Arra viszont nem számítottam, hogy a műtét után tíz napig vérhigító injekciót kell kapnom. A hasamba. Bár először azt mondtam, hogy ugyan már mi az, majd én beadom - de aztán rá kellett jönnöm, hogy a tűfóbiám annyira már lecsökkent, hogy nem sírok, ha engem szúrnak, de hogy én saját magamat... na azt nem. Ehhez van egy férjem, aki a vér láttán konrétan és frankón el tud ájulni, egy 12 éves lányom, aki annyira útál minden betegséggel kapcsolatos dolgot, hogy attól is rosszul van, ha szóba kerül a dolog. A 11 éves Borsi lehetne még reményem - de annyira nem lelkes, hogy megszúrjon én meg nem akarom erőltetni. Marad apukám. Aki amúgy is naponta négyszer szúrja magát a cukor miatt és anyukámnak is ad havonta egy vesefunkciót elősegítő injekciót. Szóval mondhatni profi. És persze, hogy elvállalt. Amúgy is náluk lábadoztam az első napokban, hogy legalább a három gyerek ne szeressen halálra a műtét utáni napon. De hát most ott tartunk, hogy még hat napnyi injekció van hátra. Én meg nem merek elmenni innen, mert ha apu nem lesz ott, akkor ki adja majd be? Én egyre kevésbé vagyok vállalkozókedvű, főleg, mert ez fáj és csíp. Oké, hogy vékony a tű, de a folyadék az csíp és nem csak akkor, miközben bemegy, de utána is. És brutálisan lilul. Eddig öt húszforintosnyi, fájós, kemény lila folt van a hasamon, és a combom is úgy néz ki, mintha összevertek volna egy vascsővel. Hát ez van. És apu igazából azért koncentrál olyan nagyon, mert tényleg jól akarja csinálni, és megjegyzem, amit ő adott be, az kevésbé fáj és lilult be, mint amit a nővérke adott az első napon még a kórházban. Fülhallgató meg mindig van rajta. Szereti jövet-menet is hallani a híreket. Ezért van két rádió és három tévé a szobájában. Nehogy lemaradjon valamiről. Eszembe se jutott, hogy levetessem vele.
De ami a legjobb, hogy a reggeli szuri után hozza a reggeli kávémat is. Ágyba. Most komolyan, kívánhatnék ennél jobb helyet a gyógyulásra?

[ Read More ]

Viharos események


Ez a nyár döbbenetesen esős. És ez nem csak az én véleményem, ez meteorológiai tény, az újság is megírta. Az meg ugye, tudjuk, soha nem hazudik. De közben kánikula is van, ami nem teszi könnyebbé az időjárás elviselését. Párás, nyomasztó a levegő. 

Ha úgy vesszük a jelek már az első nap egyértelműek voltak. Mikor megérkeztünk a Balatonhoz, az első amit láttunk, az volt, hogy kidőlt a cseresznyefa. Mondjuk elég ferde volt már évek óta, de pont ez tette a gyerekek kedves fáramászóhelyévé. Én viszont pár éve olvastam, hogy a cseresznyefa üreges, gyenge és a legtöbb gyerek tavasszal azért töri el a karját, mert letörik alatta a cseresznyefa ága, szóval én már évek óta nem bíztam a fában, és mondtam is már az uramnak, hogy ki kéne vágatni. Pláne mert cseresznyét az soha nem ettünk róla. Hiába volt hatalmas, fekete és mézédes, korán érő fajta - állandóan kukacos volt. Bármit is tettünk.
De az egész család tiltakozott, mondván, hogy a fa szép, árnyékot ad és persze lehet rá mászni. Így a fa maradt. Bevallom, hogy én megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy kidőlt és annak még inkább örültem, hogy nem voltunk ott, amikor ez történt és nem temette maga alá egyik csemetémet sem. De ezzel a véleményemmel egyedül voltam. Különösen Borsika gyászolt erősen, aki valóban már hónapok óta mondogatta, hogy arra vágyik, hogy egész nyáron a cseresznyefán ülhessen és olvashasson. Teljesen kiborult, amikor meglátta a katasztrófát és azonnal mondogatni kezdte, hogy ez élete legrosszabb nyara. Pedig ez még csak az első nap volt.
Igaz, még aznap este ismét esni kezdett, én viszont őrült takarításba kezdtem. Szokás szerint, mert persze a ház tele volt porral, pókhálóval. Első pillantásra szerencsének tűnt, hogy megtaláltam Borsi telefonjához a rég elveszett tokot, ami még soha nem volt rajta, mert még a megkapás napján sikerült becsúsztatnia az ágyam alá. Szóval együtt örültünk ennek a felfedezésnek és gondoltam, akkor gyorsan felteszem az újat. Ehhez persze le kellett venni a régit. És ott volt a teló pőrén, tok nélkül - ahogyan egy éve nem láttuk. Naná, hogy Borsi azonnal a kezébe akarta venni. Én persze ismerem őt. Miss Lyukaskezű. Mondtam is neki, üljön le, nehogy leejtse. Leült. Majd felpattant és abban a pillanatban kiesett a telefon a kezéből. Nagy csörömpölés. Eltört. Mondjuk szerencséje van - nem az eleje ment ripityára, hanem a hátsó üvegborítás. Persze ettől még volt sírás, rívás. De aztán kiderült, hogy a tok eltakarja a törést és a teló működése nem szenvedett kárt. De azért a kedvünket ez nem tette szebbé. (Megjegyzem, száradjon le annak a keze, aki üvegborítást tervez egy telefon hátoldalára. Mégis MIÉRT?????)
Ám az igazi pofont azt másnap kaptuk. Mind. Szóval azt tudni kell, hogy a balatoni ház net-mentes övezet. Pontosabban a gyerekek számára net mentes, és a felnőtteknek van egy kis stickes mobilnet, amivel lehet dolgozni. De úri huncutkodásra, csetelésre, böngészésre nem használjuk, mert állati hamar elfogy. Ráadásul ténénk sincsen.
De ezeket nem nagyon bánjuk. Anyukámék persze mindig siránkoznak, hogy éljük túl a vad körülményeket a digitális világ áldásai nélkül, de az a helyzet, hogy valójában nem nagyon szokott hiányozni semmi. Jó érzés kicsit kiszakadni ebből a folyamatos információbőségből, zajból - még a rádiót se nagyon szoktuk bekapcsolni. A gyerekek se panaszkodnak.
Nem csak azért, mert a kert, a háromezer könyvem és a Balaton épp elég szórakozást nyújt, hanem azért sem, mert van egy kiskapunk. A cuki. A cuki, ahol van wifi. Mondanom sem kell: mindannyiunk kedvence. Hetente egyszer (maximum kétszer) szoktunk oda ellátogatni. Ilyenkor letöltöm a telómra a Daily Mail új cikkeit, feltöltök pár fotót a FB-ra, hogy lássák az ismerőseim, élek és kicsit böngészek. A gyerekek ilyenkor csetelnek pár szót a haverokkal és megnézik a Totally Spice új epzódjait a Youtube-on, vagy más hasonlóan fontos dolgot. Ott töltünk egy órát. Eszünk fagyit, sütit, kólát, jegeskávét és a végén szépen hazamegyünk. Megjegyzem - állati rendesek a tulajok, azt is megengedik, hogy pl. otthagyjam a lányokat, ameddig én bevásárlok a szomszédos kisboltban, így ők nyernek pár percet, én meg némi nyugalmat. A cuki ráadásul MINDIG nyitva van. Évek óta járunk oda, és ha novemberben, vagy épp februárban jártunk arra, akkor is nyitva volt az ajtaja, kora reggeltől késő estig. Ültünk már ott hóesésben kandallótűznél, őszi szélviharban és kánikulában is.
Ám most zárva volt. Ezen amúgy nem csak mi döbbentünk meg, de a szomszédos boltokban se tudta senki, hogy miért nem nyitnak ki. Azt mondták, hogy bár a tulajok reggeltől estig ott vannak, takarítanak, festenek, pakolnak - de senkinek nem árulják el, mikor nyitnak és azt sem, hogy miért vannak zárva. Aki ezt kérdezi, azt barátságtalanul elhajtják - ami aztán végképp nem volt rájuk soha jellemző.
Megjegyzem: ennél a pontnál a gyerekek közölték, hogy ez a pechszéria, megspékelve az esővel jel, hogy közeleg minimum a világvége. Ráadásul a ház is beázik. Nyilván ez nem új jelenség, de más tudni róla és nyaranta egyszer nézni, hogy csepeg a plafonról a víz - és egészen más dolog minden este kipakolni a vödröket a ház stratégiai pontjaira és várni, mikor szakad be a ház. (A helyes helyzetismertetés kedvéért azért hozzátenném, hogy a férj szerint ez apró beázás, nem kell miatta aggódni.) Arról nem is beszélve, hogy a kert a sok eső miatt iszonyat burjánzásnak indult, és ez főleg a gazt érintette kedvezően. Mondjuk a fügefa is háromméteresre nyúlt, és tele volt gyümölccsel, de ebből mi nem sokat ehettünk, mert mind megették a hangyák és a seregélyek.
És persze megint dobozok, káosz, pakolás, porcicák. A szokásos - de soha meg nem szokható rutin.
Persze azért nem akarom azt mondani, hogy nekünk most nagyon rossz lenne. Mert a nap többet süt, mint esik, a cuki egy héttel később mégiscsak megnyílt és a kert akármilyen gazos is, igazi paradicsom a gyerekeknek. Nincs ezen mit károgni. A cseresznyefából jó kis tüzelő lesz két év múlva, és a helyén pont elfér egy óriási ugráló, amit a gyerekek felvidítása véget vettünk. Előkerülnek lassan az egyfontosban beszerzett buborékfújók, napelemes lepkék, világítós karkötők és kerti törpék. Tök jól tettem, hogy bevásároltam.
A régi cuccokat pedig tök jó felfedezni. Újra. A sok régi, otthagyott tárgyat, a kedveseket, amikhez millió emlék köt és amiket csak ilyenkor, pár hétig látunk már egy ideje. Kupacokat pakolok, szortirozok, egyre több fölött jár el az idő - egy csomóba meg újra és újra beleszeretek.
Viharos az idő. De talán pont illik az életünkhöz.
Hiszen most se egyszerű még semmi. Még mindig csak lógunk a levegőben. Sőt, most igazán. Kitaláltuk, hogy eladjuk a lakásunk és új helyre költöznénk, ettől kérdésessé vált, hová is kellene iskolába járnia a gyerekeknek és hogy egyáltalán érdemes-e elkezdeni ezt szervezni addig, míg nem tudunk biztosat. És persze, hogy meddig lehet ezzel várni. Akadt némi munkaügyi bizonytalanság is, és pár egészségügyi megbicsaklás is. De ezek egyike se igazán rossz élmény vagy érzés.
És ha érdekel valakit, még nem ábrándultam ki Magyarországból. Egyelőre még mindig csak kedves eladókkal és ügyintézőkkel találkoztam és állati jó érzés a barátaimmal összefutni és kávézni. Csak lesek, hogy mind milyen jó fej, okos, sikeres ember lett. Nem mintha ezt ne tudtam volna eddig is - de most valahogy sorra jönnek ezek a találkozók, és nincs egy se köztük, aki azt mondaná, hogy menjek inkább vissza Angliába. Mind pontosan érti, miért jöttem haza és tényleg megérti. Még az is, aki amúgy külföldön él, csak épp itt van ő is. Sőt, ők igazán. Mondjuk nem véletlen ilyen jó fejek ezek, hiszen ezért is a barátaim.
És a vihar? Ó, már annyi ideje navigálok benne, hogy szinte már az alapfelszereltség része. Nem is tudom, tudnék-e élni szélcsendben.
[ Read More ]