Három gyerekkel irány Magyarország!

Csak hozzátenném még az előző bejegyzéshez, hogy a múlt nem csak szépül ám, ahogy telik az idő, hanem bizony bemocskolódni is tud.

Pár éve egy volt általános iskolás osztálytársnőm elmesélte, hogy az egyik akkori tanárunk molesztálta őt. Hetekig, hónapokig nem tudtam szabadulni a történet hatása alól, amit elmesélt. Újra és újra átgondoltam, vajon én láttam-e valamit. Köze van-e ennek ahhoz, hogy én spec nem szerettem abba az iskolába, osztályba járni, hogy én ott nem éreztem jól magam.
Nagyon durva versenyistálló volt, nekem meg pont akkor készültek válni a szüleim (akik aztán végül együtt maradtak), de nem volt könnyű időszak senkinek a családból, és végül engem onnan ki is rúgtak, aminek már akkor is nagyon örültem amúgy, így utólag meg pláne.
Körbekérdezgettem amúgy, és senki más nem is hallott ilyesmiről a suliban, a legtöbben nem is hitték el, hogy ez megtörténhetett, és mivel a tanár már rég halott, nem is derül ki soha már az igazság, meg utánamenni se nagyon érdemes. Senkinek nem használna azt hiszem - vagy ki tudja, talán mégis, hiszen az áldozatoknak megnyugvást adhatna a tudat, hogy nincsenek egyedül. De a tanár amúgy elég híres ember, és a lánya még él is, szóval ha sokan előállnának, akkor persze lenne botrány ezerrel.
Sokat gondolkodtam azon is, hogy miért az a lány lett áldozat, miért nem én. Visszagondolva ideális áldozat lehettem volna, zavaros családi háttérrel, zakkant önbizalommal, zárkózott, állandóan olvasó gyerekként. Én így gondolok magamra.
De az a lány, akivel az egész történt, ő azt mondja, hogy szerinte erős, határozott lány voltam, talán ezért nem engem választott a tanár, mert én tuti kiálltam volna magamért.
Érdekes, hogy ő ilyennek látott engem - én meg ennyire másmilyennek saját magam.
Emlékszem, villamossal jártam haza. Egy megállót kellett mennem, csak egyet. És mégis, kétszer is belefutottam mutogatós bácsikba, aki a tömött villamoson elővette farkát, és mutogatta nekem.
Mondom tömött villamos, tele emberrel, Én meg egy aprócska, 8-9 éves, szőke kislány voltam.
Persze én semmit se szóltam, se akkor a villamoson, se otthon anyáméknak. Mit idegesítettem volna ezzel, úgyse tudott volna értem jönni. Meg aztán nem is történt semmi. Egy szatír mutogatta a petyhüdt farkát. Nem nagy ügy.
De közben meg mégis. Mert a villamoson tuti más is látta és soha, senki nem szólt a pasira, hogy mit képzel, hogy tegye már el.
Én akkor megfogadtam, hogy ha valaha az életben ilyet látok, akkor úgy fogok üvölteni, hogy mindenki meghallja, és ha tehetem még fejbe is vágom az illetőt a táskámmal, az ernyőmmel. Hogy képzeli, hogy teheti. Mert utólag is szégyentejesnek tartom, hogy akkor egyetlen felnőtt se emelt szót. Márpedig nekünk, felnőtteknek ez a feladatunk. Hogy megvédjük a gyerekeket. Nem csak a sajátunkat. Ha lehet, akkor mindenkiét, mert nem tudunk mindig ott lenni a miénkkel, és ezért muszáj máséra is figyelni, remélve, hogy ha baj lesz, akkor a miénket is megmenti valaki.
Szívem szerint, mint újságíró utánamennék a tanáros történetnek is, és darabokra cincálnám azt az embert még a sírjában is. Hogy tehetett ilyet! Hogy tehette tönkre valakinek az életét? Hány áldozata lehet még, aki nem mer szólni?
Persze azt hiszem nem lenne etikus - mert nem tudok kívülállóként tekinteni a történetre. Mindig ott van bennem a kétely - lehet, hogy láttam akkor valamit és nem szóltam. Lehet, hogy nem véletlen utáltam én azt az osztályt, lehet, hogy érzékeltem, mi történik.
De az is lehet, hogy mindez nem igaz. Lehet, hogy csak utólag vetítem rá a csalódottságom a kirúgásom miatt és azért akarom annyira mocskosnak látni a helyet, mert akkor kicsit sem baj, hogy kirúgtak. Akkor az volt a lehető legjobb, ami velem történt.
És mindig ott a kétely is. Szeretem azt a lányt, aki ezt mesélte, hiszek is neki. De végül is 30 éve nem láttam, csak FB-on beszélgettünk, mi van, ha szórakozott velem, ha csak kitalált egy történetet, mert unatkozott aznap este. Ha az egész soha nem is történt meg. Hiszen én nem láttam. Más sem. És bár mélyen elítélem az áldozathibáztatást, azért egyetlen sztori alapján meghurcolni egy halott embert mégsem lehet.
De attól még az én általános iskolás éveimre már örökre így fogok már emlékezni. A tanárral együtt, aki molesztált egy kislányt. Aki nem én voltam ugyan, de lehettem volna. És akkor biztosan más ember lennék.

Mondjuk gondolom minket ismerve ezen senki nem lepődik már meg. De most azért egy kicsit még magunkhoz képest is megnehezítettük a dolgunkat.

Ez a lakáseladás amúgy megvisel egy kicsit lelkileg. Végül is mégiscsak húsz éve meg volt ez a kis kuckónk, ide születtek a gyerekeim, itt cseperedtek a lányok, és szerettem itt lakni, itt élni. A mai napig beleborzongok, amikor feljövök a Hősök terei metrómegállónál, és látom az angyalt és érzem, hogy én nagyon-nagyon szerencsés vagyok, amiért ilyen szép helyen lakhatok.
De most dobozolni kell, és bár nem először, az biztos, hogy itt utoljára, mert hát eladjuk és kész, többé ide nem jövünk vissza. És persze egyfelől ez már megkönnyebbülés, mert a lakás úgy érzem, kezd szétesni alattunk. Ropogó parketta, lerobbanó kazán, csöpögő csap - és nem azért nem javíttatom meg, mert igénytelen vagyok, vagy épp sumákolok, hanem mert az új tulaj azzal fogja kezdeni, hogy csontig szétveri az egészet, akkor meg kár ezekre már egy fillért is költeni. Ehelyett próbálok elvinni, eladni mindent, amit még lehet, mert tényleg nem fog semmi itt maradni, ami mégis, az megy a sittes konténerbe. De például fogalmam sincsen, hogy az alig 6 éves nagyon szép galériánkkal mi legyen? Vesznek-e ilyet valahol? Legalább tűzifának, ha mást nem, mégiscsak jó lenne eladni.
Szóval dobozolás, háromfelé. Költözés, először át az új lakásba hat hétre, akkor kezdődik a nyári szünet, tehát le a Balcsira, onnan pedig már Angliába megyünk.
Mert igen, visszamegyünk.
És bevallom, most először azt érzem, hogy már nagyon-nagyon várom, mert az azt fogja jelenteni, hogy akkor végre már túl vagyok azon az őrületen, ami úgy számolom októberig kísérni fog minket. Talán akkorra már minden doboztól megszabadulok.
Arra jöttem amúgy rá, hogy ami a legnagyobb különbség a kinti és itteni életünk között, hogy itthon lustábbak. Ahhoz képest, hogy Angliában állandóan jöttünk, mentünk, itt mindenki elfárad péntek estére, és alig várjuk, hogy végre ülhessünk a seggünkön egy kicsit és lazíthassunk. Ami persze amúgy csak illúzió, mert az itthoni punnyadás nem pihentet, de valahogy hiába Budapest ezer csodája, valahogy mégis otthon ülősebbek lettünk. Angliában úgy gondoltam mindig, hogy itthon majd milyen jó lesz, sokkal intenzívebb társaság életem lesz - de ez illúzió volt. Hiába van olyan barátnőm, aki két utcával odébb lakik, és amikor külön földrészen éltünk, heroikus küzdelmeket vívtunk, hogy egyszerre jöjjünk haza, hogy találkozhassunk egy kávéra - most ha havonta-kéthavonta összeülünk egy reggelire, akkor sokat mondok. Ő is hajszolt, sokat dolgozik, én is. De van olyan barátnőm is, akit ugyan szeretek-imádok, de mióta hazajöttünk (majdnem két éve!!!) nem sikerült egy találkozót megszerveznünk. Valahogy úgy érzem, hogy amikor félévente hazarepültem Angliából, és arra a 2-3 napra tucatnyi találkozót szerveztem, többször tudtam összefutni azokkal, akiket szeretek.
Persze a gyerekeknél ez másként van. Valahogy mostanra minden összejött nekik. Barátok, barátnők, mozik, szülinapi bulik, közös fagyizások, soppingolások, játszóházak. Az a társasági élet, mi az első évben még alig-alig akadt, mostanra teljes gőzzel robog gyerekszinten legalább. Persze legyünk őszinték, akár elviszem őket Angliába, akár nem, ez változni fog: Bíbor nyolcadikos, Bende nagycsoportos - ők mindenképp új intézménybe kerülnek. Borsi pedig, aki amúgy jól érzi magát, egyre többször mondogatja azt is, hogy teher neki a magyar suli, nem szereti és szívesebben lenne magántanuló, mert akkor többet tudna tanulni is, nem kellene felesleges dolgokkal töltenie az időt. Igaz, neki tényleg még mindig gondjai vannak az angoltanárával (bár mióta a férjem bement, már nem csupa egyeseket kap, hanem stabil négyes lett) és gondja van a tornatanárával is (nem csak neki, sok más gyereknek is.) Mondjuk Borsinál az tett be igazán, amikor a suli kitalálta, hogy hetente járjanak úszni, ami jó dolog, támogatjuk is - de nem nulladik, hanem mínusz egyedik (!) órában lett volna, konkrétan a gyerekre reggel fél 7-re kellett volna az uszodához érnie. Tudom, hogy profi úszók így csinálják, és ebben nincs rossz - kivéve, hogy Borsit ez annyira megviselte, hogy többször haza kellett küldeni az iskolából olyan migrénje lett. Végül ez alól felmentettük (amúgy ebben teljesen normálisan partner volt a suli, hihetetlen kedves, normális igazgató van itt), és voilá, a migrének eltűntek.
Az iskola amúgy teher. Akárhogy is szépítem, és látom, hogy próbál a suli mindent megtenni, óriási az anyag, rosszak a könyvek, fáradtak a tanárok. Nincs megcsinálhatatlanul sok lecke, nincs túlzott elvárás - de nincs élvezet sem. Legalábbis az a fajta, ami Angliában olyan örömöt okozott az összes gyerekemnek (még az akkor négy évesnek is!) az nincs. Remélem, hogy ezt még azért kinn visszakapják.
Meg hát a kert. Bevallom, azt nagyon-nagyon várom már. Arról álmodoztam eddig, hogy bár a ház picike, de hozzá tudunk építeni egy télikertet. Talált is a férjem egy céget, akik azt ígérték, hogy kétezer fonttól csinálnak ilyesmit. Be is lelkesedtünk, nézegettem a Pinteresten hogyan is tudnám berendezni, mindent fehérrel, hogy ússzon a fényben. Aztán megjött az árajánlat - és 16 ezer fontért csinálnának effélét mihozzánk... hát ami fényévekkel van a kétezertől és a mi anyagi lehetőségeinktől éppen.
De a kert attól még kert lesz, és azért nem mondtam le arról, hogy állatokkal töltsem meg a házat, kutyát, macskát, madarakat, halakat álmodok a pici ház minden sarkába. De közben most még ezzel a kicsi teknőssel is csak gond van: olyan kérdések is idegesítenek, mint hogy lehet-e repülőn teknőst vinni. Csipje már van, meg dobozkája is, és tudom, hogy kell állatorvosi igazolás is, hogy egészséges, de mindezekkel a zsebemben, vajon felvihetem magammal a gépre? Isztambulban a reptéren láttam egy kedves párt egy pici kalitkával és két hullámos papagájjal, de azért az mégiscsak Ázsia volt. Lehet, hogy ott mások a szabályok.
És hogy hol fogunk elférni? Sejtelmem sincsen, hová tesszük majd Bende brutális Lego gyűjteményét és a favonatokat, amik nélkül élni sem tud. Hol lesznek a könyvek, a ruhák, a karácsonyfa, a húsvéti díszek... és egyáltalán hol fogunk mind az öten elférni.
És amikor ilyesmin jár az agyam, akkor azért szorongok. De nem sokat, mert ha nem akarom, hogy a fejemre nőjjön a félelem, akkor sorba kell állítani őket. Most azért szorongok, rendben aláírjuk-e a szerződést a lakásért, időben megkapjuk-e a kulcsot, hogy át tudjunk költözni, találok-e jó költöztetőt, be tudok-e mindent dobozolni (visszatérő rémálmom újra, hogy pakolok, pakolok, és már indulni kell, de a lakás tele van), jó lesz-e az új lakásban, aztán hogy a balatoni házba vajon költözött-e be egér a télen, és okozott-e kárt (ér-e valamit az elektromos egér-riasztó?), és csak aztán jön az angol szorongás.
Amikor azt kérdik az emberek, hogy Anglia miatt félek-e, azt tudom csak mondani, hogy nem. Nem csak azért, mert én már oda is hazamegyek, hanem mert nem lehet minden miatt egyszerre rettegni, mert akkor szétrobban a fejem, pánikrohamot kapok és mozdulni sem merek majd. Egyszerűen nem lehet MINDEN miatt egyszerre aggódni. Mindent csak szépen, lassan, egymás után. És akkor tudom, hogy előbb-utóbb túl leszek rajta. (És akkor majd aggódom a könyvírás miatt, a művészettörténet szakdoga miatt, a spanyoltanulás miatt, hiszen vissza akarunk majd oda is menni... és a listát tudnám folytatni.) Szóval... mondom én, lépésben. Így is sok ez.

A magyar iskolarendszer nem kis falat. Néha teljesen zilált elmebaj - néha meghatóan emberi. De bevallom, kicsit sem bánom, hogy a lányaim megtapasztalják. Főleg, mert ők is jól érzik magukat  benne.

Tegnap persze megint az elmebaj kerülgetett. Egyszerűen nem értem, hogyan lehet Borsika teljesen hibátlan matek dolgozata hármas, amikor annyi a bűne, hogy van olyan jó eredmény, amit kétszer is leírt (!) és a szöveges megoldásban vétett pár helyesírási hibát. (Igen, a hosszabb az két bé, sajnos a magyar helyesírása még mindig nem tökéletes.) A gyerek most fel van háborodva, hogy ő erre sokat tanult, és hogy ez nem igazság. "Ez aláássa a self-esteememet anya." - mondja, és igaza van. A magyar iskola ebben mesteri. Azt meglátni, mi a rossz, mit kell javítani.
Míg az angol suliban teljesen mindegy, hogyan jut el egy gyerek a jó megoldáshoz, Magyarországon pontos szabályok vannak arra, hogyan lehet valami ötös, és erre csak egyetlen út van. Így lett Borsi tavaly négyes környezetből, mert minden egyes ötös dogájából levont a tanár egy jegyet, amiért nem írta rá a nevét. (Mint látszik, a pedagógiai nevelői módszer nem jött be, a gyereknek egy ötödszörre se vált magától értetődővé.) Így áll most hármasra angolból, mert a mondatok fordításának (mint tudjuk) csak egyetlen jó megoldása létezik, több nem. És Borsinak ha azt mondják, hogy ezt most tegye át Peresnt Perfectbe, akkor még ma is csak néz, mint a kisboci. Igen, ő csak anyanyelvi szinten beszél angolul, és nem a szabályokat követve. (Igaz, az angoltanárral kicsit javult a helyzet, amióta a férjem bement beszélni az igazgatóval arról, hogy nem normális dolog szerinte, ha ez a gyerek mindenből négyes-ötös, viszont angolból csak egyesei vannak - merthogy év elején ez volt a helyzet.)
Szóval a magyar suli nem sétagalopp - de ezzel szerintem senkinek nem mondtam újat. Szabályok, sok lecke, óriási megtanulandó tananyag, leterhelt tanárok, értelmetlen szigor.
Furcsa módon, ha megkérdezem a gyerekeimet arról, hogy mi a rossz nekik a magyar suliban, nem ezeket szokták kiemelni.
Sokkal jobban megviseli őket az osztálytársak viselkedése. Az, hogy Magyarországon a diákok nem tisztelik a tanárokat. Hogy visszabeszélnek, lógnak, rosszalkodnak és nagy ívben tojnak arra, mi zajlik az órán. És mindegy, hogy egy tanár rendes, vagy szigorú - a diákok se ennek, se annak nem fogadnak szót.
Az angol iskolában nem így zajlik az élet. Ott csend van az órán, ha csoportmunka van (és gyakran van), akkor sincsen kiabálás, mindenki meghallgatja a másik véleményét, és ha a tanár azt mondja, hogy ezt és ezt kell csinálni, akkor nem kezd el siránkozni a fél osztály, hogy na ne már.
Az is zavarja őket, hogy igazságtalan a magyar osztályzás. De soha nem arról panaszkodnak, hogy ők jobb jegyet érdemelnének. Az furcsa számukra, mennyire nem veszi figyelembe az egytől-ötig tartó rendszer azt, mennyi munkát fektet bele valaki. Hiszen mind tudjuk, van, aki a kisujjából kiráz egy ötös dolgozatot, másnak hetekig kell készülnie, hogy elérje a hármast, és óriási eredmény, ha megcsinálni. Magyarországon azonban az előbbi akkor is jeles, az utóbbi meg csak közepes lesz.
Angliában ez úgy van, hogy minden diákos egyénileg értékelnek és sajátmagához mérve mondják meg az eredményét. A lényeg pedig az, hogy haladjon, és sokkal jobban megdicsérnek egy gyereket, aki a 3A szintről elér a 3B-re, mert abban munka van, mint ha valaki egy éven át tesped a 4C-n mondjuk, ami bár jobb eredmény, mint az elsőé, de magához képest nincs benne fejlődés, erőfeszítés. (Nem tudom, hogy ez érthető volt-e.) A lényeg, hogy munkát tegyen bele, és fejlődjön. Mert nem az a cél, hogy fél év alatt tanuljon meg olvasni, hanem az, hogy 3-4 év után minden gyerek elérje azt, hogy megértse, amit elé raknak. Elfogadják, hogy van, aki gyorsan halad, másnak meg több idő kell rá. Attól még az utóbbi se buta.
De ne gondolja senki azért, hogy az én gyerekeim szenvednek a magyar suliban. Nagyon is szeretnek idejárni. Jó az osztályközösség, összetartó a csapat, sokat nevetnek, feljárnak egymáshoz, összejönnek suli után. És igen, az összetartás abban is jelentkezik, hogy mindenki súg mindenkinek (bár az enyémeket gyakran szidják a többiek, hogy bénák ebben), segítenek dogaírás közben, másolják egymás háziját. És nem csak a barátok adják oda egymásnak, hanem bárki bárkinek! - mesélik a lányaim, ami nekem, mint magyar suliban szocializálódottnak természetes, de nekik meglepő.
Igaz, Angliában se puska, se leckemásolás, se súgás nincs. Ez az egész csalósdi ismeretlen világ számukra, ami ugyan nem teljesen pozitív példa - az eredménye azonban mégis egy összetartó diákcsapat, ami azért mégiscsak jó. Mindenki mindenkinek szövetségese - ami persze szükséges is, mert ennyi leckét, ennyi feladatot valóban csak csapatmunkában lehet elvégezni.
Hozzáteszem, a sok szabálykövető papírhuszár-tanár mellett bőséggel akadnak nagyon emberséges, végtelenül tisztelendő tanárok is, akik erejükön felül igyekeznek azon, hogy a gyerekek tanuljanak, okosodjanak, és ne sérüljenek az iskolában töltött idő alatt. Akiket nem zavar, ha a gyerek angol kiejtése jobb, mint az övék, vagy ha plusz információja van történelemből, mert utánaolvasott a tananyagnak itthon. Aki dicsér, aki segít, aki igazi pedagógusként a gyerekek mellett áll.
Amikor ilyenekről mesélnek a lányaim, mindig boldog vagyok. Mert ezt is jó megtapasztalni. Hogy lehet nyomás, meg lehet kis fizetés, nehéz munka - de akkor is maradhat jó ember, jó tanár valaki.
Persze én könnyen beszélek. Minket nem érdekelnek a jegyek. Most éppen hármasra áll Borsi angolból - és amikor aláírom a jegyét, akkor mindig megbeszéljük, hogy Oxfordban senkit sem fog érdekelni, hogy hányasra értékelte a tanárnője itthon. És amikor Bíbor lányom aggódik a gimis felvételi miatt, amitől manapság minden nyolcadikos halálosan retteg, akkor el tudom mondani neki, hogy semmi gond nincs akkor sem, ha nem sikerül, mert hát Angliában őt már felvették a középsuliba, és oda bármikor visszamehetünk. Vagy tanulhat akár Spanyolországban is, ha akar. És hogy valójában nincs tétje a dolognak, mert nem igaz, hogy ez az egyetlen esélye most arra, hogy bekerüljön egy jó suliba, egy jó közösségbe. Sokféle út van, és örülök neki, hogy le tudom venni róla a "most vagy soha" terhét azzal, hogy körbevittem a világban, és megmutattam neki, hogy ezer úton érheti el azt, amit szeretne. Számunkra ez a szabadság. A világ óriási, szép és tele van lehetőségekkel. A teszt csak egy vizsga-alkalom, a jegy a bizonyítványban csak egy szám. Nem határozza meg őket, és nem mondja meg, milyen emberek. És nem kell hinniük senkinek, aki mást akar mondani.

Ránéztem a blogra, és azt láttam, hogy te jó ég, öt hete nem írtam, és ez azért rekord. El is gondolkodtam, van-e még értelme folytatni, ha nem is írok, és gondoltam, ez azért megér egy blogbejegyzést.

Szóval hát itt vagyunk Magyarországon, és nyilván mivel magyarul írom a blogot, azért mindig azt gondolom,  nem olyan érdekes ez annak, aki el tud olvasni.Mert hát mindenki tudja, hogy mi van itt. Vagy gondolja. Bár tény, hogy ha az ember elmegy külföldre, akkor valóban kicsit eltorzul az agyában a kép Magyarországról, de elsősorban rossz irányba, a legtöbben úgy tekintenek haza kintről, mintha valami középkorba visszasüllyedt hely lenne, ami nagyon nem igaz, mert a dolgok azért szép lassan ugyan, de láthatóan fejlődnek.
Például az emberek a mozgólépcsőn megtanultak jobbra állni. Emlékszem, amikor 2010-ben kiköltöztünk, akkor ez még egy poénforrás volt, hogy ez mennyire nem megy. És most már tessék, lassan már csak én vagyok az egyetlen béna, aki ezt képtelen megtanulni, meg azért is, mert nekem a kapaszkodás sokkal jobban esik bal kézzel, így meg mindig rám morognak amikor valaki elszaladna mellettem, én meg nem győzök bocsánatot kérni.
De sorban állnak már az emberek a trolin is, amikor az első ajtónál kell felszállni. És igen, még nem olyan tökéletes az a sor, mint Angliában, ahol azt hiszem ki is tépnék annak a szívét, aki tolakodni merne, míg itt ez azért nagyon általános, de tény, azért alakul és formálódik az a sor, ami biztató.
A sulit meg kifejezetten szeretik a gyerekeim, még úgy is, hogy azért folyamatosan nézünk Zsolttal, hogy WTF. Mint múlt héten, amikor Borsikám hazahozott egy kettes környezetből, és én kérdeztem, hogy ugyan már drágám, mit nem tudtál, mire kiderült, hogy plusz-pontokból gyűjtött össze egy kettest. Érted, plusz pontokból. Év közben amikor valami jót csinál az ember, akkor kap egy plusz pontot. És most összeszámolták. Akinek 30 jött össze, az ötöst kapott, neki csak 9 volt, ami kettest ért. Akinek öt volt, az egyest kapott. Na, ilyenkor azért felmegy az agyvizem - de bevallom, annyira nem, hogy emiatt bemenjek reklamálni. Mert valójában az a tény, hogy milyen jegyeket kap a gyerekem, már jó ideje  teljesen hidegen hagy. Azt hiszem ez is egy hozadéka annak, hogy ennyi helyen éltünk már. Angliában mindig fényévekkel az osztálytársaik előtt jártak, Spanyolországban meg buktak is, mert senkit nem érdekelt, hogy nem beszélik a nyelvet, a szabály az szabály. Itt, Magyarországon elég normálisan muzsikálnak, tényleg négyes-ötösöket kapnak, és ha mégsem, akkor sincsen szidás, mert valljuk be, ez nem igazán fontos szempont. Most komolyan, mi múlik rajta. Semmi. Még a továbbtanulása sem.
Most úgy vagyok vele, hogy szívem szerint maradnék itthon, mert hát itt vagyok itthon - de közben tudom, hogy vár Bíborra egy komoly gimis felvételi jövőre, amin fogalmam sincsen, hogy meg tud-e felelni. Meg azt sem, hogy mennyire akarom én ezt komolyan venni, és rákészülni előtte valami tanfolyammal, és ezzel kínozni őt, aztán meg stresszelni. Merthogy ismerőseim elbeszélése alapján azért ez elég durva megmérettetés. Főleg azért nem látom értelmét, mert hát ő egy okos gyerek, nyilván gimiben a helye, és nem értem, hogy miért kell ezt itthon ennyire komolyan venni. Hiszen ő az a gyerek, aki úgyis egyetemre fog menni, ha nem itt, akkor valahol másutt a világban. Ráadásul már Angliában amúgy is gimis volt, és éltanuló volt ott is. Akkor meg minek ez a kutyakomédia. Úgy vagyok most vele, hogy ha nem jut be egy jó helyre, akkor visszaviszem a kinti gimibe és kész. Nem parázunk rá. Van választási lehetőségünk. Nem is kevés.
Az mondjuk bánt egy kicsit, amikor az én amúgy lelkes Borsikám, aki Angliában állandóan feladatoskönyveket kért ajándékba, most azt mondja, hogy Magyarország elvette a kedvét a tanulástól. De amúgy meg tök sok barátnője van, ami Angliában viszont nem volt. Szóval a dolgok amúgy nem rosszak, és alapvetően mindkét gyerekem szereti a sulit - csak másként, mint Angliában.
Furcsa, amikor megjegyzem valakinek, hogy hát vannak itt azért bunkó tanárok, a válasz mindig az, hogy "de hát mindenütt vannak" és először én mindig rábólintottam erre automatikusan, míg aztán rá nem jöttem, hogy de hát nem is. Angliában például egy sem volt. Ott elő nem fordulhatnak, hogy valamelyik gyereknek a súlyából, vagy butaságából gúnyt űzzön a tanár az egész osztály előtt. Itt azért ez elég általános. És azt gondolom, hogy felháborító.
Szóval billeg az egész, és megint felmerült a szokásos tavaszi menjünk vagy maradjunk kérdés. Mondjuk már elő sem veszem a dobozokat, igaz, ki se dobtuk őket. Fel vagyunk mi már készülve mindenre, az egyetlen állandó dolog nálunk a folyamatos változás. Ezen már a mi családunkban senki nem akad fenn. Lesz, ami lesz. Majd alkalmazkodunk.
Ami rossz Magyarországon, és azt tényleg nehezen viselem, az az állandó front. Vagy hidegfront jön, vagy melegfront, így viszonylag gyakran fáj a fejem. Azért Anglia ehhez képest sokkal kiegyensúlyozottabb időjárással bírt. De közben lenn voltunk most a hosszú hétvégén a balatoni házunkban, ami mindig maga az idill, és bár most nagytakarítás várt rám, a férjemre meg komplett kertrendezés, ami messze nem pihentető, de a gyerekek szabadon rohangálhattak a kertben reggeltől estig, és senkit se zavartak, ha hangoskodtak, vagy ha tetőtől talpig mocskosak voltak. Ez olyasmi pedig, amihez Magyarországon kell lennünk. Angliából nem tudnánk ilyen gyakran hazaugrani, az ottani öthetes nyári szünet meg semmire nem elég. Igaz, itt meg talán túl sok is - bár a gyerekeim már lelkesen tervezik a nyári táborokat. Vitorlástábor, korcsolyatábor, iskolai közös táborozás. Szerintem nem is fogom látni őket.
Persze lehet, hogy ez nem is baj. Mi szülők is elég hajszoltak vagyunk mostanság. Mondjuk tény, mindketten erőlteljesen túlvállaltuk magunkat, aminek persze megvan az oka, de azért elég fáradtak vagyunk. Én például mostanság reggel se tudok felkelni, és este 10-kor már beájulok az ágyba. Nem is tudom, hogy mikor írtam utoljára este cikket. Egyszerűen nem megy. Végem van, mint a botnak, és kész. Igaz, hozzáteszem: még így is jóval többet tudok dolgozni, mint Angliában tudtam, hiszen több időt töltenek a gyerekek suliban. Ráadásul most szinte csupa jó és izgalmas munkám van, amiket nagyon élvezek, és sajnálnám itt hagyni. Nyilván van olyan része az újságírásnak, amit bárhol tudok csinálni - de azért most sok jó interjút csinálok, amit nagyon élvezek.
De persze a terveim nagy részét nem sikerült teljesítenem, és ez rosszul esik. Például egy picikét se jutottam közelebb a könyvem befejezéséhez, mint nyáron, ami azért elég ciki, különösen, hogy közben két másik könyvötlet is megformálódott az agyamban. De az idő egyszerűen elfolyik a kezemből, és képtelen vagyok olyan szoros, hatékony napirendet kialakítani, mint ahogyan szeretném.
Ami igazán depresszióssá tesz, az a műtét, ami a jövő héten lesz, és a tény, hogy egyáltalán nem érzem tökéletesnek a tavaly augusztusban műtött lábam. Bár már nem kell gumiharisnyát hordani, azért jobban érzem magam benne, anélkül fáj, dagad, ami korábban azért nem volt. Most úgy érzem, hogy volt egy tök jól működő lábam, ami jól el lett baszarintva a műtét által, de az orvos azt mondja, hogy jobb lesz ez, csak türelem, de én meg úgy érzem, hogy a franc egye meg, hát akkor mostantól olyan fáslis lábú vén nyanya leszek? Nagyon gáz. És ez a tervem a másik lábammal is, ami persze így is fáj, de nem annyit, mint a másik. De ez már nem Magyarország kontra Anglia kérdés. Arról nem is beszélve, hogy mostanában inkább Spanyolország hiányzik. De azt hiszem ezt már nem is érdemes belekeverni.

Igen, minden pont olyan volt, mint ezen a fotón. Feküdtem a tengerparton, egy függőágyban, selymes volt a homok, szikrázó a tenger, tudtam, hogy Coventryben vagyok, és azt mondogattam magamban folyamatosan, hogy igazán nem értem, miért is akartam én innen elköltözni.

Mondjuk a gyengébbek kedvéért közölném: Coventryben nincs tengerpart. Nemhogy selymesen homokos, spanyol, de még hidegen felhős angol sem, mert a város a Brit szigetek legközepében van, és onnan nem is nagyon vezet sima út a tengerpartra, csak bonyolult, kanyargós és hosszú. De persze az álmokban mindent össze lehet hozni, még ezt is. Simán.
Nem kell tehetséges álomfejtőnek lenni ahhoz, hogy rájöjjön az ember az álom megfejtésére: honvágyam van a régi angol életünk után. Ebben nyilván az is belejátszik, hogy visszamentünk pár napra, és kitaláltuk, hogy házat kéne venni, és megnéztünk párat, ami beleférne a keretbe. Az persze vicces, hogy abban a házban is van egy eladó lakás, ahol eddig laktunk, ami mondjuk költözés szempontjából nagyon egyszerűvé tenné a dolgokat. De oda el se mentünk - minden lakás ugyanúgy néz ki a házban. El tudom képzelni azt is.
De megnéztem egy másikat, és nyilván abba az egybe rögtön bele is szerettem, ami nyilván jelzi, hogy nincsenek nagy igényeim és kiforrott kívánságlistám, meg persze azt is, hogy nem vagyok túl háklis, ha szóba kerül a költözés. De ettől függetlenül ez a ház tényleg isteni.
Na jó, a ház lelakott és kicsi. Csak két hálószoba van benne, ami öt embernek messze nem ideális, de lenn nagy nappali van és ebédlő, ráadásul egybenyitva, linóleumos emeleti apró fürdőszoba, és csak egy WC. Szóval jó tudom, ez még sok munka és pénz.
De a kert... egy hatalmas kertje volt. Elhanyagolt és nyilván most télen szürke, száraz, gazos. De volt a házhoz kapcsolva egy pici télikert is, és hátul nagy garázs és egy apró üvegház (kitört ablakokkal persze), és egy pici többszintes kerti tó. Nem az a megszokott picike téglalap, ahol semmit se lehet csinálni, még kiülni se, hanem kifejezetten nagy. Szóval ez jár a fejemben. Hogy milyen jó is lenne tényleg egy kertes házban lakni. Nem csak nyaranta a Balatonnál, hanem tényleg és igazából.
És lőn, ezt most akár meg is tehetnénk, csak vissza kéne költözni és belevágni. Nyilván össze kéne magunkat húzni, de én azt gondolom, hogy teljesen felesleges egy ötszobásra vágyni, amit nem tudunk kifizetni, és még feleslegesebb óriási, erőnkön felüli költségbe verni magunkat, hogy mire a 30 éves hitel végére éljünk, ott pendlizzünk egyedül a nagy házban (csak elköltöznek addigra a gyerekek!).
Ha már úgyis Angliában voltam, olvasgattam kicsit az angol blogom, és szíven ütött, amikor az egyik bejegyzésem úgy kezdődött, hogy milyen jó is azt hallani, hogy a gyerekek ennyire imádják a sulit, mert Bende és Borsi felváltva magyarázzák nekem, hogy az ő sulijuk a legjobb és milyen szuperül érzik magukat.
Hát ez most nem ez a helyzet.
Borsit megint hazaküldték a magyar suliból. Most éppen hasfájással, de előtte kétszer fejfájással. Vaknak kéne lennem, hogy ne lássam, hogy ezek azért eléggé pszichoszomatikus jelek. Szereti ezt a sulit, jól érzi magát, vannak barátai - de azért jóval nagyobb rajta a nyomás, több felé az elvárás és ezt nem könnyű kezelnie. Fáradtabb is nagyon, ingerlékenyebb is. Nem jó ezt látni.
Bende ovija is szuper, és tök jó szülinapi partit rendeztünk neki egy játszóházban (erre vágyott) és a szülők is nagyon helyesek - de múlt héten több olyan nap is volt, amikor sírt, hogy ne kelljen oviba mennie, de legalábbis hozzuk el délben. Ez a déli alvás nagyon fáj neki, szívből gyűlöli, pedig általában gond nélkül elalszik és sokkal nyugodtabb délutánonként, szóval jót tesz neki, és nagyon hisztis ám, ha véletlen épp haza tudom hozni, és velünk lehet itthon. És amúgy imádja az óvónőket és jól érzi magát és minden jó is lehetne éppen - csak nincs az a boldogan megyünk az oviba dolog, helyette a nyűglődős, alkudozós van, amit azért nem jó minden nap megharcolni. Szóval ahhoz képest, hogy ez csak egy ovi, nem suli, tehát elvileg nulla feszültségnek kéne benne lennie - mégis van, méghozzá az alvás miatt, ami azért nagyon nem jó.
Bíbor nem akar visszamenni, a férjem viszont nagyon. Én meg itt őrlődöm, hogy mi a jó megoldás, ami tényleg jó mindenkinek.
Mert a nagymamák itt vannak - de pl. a gyerekes, családos unokatesók, akikkel össze lehet futni gyerekbulizni már mind Angliában. És jó volt nagyon újra összefutni velük. A suli ott jobb, ez nem kérdés - de ha egyetemre akarnak menni, akkor az itt olcsóbb. Az élet ott nyugodalmasabb és kiszámíthatóbb. De én itt vagyok otthon.És igen, akartam én majd még visszamenni, de előtte még annyi dolgot akartam elintézni, elvégezni itt is. Még kávézni se ültem le mindenkivel, akivel akartam...
Azt hiszem nekem már soha nem lesz igazán és tökéletesen jó sehol.
Miközben meg amúgy mindenhol nagyon jó.
Szóval nem kell sajnálni.

Megkapták a lányok a félévi bizonyítványokat, és be kell vallanom (szerényen): elégedett vagyok. Ahhoz képest, hogy milyen zizi félévünk volt, és hogy egy teljesen új terepen, új nyelven kellett helyt állniuk, csodás jegyeket hoztak haza. Az meg külön hab a tortán, hogy a tanári kar nálam emberségből jelesre vizsgázott.

Persze az elmúlt hetek nagyjából arról szóltak, hogy mindenből dolgozatot kellett írni, meg témazárót, meg volt felelés és persze rettentő sok stressz amiatt, hogy vajon megkapják-e a jobb jegyet. Igen, ez a stressz része nem tetszik, ettől azért Angliában elszoktunk. Ott ha tudták is a gyerekek, hogy doga lesz, nekünk szülőknek ezzel soha nem kellett foglalkoznunk, de még nekik se kellett otthon éjszakába nyúlóan magolni, igaz, ott tankönyvük se volt, szóval elővenni se lehetett volna mit.
Most azért jóval inkább éreztük mi, szülők is a nyomást, a gyerekek meg pláne. Nem mondom, hogy gyomorgörcs és hisztéria volt, de nyilván nem véletlen, hogy az eddig makkegészséges gyerekek most kezdtek el köhögni és betegeskedni. Bár Bíborka lányom még így is képes volt olyan bizit hazahozni, amiben az fertelmeskedett, hogy nulla órát hiányzott egész évben. (Ami miatt ki is röhögte mindenki, mert erre azért itthon nem büszke senki - ellentétben ugyebár Angliával, ahol az ilyen jelenlétért a suli igazgatója egy ötfontost nyomott a színpadra kiszólított példaértékű jelenlétet bemutató gyerekek kezébe. Na, ezt tényleg fájt azért Bíbornak egy kicsit, hogy ezt itt nem értékelte senki.)
A bizonyítványa miatt viszont nem kellett sajnálkoznia: csak négyes-ötösök vannak benne, kicsit több ötös, mint négyes. Én azt gondolom, ezzel akkor is elégedett lennék, ha nem külföldön tanult volna az elmúlt években, de így, hogy azért mégiscsak be kellett szoknia egy teljesen új rendszerbe, tananyagba, ez meg különösen szép eredmény. Nem mondom, hogy nem tudok rámutatni olyan tárgyakra, amiből jobb eredmény kérnék tőle az év végére, de ha csak ezt ismétli meg, akkor se fogok a kardomba dőlni. Hozzátéve, hogy azért mellette zongorázik, spanyolra is jár és még sportol is, tehát jópár különórája is van délutánonként, ráadásul úgy, hogy szülői segítséget most nagyon keveset kapott, mert mindkét felmenője vagy dolgozott, vagy mindenféle műtétekből lábadozott. Szóval ezt most nem mi préseltük ki belőle, hanem magától érte el.
Én ugyan többször véltem úgy, hogy az ideálisnál többet lóg a mobilján tanulás helyett - de azt hiszem ezt el kell már fogadnom, 13 éves lett, nem tilthatom el tőle. Hozzáteszem, a közösségi oldalakon még mindig nincs fenn, bár én többször felajánlottam neki, hogy mehet, ha akar, és az osztálytársak is győzködik, de benne valamiért komoly ellenérzés van, így hát a mobilján inkább youtube klipeket néz, körömfestő tutoriálokat (igen, ez az új kattanása) és valami akadálypályán rohanósat szokott játszani. Neki ez pihenés - és legyünk őszinték, egy fárasztó nap után néha nekem is öröm leülni a tablettel a kezemben és Candy Crush Sagázni, szóval képmutató dolog lenne tőle eltiltani a képernyőzést.
Borsikám bizonyítványától kicsit jobban féltem, mert ő még nem járt magyar suliba korábban soha. Tehát az egész tanulási metódus idegen volt számára, és neki a magyar olvasás is nehezebben ment. Ő egy picivel több segítséget kért és kapott tőlünk, ami azért nagyjából annyiban merült ki, hogy felolvastam neki a töri tankönyv odaillő fejezeteit, vagy párszor a környezetet. Több gondja volt azzal is, hogy megjegyezze, mi a lecke (ugyebár ez Angliában nincs) vagy hogy miből kell tanulni, miket kell csinálni. Neki amúgy is nehezebben ment mindig, hogy megőrizze a cuccait (még Angliában is képes volt arra, hogy elvitte a kabátját, a sálat sapkát és a tornacuccot, majd hazajött mindezek nélkül...) Szóval ő egy kicsit olyan szórakozott professzor típus, aki simán elindul suliba iskolatáska nélkül (jó, ez se volt Angliában) vagy éppen hazahozni felejti el a suliból. Többször hisztizett is azon, hogy neki a magyar suli nem megy, hogy ő ezt így nem szereti, és hogy milyen buta is. Én persze nem győztem nyugtatni, hogy nem a jegy számít (és szerintem tényleg nem) meg hogy adjon időt magának, de szerencsére ahogy megtalálta a barátnőket, úgy szerette meg a magyar sulit is egyre jobban, igaz, ettől még a félévi hajtós időszak kicsit megviselte lelkileg, de ennek azért inkább az ő maximalizmusa az oka, nem feltétlen a nagy nyomás, ami a suli felől rá nehezedett.
Azt is tudom, hogy a Borsi nem egyszerű eset a tanárok szempontjából sem, mert néha idegesítően "túl lelkes". De aztán lassan meglátták a suliban is, hogy ez a gyerek milyen okos és elkezdték értékelni is ezt. Angolórán például rendszeresen megkérik, hogy ő olvassa fel az olvasmányokat (mert milyen szép a kiejtése) és már a szódogák miatt se csesztetik. Történelemből meg kifejezetten a tanár kedvence lett, ami nem nagy csoda, egyrészt mert tényleg érdekli ez a tárgy és imádja, másrészt meg hát ugyebár ez angolul van, ami dupla siker. (A Tudor kor a kedvence) Szóval neki végül is minden hiszti ellenére majdnem színötös bizonyítványa lett, két dicsérettel (egy töriből, egy rajzból) és három négyessel. Kicsit rosszul esett neki, hogy angolból nem kapott dicséretet (én csak meglepődtem rajta) de végül is megbeszéltük, hogy különösebb erőfeszítést azért tényleg nem tett ebből a tárgyból, amit dicsérettel kellett volna honorálni.
De nem Borsi jó bizonyítványa az igazi meglepetés (mert ő mindenütt éltanuló), hanem az, hogy nyelvtanból semmiféle jegyet nem kapott, hanem csak egy "fm" jel volt a rublikában. Tehát ez alól a tárgy alól őt felmentették. Mert hát a helyesírás nehéz, különösen egy olyan gyereknek, aki ezt korábban nem tanulta. És legyünk őszinték, ez nem egyszerű dolog. Különösen, mert azért a magyar tollbamondásokban nem olyan mondatok vannak, hogy "az alma piros", hanem olyan kacifántosak, mint a Szabadság hídi, amiket azért otthon az ember amúgy nem szokott gyakorolni, ha nem muszáj. Persze nem tagadom, Borsi bicskája ennél egyszerűbb szavak leírásába is beletörik, főleg azok a fránya kettőzött mássalhangzók nem mennek neki (az itt-et még mindig leírja simán egy t-vel...), de sokat olvas, figyel, javul. Viszont azért erre a teljesítményre nyilván nem kaphatott volna ötöst, minden erőfeszítése ellenére sem, még akkor sem, ha az idei tananyag amúgy ment volna neki. (Ami amúgy elég genyó témakör, merthogy mi a fenének kell megtanulni azt, hogy egy mássalhangzó ajakhang vagy szájpadláshang, azt tényleg nem értem.) De a lényeg az, hogy bár a tananyagot tudta a gyerek nyelvtanból - a helyesírás erősen lerontotta volna a szép bizonyítványát, és azt gondolom el is rontotta volna a gyerek kedvét, így az osztályfőnök (aki egyben magyartanár is) úgy döntött, kapjon felmentést. És lőn. Mi erről előtte nem tudtunk, de bevallom, nagyon rendes, emberséges dolognak tartom ezt, amitől most azért elég nagyot nőtt a szememben a magyar oktatási rendszer is, mert ekkora rugalmasságot fel se mertem tételezni. De hát ez most azt bizonyítja nekem, hogy vannak azért jó pedagógusok, és hogy jó iskolát találtunk. Hogy emellett még jó mindkét gyereknél az osztályközösség is, és sok barátjuk van, az már tényleg csak hab a tortán és egyik sem akar most épp visszamenni Angliába.

Anya, télillat van! - sikított fel a boldogságtól Borsika lányom az egyik reggel, amikor kiléptünk a kapunk. És igen - ez valóban hiányzott már nekünk, mert az elmúlt négy évben igazi téli élményben azért nem volt részünk.

Persze az igazi tél azért közel sem olyan jó, mint amikor az ember a mesében látja. Bende például múlt héten rendszeresen pityeregve ment az oviba, arról panaszkodva, hogy ő fázik. Nagyon. Pedig fel volt öltözve - de tény: az én arcom is szinte fájt a hidegtől. Ilyet Angliában soha nem tapasztaltunk, (Spanyolországban meg pláne) ez a kemény, csípős hideg ott ismeretlen. Bende mondta is, hogy ha ilyen a tél (és nem tudja, hogy még ilyenebb is lesz) akkor ő ebből nem kér.
Pedig az igazi hideg még csak mostanában kezdődik, mert eddig nagyon szép őszünk volt. Sokáig volt napfényes, meleg idő, sokat gyönyörködtünk a falevelekben, hogy sárgulnak, barnulnak a fák, borít el mindent az avar, be se kellett fűtenünk sokáig. Angliában is szép az ősz - de ott mindig, nedves a föld, itt meg sokáig tök száraz volt, és a kettőnek teljesen más illata van. (Én ilyen éles orrú ember vagyok, nekem ezek fontos különbségek.)
Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy jóval kevésbé tudtuk kiélvezni az őszt, mint szerettük volna. Jóval kevesebb kirándulásra jutott időnk, mint Angliában, ahol minden hétvégén mentünk és néztük egyik kastélyt a másik után. Valahogy minden hétvégére adódott egy kis leckeírás, tanulás, program, intéznivaló. Visszatekintve az elmúlt hónapra, úgy tűnik, mintha sokkal több dolgunk lett volna, sok-sok elfoglaltsággal. Nem csak a gyerekeknek, nekünk, felnőtteknek is. Így aztán rendszeresen azt veszem észre, hogy már vasárnap este van, elmúlt a hétvége, és mi nem mentünk ki a szabadba.
Ilyenkor a férj azonnal elkezd bezzegelni, és mondogatja, hogy vissza kellene menni Angliába - én meg mondom a logikus érveket, hogy ez és az és amaz volt amit muszáj volt megcsinálni, és hogy majd a jövő héten bepótoljuk, és különben is, Angliában is volt, hogy kimaradt egy-egy hétvége, igaz ritkán. Itt meg valahogy megfordult most a hangsúly - az a ritkább, ha elmegyünk valahová, és az itthon ülős napok váltak gyakoribbá. (Mondjuk azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy Angliában sem a november a kirándulások fénypontja, mert olyankor a legtöbb kastély például zárva van.)
Persze azért nem feltétlen unatkozunk itthon. A lányok például elkezdtek kaszkadőr-iskolába járni. Ami szerintem amúgy nagyon menő dolog. Tanulnak vívni (pontosabban vívó-koreográfiákat, amik jól néznek ki, nyilván ez nem vívóiskola), esni (egyre magasabbról, matracokra) és mindenféle alapvető gurulásokat, torna gyakorlatokat. A legjobb benne, hogy itt van a szomszédban - ami rossz benne, hogy szombat este van, és eddig nagyon ódzkodtunk a hétvégi különóráktól, merthogy keresztbe vágja a kirándulós terveinket, de aztán úgy döntöttem, ha úgyse megyünk sehová, akkor felesleges itthon tespedni, inkább menjenek mozogni. Mondanom sem kell, nagyon élvezték, mert ez tényleg egy izgalmas, nem hétköznapi mozgásforma. A két óra úgy telt el, hogy amikor az apjuk értük ment, nem akarták elhinni, hogy már vége.
A nővérem meg zumbázni vitte el őket az egyik este, amit szintén imádtak. Én meg imádtam, hogy a nővérem ilyen jó fej és eljött értük és elvitte őket, mert ilyesmi azért egy másik országban nincs. (Nem zumba, hanem nővér.) Amikor pedig problémája adódott a lányoknak a matekkal (mert azért most egy kicsi épp adódott) akkor a matektanár húgom vállalta, hogy hétvégente korrepetálja őket. (Ami szintén tök jófejség, mert azért nyilván neki is lenne hétvégente más dolga, mint százszor elmondani, hogy "egy kockába egy szám" - mert mint kiderült, leginkább a külalak tekintetében vannak komoly hiányosságai a lányoknak, mert hogy ez azért Angliában kicsit sem volt fontos, itt meg komoly elvárás. Megjegyzem: nekem ezzel nincs bajom, nem árt az, ha valakinek el tudják olvasni az írását, és pont a mateknál az se árt, ha a számok úgy helyi érték szerint kerülnek egymás alá, nem csak úgy körülbelül.) Mondjuk ezeket én is mondogattam már korábban - de azért mint tudjuk, a szülő hangja soha nem olyan erős, mintha ugyanezeket a dolgokat másvalaki mondja el.
Most persze, hogy nézegetem a képeket, látom, hogy voltunk azért Állatkertben, a Vácrátóti arborétumban, látogattunk nagymamákat és még Borsi pizsipartiját is túléltem. Amit szegénykém már évek óta tervezett, de erre sem az angol lakásunk nem volt alkalmas, sem az angol baráti köre. Ő meg már annyira akart bulit csinálni, hogy körülbelül szeptemberben elkezdte mondogatni, de vagy betegség, vagy őszi szünet, vagy utazás közbejött, így aztán a szeptemberi szülinapi partiját végül is csak novemberben sikerült megünnepelni, de legalább ez nagyon jól sikerült. A fiúkat elküldtük a nagymamához, és három vendégkislány meg az én két nagylányom) belevetette magát a csajosságba. Volt körömfestés, meg tetkózás, meg pedikűr (masszázs-lábápoló tállal, amit még anyám kapott vagy hat éve és olyan hangja volt, mint egy fűnyírónak, de ez senkit nem zavart), meg mindenféle titkokat és pasikat beszéltek meg, aztán volt még ciki-táncverseny, párnahuzat díszítés (vettem pár tök egyszínűt és textilfilctollal kidekorálták a sajátjuk, majd mindenki aláírta mindenkiét, mint örök emléket) és végül pattogatott kukorica mellett moziztak hajnal kettőig. Meglepő volt, hogy ez a 10 éves korosztály milyen nagy már - nagyjából semmi gond nem volt velük, időnként eléjük raktam egy tál ételt, de se hangosak nem voltak, se rosszak. Nekünk a barátnőmmel (aki erősítésképp érkezett) nagyjából semmi gondunk nem volt, csak ültünk a konyhában és kávéztunk, teáztunk és mi speciel hajnal 4-ig csevegtünk. No igen, másnap azért reggel 8-kor nem volt könnyű felkelni és palacsintát sütni az egész bagázsnak, de megcsináltam és még a lányokért érkező szülőknek is jutott (kávéval együtt) így elnyertem a menő-szuper-anyuka címet. De tény, hogy utána egész vasárnap már csak lézengtem és nem volt kedvem kirándulni menni. (Sőt, örültem, hogy a férjem és a fiam ezt nélkülem elintézték.)
Voltaképp most, hogy így összeszedtem mi mindent csináltunk az elmúlt pár héten (amikor nem írtam blogot), rájöttem, hogy nem is teltek olyan haszontalanul ezek a napok. Csak hát... na, valljuk be: nekem a Borsi pizsipartija nem olyan nagy élmény, mint egy szép angol kastély, ahol még soha nem jártam. És az állatkert, vagy a vácrátóti arborétum se okoz igazi döbbenetet, hiszen azért az elmúlt négy évben ezek nem változtak meg olyan nagyon. Igen, itt minden ismerős - ami persze jó. De azért az új élmények, új felfedezések is nagyon jók, amikből pedig mostanában kevesebb jut és kicsit hiányoznak már. (Nagyon hozzá lehet szokni ehhez az állandóan újat látok élményhez ám!)
Nem panaszkodom persze, mert mindig vannak örömeink is. Mert azért mindennek két oldala van. Az például brutális, hogy hetente négyszer van nulladik órája a lányoknak - viszont ebből kettő korcsolya, egy meg úszás, és értem én, hogy onnan még vissza is kell érni a suliba, tehát fontos, hogy korán kezdjük, de azért brutális dolog majd minden reggel ilyen rohadt korán kelni. Másfelől viszont most jelképes pénzért (vagy ingyen) csinálnak olyan dolgot a gyerekek, ami hasznos, amit szeretnek, ami egészséges - és tornaóra címszóval mégse körbe-körbe futnak az udvaron. Szóval ez szerintem nagyon jó dolog. Még akkor is, ha a korai kelés az egy jó nagy szívás.
Annak is örülök, hogy Bende egy csomó mondókát és dalt tud (amiket korábban tőlem nem akart megtanulni, az oviban meg ugyebár nem ez volt a fontos) másfelől viszont az ábécéből tök sokat felejtett, ami pedig Angliában már nagyon jól ment neki. Valamit valamiért persze, minden nem megy.
A lányoknál is azt látom, hogy több a lecke, többet kell tanulniuk - de élénkebb a társasági életük, több a barátjuk, ami azért szerintem ebben a korban nagyon is fontos. (És amúgy nem látom, hogy olyan állati túlterheltek lennének.) Szóval kapunk is jó dolgokat - le is kell mondanunk dolgokról, amiket meg szerettünk. De azért hozzáteszem - nem csak a díszlet és a környezet változik, de mi magunk is. Például mi, felnőttek sokkal többet dolgozunk mostanság, így több rajtunk a teher, kevesebb az időnk és ahhoz, hogy minden flottul menjen, nyilván a hétvégén is el kell csalni egy kis időt a családtól. A fene se tudja, hogy menne ez kinn. De bevallom, néha nekem is honvágyam (lehet ezt mondani???) van Anglia után. Például hiányzik a sokkal tisztább levegő, az, hogy ott nincs szmog (ja, múlt héten azért maradtunk itthon, mert Bendének kruppos rohama volt, életében a második - az első még Spanyolországban érte, Angliában ez nem jelentkezett. Hajnal 1-kor arra ébredni, hogy fuldoklik az ember gyereke nem egy felemelő élmény, ráadásul úgy, hogy épp egyedül voltam itthon a hárommal...). Amúgy mindannyian taknyosok vagyunk, köhörészünk - semmi komoly, de a "bezzegangliában" mintha nem lett volna ilyen. Igaz az, hogy a kórházból hazaküldtek anélkül, hogy bármit is csináltak volna a gyerekkel ("minek hozták be a gyereket? ha nem ez az első kruppos roham, akkor igazán tudhatták volna, mint a protokoll..." - "drága doktor úr, mint a spanyol protokollt ismerjük, esetleg elmondaná, mi a magyar?") ez azért már majdnem olyan volt, mintha Angliába lettünk volna. Igaz, ott ugyanezt egy cseppet udvariasabban mondják el.

A szokásos múlt heti összefoglaló egészségügyi vészhelyzet miatt elmaradt. Pedig nem csak a kórház volt nagy történés, más dolgokról is érdemes megemlékezni.

A nagy ijedelem voltaképp vaklárma volt - bár az nagy rejtély, hogy mi okozta, mert nem derült ki. A képen az én drága Bende fiam látható, egy brutálisan megdagadt bal füllel. Reggel, amikor oviba vittem még teljesen normálisan nézett ki, de aztán már 10-kor már telefonált az óvónő, hogy piros a gyerek füle, mehet-e azért úszni. Én a telefonon keresztül nem láttam, hogy néz ki, mondtam, hogy ha nem fáj neki, akkor miért is ne. Merthogy Bende füle amúgy szokott bepirosodni, ezt már gyakran láttuk. Szóval mivel nem láttam, gondoltam csak szimplán piros, és mivel más jel nem volt, így ment úszni, és aztán aludni. Én meg mentem érte a torna után, ahogy szoktam, fél 5-re. Amikor is pedig jól megijedtem, mert ez a fül élőben brutális volt. Tudom, így képen se szép, de látni nagyon durva volt. Mintha valami manó lett volna a gyerek, de csak felemásan, szóval rohantunk az orvoshoz, aki addigra már nem rendelt, de telefonon azt mondta, hogy menjünk fel a fülészetre. Igaz, felnőtt fülészet, de egy tündéri nő rendel ilyenkor, a lányokat is annak idején mindig ő vizsgálta.
Hát a tündéri doki néni nagyon-nagyon elkomorodott, és közölte, hogy ez bizony orbánc és kórház. Forgatta a Bende fülét, nézett ide is, oda is - de végül abban maradtunk, hogy nézze meg a gyerekorvos is. Aki épp most rendel. De szigorúan az elkülönítőbe menjünk, mert az orbánc durva betegség, és fertőz is.
Na, míg várakoztunk,  persze én rágugliztam, és persze semmi jót nem olvastam az orbáncról. Ez ugyanis egy komoly betegség, több hét kórház, intravénás antibiotikum, régen meg halálos kór volt, magas lázzal. Mondjuk Kisbende nem volt se lázas, se betegnek nem tűnt - csak hát a füle. A doktorbácsi amikor megnézte, közölte, hogy kórház. Most. Még ruháért se menjünk haza, mert ez komoly betegség, nem lehet vele várni. Én felvetettem, hogy ez a gyerek nem lázas (ami ugyebár az orbánc egyik fő tünete) - mire ő közölte, hogy "még". És higgyem el, a láz bármelyik pillanatban elkezdődhet.
Szóval taxi, Heim Pál, várakozás. Mivel a gyerek nem vérzett, ájult, hányt - nyilván a nem sürgős csoportba kerültünk, amit meg is értettem amúgy, mert hoztak ott be törött kezű gyereket is, meg olyat is, aki épp levágta az ujját és dőlt belőle a vér. Ennek ellenére nem volt nagy forgalom, így kb egy óra várakozás után (miközben én amúgy már eléggé magamba zuhantam, Bende meg állatira unatkozott és azzal szórakoztatta magát, hogy az automata ajtót nyitogatta) egy gyerekorvos megvizsgálta Bendét, és közölte, hogy de szerinte ez nem orbánc. Azt ugyan nem tudja mi ez, mert csúnya, az tény, de nem orbánc. Valószínű csípés lesz az, vagy allergia. De csípésnyomot nem találtunk, allergiára meg nem volt ötletünk se - de hát zárjuk ki az orbáncot egy vérvétellel.
Megjegyzem drága Bende fiam egy pisszenés nélkül viselte a vérvételt, én haláli büszke voltam rá. Elmondtam neki, hogy jön a szúrás, és hogy fájni fog, de fontos, hogy ne mozduljon meg, ne rántsa el a kezét, és nem tette. A doktornéni megdicsért engem, hogy nem hazudtam azt a gyereknek, hogy "ugyan már, nem fog fájni", mert a legtöbb szülő ilyenkor ezzel hülyíti a gyereket. Bende pedig utólag elmondta nekem, hogy amikor megszúrták akart kijönni egy kis sírás, de ő összeszorította a fogát és nem eresztette ki. (Hát nem édes, most komolyan!!!!!)
Az eredmény másfél óra múlva lett meg, ami azt bizonyította, hogy nincs gyulladás a szervezetében, szóval 99%, hogy nem orbánc, és ezt még két újabb doki megerősítette. De hogy mi, azt nem tudták, így azt tanácsolták, hogy menjünk át a gyerekfülészetre, csak a biztonság kedvééért.
A gyerekfülész is úgy gondolta, hogy nem orbánc, de ő se tudta, hogy mi az, így azt javasolta, hogy maradjunk benn a kórházban a biztonság kedvééért. Akkorra már este 11 is elmúlt, én is hullafáradt voltam, Bende is rég túl volt az alvásidőn, éhesek is voltunk, szomjasok is, fáradtak is - így azt mondtam, hogy ezt talán inkább kihagynánk. A vérkép rendben volt, a gyerek nem lázas, nem nyűgös, látható, hogy semmi baja nincs és amúgy kocsival 10 perc a kórház. Ha bármi baj lesz, inkább visszajövünk. Így hazamentünk. Kapott Fenistil cseppet, Fenistil krémet - és vártunk. Másnap még piros volt a füle, de kicsit kevésbé dagadt, harmadnapra meg teljesen elmúlt az egész, olyan hirtelen, ahogyan jött.
Azt nem tudtuk meg, hogy mi okozta, azt sem mitől múlt el - szóval ez egy nagy rejtély. De a lényeg az, hogy a nagy ijedelem nagyon tudtunk örülni neki, hogy nincs baj. Más kérdés, hogy dolgozni nem tudtam a héten, mert rá vigyáztam, ráadásul az iskolai szünet is elkezdődött, és hogy Zsolt is pont ezen a héten kezdett az új munkahelyén - szóval minden teljesen rám hárult, de nem panaszkodom. Ez még mindig jobb verzió, mint az orbánc és a több hetes kórház.
Itthon aztán kínomban nagyot röhögtem azon, hogy ha egy angol kórházba megyek be ezzel, akkor nem valószínű, hogy hét orvos nézte volna meg a gyereket, még talán vért se vettek volna, hanem simán hazaküldenek. De bakker - az eredmény ugyanaz lett volna. (Tény, hogy nekem azért szülőként megnyugtatóbb, hogy tudom, mindent megtettek, amit lehet - de az is tény, hogy ugyanúgy nincs válasz arra, hogy mi történt, vagy mitől volt, mintha egy fillért se költött volna ránk az egészségügy.)
Tény, hogy ezek a nagy események egy kicsit elterelték a figyelmet nem csak a munkáról (hát igen...) de a nagyobbakról is. Pedig érdemes dokumentálni a tény, hogy Borsi végre kapott tankönyvet. Így október végén, két hónappal a tanévkezdés után, végre ezt is megértük. (Tadam!!!!) Mostantól lehet itthon is tanulni, nem csak a napköziben.
A másik ilyen nagy fegyvertény, hogy Bíbor indult a Bolyai matekversenyen. Mondjuk itt egy percre álljunk meg, mert aki ismeri őt, az tudja, hogy a matek nem a kedvenc tárgya, sőt. De a helyzet az, hogy ez csapatverseny volt, ahol hiányzott egy ember, ő meg azt mondta, hogy ha senki más nincs, akkor elmegy, feláldozza magát, de azt ne várják, hogy ő számoljon. Mire a többiek közölték, hogy azt nem is kell, csak legyen ott. Igen ám, de a verseny napjára a négyfős csapatból ketten megbetegedtek, így aztán neki mégiscsak helyt kellett állnia, és ez szerencsére sikerült is neki. Számolni ugyan továbbra sem szeret - de a logikai képességei nagyon jók, így végül tök büszkén jött haza, mert tök sok feladatnak kitalálta a logikai megoldási módját - a számolást meg megcsinálták közösen. (Hozzáteszem, van nekem egy matematikus húgom - aki egyben képzett jógaoktató is, és ellentétben a múltkori közlésemmel Magyarországon már teljesen hivatalosan tarthat órákat, és most csak azért tanul tovább, hogy a NEMZETKÖZI képesítése is meglegyen - szóval ő ha számolásra kerül a sor, bizony gyakran téved, de azt is el szokta mondani, hogy nem ez számít, hanem a logika és a problémamegoldó képesség - a többire meg ott a számológép. Szóval Bíbor még akár matematikus is lehet, ki tudja mit hoz a sors.)
Ezt amúgy azért is leírom, mert egy különösen "kedves" blogolvasó is megtalált a héten, aki közölte, hogy ugye tudom, hogy jól kicseszek a gyerekeimmel, ezzel a sok költözéssel, például most biztosan bukdácsolnak matekból. Szerintem meg olyan szánalmas, hogy időről-időre felmerül az az emberekben, hogy micsoda őrült rossz az én gyerekeimnek (nyilván minden kritikus maga is sokgyerekes apa és anya, akik komoly pedagógiai ismeretekkel rendelkeznek a sokat költöző gyerekek ügyében). Szóval az ilyen rettentően aggódó gyámügyes vérű kritikusoknak üzenném, hogy nem, a gyerekeim egyáltalán nem bukdácsolnak - mert hogy annyira nem más ám más országok tanrendje. És bizony, másutt is van matek oktatás, szóval nem a dzsungelből hoztam őket haza, ahol egyedül a zsiráfborotválás volt a tananyag része. Tanultak matekot, tanultak történelmet, tanultak környezetismeretet, sőt, Bíbor a gimiben már kémiát és fizikát is - ezért ezek például itthon neki most, amikor hetedikben ezt a magyar gyerekek elkezdik nagyrészt ismétlés.És még ehhez jön a nyelvtudás is, ami természetesen említésre se méltó.
Mondjuk az már a gyerekeim eszét és szorgalmát dicséri, hogy nagyjából csak ötöseik vannak, pár négyessel. És igen, ezekért az eredményekért sokat tanulnak - de azért azt tényleg nem mondhatom, hogy megszakadnának. Legalábbis én ezt nem látom. Igen, az nem tetszik nekem, mint szülőnek, hogy hétvégére is van lecke, amikor mi kirándulni mennénk, és hogy most az őszi szünetre is kaptak házifeladatot. És igen, hallok a gyerekektől olyat is, hogy egyik vagy másik tanár nem szereti őket - de olyat is, hogy van amelyiket meg imádják és ez kölcsönös.(Angliában nem emlékszem arra, hogy lett volna olyan tanár, akit nem kedvelnek, vagy akiről azt mondták volna, hogy nem szereti őket. De ezen azért különösebben nem vagyok se felháborodva, se meglepve - csak mint tényt írom le.)
Amúgy nekem most épp honvágyam van Anglia felé, de főleg azért, mert esténként sok angol tévét nézek és főleg műkincses műsorokat, és még mindig megdöbbenek azon, hogy milyen hihetetlen kulturális gazdagság van ott, és mennyi gyönyörű tárgy. Ráadásul ilyenkor mindig bemutatnak 1-2 kisebb kastélyt, múzeumot is, és bakker, ezek mind annyival épebbek, eredetibbek, szebbek, mint ami nekünk itt, Magyarországon van, ebben a vérzivataros, sokat szenvedett, pusztított országban. (Ami ugyebár megint forrong, így aztán egyre többször felmerül a férjemben, hogy jobb lenne mégis visszaköltözni, amit viszont én nem szeretnék minden honvágy ellenére, de a logikus érveknek azért meg kell magam adni. Szóval előfordulhat, hogy egyszerűen végül ez lesz a legjobb megoldás ha családilag nézzük a helyzetet. Ami viszont szerintem tök szomorú, mert ha újra elmegyünk, akkor az már valószínűleg végleges döntés lesz, nem "kalandozás" meg "utazgatás".) Az viszont semmiképp nem jó jel, hogy ezen már most kezdünk gondolkodni - általában csak tavasszal jön ránk a költözhetnék.

Amikor Angliába kerültem, az első dolog, amire rádöbbentem, hogy az Országh-féle angolszótár, az bizony semmit sem ér. Ugyanolyan tankönyvízű, soha nem használt kifejezésekkel van tele, mint az iskolai nyelvkönyveim. Persze, akkor jó, ha valaki Shakespeare-t vagy Byront szeretne fordítani, de ha kimegy az utcára... hát az angol emberek nem így beszélnek.

Soha nem hallottam, hogy "how do you do", pedig annak idején ez volt az első angol mondat, amit megtanultam. A sült krumplira sem mondják, hogy "pommes frites". Egyáltalán nem fontos, hogy a can-t e-vel ejtsük, a can't-ot pedig a-val. Sőt, hogy a horror igazán teljes legyen, simán mondják, hogy "Peter do" és csak ritkán egyeztetik és mondják, hogy "does". A many és much közötti nagyon fontos különbséget is képesek még a tévében is elrontani, meg viccelgetve aztán ki is javítani egymást.
Igenis meglepődtem, amikor az óvónéni a "number two"-ról kezdett el beszélni nekem (amivel, mint később kiderült a gyermekem nagydolgára utalt) és fogalmam sem volt arról, mit is akarnak, amikor a pénztárnál megkérdezték, akarok-e cashbacket. (Tehát pénzt felvenni a pénztárnál, amikor fizetek, kvázi bankautomataként használva őket.)
Igen, a példáim eklektikusak, van benne olyan, ami tényleg hibásan van, és olyan dolgok is, amiket azért nem tudtam, mert más ez a kultúra és mások a szokásaik. Az viszont tény és sajnos vitathatatlan: a magyar idegenyelvoktatás menthetetlenül le van maradva, és az, amit itthon tanul az ember néha köszönőviszonyban sincsen az élő nyelvvel.
Egy barátnőm nemrégiben a Facebookra írta ki nagy bánatát. Németből keresett korrepetítort a fiának, aki az első órán megkérdezte, mi a cél: azt akarja, hogy a gyerek ötöst kapjon a suliban, vagy azt, hogy megtanuljon németül. A kettő ugyanis nagyon nem ugyanazt jelenti. És ez bizony szomorú.
Ezzel mi akkor szembesültünk, amikor Borsikám két napja elsírta magát, mert egyest kapott angolból. A szódolgozatára. Voltak szavak, amiket nem tudott, mert nem jutott eszébe (ilyen volt pl. a mozgássérült kifejezés, amit természetesen ismert, és használt is már, de valahogy elfelejtette, amikor kérdezték) de olyan is, amire ő írt valamit - de a tanár nem fogadta el. Így lett kihúzva a fireman, amikor a tűzoltót kérdezték, mert a helyes megoldás a fire fighter lett volna. És a jóképűnél nem fogadta el a tanár a handsome-ot, mert good-lookingot akartak hallani.
Szerencsére azért a tanár számára is nyilvánvaló volt, hogy Borsi tudása természetesen nem egyes. Ő speciel anyanyelvi szinten beszéli az angolt, olyan kiejtéssel, hogy nincs az született brit, aki akár csak sejtené is, amikor őt hallja beszélni, hogy nem egy eredeti angol gyerekkel beszélget. Amikor annak idején a vita-versenyen indult, ő volt a csapat fő-fő beszélője és csodájára jártak a szomszéd iskolák tanárai, és kérdezgették, hogyan tudta nem angol lététre ilyen jól megtanulni a nyelvet. Szóval nem a gyereket fényezem, ő tud angolul, ez nem kérdés.
De nincs tankönyve. Mert hát ugye későn iratkozott be, és a pótmegrendelések még nem érkeztek meg. Ez nem olyan hatalmas nagy gond, a napköziben megcsinálja a leckét, és megtanulja amit kell. De tény: nincs mindenre idő, az angolt meg elő se vette, hiszen mindent ért, tud, nyilván az volt az utolsó a listáján. Hát nem tanulta meg a szójegyzékben szereplő szavakat, így egyest kapott. A tanár mentségére legyen szólva, nem írta be a jegyet, de ettől még szegény Borsikám teljesen összetört, és most elkezdett rettegni, hogy mi lesz akkor, ha megbukik. Így hát elővettük a szójegyzéket, amit a tanár gyorsan lefénymásolt neki és elkezdtük együtt átnézni a szavakat. Nyilván nem tanultuk ezeket, mert hát ismerte őket - bár akadt egy-két olyan kifejezés, és szó, amit még egyikünk sem használt, sőt nem is hallott soha, mint például a "how are things", ami a "mi a helyzet" fordítása lett volna. Azóta megtudtam, hogy a kifejezés valóban létezik, és néhol használják ki, de több olyan Angliában élő ismerősöm is van, akik noha nagyon jól beszélnek és csomó angol barátjuk is van, még soha nem hallották.
Többen mondták, hogy be kéne mennem a tanárhoz és beszélni vele - de bevallom, nem nagyon látom értelmét. Most kezdjem el bizonygatni, hogy a gyerek tud angolul? Ha nem hallja, látja, akkor már régen rossz. Magyarázzam meg neki, hogy a handsome-ot igazán elfogadhatta volna, mert ugyanazt jelenti, mint a good-looking? Hát azt gondolom, hogy angoltanárként ezzel ő pontosan tisztában van. Ennek ellenére adta az egyest, amit én nehezen tudok védeni - de nyilván neki megvolt a maga pedagógiai célja ezzel, és azt gondolom nem lesz itt közös nevező. Szóval nem nagyon hinném, hogy lenne értelme a beszélgetésnek - pláne, hogy végül nem írta be az egyest, és másnap Borsi kapott egy ötöst a házijára, sőt az utána következő napon még egyet, ami azért egy kicsit javította a gyermek kedélyét.
Az enyém ettől még szomorú, mert azt látom, hogy az angoltanítás ugyanott tart, mint 20 -30 évvel ezelőtt, márpedig a világ körülöttünk közben óriásit változott. És lehet, hogy tankönyvileg helyes az a "how are things" de hogy nincs az a tízéves gyerek, aki nem a "whats' up"-ot használná, arra esküdni mernék. Akkor meg miért is nem lehet azt is megtanulni, vagy legalább elfogadni egy dolgozatban? Számomra ez rejtély.

Imádok Budapesten élni, sétálni, egyáltalán létezni. Mostanában egyáltalán nem érzem azt a fajta iszonyatos agressziót, amitől pár éve még szinte sistergett a város. Mintha valahogy lenyugodtak volna a kedélyek és ez jó.

Szeretem azt, hogy zsong a belváros, szeretem, hogy reggelenként minden ház előtt felsöpörnek és a legtöbben még fel is mossák a lépcsőházat jó kis hipóval. Persze ettől még ne legyen senkinek illúziója: az utcák koszosak és a lépcsőházak se tiszták, de ott van az a hihetetlen erőfeszítés, ami nagyon becsülendő és amit jó látni.
Szeretem, hogy a belváros tele van isteni kajáldákkal, kávézókkal, pici boltokkal, kézműves termékekkel, látnivalóval. Azt meg külön imádom, hogy milyen szépséges ez a város. Hogy tele van faragványokkal, stukkókkal, szobrokkal mindenütt. Hogy ülök a négyeshatoson, vagy sétálok a régi, kopottas utcákon és közben ha felfelé nézek, olyan csodákat látok, hogy az agyam eldobom. Igen, ez is kopott, golyónyomok még mindig vannak, és sok helyen a gipszangyalok körül simán látszik a téglafal is, mert a vakolat az teljesen lekopott, de ha belenézek az Atlaszok arcába, akkor látom, hogy mennyiféle mosoly ül az arcukon, ráadásul vannak mozaikok, freskók, kerek ablakok, és olyan erkélyek, hogy azokra bármikor, még hóesésben is simán kiülnék reggelizni, pláne ha közben a lábam alatt hömpölyög az élet. Bevallom, folyamatosan mosolygok, ámuldozom. Sokkal jobban értékelem a város előnyeit, mint eddig bármikor.
De nem valami rózsaszín álom ez, látom én, mi az ami nagyon rossz. A bűz egy dolog. A húgyszag, ami néha olyan erővel csap meg, hogy szinte öklendeznem kell, és teljesen demokratikus módon a nyolckerben épp úgy támad, mint a Váci utcában. A tömegközlekedés plüssülőkéi, amiken szerintem egy tucatnyi élősködő várja, hogy valakira ráugorhasson, a hajléktalan bűz, ami ha megcsap, én azonnal viszketni kezdek testszerte. De ezeknél is rosszabb az alattomos por. Ami nem látszik, nem érezni azonnal, de szép lassan öl, és sok-sok évet elvesz az ember életéből. Egyszer láttam egy térképet, ami azt mutatta be, hogy Magyarországon szinte mindenütt az egészségügyi határérték felett van a porkoncentráció, és egy hosszú tanulmányt arról, hogy ez milyen állatira veszélyes. Budapest meg nyilván a legrosszabb. Szóval nem is nagy meglepetés, hogy az orrom és a torkom az első budapesti nap óta kapar, akárcsak a gyerekeké. Igen, Angliában ilyen nem volt, ott harapni lehetett a kristálytiszta levegőt, és alig-alig voltunk betegesek. (Nem úgy, mint a spanyol tengerparton, ahol bizarr módon az egész család folyamatosan köhögött.)
Mondjuk az már nyilván Murphy törvénye, hogy engem egy nappal azután ver le a betegség, hogy a férjem elutazik egy hétre, és én egyedül maradok a gyerekekkel. De most mit mondjak - lehetne ez rosszabb is, ha mondjuk a gyerekek is benyalták volna velem együtt a vírust és akkor most még napközben se pihenhetnék, mert akkor is el kéne látnom egy-két csemetét. Így viszont csak a reggeleket és az estéket kellett túlélnem, és napközben szépen visszabújhattam a jó meleg ágyamba, sok-sok teával, vitaminnal és egyéb csodaszerekkel, amiknek már a létéről is elfeledkeztem jódolgomban, arról meg aztán pláne, hogy ezek milyen brutál összegekbe kerülnek.
Mondjuk én ritkán vagyok lázas, utoljára gyerekkoromban volt olyan magas lázam, hogy attól elkezdtem egészen élénk lázálmokat látni, speciel akkor az volt a látomás, hogy egy rágógumiszálat kihúzok a számból, és azon kötéltáncolok, majd leesek.
Ehhez képest most az volt a kép, hogy ül az ágyam szélén az egyik régi művészettörténet tanárom és vitatkozunk valami nagyon fontos szakmai dolgon, én végül hátradőlök a párnára, mert már annyira nagyon szédülök, hogy a fejem se tudom tartani, és akkor ő odahajol és megcsókol, de ez olyan csók volt, hogy még most is beleborzongok. Ebből is látszik, hogy a felnőtt álmok mégiscsak jobbak, mint a gyerekkoriak. (És hogy bizony mindig is vonzottak a nagyon okos egyetemi tanár pasik, és hogy a tudás milyen állati szexi dolog, nem is csoda, hogy a férjem is ebből a körből szereztem.)
A művészettörténetről jut eszembe, a becsüs tanfolyam még mindig csak a felszínt karcolgatja (nem is tudom eldönteni, hogy amikor a tanár kérdezget minket, akkor most mi a nagyobb ciki, ha mindenre én felelek, mert tudom, vagy ha inkább csendben maradok, és akkor senki nem szólal meg. Nem gondolom amúgy, hogy én lennék a legokosabb a csoportban, de úgy tűnik, hogy nekem a legkisebb a tűrőképességem, mert képtelen vagyok elviselni a csöndet a kérdések után. Legalábbis nem hosszan. Bár az is furi, hogy sok embernek úgy tűnik még az alapszintű stílusok és képek felismerése se megy, ami azért elég döbbenet, tekintve, hogy azért ezek az emberek azért jöttek ide, mert érdeklődnek a művészettörténet iránt.)
Mindenesetre az előadók jók, és ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy mégiscsak rászánom magam arra, hogy megszerezzem a lassan tíz éve félbehagyott művészettörténeti diplomámat. Mert hogy a szakot elvégeztem, abszolváltam, hogy úgy mondjam, de a szakdolgozat még hátravan. Akkoriban úgy döntöttem, hogy nem fontos ez, úgyse akarok művészettörténész lenni, de most már nem vagyok még ebben sem olyan biztos. És ha már úgyis készül a könyvem (160 ezer karakter már készen van) akkor mégiscsak jó lenne ezt művészettörténészként megjelentetni, nem műkedvelő amatőrként. Finnyás ez a szakma, na. (Mire apukám csak annyit mondott, hogy akkor legyek szíves az esztétika szakdolgozatot is megírni, amiből pont így állok, és most úgy érzem, hogy annak még kevesebb értelme van, hogy megcsináljam, de mondjuk jogos igénye ez egy apának, aki szeret büszkélkedni, pláne, ha én meg tényleg beleöltem pár évet az életemből azzal, hogy órákra jártam, vizsgáztam és egyebeket csináltam.)
Mondjuk első feladatként egy jó művészettörténeti szakdolgozati témát kéne kitalálnom. Ja, és egy témavezető tanár is kellene, de jelenleg még egyikre sincsen ötletem. (Inkább azt tudom biztosan, mely korszakok biztosan nem játszanak - kár, hogy ott vannak a legjobb fej tanárok.) Egyelőre csak odáig jutottam, hogy az egyetemmel felvettem a kapcsolatot, és úgy tűnik, ők nem gördítenek akadályt a diplomám megszerzése elé.
Megjegyzem, az én tanulási-olvasási mániám nem hozza könnyű helyzetbe a gyerekeket, mert két diplomás szülő mindig magasra teszi a lécet. Bár eddig bírják a kiképzést, szinte kizárólag ötösöket hoztak haza a suliból. Bíbor még egy matek ötöst is kapott, amihez csak annyit tett hozzá, hogy ehhez ne szokjak hozzá, Borsi pedig (aki szintén legalább három ötöst szerzett a héten) közölte, hogy azért nem akar kitűnő lenni, nehogy strébernek nézzék. Mondjuk Borsi az őrületbe kerget azzal, hogy nincs nap, hogy ne hagyna valamit a suliban, tisztára, mint egy szórakozott professzor, de eddig még mindent megtaláltunk, szóval nagy baj nincs. A héten persze a szolfézstanulás megint elmaradt (ez már lassan nyomasztó kezd lenni, de ehhez már végképp nem volt se erőm, se hangom, még a beszéd is fáj), de cserébe sokat gyakoroltuk a zongorát (azt fekve is elirányítom, ahogy anyukám mondaná) Borsi pedig végre megkapta a vonót is, így most minden nap legalább egy órát húzza a száraz fát nagy lelkesen. (Nem annyira rossz hallgatni, mint ahogyan gondoltam, hogy lesz.)
Hétvégén kirándulás, majd meghallgatásra megyünk egy koriedzőhöz, akinek hajlandó megnézni a túlkoros csemetéim, miután neki már nem mondtam egyből, hogy nem akarunk versenyezni. Azt tanácsolta ugyanis a korcsolyaboltban a kedves bácsi, hogy jobb lenne, ha ezt nem reklámoznám, és hogy esetleg ha a jégtánc nem jön össze, próbáljuk ki a gyorskorcsolyát, mert ahhoz épp jó korban vannak a lányok. Bíbor kicsit húzta a száját, mert ő piruetteket és ugrásokat akar tanulni, de Borsinak tetszett az ötlet. Viszont ehhez másféle korit kell venni, tehát újabb kiadás, döntés, vásárlás, amihez nekem a héten nem volt se lelki, se testi erőm.

Bevallom, így a harmadik hét végére rendesen elfáradtam. Ez a reggel 8-as iskolakezdés nekem túl korai. Pláne, hogy hetente kétszer még nulladik órája is van a lányoknak. Persze nem ugyanazon a napon, tehát nekik nem akkora szívás - de a szülőknek azért mégiscsak, pláne, hogy szinte minden reggel esik az eső...

Az is fárasztó kissé, hogy minden napra esik egy különóra. Nem, nem kell nagyon sajnálni a gyerekeket - hol egyiknek, hol másiknak adódik valami, szóval ők nincsenek túlterhelve. De nekünk, szegény szülőknek azért mégiscsak lóg a nyelvünk. Szóval esténként nincs tévézés, nincs netezés, és a könyv fölött is simán elalszom, ha olvasni kezdek. De azért ne legyünk igazságtalanok, nem csak a felnőttek fáradnak el - a gyerekek szeme is simán lecsukódik 9-kor. Még Bendéé is, aki pedig az oviban is alszik egy nagyot.
Mert hogy azt nem is meséltem még, de ez az ovi zseniális. Az óvónők tényleg szeretik a gyerekeket és millió programot is szerveznek nekik, amit pedig ezek a csemeték nagyon élveznek. Tegnap almát szedni voltak, de már befizettük a színházi pénzt is (három előadásra mennek ebben a félévben) és mennek majd úszni is, lesz külön zenetanulás (Inci néni trallodája, minimális pénzért szolfézs-előkészítő) és heti két délután gerinctornára is be lehet őket fizetni. Utóbbit az én fiam kifejezetten imádja, mert olyan isteni dolgokat művelnek, mint a bordásfalra mászás, vagy a nagy labdára fekvés. Bendém még heti egy úszásra is megy. Eredetileg szerdára fizettük be, de ott egyedül volt a csoportban, ami nekünk nagyon jó volt, mert csak vele foglalkozott háromnegyed órán át egy nagyon helyes oktató hölgy, de mivel ez a szervezőknek nyilván nem volt nagy biznisz, így átkerült a csütörtökibe, ahol ugyan nincs egyedül, de a többiek már önállóan is fennmaradnak a vízen, így voltaképp végig mellette van egy oktató és nagyrészt őt instruálja. Merthogy őt még kell - viszont nagyon lelkes és imádja csinálni, fújja a buborékokat, és már egyedül egy deszkába kapaszkodva végiglábtempózta a medencét. Szóval gőzerővel halad. Emellett pedig olyan az agya, mint a szivacs, hozza haza a dalokat, mondókákat, amiket eddig tőlem nem volt hajlandó megtanulni.
Amúgy az óvó nénik dicsérik - mert hogy nagyon nyitott és barátkozó. Szóval szerencsére ezzel a sok-sok költözéssel, meg új nyelvvel, új ovival (sulival) nem traumatizáltuk nagyon.
A lányoknak eddig még csak a zene lett megszervezve. Bíbor a zongorát folytatja, ráadásul a régi tanító nénijénél, ahol már két évet lezavart és akit nagyon szerettünk. Borsi meg egy tündéri hegedűtanárnőnél kezdett. Vonót még nem kapott, csak a hegedűtartást kell gyakorolnia, de állatira lelkes, alig várja már, hogy igazi zenedarabokat kapjon (vagy legalább pár hangot). Ehhez jön még a heti egy szolfézs, ami jelenleg elég nagy falatnak tűnik, de csak sikerül majd megrágnunk. (Nyilván majd anya lesz az ugyebár, aki ezt szépen feldolgozza, hogy a gyerekek fejébe majd könnyebben belerepüljön az előző két év anyaga.)
A lányoknak ehhez jön még egy óra spanyol a Spanyol Intézetben, méghozzá az anyanyelvi csoporttal. Erre nagyon kíváncsi vagyok. Elvileg a spanyol tananyagot fogják venni - de ez nekem kevésbé fontos. Én inkább abban reménykedem, hogy hátha találnak ott spanyol anyanyelvű barátokat, mert azért úgy lehet igazán nyelvet tanulni. Meglátjuk, mi lesz ebből.
A sportot még keresgélem - balett, jazzbalett, hop-hop, néptánc korcsolya - bármelyik jó lenne. De persze igazán nem akarom őket túlterhelni (meg magunkat sem). Viszont azt látom, hogy mindenféle sportot nagyon szívesen csinálnak, tehát bűn lenne ezt nem kihasználni.
Ami a sulit illeti, a kezdeti lelkesedés nem csökkent. Bíbor lányom minden nap órákon át meséli, milyen csínyeket követtek el, ki, milyen vicceset mondott és azt mondja, úgy érzi, mintha egy filmsorozatba csöppent volna, olyan jókedélyű, vidám az egész társaság. Úgy látom, hogy nem kínozzák őket túl sok leckével - nem látom, hogy meg kellene szakadnia a tanulásban, és ő azt mondja, hogy nem is érzi magát lemaradva a többiekhez képest, kivéve persze a magyar történelmet, mert tény, hogy mondjuk a Mohácsi vészről eddig otthon kevésbé beszélgettünk, igaz, cserébe az angol történelmet köpi vágja. Azt meg kifejezetten élvezi, hogy a kisujjából kirázza az angol feladatokat. (Micsoda meglepetés, ugye...)
Borsi egy kicsit kevésbé elégedett. Sajnos ő belekeveredett egy csúnya ügybe, amit nem tud hová tenni (és sajnos én sem tudok neki segíteni) Összebarátkozott egy nagyon helyes kislánnyal, aki cigány származású. Jól kijönnek egymással - ám van, akinek ez nem tetszik, így már többen közölték vele, hogy jobban járna, ha "cigánnyal nem barátkozna". Volt, hogy ezt a kislány háta mögött (hozzátéve, hogy lopós, rossz a családja, hazudik) de az is megtörtént, hogy ezt olyankor mondták, amikor a kislány is ott volt mellette.
Borsi, aki Angliában megtanulta, hogy minden ember egyenlő és ez semmilyen módon nem volt ott téma (sőt, ha valaki ilyeneket mondott volna, biztos, hogy megüti a bokáját) most döbbenten tapasztalja, hogy ezt itt lehet. Senki nem védi meg a kislányt, senki nem áll ki mellette és hogy valójában itt ez a "cigányozás" teljesen rendben van. (Nyilván a barátnőnek azért láthatóan nem esik jól, ezért ő, mint jó barát, csakazértis melléáll.)
Nehezíti a helyzetet, hogy Borsi új gyerek - most kell saját magát elfogadtatnia és persze valóban nem tudja, hogy milyenek az osztálytársai. A barátnője valóban rendes kislány, vagy inkább problémás, és jobb lenne, ha kerülné? (Nem a származása miatt!) És vajon akik félrehúzzák és figyelmeztetik, azok neki akarnak jót, vagy csak valami személyes rosszindulat, vita, régi veszekedés vezérli őket?
Én csak annyit tudtam neki tanácsolni, hogy egyrészt bízzon az ösztöneiben, és ha van egy barátja, azt ne hagyja el, mert a barátság fontos dolog. Ha cigányozni kezdenek mellette akkor egyszerűen közölje, hogy ő erre nem kíváncsi és menjen arrébb. Egyébként meg nyilván legyen kedves, barátságos és nyitott mindenkivel.
De nagyon nehéz ezt nyilván itthonról megítélni. Ő meg látom, hogy szenved, mert a kis igazságos lelkének ezt nem könnyű elviselnie, ráadásul Angliában ők erről sokat tanultak és pontosan megbeszélték, hogy ha valaki ilyet tapasztal, akkor kihez kell fordulnia, hogyan tehet panaszt - nyilván ennek itt nincs ilyen kitaposott útja, módja, és nem is feltétlen az ő feladata az, hogy ezt kiharcolja. De látom, hogy ez foglalkoztatja és ez most ráül a lelkére. De remélem, hogy azért megtalálja a helyét, mert azért a többi meséjéből az derül ki, hogy ez egy helyes, barátságos osztály. (És még a szülők is azok.)
A time-menedzsmentet nehezíti, hogy én elkezdtem a festménybecsüs képzést, ami régi, nagy álmom volt, és most úgy éreztem, hogy ennek jött el az ideje. A férjem eléggé ellenezte, mert szerinte ezt én már mind tudom - és egyelőre még sok újdonságot valóban nem hallottam, de tény, hogy most még csak az egyetemes művészettörténetet tanuljuk, amit azért én ennél picikét nagyobb óraszámban tanultam az egyetemen. De ez csak öt hétig tart, aztán jönnek a kézzel fogható dolgok, amikben én azt gondolom nem vagyok igazán jártas, akármilyen lelkesen nézegettem is a BBC művészettörténeti műsorait. Szóval szerintem jó lesz ez, ráadásul most sem unalmas, mert hihetetlen szórakoztató és jó előadónk van, akit élvezet hallgatni.
Szóval emellé jön még a munka, a mosás, a vasalás, a mindennapos főzés, a tanulás a gyerekekkel, a játék és persze pihenni is kellene. Még nem világos egészen, hogy ezt hogyan fogom összehozni, de azért van már némi rendszer.

Hát íme az én két iskolásom és az ovis (aki épp csókot dob) az első tanítási napon. Amit bizonyos költözködési, szervezési problémák miatt csak mos tudtam kirakni. De nem is baj - még szeptember van simán, a suli meg még mindig nagy új.

Még mindig nem értünk a szervezési folyamatok végére - bár tagadhatatlan, hogy vannak már fixnek tűnő pontok. Bíbor visszakerült a régi zongoratanárához, bár nagyon frusztrálja, hogy hiába tanult tavaly zongorázni a suliban (hozzáteszem évi 150 ezerért, tehát nagyon-nagyon sok pénzért!!!) szinte semmit sem fejlődött, sőt kevesebbet tud most, mint amikor kimentünk Angliába.
Megjegyzem - sokszor mondtam már, nekem nagyon nincs jó véleményen a kinti zenetanulásról. Ez persze személyes élmény - nyilván ki lehet fogni szuper tanárokat, csodás módszereket, de nekünk nem volt szerencsénk. Mondjuk nálam amúgy Bíbor zongoratanárnője az első napon ásta el magát. A zongoraóra itt ugyanis tanítási időben volt, tehát a gyerek a tanóráról ment el zongorázni. De az első nap elfelejtette. A tanár meg ahelyett, hogy érte ment volna, gondolom boldogan pihent 30 percig, mi meg vesztettük a tanóra árát. (Amikor a tanár hiányzott, pótlás akkor sem volt...)
Ehhez képest amikor a szolfézstanárnővel beszéltem múlt héten, akkor nagyon jólesett, amikor mondta, nem baj, ha nem találnak ide a lányok, ha nem jelennek meg, majd ő elmegy értük. Ami azért is érthető, mert végül is általános iskolás gyerekekről van szó. Tényleg nehéz nekik még ennyifelé figyelni.
Másfelől viszont ez a szolfézs anyag... jajjajjajj. Na, a helyzet az, hogy Bíbor bár tanult két évet, visszakerült a kezdők közé, Borsi meg aki csak most kezdte a hegedűt, szintén a kezdők közé tartozik. Ám az ő korosztályukban nincs kezdő csoport, tehát be kell ülniük a harmadikosok közé (ami azért okozott egy kis lelki sérülést a gyerekekben) de ez semmi ahhoz képest, amit én éreztem, amikor hazahozták, mit is kéne bepótolniuk. Merthogy a TELJESEN kezdő az elsős lenne, a harmadikosok már két éve tanulnak szolfézst. Mondta is a szolfézstanár, lehet, hogy ez sok lesz nekik, de nekem nagy arcom volt, mondtam, hogy ne aggódjon, majd én bepótolom velük, végül is hét éven át tanultam zongorázni, meg zenetagozatos általánosba jártam, hát menni fog ez nekem.
Hát... öööö.... A ritmusok, meg a hangok és a szolmizálás még okés. De hangközök, hármashangzatok... ez azért már igényelt némi guglis kutatást. Komolyan mondom, nem értem miért van erre ilyen mélységben szükség ilyen kicsiknek.
Furcsa amúgy, hogy valahogy az én lányaim már mindenhez öregek. Magam sem értem, hogy lehet ez. De még a hegedűtanár is megjegyezte, hogy ugye tudom, Borsikám már öreg, ne lepődjek meg rajta, ha csak lassan fog haladni, mert hát nem kicsi már.
De öregek a korcsolyához is, ahol még mindig nem találtam olyan egyesületet, csoportot, tanárt, aki befogadná őket. Legalábbis a lányokat. Bendét azt vinnék mindenhová. Ő még nem öreg - de szerintem ő meg még nagyon kicsi, szóval nem kell neki a heti három edzés. (De lehet, hogy most rontom el az életét.)
A suli viszont egyelőre nagyon jó választásnak tűnik. Kifejezetten jó érzés, még nekem is, hogy ismerős arcok köszönnek rám a suli előtt, olyan anyukák, akikkel oviban ismerkedtünk meg. Jó érzés, hogy nem új helyzetbe csöppentem be én sem - van egy olyan kör, háló, ahová régen tartoztam és amibe most újra becsatlakozhatok. És igen, az is jólesik, hogy az iskolai titkárnő gyereke odajár a fiam ovijába, vagy hogy a portás néni a suliban a nyakamba borul, hogy jajj, de jó, hogy visszatértünk.
És mindenki nagyon kedves és segítőkész. Semmi pofavágást, vagy szájhúzogatást nem észlelünk a tanárok részéről. Mindkét lány odavan az angoltanáráért, úgy látom, hogy bevonják őket, elismerik, hogy sokat tudnak és bizony van amit jobban. Lehet, hogy csak pedagógiai fogás, de volt amikor őket kérdezték meg, hogy is kell ezt a szót jól kiejteni, felolvastatnak velük, hogy mások is hallják, milyen jó a kiejtésük.
Persze néha az ember azért fogja a fejét, például amikor hazahozza a gyerek a hibátlan környezet dolgozatát, ahol tízből tíz pontot ért el, mégiscsak négyes kap - mert nincs rajta a neve. Hát khmmmm... vagy amikor leordítja a számtek tanárnő a gyerek fejét, amiért ékezetek nélkül ír órán, merthogy az Angliában nem volt, szóval ő ehhez szokott hozzá, meg lassabb is, mint a többi, mert másutt van a z és az y és neki ez furcsa. De aztán eszembe jut, mennyire bosszantott az angoloknak a "jelenlét" mániája, és akkor azért tudom, hogy tökéletes rendszer nincs. (Angliában ugyanis nagyon komolyan veszik, hogy a gyerek ne hiányozzon, mert kimutatták, hogy minél többet hiányzik egy gyerek, annál rosszabb tanuló. Tehát ott kell lenni. Betegen is. Képesek arra is, hogy a hiányzó gyerek családjához kimenjenek, és ha úgy látják, hogy a gyerek nem elég beteg, mondjuk nem lázas, mert épp dolgozik benne a lázcsillapító, akkor beviszik a suliba. És anyuka ne aggódjon, benn is be tudják neki adni a lázcsillapítót, meg az antibiotikumot. A lábadozás, mint olyan, ismeretlen fogalom. És ha a szülő ellenkezik, brutális összegű büntetéseket szabnak ki rá. Nekünk mondjuk ezzel soha nem gyűlt meg a bajunk, mert az én gyerekeim nem voltak betegesek, de megtörtént, hogy papírt kaptunk, amelyben figyelmeztettek, hogy csak 94.8%-os a gyerek részvételi aránya, miközben a 95% lenne a kívánatos, és legyek szíves vásárlást, és egyéb szórakozást ne iskolaidőben szervezni, miközben tudják, hogy egyetlen egyszer hiányzott a gyerek, amikor hányt a suliban és hazaküldték... nos, ilyenkor azért kicsit elborul az ember agya.)
Szóval nagy és brutális fájdalmakról suli szinten nem tudok beszámolni. A gyerekek örömmel mennek, nincs sok leckéjük, és nincs nagy szigorkodás (eddig) és nem érzik magukat lemaradva a többiekhez képest semmilye tárgyból. A társaság nagyon jó, legalábbis amit eddig látunk, hallunk belőle. És igen, itt is van fejlődés, például van tárgy, ahol közös gmail-es csoporton át kapják a leckét. És persze mindenkinek van mobilja és szünetekben a tableten nézik a Violettát. (Az most az ötödikesek között a korosztályos menőség.)
Mondjuk a péntek nulladik órában tartott osztályfőnöki óra szerintem simán kimeríti a gyerekkínzás fogalmát (a szülőkéről nem is beszélve), és néha bajba kerülök, ha a leckében segítséget kérnek, de hála a jó égnek, a gugli mindig segít, és sok munkafüzet teljes megoldókulcsa fenn van a neten. (Hála néked internet!!!)

Azt hiszem én jobban tartottam ettől a sulikezdéstől, mint a lányok. Ezt onnan gondolom, hogy vasárnap este ők teljes nyugalomban mentek aludni, míg én óránként ébredtem. Lestem az órát, nehogy elaludjunk, aztán ha már felébredtem, nem tudtam visszaaludni. Mire nagy nehezen hajnal 2-kor lecsukódott a szemem, felébredt Bende pisilni, és bár ő rögtön visszaaludt, nekem ez nem ment. Szóval reggel fél 7-kor, amikor csörgött az óra én mosott rongy voltam. A lányok viszont csinosan és boldogan libbentek be a suliba. Bende se tartott rá igényt, hogy beszoktató jelleggel bevonuljak vele a csoportszobába. Úgy hogy reggel 8-ra már itthon voltam megint. És rágtam a kefét, hogy vajon milyen kedvvel jönnek haza a gyerekek. De nem kellett volna aggódnom. Mert nem volt semmi gond. 

Nehézség, az mondjuk akad - de azzal nem nagyon foglalkoznak a gyerekek. Az csakis engem zavar egy picikét, hogy nincs tankönyvük. Merthogy ugyebár van ez az új rendszer, hogy minden gyerek névreszóló tankönyvcsomagot kap, amit valamikor még tavasszal megrendelnek az iskolák. Így ha egy gyerek késve iratkozik be (ne adj isten, olyan teljesen valószínűtlen dolgot művelnek, hogy költöznek családostul) akkor már csak pótrendelésnél kaphatnak könyvet, ami majd október közepére érkezik meg az iskolába. Remélhetőleg.
Mivel Borsi napközis lett, ez nála okoz kevesebb fennakadást, mert a lecke feladatait le tudja másolni a padtársáról, és meg van oldva a probléma. Az angoltanár meg lefénymásolta neki a tankönyv első pár oldalát. Igen, ez is lehet egy megoldás - ám erre a többi tanár még nem gondolt. (Vagy nem szabad fénymásolniuk, nem tudom.) Mindenesetre lecke van, de nem túl nehéz. Dolgozat is volt már, amolyan felmérők, mit tudnak. Egyelőre úgy tűnik, hogy a helyesírással lesznek gondok - ami azért nem olyan nagy meglepetés, lévén, hogy a gyerek magyar iskolába eddig még nem járt. Viszont ami nagyon jó, hogy egyelőre úgy tűnik, vannak barátai, jól érzi magát. De ebben még nem vagyok teljesen biztos, egyrészt, mert keveset mesél (bár az mind jó), másrészt azt látom, hogy bizalmatlan még. Kifejezetten hangsúlyozza: az első pár hét semmit se jelent, akkor még mindig kedvesek szoktak lenni a gyerekek. Viszont azt leszögezte: ilyen könnyű első hete még soha, egyetlen iskolában sem volt. Naná, hát itt legalább a nyelvet tudta.
Bíborkám úgy tűnik minden félelmemmel ellentétben a szokásos könnyű kártyát húzta a sorstól. A régi osztálytársai nagyon-nagyon örültek neki, azonnal befogadták, lett legjobb barátnője (neki mindig azonnal van, nem is értem, hogyan csinálja) amikor hazajön, boldogan csacsog estig arról, hogy milyen vicces, klassz dolgok történtek vele. Leckét a héten még nem kapott (csak egy tárgyból, de mivel nem volt tankönyve hozzá, a tanár azt mondta, hogy akkor ne csinálja meg) ez szerencse, mert hetedikben már nincs napközi, mindenki hazamegy, így bajban lennénk, ha sok lenne a munka könyv nélkül. (Mert persze pont a hetedikes tankönyvek nincsenek fenn a neten - az összes többi osztályé igen...) A tantárgyakat ő se találja túl nehéznek - illetve ami nehéz, azzal a többiek is szenvednek, és ezért az nem ciki neki. De nagyjából még csak bevezető óráik voltak, elmondták, hogy miket fognak majd tanulni ezentúl, melyik tárgy miről fog szólni.
Angolból nyilván ők a legjobbak - még akkor is, ha ez egy kéttannyelvű iskola. Mindketten azt mesélték, hogy igyekeznek a nagyon brit akcentusukat egy kicsit visszafogni, mert nem akarnak kiríni a többiek közül. (Nem tudtuk eddig meggyőzni őket arról, hogy ezt talán nem kéne.) Bíbor elő se merte venni a könyvet a suliban, amit épp olvas (a Hunger Games második kötete), mert nem akarja, hogy azt higgyék, ő ezzel kivagyizik. Az angoltanárok eddig még nem nagyon tették őket próbára - de hát egy hét után még csak ismerkednek egymással minden szinten, szóval egyelőre nem tudom megmondani, jó vagy rossz ötlet volt-e őket kéttannyelvűbe adni, és hogy ők ebből profitálni fognak, vagy inkább ront rajtuk.
Ami minket, szülőket sokkolt, hogy mennyire brutálisan drága az iskolakezdés. Mondjuk hát én azt szoktam meg az előző években, hogy bemegyek az egyenruhaboltba, vagy bármely szupermarketbe és ott veszek inget, szoknyát, harisnyát és pulcsit, aztán jónapot, ennyi az iskolakezdést. Most ugyebár ugyanezeket meg kell venni, csak még többet, mert öltözzön az a gyerek csinosan és változatosan, majd jönnek még a listával, hogy füzetek, meg tolltartó, tempera, ecset, szénceruza, rajzlap, tollak, ceruzák és millió apróság, ami a végén brutális tízezrekké hízik.
Ami egyértelműen csalódás, az a közétkeztetés. Első nap iskolában, óvodában egyaránt káposztás tészta volt. Szerintem nincs gyerek, aki örömmel enné, az enyémek mindenesetre éhesen jöttek haza. És sajnos a tendencia folytatódott. Bíbor elmondása szerint volt nap, amikor szürke volt a leves és ő el se vette, de amikor még a viszonylag kívánatosnak hangzó sült csirke krumplipürével volt a menü, arra is azt mondta, hogy rémes és ehetetlen volt a krumpli íze, szerinte valami porból lehetett. Mondjuk ebéd után úgyis hazajön (nincs napközi ugyebár) szóval ez nem nagy gond - de mondjuk egyszerűbb lett volna, ha nem farkaséhesen ér haza.
Borsi PKU-s étrendkérelmét leadtuk - de még az iskolahét kezdete előtt jelezte a cég, hogy nem tudnak ilyet csinálni. Megjegyzem, a törvény értelmében januártól MINDEN gyereknek megfelelő étrendet kell biztosítani a közétkeztetésben, tehát a PKU-soknak is. Mondjuk ezen nem rugózom, mert hát ez tényleg ritka betegség, Angliában se tudták elvállalni sehol. Az már kicsit nagyobb furcsaság, hogy mondtuk, hogy esetleg vegán menüvel bepróbálkoznánk (ez azért lehetne) de abból meg nem tudnak előre heti menüt küldeni nekünk, az meg nem megoldás, hogy én a biztonság kedvéért minden nap küldjek kaját, hátha nem lesz jó amit kap. De mondom - ennek a sikertelensége nem nagy döbbenet. (Más kérdés, hogy bepróbálkoztam pár magáncégnél, akik sok-sok pénzért elvileg vállalnak mindenféle speciális menükiszállítást, de minket ők is lepattintottak, mondván, hogy a PKU-s menü bonyolult. Háááááát.... szerintem amúgy nem annyira, csak látni kellett volna már ilyen gyereket. Vagy beszélni egy olyan dietetikussal, aki csinált már ilyet. De sajnos ha nincs minimális nyitottság sem, akkor nincs miről tárgyalni. Marad a hajnali és esti főzőcskézés, kis edényezés és hurcolás. Nem panasz - csak örültem volna, ha egy picit könnyebb az élet.)
Annak viszont örülök, hogy a gyerekeket viszi úszni a suli. Mondjuk van saját uszodájuk, de az kicsi (meg nyilván a napi kötelező tornaórák miatt tele is van mindig) így Bíborkáék egy közeli nagyobb uszodába fognak átjárni. Nulladik és első órában, ami azt jelenti, hogy reggel 7-re kell odaérniük. Na, ez nagy különbség, kicsit elkényelmesedtünk ezzel a reggel 9-es iskolakezdéssel. De cserébe ezen a héten este 9-re már minden gyerek kidőlt (még Bende is alszik, aki pedig az oviban is alszik egyet délután.) Engem még eddig nem viselt meg igazán a koránkelés, valahogy tetszik a város reggeli illata, fénye, hangulata - pedig nem vagyok egy hajnali pacsirta és a vakáció idején képesek voltunk családilag 10-ig is durmolni (igen, Bende is, sőt ő a leginkább!)
Visszatérve a heti öt tornára - hát szegény Bíboréknak csak négy van, még ezzel a dupla úszással együtt is. Szóval a suli azt mondta, hogy választhatnak a gyerekek. Vagy vállalják, hogy lesz egy tornaórájuk egy héten egyszer, nyolcadik órában, vagy elmennek valahová sportolni, és erről hoznak egy igazolást. Kicsit itt azért felröhögtem - most komolyan, igazolás? Hát írok én azt itthon és Photoshopolok rá bármilyen pöcsétet is. De persze ez csak vicc - mert Bíbor akar korizni járni. Ez nem tűnik olyan nagy kihívásnak, mert köpésnyire tőlünk a Városligeti műjégpálya és 10 perc busszal a Népstadionnál lévő nagy koripálya. Ám előző még nincs nyitva, utóbbiban meg nagyon húzták a szájukat, amikor mondtam, hogy én nem heti háromszor szeretném vinni a gyerekeimet, csak egyszer, ráadásul Bíbor lányom már 12. Merthogy ők 11 éves korig oktatnak, utána már versenyzőképzés van, és különben is versenyzőképzés van itt kérem, nem csak úgy poén és szórakozás. Nekem meg több koriversenyző barátnőm is volt anno, kicsiként és pontosan tudom, hogy nem akarom, hogy az én gyerekeim este 10-ig edzésen legyenek, aztán reggel 6-ra menjenek a másik edzésre, és ezt minden egyes nap, meg a stressz, meg a millió pénz. Mert nem akarnak olimpiai bajnokok lenni - ők korizni szeretnének. És nem csak csúszkálni körbe-körbe a Ligetben, hanem ugrásokat, forgásokat tanulni. És ne mondja nekem senki, hogy ezt csak versenyzőként lehet, mert Angliában heti egy óra edzéssel (aminek csak a felében volt velük tanár) hat darab hathetes tanfolyam alatt eljutottak oda, hogy forognak és egészen piciket ugranak is és nagyon élvezik. És szeretnék folytatni - de nem akarnak ők sem minden mást feláldozni ezért. Persze minden megoldható, ha mással nem, akkor magántanárral sok-sok pénzért, csak nem nagyon akarom elhinni, hogy nincsen más lehetőség.
De hogy őszinte legyek, ezek egyelőre csak pici döccenők és nehézségek. A világ akkor sem dől össze, ha nem koriznak (Spanyolországban sem tették és túlélték) és legfeljebb akkor majd máshová megyünk sportolni. Budapest azért nagyon sok dolgot kínál, bár eddig még nem nagyon tudtuk kiélvezni. De ez nem a város hibája. Mi, felnőttek vagyunk kriplik. Az én lábam bár javulgat, de azért hamar kifárad, esténként meg még fájdogál is. Zsolt is most lábadozik még egy apróbb műtét után, neki a reggelei indulnak vacakul. De legalább beosztjuk, mindig van egy viszonylag épkézláb ember, aki ellátja a gyerekeket.
Ők meg úgy tűnik egyelőre elégedettek azzal, ami van. Bár Bíbor azt tervezi, hogy csak két évig maradjunk itt, akkor ő befejezné a magyar sulit és még visszamehetne az angol gimijébe, azt is befejezni. Borsi meg ugye éppen akkor kezdhetné a gimit, tehát járhatnának ugyanoda és az milyen jó lenne.
Na, és még ott van Bende fiam is - akire ezen a héten sajnos kevesebb figyelem jutott, mert hát az ovi ugyebár mégiscsak könnyebb akadály. Bár ez sem igaz így teljesen, mert bár ismeri a nyelvet (és ez tetszik neki!) és az óvónénik tündérek, ő még soha, egyetlen oviban sem aludt ott (sem az angolban, sem a spanyolban nem szokás) így ez neki nagy meglepetés volt, és nincs is különösebben oda az ötletért, így második napon még egy kis pityergés is volt emiatt, amitől azért az én szívem majd megszakadt - de az tuti, hogy jót tesz neki az alvás, ráadásul még este is korábban alszik el, mint szokott. A kaját sajnos ő is ugyanonnan kapja, mint a suli, így ezzel nincs kibékülve, és nem tetszik neki, hogy itt nincs tanulás. (No igen, Angliában már olvasni tanult.) De nekem tetszik, hogy mondókákat tanul, betűk helyett és az is, hogy nagyon sokat vannak az udvaron, sokat szaladgálnak, mesélnek, játszanak. Meg hát elfogult vagyok, bevallom, szerintem a magyar ovik nagyon jók. Még akkor is, ha Bende fiam szerint igazságtalan, hogy nekik aludni kell, az óvó néniknek meg nem. De remélem, hogy ezt azért hamar feldolgozza.