Három gyerekkel irány Magyarország!

Visszatértünk a gyerekekkel egy kicsit a lapbookos tanuláshoz, mert az jó. Hasznos is, meg szép is, és még csinálni is jó. Nem könnyű műfaj, megjegyezném. De mivel mi mindjárt két nyelven is nyomjuk, rá kellett jönnöm, hogy a nehézség abban is rejlik, hogy angolul... hát kérem jóval egyszerűbb az élet.

Nézzük például a magyarok legkedvesebb íróját. Petőfit. Na, arra nem panaszkodhatom, hogy ne lenne fenn minden a neten az életéről. Ott van az. De hát... halál unalom. Adat-tenger, szövegkígyó, és kibogozhatatlan tanulmányok sora. Mintha nem az általános iskolák legnépszerűbb és legtöbbször tanult, idézett költőjéről lenne szó. Elvben tehát a téma a gyerekeknek szól, ehhez képest mint mindenben, a magyar irodalomoktatás itt is halál komolyan veszi magát.

Ellentétben ugyebár Shakespeare-rel. Jó nyilván, ne hasonlítsuk most össze a két nagy költőt, mert sok-sok szempontból nem lenne igazságos. De azért mégse lehet elmenni amellett, hogy arrafelé tudják, mennyire lazán, viccesen is fel lehet dolgozni valakinek az életét. Pedig Shakespeare nem könnyű olvasmány eredetiben, az angol gyerekeknek is több váltás alsóneműt kell felkötni hozzá, és csomó olyan weboldal van, ami arra szakosodott, hogy egy az egyben fordítják a szavait értelmesre, mert mondjuk a reneszánsz kori angol annyira nem könnyű olvasmány.
De valahogy mégis. Shakespeare sokkal vonzóbb, viccesebb, menőbb csávó - pedig hát azért mégiscsak kopasz a legtöbb képen, ami azért a tinik szívét nem szokta megdobogtatni. Ám az angoloknak van egy nagy fegyverük, a "10 things". Ami a neten abszolút siker. 10 dolog valamiről. 10 dolog, amit ne mondj a gyerekednek. 10 titok a kenyérsütésről. 10 érdekes tény a kiscsibék növekedéséről. Szinte tök mindegy, hogy mi a téma, a 10 dolog mindig arat. Meg a 7 is, meg a 15 is. A lényeg, hogy az ember az ilyenekre szeret odakattintani, mert úgy érzi, hogy most logikusan, röviden megmondják neki a tutit. Abszolút az internetre való műfaj, modern, friss, rövid. És tutira hozza a kattintás számot.
És ez bizony nem csak a női magazinos cikkeknél bombabiztos - de az irodalomban is. Így ha az ember beírja azt a gugliba, hogy 10 things és hozzácsapja Shakespeare nevét, akkor jön a kánaán (még magyarul is!!!!!). Pillanatok alatt egy csomó ténnyel vagyunk beljebb - amit amúgy persze ki lehetett volna mazsolázni a "ki kicsodából" is, de a fene se akar azzal bajlódni.
És hát valljuk be - szerintem a legtöbb magyartanár örülne, ha év végén a gyerek 10 dolgot fel tudna sorolni Petőfi életéből. És az tuti, hogy egyik sem az lesz, hogy mikor született, vagy hol járt iskolába, vagy hol másolta az Országgyűlési Tudósításokat.
Én ugyebár eredetileg magyar szakot végeztem, Petőfiről tehát jó sokat tanultam életemben. De amikor letöltöttem a netről pár János vitéz dolgozatot (ötödikeseknek szólót!) akkor azért eléggé elveszettnek éreztem magam. Mert a kérdések felére se tudtam séróból nyomni a választ. Fogalmam sem volt, hol látogatta meg az öreg szüleit, és mikor segítette őt munkához Pesten Vörösmarty. De ezek a kérdések szerepeltek a dolgozatban. És ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy vajon mikor fog ez megváltozni. Mikor lesz vége annak, hogy ilyen tök értelmetlen adathalmazt magoljanak be a gyerekek, amire egy héttel később se fognak emlékezni. És mikor jutunk el oda, hogy a mi amúgy tök izgalmas és jó költőnket megtanuljuk úgy prezentálni, hogy abban a gyerekek is élvezetet lelhessenek, akikkel amúgy éppen megszerettetni próbálnánk a költészetet, meg az irodalmat meg úgy a tanulást is nem mellékesen.
Próbálgattam én, hogy 10 dolog, 10 érdekesség, 10 tény - de hiába. Se Petőfi nevére nem jött fel semmi, se János vitézre. Lapbook ugyan van róluk, ami jelzi, hogy az igény a másféle feldolgozásra többekben meglenne - de nekem a mások által csinált lapbook soha nem az igazi. Olyan, mint a más ruhája - szűk, vagy bő, vagy csak a fazonja, színe nem passzol. Nem rossz, csak nem az enyém. De ettől függetlenül szeretem nézni a másét, mert tök jó ötleteket tudok belőle meríteni. De 10 dologos cikk akkor se akadt. Pedig hát mind Petőfi élete, mint a János vitéz egy igazi kincsesbánya. Dühömben hát nekiláttam és megcsináltam én. Felélesztettem az artmamit és felraktam egy cikket: 10 érdekesség János vitézről címmel. De már Petőfi is kész. És nincs még itt a vége. Ha tetszik, írom a többit is. És persze amint kész, a lapbookunkat is megmutatom.Hátha sikerül másokat is megihletni.

Pár napja egyre erősebben fáj a lábam, és ez nem jó. Sajog, ha sokat járok, és esténként bizony fel kell polcolni. Sajnos anyukáméknál a mérlegre állva kiderült, hogy mi az oka a gondjaimnak. Az elmúlt két hónapban híztam két kilót, és ez bizony most nagyon nem jókor jött. 

Mondjuk nem mintha plusz két kilónak bármikor lehetne örülni (hacsak nem kórosan sovány valaki, vagy növekedésben lévő másfél éves) de azért érthető is a dolog, mert bár az orvos megengedte, hogy sportoljak, én valahogy félek rászánni magam. Eddig a fásli miatt aggódtam, hogy nem fog rendesen tartani, aztán most ezt a gumiharisnyát szokom még. Meg persze a magyar konyha, ne szépítsük, az bizony nem éppen egy fogyókúrás dolog.
Mondjuk a mozgás nagyon hiányzik már, (álmomban szoktam futni is) de amikor a sima járkálástól is megfájdul a lábam, nehéz elképzelni, hogy beszaladjak egy fitness klubba és bicajozzak egy kicsit (amit egyébként szabad lenne) Az meg külön kiakasztott, amikor a múltkor a húgom (aki mindjárt szakképzett jógaoktató) kicsit átmozgatott volna kiderült, hogy a legegyszerűbb gyakorlatokat se tudom megcsinálni, és nem csak azért, mert merevek az izmaim, hanem mert amint mozgásra kényszerítem őket, azonnal remegni kezdenek az erőfeszítéstől. Puding vagyok és puhány. Szóval össze kéne magam nagyon szedni, mert a testünket nem lehet büntetlenül kizsákmányolni.
A férjemnek is volt egy újabb apróbb ám annál kellemetlenebb műtétje, így hát olyan jó kis öreg párocska lett belőlünk. Én reggelente vagyok jobban, akkor még viszonylag friss a lábam és könnyen jár. Ő meg esténként van jobb erőben. Szóval beosztjuk a teendőket, de jó lenne már befejezni ezeket a betegeskedős, lábadozós időszakokat, mert ez nagyon nyomorult dolog.
Amúgy Budapest egyik nagy hátránya azt hiszem, hogy teljesen elfoglalja az embert. Amikor elkezdődött a suli, akkor azt éreztem, hogy ez maga a kánaán. A gyerekek csak 4-kor jönnek haza, tehát enyém az egész nap. Belefér minden munka és szórakozás, amiről eddig csak álmodtam.
Aztán persze kiderült, hogy az álmok nem válnak valóra. Mert Bíbor már 2-kor hazaér, és neki addigra ebéd kell. Az meg folyamatosan meglep, hogy a növekedésben lévő tinilányok is brutálisan sokat tudnak enni, én azt hittem, hogy ez csak a fiúkra jellemző. De egyre többször járok úgy, hogy főzök egy háromszemélyesnek szánt ebédet, majd mire odaérek, hogy én is egyek, már minden fazék üres, mert az én szép és döbbenetesen karcsú lányom befalja az egészet, egymaga.
Ezen kívül kéne kiállításokra járni (annyi jó van!), barátokkal találkozni (hát nem ez a legjobb abban, hogy itthon vagyunk????) és anyuékhoz is felugranék legalább minden másnap (hiszen ez is oka volt annak, hogy hazajöttünk). Szóval megyek ide, megyek oda, csinálok ezt, csinálok azt - és már tessék este van, én meg nem írtam cikket, nem takarítottam és nem sportoltam és csak lesek, hová tűnt el ez a nap, ez a hét????
És persze mindig adnak munkát a gyerekek is. Borsi például ottalvós bulit szervez most, én meg egy egész délelőttöt eltöltöttem azzal, hogy összeírtam melyek erre a legjobb játékok - merthogy azért szerintem az nem elég, hogy összeterelek pár gyereket, kiosztom a kispárnákat, aztán tessék, dumáljatok, mozizzatok. Ráadásul kiderült a neten, hogy ehhez tényleg isteni játékok vannak, amik aztán összehozzák a csapatot. Ez pedig jól jön, különösen akkor, ha új az ember. A cigányozás szerencsére már nem téma, ő úgy döntött, hogy a kislány az az ő barátnője és kész. De nem zárkóztak be - több barátnője is van már, ami szintén jó, és elismerem, nem árt megerősíteni ezeket a barátságokat egy kis plusz programmal is. (Mondjuk az ottalvós bulitól kicsit félek, nem is én találtam ki, és bevallom én sokkal jobban kultiválnám a menjünk el egy játszóházba-féle programot, ahol valaki más ingatlanját szedné szét a gyereksereg, de drága lányom erre vágyik, én meg megadom magam.)
Aztán szintén Borsi kitalálta, hogy angolórára olyan kiselőadást készít majd, amihez lapbookot is mellékel. Mindenkinek egy témát kellett választania, ő természetesen kettőt is hazahozott, így a Tower mellett a Trafalgar Square lapbook is elkészült. De legalább országismeretből ötösöket szerez. Merthogy angolból újból egy hármast hozott haza - ez is csak ceruzás, szóval lehet rajta javítani. Bevallom, én ezt nem tudom komolyan venni. Kicsit úgy érzem magam, amikor a gyerek nyelvkönyvét nézegetem, mintha időutazásra mennék. Soha nem hallott nyelvi fordulatokkal van tele. Borsi meg is fogalmazta nagyon okosan. Van, amit angolul mondanak, van, amit meg angolon. Hát ez van. Mondjuk Borsi nyelvtudásán ez nem fog sokat rontani - a többiek meg majd megtanulják, hogy nem mondja már senki azt, hogy "adjon isten" (noha megértik) csak azt, hogy "jónapot". (Leegyszerűsítve.) (A gyereknek olyan egészen hülye mondatokat kell megtanulnia, hogy ha találkozik valakivel, és meg akarja kérdezni azt, hogy melyik osztályba jár, akkor azt úgy kell csinálnia, hogy "What class are you?" Nem kezdeném el most magyarázni, hogy ez szerintem hány sebből vérzik...)
Bíborral is lenne munka - merthogy most már lassan kérdezgetik tőle, hogy készül-e töriből és irodalomból a vizsgára. Hát... nem igazán. Még egyszerűen nem volt rá időnk. Valahogy ő most abban a végtelenül lelassult tiniállapotban van, amitől fel lehet amúgy robbanni. Mintha egy lassított felvételt néznék. Reggelente képes arra, hogy negyedóra alatt csak a zoknit vegye fel, és mást semmit, csak áll a tükör előtt és bambul. De ez nem csak a reggeli kóma. Esténként is képes erre, sőt délutánonként is. Úgy érzem magam néha, mint egy őrmester, aki folyamatosan egzecíroztatja: ezt csináld, azt csináld, siess már, szedd össze magad, mikor leszel már készen? Mondjuk úgy látom, ez engem és az apját jobban megviseli, mint őt.
De nehéz is azt mondani neki, hogy most akkor vegyük elő az ötödikes tankönyvet, mert azért minden napra van lecke, kell tanulni, készülni. Nem mondom, hogy beleszakad - de azért kell rá idő. Most akkor még ezután kezdjek vele tanulni? Vagy hétvégén? Amikor ráadásul olyan gyönyörű, meleg nyári idő van, ami nyáron egyáltalán nem volt? (Komolyan mondom, 30 fokok vannak napközben, nyáron meg állandóan zuhogott...) Bevallom, én sajnálom most az időt arra, hogy leüljek vele tanulni, plusz feladatokat csinálni. De tudom, hogy ezt nem fogjuk megúszni.
De most nem megy. Egyszerűen szétfolyik a kezemből az idő. Esténként művészettörténeti könyveket olvasok, vagy Antique Roadshowt nézek (az is tanulás) és persze Legozok. Merthogy kérem ennek a legkisebbnek is vannak igényei, és az ő igénye az bizony az, hogy anya vele legyen. Szemellenzőt csinál a kezéből, odarakja a szemem elé, és olyan közel hajol, hogy az orrunk összeérjen, és azt mondja, hogy "anya, engem nézzél" Hát nincs más választásom. És igazából ezt nem is bánom. Mert valójában mindhárom gyerek ezt akarja, csak mind másként egy kicsit.