Három gyerekkel irány Magyarország!

Bevallom, így a harmadik hét végére rendesen elfáradtam. Ez a reggel 8-as iskolakezdés nekem túl korai. Pláne, hogy hetente kétszer még nulladik órája is van a lányoknak. Persze nem ugyanazon a napon, tehát nekik nem akkora szívás - de a szülőknek azért mégiscsak, pláne, hogy szinte minden reggel esik az eső...

Az is fárasztó kissé, hogy minden napra esik egy különóra. Nem, nem kell nagyon sajnálni a gyerekeket - hol egyiknek, hol másiknak adódik valami, szóval ők nincsenek túlterhelve. De nekünk, szegény szülőknek azért mégiscsak lóg a nyelvünk. Szóval esténként nincs tévézés, nincs netezés, és a könyv fölött is simán elalszom, ha olvasni kezdek. De azért ne legyünk igazságtalanok, nem csak a felnőttek fáradnak el - a gyerekek szeme is simán lecsukódik 9-kor. Még Bendéé is, aki pedig az oviban is alszik egy nagyot.
Mert hogy azt nem is meséltem még, de ez az ovi zseniális. Az óvónők tényleg szeretik a gyerekeket és millió programot is szerveznek nekik, amit pedig ezek a csemeték nagyon élveznek. Tegnap almát szedni voltak, de már befizettük a színházi pénzt is (három előadásra mennek ebben a félévben) és mennek majd úszni is, lesz külön zenetanulás (Inci néni trallodája, minimális pénzért szolfézs-előkészítő) és heti két délután gerinctornára is be lehet őket fizetni. Utóbbit az én fiam kifejezetten imádja, mert olyan isteni dolgokat művelnek, mint a bordásfalra mászás, vagy a nagy labdára fekvés. Bendém még heti egy úszásra is megy. Eredetileg szerdára fizettük be, de ott egyedül volt a csoportban, ami nekünk nagyon jó volt, mert csak vele foglalkozott háromnegyed órán át egy nagyon helyes oktató hölgy, de mivel ez a szervezőknek nyilván nem volt nagy biznisz, így átkerült a csütörtökibe, ahol ugyan nincs egyedül, de a többiek már önállóan is fennmaradnak a vízen, így voltaképp végig mellette van egy oktató és nagyrészt őt instruálja. Merthogy őt még kell - viszont nagyon lelkes és imádja csinálni, fújja a buborékokat, és már egyedül egy deszkába kapaszkodva végiglábtempózta a medencét. Szóval gőzerővel halad. Emellett pedig olyan az agya, mint a szivacs, hozza haza a dalokat, mondókákat, amiket eddig tőlem nem volt hajlandó megtanulni.
Amúgy az óvó nénik dicsérik - mert hogy nagyon nyitott és barátkozó. Szóval szerencsére ezzel a sok-sok költözéssel, meg új nyelvvel, új ovival (sulival) nem traumatizáltuk nagyon.
A lányoknak eddig még csak a zene lett megszervezve. Bíbor a zongorát folytatja, ráadásul a régi tanító nénijénél, ahol már két évet lezavart és akit nagyon szerettünk. Borsi meg egy tündéri hegedűtanárnőnél kezdett. Vonót még nem kapott, csak a hegedűtartást kell gyakorolnia, de állatira lelkes, alig várja már, hogy igazi zenedarabokat kapjon (vagy legalább pár hangot). Ehhez jön még a heti egy szolfézs, ami jelenleg elég nagy falatnak tűnik, de csak sikerül majd megrágnunk. (Nyilván majd anya lesz az ugyebár, aki ezt szépen feldolgozza, hogy a gyerekek fejébe majd könnyebben belerepüljön az előző két év anyaga.)
A lányoknak ehhez jön még egy óra spanyol a Spanyol Intézetben, méghozzá az anyanyelvi csoporttal. Erre nagyon kíváncsi vagyok. Elvileg a spanyol tananyagot fogják venni - de ez nekem kevésbé fontos. Én inkább abban reménykedem, hogy hátha találnak ott spanyol anyanyelvű barátokat, mert azért úgy lehet igazán nyelvet tanulni. Meglátjuk, mi lesz ebből.
A sportot még keresgélem - balett, jazzbalett, hop-hop, néptánc korcsolya - bármelyik jó lenne. De persze igazán nem akarom őket túlterhelni (meg magunkat sem). Viszont azt látom, hogy mindenféle sportot nagyon szívesen csinálnak, tehát bűn lenne ezt nem kihasználni.
Ami a sulit illeti, a kezdeti lelkesedés nem csökkent. Bíbor lányom minden nap órákon át meséli, milyen csínyeket követtek el, ki, milyen vicceset mondott és azt mondja, úgy érzi, mintha egy filmsorozatba csöppent volna, olyan jókedélyű, vidám az egész társaság. Úgy látom, hogy nem kínozzák őket túl sok leckével - nem látom, hogy meg kellene szakadnia a tanulásban, és ő azt mondja, hogy nem is érzi magát lemaradva a többiekhez képest, kivéve persze a magyar történelmet, mert tény, hogy mondjuk a Mohácsi vészről eddig otthon kevésbé beszélgettünk, igaz, cserébe az angol történelmet köpi vágja. Azt meg kifejezetten élvezi, hogy a kisujjából kirázza az angol feladatokat. (Micsoda meglepetés, ugye...)
Borsi egy kicsit kevésbé elégedett. Sajnos ő belekeveredett egy csúnya ügybe, amit nem tud hová tenni (és sajnos én sem tudok neki segíteni) Összebarátkozott egy nagyon helyes kislánnyal, aki cigány származású. Jól kijönnek egymással - ám van, akinek ez nem tetszik, így már többen közölték vele, hogy jobban járna, ha "cigánnyal nem barátkozna". Volt, hogy ezt a kislány háta mögött (hozzátéve, hogy lopós, rossz a családja, hazudik) de az is megtörtént, hogy ezt olyankor mondták, amikor a kislány is ott volt mellette.
Borsi, aki Angliában megtanulta, hogy minden ember egyenlő és ez semmilyen módon nem volt ott téma (sőt, ha valaki ilyeneket mondott volna, biztos, hogy megüti a bokáját) most döbbenten tapasztalja, hogy ezt itt lehet. Senki nem védi meg a kislányt, senki nem áll ki mellette és hogy valójában itt ez a "cigányozás" teljesen rendben van. (Nyilván a barátnőnek azért láthatóan nem esik jól, ezért ő, mint jó barát, csakazértis melléáll.)
Nehezíti a helyzetet, hogy Borsi új gyerek - most kell saját magát elfogadtatnia és persze valóban nem tudja, hogy milyenek az osztálytársai. A barátnője valóban rendes kislány, vagy inkább problémás, és jobb lenne, ha kerülné? (Nem a származása miatt!) És vajon akik félrehúzzák és figyelmeztetik, azok neki akarnak jót, vagy csak valami személyes rosszindulat, vita, régi veszekedés vezérli őket?
Én csak annyit tudtam neki tanácsolni, hogy egyrészt bízzon az ösztöneiben, és ha van egy barátja, azt ne hagyja el, mert a barátság fontos dolog. Ha cigányozni kezdenek mellette akkor egyszerűen közölje, hogy ő erre nem kíváncsi és menjen arrébb. Egyébként meg nyilván legyen kedves, barátságos és nyitott mindenkivel.
De nagyon nehéz ezt nyilván itthonról megítélni. Ő meg látom, hogy szenved, mert a kis igazságos lelkének ezt nem könnyű elviselnie, ráadásul Angliában ők erről sokat tanultak és pontosan megbeszélték, hogy ha valaki ilyet tapasztal, akkor kihez kell fordulnia, hogyan tehet panaszt - nyilván ennek itt nincs ilyen kitaposott útja, módja, és nem is feltétlen az ő feladata az, hogy ezt kiharcolja. De látom, hogy ez foglalkoztatja és ez most ráül a lelkére. De remélem, hogy azért megtalálja a helyét, mert azért a többi meséjéből az derül ki, hogy ez egy helyes, barátságos osztály. (És még a szülők is azok.)
A time-menedzsmentet nehezíti, hogy én elkezdtem a festménybecsüs képzést, ami régi, nagy álmom volt, és most úgy éreztem, hogy ennek jött el az ideje. A férjem eléggé ellenezte, mert szerinte ezt én már mind tudom - és egyelőre még sok újdonságot valóban nem hallottam, de tény, hogy most még csak az egyetemes művészettörténetet tanuljuk, amit azért én ennél picikét nagyobb óraszámban tanultam az egyetemen. De ez csak öt hétig tart, aztán jönnek a kézzel fogható dolgok, amikben én azt gondolom nem vagyok igazán jártas, akármilyen lelkesen nézegettem is a BBC művészettörténeti műsorait. Szóval szerintem jó lesz ez, ráadásul most sem unalmas, mert hihetetlen szórakoztató és jó előadónk van, akit élvezet hallgatni.
Szóval emellé jön még a munka, a mosás, a vasalás, a mindennapos főzés, a tanulás a gyerekekkel, a játék és persze pihenni is kellene. Még nem világos egészen, hogy ezt hogyan fogom összehozni, de azért van már némi rendszer.

Hát íme az én két iskolásom és az ovis (aki épp csókot dob) az első tanítási napon. Amit bizonyos költözködési, szervezési problémák miatt csak mos tudtam kirakni. De nem is baj - még szeptember van simán, a suli meg még mindig nagy új.

Még mindig nem értünk a szervezési folyamatok végére - bár tagadhatatlan, hogy vannak már fixnek tűnő pontok. Bíbor visszakerült a régi zongoratanárához, bár nagyon frusztrálja, hogy hiába tanult tavaly zongorázni a suliban (hozzáteszem évi 150 ezerért, tehát nagyon-nagyon sok pénzért!!!) szinte semmit sem fejlődött, sőt kevesebbet tud most, mint amikor kimentünk Angliába.
Megjegyzem - sokszor mondtam már, nekem nagyon nincs jó véleményen a kinti zenetanulásról. Ez persze személyes élmény - nyilván ki lehet fogni szuper tanárokat, csodás módszereket, de nekünk nem volt szerencsénk. Mondjuk nálam amúgy Bíbor zongoratanárnője az első napon ásta el magát. A zongoraóra itt ugyanis tanítási időben volt, tehát a gyerek a tanóráról ment el zongorázni. De az első nap elfelejtette. A tanár meg ahelyett, hogy érte ment volna, gondolom boldogan pihent 30 percig, mi meg vesztettük a tanóra árát. (Amikor a tanár hiányzott, pótlás akkor sem volt...)
Ehhez képest amikor a szolfézstanárnővel beszéltem múlt héten, akkor nagyon jólesett, amikor mondta, nem baj, ha nem találnak ide a lányok, ha nem jelennek meg, majd ő elmegy értük. Ami azért is érthető, mert végül is általános iskolás gyerekekről van szó. Tényleg nehéz nekik még ennyifelé figyelni.
Másfelől viszont ez a szolfézs anyag... jajjajjajj. Na, a helyzet az, hogy Bíbor bár tanult két évet, visszakerült a kezdők közé, Borsi meg aki csak most kezdte a hegedűt, szintén a kezdők közé tartozik. Ám az ő korosztályukban nincs kezdő csoport, tehát be kell ülniük a harmadikosok közé (ami azért okozott egy kis lelki sérülést a gyerekekben) de ez semmi ahhoz képest, amit én éreztem, amikor hazahozták, mit is kéne bepótolniuk. Merthogy a TELJESEN kezdő az elsős lenne, a harmadikosok már két éve tanulnak szolfézst. Mondta is a szolfézstanár, lehet, hogy ez sok lesz nekik, de nekem nagy arcom volt, mondtam, hogy ne aggódjon, majd én bepótolom velük, végül is hét éven át tanultam zongorázni, meg zenetagozatos általánosba jártam, hát menni fog ez nekem.
Hát... öööö.... A ritmusok, meg a hangok és a szolmizálás még okés. De hangközök, hármashangzatok... ez azért már igényelt némi guglis kutatást. Komolyan mondom, nem értem miért van erre ilyen mélységben szükség ilyen kicsiknek.
Furcsa amúgy, hogy valahogy az én lányaim már mindenhez öregek. Magam sem értem, hogy lehet ez. De még a hegedűtanár is megjegyezte, hogy ugye tudom, Borsikám már öreg, ne lepődjek meg rajta, ha csak lassan fog haladni, mert hát nem kicsi már.
De öregek a korcsolyához is, ahol még mindig nem találtam olyan egyesületet, csoportot, tanárt, aki befogadná őket. Legalábbis a lányokat. Bendét azt vinnék mindenhová. Ő még nem öreg - de szerintem ő meg még nagyon kicsi, szóval nem kell neki a heti három edzés. (De lehet, hogy most rontom el az életét.)
A suli viszont egyelőre nagyon jó választásnak tűnik. Kifejezetten jó érzés, még nekem is, hogy ismerős arcok köszönnek rám a suli előtt, olyan anyukák, akikkel oviban ismerkedtünk meg. Jó érzés, hogy nem új helyzetbe csöppentem be én sem - van egy olyan kör, háló, ahová régen tartoztam és amibe most újra becsatlakozhatok. És igen, az is jólesik, hogy az iskolai titkárnő gyereke odajár a fiam ovijába, vagy hogy a portás néni a suliban a nyakamba borul, hogy jajj, de jó, hogy visszatértünk.
És mindenki nagyon kedves és segítőkész. Semmi pofavágást, vagy szájhúzogatást nem észlelünk a tanárok részéről. Mindkét lány odavan az angoltanáráért, úgy látom, hogy bevonják őket, elismerik, hogy sokat tudnak és bizony van amit jobban. Lehet, hogy csak pedagógiai fogás, de volt amikor őket kérdezték meg, hogy is kell ezt a szót jól kiejteni, felolvastatnak velük, hogy mások is hallják, milyen jó a kiejtésük.
Persze néha az ember azért fogja a fejét, például amikor hazahozza a gyerek a hibátlan környezet dolgozatát, ahol tízből tíz pontot ért el, mégiscsak négyes kap - mert nincs rajta a neve. Hát khmmmm... vagy amikor leordítja a számtek tanárnő a gyerek fejét, amiért ékezetek nélkül ír órán, merthogy az Angliában nem volt, szóval ő ehhez szokott hozzá, meg lassabb is, mint a többi, mert másutt van a z és az y és neki ez furcsa. De aztán eszembe jut, mennyire bosszantott az angoloknak a "jelenlét" mániája, és akkor azért tudom, hogy tökéletes rendszer nincs. (Angliában ugyanis nagyon komolyan veszik, hogy a gyerek ne hiányozzon, mert kimutatták, hogy minél többet hiányzik egy gyerek, annál rosszabb tanuló. Tehát ott kell lenni. Betegen is. Képesek arra is, hogy a hiányzó gyerek családjához kimenjenek, és ha úgy látják, hogy a gyerek nem elég beteg, mondjuk nem lázas, mert épp dolgozik benne a lázcsillapító, akkor beviszik a suliba. És anyuka ne aggódjon, benn is be tudják neki adni a lázcsillapítót, meg az antibiotikumot. A lábadozás, mint olyan, ismeretlen fogalom. És ha a szülő ellenkezik, brutális összegű büntetéseket szabnak ki rá. Nekünk mondjuk ezzel soha nem gyűlt meg a bajunk, mert az én gyerekeim nem voltak betegesek, de megtörtént, hogy papírt kaptunk, amelyben figyelmeztettek, hogy csak 94.8%-os a gyerek részvételi aránya, miközben a 95% lenne a kívánatos, és legyek szíves vásárlást, és egyéb szórakozást ne iskolaidőben szervezni, miközben tudják, hogy egyetlen egyszer hiányzott a gyerek, amikor hányt a suliban és hazaküldték... nos, ilyenkor azért kicsit elborul az ember agya.)
Szóval nagy és brutális fájdalmakról suli szinten nem tudok beszámolni. A gyerekek örömmel mennek, nincs sok leckéjük, és nincs nagy szigorkodás (eddig) és nem érzik magukat lemaradva a többiekhez képest semmilye tárgyból. A társaság nagyon jó, legalábbis amit eddig látunk, hallunk belőle. És igen, itt is van fejlődés, például van tárgy, ahol közös gmail-es csoporton át kapják a leckét. És persze mindenkinek van mobilja és szünetekben a tableten nézik a Violettát. (Az most az ötödikesek között a korosztályos menőség.)
Mondjuk a péntek nulladik órában tartott osztályfőnöki óra szerintem simán kimeríti a gyerekkínzás fogalmát (a szülőkéről nem is beszélve), és néha bajba kerülök, ha a leckében segítséget kérnek, de hála a jó égnek, a gugli mindig segít, és sok munkafüzet teljes megoldókulcsa fenn van a neten. (Hála néked internet!!!)