Három gyerekkel irány Magyarország!

Származási hely: Három gyerekkel irány Magyarország!

Mindenkinek megvan a maga pokla. Az enyém a pakolás. Ma is leizzadva ébredtem fel. Álmomban dobozból dobozoltam.

Csak tömtem a cuccokat a bőröndöm, a kabátom zsebeibe, próbáltam szelektálni ez kell, ez nem, szekrényekbe préseltem, ami még talán később szükséges lesz, de közben egyre sürgettek, indulni kell már, nincs idő, lekéssük a repülőt. Én meg ott voltam a káosz közepén és mindenütt szemét volt, és tudtam, hogy amit ott hagyok, azt kidobják, az nem vár meg és féltem, hogy olyan dolgok is eltűnnek majd, amikre szükségem lenne. Rémes volt. Megjegyzem: a valóságban soha nem kényszerültem még arra, hogy ilyen sietve, rohanvást induljak valahová. Nagyon is szeretem megadni a módját, kihasználni az időt - elég stresszes amúgy is számomra minden indulás. És ne, ne röhögjetek. Attól még, mert egy csomó költöztem, pakoltam az elmúlt években ez kicsit se lett könnyebb. Persze rutinosabb vagyok, de attól még az indulás előtti éjjelen akkor is óránként ébredek és nézem az órát, nem kell-e még felkelni.
De ezek a dobozok... azt gondolom életem végéig kísérteni fognak és ha a pokolba kerülök, ott biztos a pakolási részlegbe fognak beosztani.
Persze az álom és a valóság között nem is olyan éles a határvonal: szétnézek a lakásban és látom, bizony ráférne egy nagytakarítás. Irigykedve nézem író ismerőseimet, akik a Facebookra fotókat tesznek fel az íróasztalukról, és azon minden bájos rendetlenségben van, némi kávé és egy csokor virág mellett. Na, az én asztalomról nem érdemes fotót készíteni. Azon a taknyos zsebkendők mellett millió cetli van, némelyik már hónapok óta várja, hogy a kezembe vegyem és megvalósítsam a rajta lévő ötletet, de vannak reklámcetlik, újságból kivágott régi hírek (inspirációk) egy szív alakú zselés melegítőpárna, egy Shakespeare Lego figura, befizetetlen számlák,egy német naptár, rengeteg ceruza, radír, post-it, névjegyek, hajgumik, és millió apró kis elektronikus kütyü, vezeték, MP3 lejátszó, könyvtári olvasójegyek, és újságok, melyekben benne van a cikkem és be kéne már scannelni. És még nem is vettem mindent leltárba.
A lakás hasonlóképp néz ki. Folyamatosan kínlódok, mert érzem, hogy választanom kell: a házimunka és a pénzkeresős munka között. Ami egyszerűbb lenne, ha nem itthonról dolgoznék, mert így amikor csak pisilni megyek, mindig szembesülök azzal, hogy bárhová nézek, munka vár rám. Ebből aztán logikusan adódik, hogy folyamatos lemaradással és lelkiismeret furdalással küszködök.
Akárhogy is szépítem, jóval hajszoltabban élünk, mint annak idején Angliában. Ott legalább tudtam: azért nincs időm, mert Bende délben hazajön az oviból. De azt reméltem, hogy majd itt, ahol négyig benn maradhat, majd egyszerűbb lesz az életünk, de nem terveztem bele, hogy a lányok viszont már 2-re hazajönnek és bizony akkorra már ebédet kell eléjük varázsolnom, tehát délben neki kell állnom főzni. Persze, ideális állapot, ha van itthon minden, ami ehhez szükséges és nem kell elszaladnom vásárolni. Mert ha nincs, akkor az még több kört és időt jelent.
Márpedig időből nincs sok. A délelőtt pillanatok alatt elrepül. Egyszerűen folyamatosan azt érzem, hogy nincs időm írni, még a cikkekre sem, nemhogy arra, hogy belekezdjek a könyvbe. És akkor jön a zsonglőrködés, hogy ha hazajönnek a lányok, akkor legyek velük is egy kicsit, de közben fél szemmel a számítógép felé kacsingatok, mert bennem még a félbehagyott cikk és le akarom még írni, amit elkezdtem és ami most még menne, jobban, mint félálomban, ébredés után. Közben elindítani a lányokat, zongoraóra, hegedű óra, figyelni az órát, hazahozni Bendét, onnan meg már esélyem sincsen írni, rám szakad a házimunka, teregetés, vacsora, mosogatás, pakolás.
A vége az, hogy minden este elégedetlenül fekszem le aludni. Úgy érzem: se a gyerekekkel nem voltam 100%-osan, se a munkámmal nem haladtam úgy, mint akartam. És az utóbbi hetekben (hónapokban) ehhez jött a folyamatos fáradtság, ami már 10-kor fejbe vágott. De legalább már ennek kiderült az oka: brutál vashiány. Egy vérvételen kiderült: a minimálisan szükséges vas fele sincs a véremben, voltaképpp az is csoda, hogy még fel tudok kelni. És hogy minden igazán szép legyen, sikerült egy brutál fertőzést is összeszednem, így most majd két hétig folyamatos antibiotikum kúrán vagyok. Szerencsére semmi komoly, és valójában jó érzés, hogy kiderült a bajom, mert így legalább látom a fényt az alagút végén: pár hét, és talán sikerült mindenből kikeveredni.
Igaz, akkorra beütemeztem már egy szemészetet: mintha az utóbbi időben a szemem is romlani kezdett volna, azok a fránya apróbetűk valahogy egyre bolhaszerűbbnek tűnnek. Mondjuk az olvasószemüveget nem is bánom, gyerekkoromban is úgy éreztem, hogy én lelkileg szemüveges vagyok, úgy érzem illene hozzám. (Persze jó keretet kéne találni.)
De valahogy már megint úgy érzem, hogy csak várok, várok, hogy végre elinduljon a saját életem. Nem fizettem be végül semmilyen tanfolyamra (brühü), de most úgy látom, hogy időm se lenne rá - ami persze illúzió, mert arra van az embernek, amit akar. De eddig a gyerekek életét szerveztem - nem is értem, hogy aki napi 8 órában dolgozik, az mikor főz, mosogat, szervez különórát és viszi el a teknőst az állatorvoshoz, a gyerekeket fogorvoshoz, kozmetikushoz és persze mindegyiknek kéne személyes idő, amikor beszélgetünk, csak mi ketten, és új cipő, és újra ruha, és A3-as mappa rajzórára, és mindez kinek a feladata? Hát persze, anyáé. Én meg rohanok ide, oda és azt veszem észre, hogy hiába darálom a feladatokat, mégis elmegy a teljes napom, de a to-do listámon soha nincs kevesebb feladat. Közben meg annyi jó kis tervem lenne, és a szívem szakad meg amiatt, hogy még mindig nem jutottam el oda, hogy a szívszerelem projectjeimet csinálhassam. Lassan már kételkedem abban, hogy erre egyáltalán valaha képes leszek-e. És hogy vajon önzés-e, ha azt mondom, hogy nem főzök, hagyjatok, anya ír és dolgozik. Vagy hagyjam a fenébe és majd írok könyvet amikor öreg leszek, mert a gyerekek meg most vannak itt és most kell velük lennem. Vagy épp ellenkezőleg, akkor vagyok jó anya, ha megmutatom, hogy nem kell a családért feláldoznunk magunkat, mert lám anya is képes volt három gyerek mellett könyvet írni, tornázni járni és megtanulni franciául ÉS még a gyerekekkel is foglalkozni. Persze tudom, reális tervek kellenének. De vajon mi az, ami már sok és túlzás? Fogalmam sincsen. (De nem csoda ezek után, hogy Borsika lányom úgy kellett erőszakkal lebeszélni arról, hogy németül is elkezdjen idén tanulni, ne csak franciául.)

Tegnap rájöttem, hogy megöregedtem. Nem azért, mert fájós lábbal ültem az órán, miután a doktor összeszurkálta a maradék apró visszereimet. Nem is azért, mert húztam a lábam, amikor hazamentem és hirtelen magasnak tűnt az az első emelet. Azért vagyok öreg, mert a fő témám mostanában a betegség. Hogy itt fáj, ott fáj, mit csináltak velem, és hogyan az orvosok. És ez ciki.

Persze annyira nem meglepő, mert mindig is hipohonder voltam (a képzelt agydaganatomról tudna mesélni az uram) és nem meglepő az sem, hogy nagy-nagy élvezettel dolgoztam egészségügyi magazinnál, és imádok orvosos cikkeket írni. Az meg, hogy így visszatekintve több műtétem volt már, mint ahány ujjam van - na, az is jelez valamit. Mondjuk annyit mindenképp, hogy ha nekem egy orvos azt mondja, hogy vágunk, akkor nem kezdek el kifogásokat gyártani, meg alternatív gyógymódokat keresgélni, hanem megyek szép a kés alá, mint a birka.
Úgy vagyok most ezzel a pókvisszér szurkálással is. Azt mondta az érsebész, hogy ez még kell. Azok után, hogy augusztusban felvágta a lábam, kihúzta belőle a nagy eret, most még maradt egy pár apróbb kis erecske, amit akkor elinjekciózna, hogy eltűnjön. Ez csak esztétikai kérdés, nem egészségügyi gond - nyugtatott, én meg bólogattam, hogy az jó. Mert nem lesz belőle trombózis, meg mindenféle rémség, csak azért csináljuk, hogy szebb legyen.
Csak jóval később gondolkodtam el rajta, hogy hát nekem a lábam soha nem volt szép. Kicsi, tömzsi és már általános iskolásként is tele volt feltűnő erekkel, mert fehér a bőröm és azon átlátszik a kék ér. Szóval szerintem nincs az az érsebész (de még plasztikai sem) aki ebből bombázó lábakat varázsol. A műtét után meg maradt is rajta egy csomó apró heg, szóval szerintem nem kéne erőlködni ezzel az injekciózással, mert tök felesleges, de mondta a nagy fehér isten, én meg megyek, zokszó nélkül.
Na jó, helyesbítek. Kicsi zokszó azért volt most, mert ez már a második szeánsz volt, és kizárólag a térdhajlatomba döfködte a tűt a drága doktor úr, és azért ez most fájt. Utána meg sétálni kellett, hogy jól felszívódjon a szer, én ezért elsétáltam hazáig az Istenhegyi útról, ami jó két órás móka volt. Az első másfél óra jól is esett, szép idő volt, jó levegő, tempós mozgás. Aztán elfogyott a lendület, és az utolsó fél órában már csak a belem húztam, de végül hazajutottam. Hogy másnap az injekció miatt fájt annyira, vagy az izomláz gyötört, az még nem egészen világos. De ma már jól vagyok.
Egy hónap múlva újabb szuri, és utána egy utolsó kör. És akkor, április végén eldobhatnám a gumiharisnyát is, mert tökéletes lesz a virgácsom - de persze hülye lennék eldobni, mert kell az még, május elején ugyanis akkor műtik a másik lábam is.
Mert muszáj. Mondja az orvos, én meg hiszek neki, miért is ne tenném, mikor rámnéz és azt mondja a sármos hangjával, hogy "mostanában sok magához hasonló fiatal középkorú nőt műtök". Ez a fiatal-középkorú amúgy szép megfogalmazás. Merthát a középkorú azért mégis durva fogalom - a fiatal meg nem igaz. Így hát rám mondja mindkettőt, de olyan kedvesen és meggyőzően, hogy nem tudok ellenkezni.
Amúgy is egy bűbáj ez a doki. Mindig puszival fogad, névről megismer, előrehív, emlékszik rá, hogy mi volt velem legutóbb. Komolyan mondom, mintha valami nagyon-nagyon jó haverok lennénk. Közben meg tudom, hogy heti 10-20 beteget műt, és én semmilyen módon nem vagyok különleges, csak egy a tucatból, még csak extra gond sincsen velem.
De tény, hogy egyszer, amikor átkötözésre mentem, akkor volt éppen ideje, és akkor vagy fél órán át mesélt róla, hogy kiket kezelt már (állítólag ő műtötte Orbán anyjának a visszereit is), de aztán politikailag korrekt módon Gyurcsányt is megemlítette, hogy az is milyen jó szónok. Én nem nagyon válaszoltam, mert a politikáról nem igazán szeretek senkivel beszélgetni, így csak mosolyogtam, de úgy tűnik ez volt a jó taktika, mert aztán úgy váltunk el, hogy neki ez most milyen jól esett, és ritkán tud ilyen jót beszélgetni valakivel. (Amit amúgy nehéz elhinni, mert egy ritka kedves, barátságos pasi). Szóval előtte is kedves volt velem - de azóta ég és föld a különbség. Most már az ő kis kedvence vagyok.
Persze erre a férjem azt szokta mondani, hogy biztos olyan vén visszeres banyákat kezel, akikhez képest én igazi élmény lehetek. De tegnap, amikor a váróteremben ültem, kijött és megkérdezte ki vár rá, öten tettük fel a kezünket, és bár abból kettő tényleg idősebb volt nálam, de kettő meg tök fiatal, huszonéves szőke cica. Amikor beterelte őket a doki, akkor rám kacsintott, hogy "Marikám drága maga az utolsó (időpontra jöttem), de tudja, a legjobbat hagyom a végére!" Megjegyzem - egyedül engem szólított a nevemen, és még azt is megkérdezte amikor bementem, hogy apukám keze meggyógyult-e már, mert múltkor meséltem neki, hogy eltört.
Tudom, profi a pasi, nyilván egy magánrendelésen mindenkivel smúzol, de nem érdekel, mert ettől még úgy érzem, hogy törődik velem. Olyan mosolyogva jövök ki mindig tőle - még akkor is, ha amúgy összeszurkál, meg felvágja a lábam, meg kiszedi a varratot, és csupa olyan rút dolgot csinál, amiért amúgy nem vagyok oda.
Amúgy nem is igazán a műtéttől félek, mert azt végigaludtam - hanem a hasbaszuritól, ami utána volt. Na, az tényleg brutál. Meg az a rossz, hogy a műtétig már nem akarok semmi nagy dologba kezdeni. Mert addig már minek elmenni sportolni, vagy paleózni, vagy német tanfolyamra járni, vagy akármibe belevágni. Hiszen akkor úgyis abba kell hagynom, mert örülök majd, ha a fürdőszobáig elvánszorgok. Majd utána. Akkor majd jól lesz a lábam, tele leszek energiával, tettvággyal. És amúgy is jön a nyár.
Ja, és addigra majd a becsüstanfolyamon is túl leszek. Amiről majd írok még, mert amúgy összességében elég csalódás. Sokkal többet akartam tanulni belőle, és sokkal kevesebbet ad, mint vártam. (De legalább jó drága volt.)

Anya, télillat van! - sikított fel a boldogságtól Borsika lányom az egyik reggel, amikor kiléptünk a kapunk. És igen - ez valóban hiányzott már nekünk, mert az elmúlt négy évben igazi téli élményben azért nem volt részünk.

Persze az igazi tél azért közel sem olyan jó, mint amikor az ember a mesében látja. Bende például múlt héten rendszeresen pityeregve ment az oviba, arról panaszkodva, hogy ő fázik. Nagyon. Pedig fel volt öltözve - de tény: az én arcom is szinte fájt a hidegtől. Ilyet Angliában soha nem tapasztaltunk, (Spanyolországban meg pláne) ez a kemény, csípős hideg ott ismeretlen. Bende mondta is, hogy ha ilyen a tél (és nem tudja, hogy még ilyenebb is lesz) akkor ő ebből nem kér.
Pedig az igazi hideg még csak mostanában kezdődik, mert eddig nagyon szép őszünk volt. Sokáig volt napfényes, meleg idő, sokat gyönyörködtünk a falevelekben, hogy sárgulnak, barnulnak a fák, borít el mindent az avar, be se kellett fűtenünk sokáig. Angliában is szép az ősz - de ott mindig, nedves a föld, itt meg sokáig tök száraz volt, és a kettőnek teljesen más illata van. (Én ilyen éles orrú ember vagyok, nekem ezek fontos különbségek.)
Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy jóval kevésbé tudtuk kiélvezni az őszt, mint szerettük volna. Jóval kevesebb kirándulásra jutott időnk, mint Angliában, ahol minden hétvégén mentünk és néztük egyik kastélyt a másik után. Valahogy minden hétvégére adódott egy kis leckeírás, tanulás, program, intéznivaló. Visszatekintve az elmúlt hónapra, úgy tűnik, mintha sokkal több dolgunk lett volna, sok-sok elfoglaltsággal. Nem csak a gyerekeknek, nekünk, felnőtteknek is. Így aztán rendszeresen azt veszem észre, hogy már vasárnap este van, elmúlt a hétvége, és mi nem mentünk ki a szabadba.
Ilyenkor a férj azonnal elkezd bezzegelni, és mondogatja, hogy vissza kellene menni Angliába - én meg mondom a logikus érveket, hogy ez és az és amaz volt amit muszáj volt megcsinálni, és hogy majd a jövő héten bepótoljuk, és különben is, Angliában is volt, hogy kimaradt egy-egy hétvége, igaz ritkán. Itt meg valahogy megfordult most a hangsúly - az a ritkább, ha elmegyünk valahová, és az itthon ülős napok váltak gyakoribbá. (Mondjuk azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy Angliában sem a november a kirándulások fénypontja, mert olyankor a legtöbb kastély például zárva van.)
Persze azért nem feltétlen unatkozunk itthon. A lányok például elkezdtek kaszkadőr-iskolába járni. Ami szerintem amúgy nagyon menő dolog. Tanulnak vívni (pontosabban vívó-koreográfiákat, amik jól néznek ki, nyilván ez nem vívóiskola), esni (egyre magasabbról, matracokra) és mindenféle alapvető gurulásokat, torna gyakorlatokat. A legjobb benne, hogy itt van a szomszédban - ami rossz benne, hogy szombat este van, és eddig nagyon ódzkodtunk a hétvégi különóráktól, merthogy keresztbe vágja a kirándulós terveinket, de aztán úgy döntöttem, ha úgyse megyünk sehová, akkor felesleges itthon tespedni, inkább menjenek mozogni. Mondanom sem kell, nagyon élvezték, mert ez tényleg egy izgalmas, nem hétköznapi mozgásforma. A két óra úgy telt el, hogy amikor az apjuk értük ment, nem akarták elhinni, hogy már vége.
A nővérem meg zumbázni vitte el őket az egyik este, amit szintén imádtak. Én meg imádtam, hogy a nővérem ilyen jó fej és eljött értük és elvitte őket, mert ilyesmi azért egy másik országban nincs. (Nem zumba, hanem nővér.) Amikor pedig problémája adódott a lányoknak a matekkal (mert azért most egy kicsi épp adódott) akkor a matektanár húgom vállalta, hogy hétvégente korrepetálja őket. (Ami szintén tök jófejség, mert azért nyilván neki is lenne hétvégente más dolga, mint százszor elmondani, hogy "egy kockába egy szám" - mert mint kiderült, leginkább a külalak tekintetében vannak komoly hiányosságai a lányoknak, mert hogy ez azért Angliában kicsit sem volt fontos, itt meg komoly elvárás. Megjegyzem: nekem ezzel nincs bajom, nem árt az, ha valakinek el tudják olvasni az írását, és pont a mateknál az se árt, ha a számok úgy helyi érték szerint kerülnek egymás alá, nem csak úgy körülbelül.) Mondjuk ezeket én is mondogattam már korábban - de azért mint tudjuk, a szülő hangja soha nem olyan erős, mintha ugyanezeket a dolgokat másvalaki mondja el.
Most persze, hogy nézegetem a képeket, látom, hogy voltunk azért Állatkertben, a Vácrátóti arborétumban, látogattunk nagymamákat és még Borsi pizsipartiját is túléltem. Amit szegénykém már évek óta tervezett, de erre sem az angol lakásunk nem volt alkalmas, sem az angol baráti köre. Ő meg már annyira akart bulit csinálni, hogy körülbelül szeptemberben elkezdte mondogatni, de vagy betegség, vagy őszi szünet, vagy utazás közbejött, így aztán a szeptemberi szülinapi partiját végül is csak novemberben sikerült megünnepelni, de legalább ez nagyon jól sikerült. A fiúkat elküldtük a nagymamához, és három vendégkislány meg az én két nagylányom) belevetette magát a csajosságba. Volt körömfestés, meg tetkózás, meg pedikűr (masszázs-lábápoló tállal, amit még anyám kapott vagy hat éve és olyan hangja volt, mint egy fűnyírónak, de ez senkit nem zavart), meg mindenféle titkokat és pasikat beszéltek meg, aztán volt még ciki-táncverseny, párnahuzat díszítés (vettem pár tök egyszínűt és textilfilctollal kidekorálták a sajátjuk, majd mindenki aláírta mindenkiét, mint örök emléket) és végül pattogatott kukorica mellett moziztak hajnal kettőig. Meglepő volt, hogy ez a 10 éves korosztály milyen nagy már - nagyjából semmi gond nem volt velük, időnként eléjük raktam egy tál ételt, de se hangosak nem voltak, se rosszak. Nekünk a barátnőmmel (aki erősítésképp érkezett) nagyjából semmi gondunk nem volt, csak ültünk a konyhában és kávéztunk, teáztunk és mi speciel hajnal 4-ig csevegtünk. No igen, másnap azért reggel 8-kor nem volt könnyű felkelni és palacsintát sütni az egész bagázsnak, de megcsináltam és még a lányokért érkező szülőknek is jutott (kávéval együtt) így elnyertem a menő-szuper-anyuka címet. De tény, hogy utána egész vasárnap már csak lézengtem és nem volt kedvem kirándulni menni. (Sőt, örültem, hogy a férjem és a fiam ezt nélkülem elintézték.)
Voltaképp most, hogy így összeszedtem mi mindent csináltunk az elmúlt pár héten (amikor nem írtam blogot), rájöttem, hogy nem is teltek olyan haszontalanul ezek a napok. Csak hát... na, valljuk be: nekem a Borsi pizsipartija nem olyan nagy élmény, mint egy szép angol kastély, ahol még soha nem jártam. És az állatkert, vagy a vácrátóti arborétum se okoz igazi döbbenetet, hiszen azért az elmúlt négy évben ezek nem változtak meg olyan nagyon. Igen, itt minden ismerős - ami persze jó. De azért az új élmények, új felfedezések is nagyon jók, amikből pedig mostanában kevesebb jut és kicsit hiányoznak már. (Nagyon hozzá lehet szokni ehhez az állandóan újat látok élményhez ám!)
Nem panaszkodom persze, mert mindig vannak örömeink is. Mert azért mindennek két oldala van. Az például brutális, hogy hetente négyszer van nulladik órája a lányoknak - viszont ebből kettő korcsolya, egy meg úszás, és értem én, hogy onnan még vissza is kell érni a suliba, tehát fontos, hogy korán kezdjük, de azért brutális dolog majd minden reggel ilyen rohadt korán kelni. Másfelől viszont most jelképes pénzért (vagy ingyen) csinálnak olyan dolgot a gyerekek, ami hasznos, amit szeretnek, ami egészséges - és tornaóra címszóval mégse körbe-körbe futnak az udvaron. Szóval ez szerintem nagyon jó dolog. Még akkor is, ha a korai kelés az egy jó nagy szívás.
Annak is örülök, hogy Bende egy csomó mondókát és dalt tud (amiket korábban tőlem nem akart megtanulni, az oviban meg ugyebár nem ez volt a fontos) másfelől viszont az ábécéből tök sokat felejtett, ami pedig Angliában már nagyon jól ment neki. Valamit valamiért persze, minden nem megy.
A lányoknál is azt látom, hogy több a lecke, többet kell tanulniuk - de élénkebb a társasági életük, több a barátjuk, ami azért szerintem ebben a korban nagyon is fontos. (És amúgy nem látom, hogy olyan állati túlterheltek lennének.) Szóval kapunk is jó dolgokat - le is kell mondanunk dolgokról, amiket meg szerettünk. De azért hozzáteszem - nem csak a díszlet és a környezet változik, de mi magunk is. Például mi, felnőttek sokkal többet dolgozunk mostanság, így több rajtunk a teher, kevesebb az időnk és ahhoz, hogy minden flottul menjen, nyilván a hétvégén is el kell csalni egy kis időt a családtól. A fene se tudja, hogy menne ez kinn. De bevallom, néha nekem is honvágyam (lehet ezt mondani???) van Anglia után. Például hiányzik a sokkal tisztább levegő, az, hogy ott nincs szmog (ja, múlt héten azért maradtunk itthon, mert Bendének kruppos rohama volt, életében a második - az első még Spanyolországban érte, Angliában ez nem jelentkezett. Hajnal 1-kor arra ébredni, hogy fuldoklik az ember gyereke nem egy felemelő élmény, ráadásul úgy, hogy épp egyedül voltam itthon a hárommal...). Amúgy mindannyian taknyosok vagyunk, köhörészünk - semmi komoly, de a "bezzegangliában" mintha nem lett volna ilyen. Igaz az, hogy a kórházból hazaküldtek anélkül, hogy bármit is csináltak volna a gyerekkel ("minek hozták be a gyereket? ha nem ez az első kruppos roham, akkor igazán tudhatták volna, mint a protokoll..." - "drága doktor úr, mint a spanyol protokollt ismerjük, esetleg elmondaná, mi a magyar?") ez azért már majdnem olyan volt, mintha Angliába lettünk volna. Igaz, ott ugyanezt egy cseppet udvariasabban mondják el.

A szokásos múlt heti összefoglaló egészségügyi vészhelyzet miatt elmaradt. Pedig nem csak a kórház volt nagy történés, más dolgokról is érdemes megemlékezni.

A nagy ijedelem voltaképp vaklárma volt - bár az nagy rejtély, hogy mi okozta, mert nem derült ki. A képen az én drága Bende fiam látható, egy brutálisan megdagadt bal füllel. Reggel, amikor oviba vittem még teljesen normálisan nézett ki, de aztán már 10-kor már telefonált az óvónő, hogy piros a gyerek füle, mehet-e azért úszni. Én a telefonon keresztül nem láttam, hogy néz ki, mondtam, hogy ha nem fáj neki, akkor miért is ne. Merthogy Bende füle amúgy szokott bepirosodni, ezt már gyakran láttuk. Szóval mivel nem láttam, gondoltam csak szimplán piros, és mivel más jel nem volt, így ment úszni, és aztán aludni. Én meg mentem érte a torna után, ahogy szoktam, fél 5-re. Amikor is pedig jól megijedtem, mert ez a fül élőben brutális volt. Tudom, így képen se szép, de látni nagyon durva volt. Mintha valami manó lett volna a gyerek, de csak felemásan, szóval rohantunk az orvoshoz, aki addigra már nem rendelt, de telefonon azt mondta, hogy menjünk fel a fülészetre. Igaz, felnőtt fülészet, de egy tündéri nő rendel ilyenkor, a lányokat is annak idején mindig ő vizsgálta.
Hát a tündéri doki néni nagyon-nagyon elkomorodott, és közölte, hogy ez bizony orbánc és kórház. Forgatta a Bende fülét, nézett ide is, oda is - de végül abban maradtunk, hogy nézze meg a gyerekorvos is. Aki épp most rendel. De szigorúan az elkülönítőbe menjünk, mert az orbánc durva betegség, és fertőz is.
Na, míg várakoztunk,  persze én rágugliztam, és persze semmi jót nem olvastam az orbáncról. Ez ugyanis egy komoly betegség, több hét kórház, intravénás antibiotikum, régen meg halálos kór volt, magas lázzal. Mondjuk Kisbende nem volt se lázas, se betegnek nem tűnt - csak hát a füle. A doktorbácsi amikor megnézte, közölte, hogy kórház. Most. Még ruháért se menjünk haza, mert ez komoly betegség, nem lehet vele várni. Én felvetettem, hogy ez a gyerek nem lázas (ami ugyebár az orbánc egyik fő tünete) - mire ő közölte, hogy "még". És higgyem el, a láz bármelyik pillanatban elkezdődhet.
Szóval taxi, Heim Pál, várakozás. Mivel a gyerek nem vérzett, ájult, hányt - nyilván a nem sürgős csoportba kerültünk, amit meg is értettem amúgy, mert hoztak ott be törött kezű gyereket is, meg olyat is, aki épp levágta az ujját és dőlt belőle a vér. Ennek ellenére nem volt nagy forgalom, így kb egy óra várakozás után (miközben én amúgy már eléggé magamba zuhantam, Bende meg állatira unatkozott és azzal szórakoztatta magát, hogy az automata ajtót nyitogatta) egy gyerekorvos megvizsgálta Bendét, és közölte, hogy de szerinte ez nem orbánc. Azt ugyan nem tudja mi ez, mert csúnya, az tény, de nem orbánc. Valószínű csípés lesz az, vagy allergia. De csípésnyomot nem találtunk, allergiára meg nem volt ötletünk se - de hát zárjuk ki az orbáncot egy vérvétellel.
Megjegyzem drága Bende fiam egy pisszenés nélkül viselte a vérvételt, én haláli büszke voltam rá. Elmondtam neki, hogy jön a szúrás, és hogy fájni fog, de fontos, hogy ne mozduljon meg, ne rántsa el a kezét, és nem tette. A doktornéni megdicsért engem, hogy nem hazudtam azt a gyereknek, hogy "ugyan már, nem fog fájni", mert a legtöbb szülő ilyenkor ezzel hülyíti a gyereket. Bende pedig utólag elmondta nekem, hogy amikor megszúrták akart kijönni egy kis sírás, de ő összeszorította a fogát és nem eresztette ki. (Hát nem édes, most komolyan!!!!!)
Az eredmény másfél óra múlva lett meg, ami azt bizonyította, hogy nincs gyulladás a szervezetében, szóval 99%, hogy nem orbánc, és ezt még két újabb doki megerősítette. De hogy mi, azt nem tudták, így azt tanácsolták, hogy menjünk át a gyerekfülészetre, csak a biztonság kedvééért.
A gyerekfülész is úgy gondolta, hogy nem orbánc, de ő se tudta, hogy mi az, így azt javasolta, hogy maradjunk benn a kórházban a biztonság kedvééért. Akkorra már este 11 is elmúlt, én is hullafáradt voltam, Bende is rég túl volt az alvásidőn, éhesek is voltunk, szomjasok is, fáradtak is - így azt mondtam, hogy ezt talán inkább kihagynánk. A vérkép rendben volt, a gyerek nem lázas, nem nyűgös, látható, hogy semmi baja nincs és amúgy kocsival 10 perc a kórház. Ha bármi baj lesz, inkább visszajövünk. Így hazamentünk. Kapott Fenistil cseppet, Fenistil krémet - és vártunk. Másnap még piros volt a füle, de kicsit kevésbé dagadt, harmadnapra meg teljesen elmúlt az egész, olyan hirtelen, ahogyan jött.
Azt nem tudtuk meg, hogy mi okozta, azt sem mitől múlt el - szóval ez egy nagy rejtély. De a lényeg az, hogy a nagy ijedelem nagyon tudtunk örülni neki, hogy nincs baj. Más kérdés, hogy dolgozni nem tudtam a héten, mert rá vigyáztam, ráadásul az iskolai szünet is elkezdődött, és hogy Zsolt is pont ezen a héten kezdett az új munkahelyén - szóval minden teljesen rám hárult, de nem panaszkodom. Ez még mindig jobb verzió, mint az orbánc és a több hetes kórház.
Itthon aztán kínomban nagyot röhögtem azon, hogy ha egy angol kórházba megyek be ezzel, akkor nem valószínű, hogy hét orvos nézte volna meg a gyereket, még talán vért se vettek volna, hanem simán hazaküldenek. De bakker - az eredmény ugyanaz lett volna. (Tény, hogy nekem azért szülőként megnyugtatóbb, hogy tudom, mindent megtettek, amit lehet - de az is tény, hogy ugyanúgy nincs válasz arra, hogy mi történt, vagy mitől volt, mintha egy fillért se költött volna ránk az egészségügy.)
Tény, hogy ezek a nagy események egy kicsit elterelték a figyelmet nem csak a munkáról (hát igen...) de a nagyobbakról is. Pedig érdemes dokumentálni a tény, hogy Borsi végre kapott tankönyvet. Így október végén, két hónappal a tanévkezdés után, végre ezt is megértük. (Tadam!!!!) Mostantól lehet itthon is tanulni, nem csak a napköziben.
A másik ilyen nagy fegyvertény, hogy Bíbor indult a Bolyai matekversenyen. Mondjuk itt egy percre álljunk meg, mert aki ismeri őt, az tudja, hogy a matek nem a kedvenc tárgya, sőt. De a helyzet az, hogy ez csapatverseny volt, ahol hiányzott egy ember, ő meg azt mondta, hogy ha senki más nincs, akkor elmegy, feláldozza magát, de azt ne várják, hogy ő számoljon. Mire a többiek közölték, hogy azt nem is kell, csak legyen ott. Igen ám, de a verseny napjára a négyfős csapatból ketten megbetegedtek, így aztán neki mégiscsak helyt kellett állnia, és ez szerencsére sikerült is neki. Számolni ugyan továbbra sem szeret - de a logikai képességei nagyon jók, így végül tök büszkén jött haza, mert tök sok feladatnak kitalálta a logikai megoldási módját - a számolást meg megcsinálták közösen. (Hozzáteszem, van nekem egy matematikus húgom - aki egyben képzett jógaoktató is, és ellentétben a múltkori közlésemmel Magyarországon már teljesen hivatalosan tarthat órákat, és most csak azért tanul tovább, hogy a NEMZETKÖZI képesítése is meglegyen - szóval ő ha számolásra kerül a sor, bizony gyakran téved, de azt is el szokta mondani, hogy nem ez számít, hanem a logika és a problémamegoldó képesség - a többire meg ott a számológép. Szóval Bíbor még akár matematikus is lehet, ki tudja mit hoz a sors.)
Ezt amúgy azért is leírom, mert egy különösen "kedves" blogolvasó is megtalált a héten, aki közölte, hogy ugye tudom, hogy jól kicseszek a gyerekeimmel, ezzel a sok költözéssel, például most biztosan bukdácsolnak matekból. Szerintem meg olyan szánalmas, hogy időről-időre felmerül az az emberekben, hogy micsoda őrült rossz az én gyerekeimnek (nyilván minden kritikus maga is sokgyerekes apa és anya, akik komoly pedagógiai ismeretekkel rendelkeznek a sokat költöző gyerekek ügyében). Szóval az ilyen rettentően aggódó gyámügyes vérű kritikusoknak üzenném, hogy nem, a gyerekeim egyáltalán nem bukdácsolnak - mert hogy annyira nem más ám más országok tanrendje. És bizony, másutt is van matek oktatás, szóval nem a dzsungelből hoztam őket haza, ahol egyedül a zsiráfborotválás volt a tananyag része. Tanultak matekot, tanultak történelmet, tanultak környezetismeretet, sőt, Bíbor a gimiben már kémiát és fizikát is - ezért ezek például itthon neki most, amikor hetedikben ezt a magyar gyerekek elkezdik nagyrészt ismétlés.És még ehhez jön a nyelvtudás is, ami természetesen említésre se méltó.
Mondjuk az már a gyerekeim eszét és szorgalmát dicséri, hogy nagyjából csak ötöseik vannak, pár négyessel. És igen, ezekért az eredményekért sokat tanulnak - de azért azt tényleg nem mondhatom, hogy megszakadnának. Legalábbis én ezt nem látom. Igen, az nem tetszik nekem, mint szülőnek, hogy hétvégére is van lecke, amikor mi kirándulni mennénk, és hogy most az őszi szünetre is kaptak házifeladatot. És igen, hallok a gyerekektől olyat is, hogy egyik vagy másik tanár nem szereti őket - de olyat is, hogy van amelyiket meg imádják és ez kölcsönös.(Angliában nem emlékszem arra, hogy lett volna olyan tanár, akit nem kedvelnek, vagy akiről azt mondták volna, hogy nem szereti őket. De ezen azért különösebben nem vagyok se felháborodva, se meglepve - csak mint tényt írom le.)
Amúgy nekem most épp honvágyam van Anglia felé, de főleg azért, mert esténként sok angol tévét nézek és főleg műkincses műsorokat, és még mindig megdöbbenek azon, hogy milyen hihetetlen kulturális gazdagság van ott, és mennyi gyönyörű tárgy. Ráadásul ilyenkor mindig bemutatnak 1-2 kisebb kastélyt, múzeumot is, és bakker, ezek mind annyival épebbek, eredetibbek, szebbek, mint ami nekünk itt, Magyarországon van, ebben a vérzivataros, sokat szenvedett, pusztított országban. (Ami ugyebár megint forrong, így aztán egyre többször felmerül a férjemben, hogy jobb lenne mégis visszaköltözni, amit viszont én nem szeretnék minden honvágy ellenére, de a logikus érveknek azért meg kell magam adni. Szóval előfordulhat, hogy egyszerűen végül ez lesz a legjobb megoldás ha családilag nézzük a helyzetet. Ami viszont szerintem tök szomorú, mert ha újra elmegyünk, akkor az már valószínűleg végleges döntés lesz, nem "kalandozás" meg "utazgatás".) Az viszont semmiképp nem jó jel, hogy ezen már most kezdünk gondolkodni - általában csak tavasszal jön ránk a költözhetnék.

Pár napja egyre erősebben fáj a lábam, és ez nem jó. Sajog, ha sokat járok, és esténként bizony fel kell polcolni. Sajnos anyukáméknál a mérlegre állva kiderült, hogy mi az oka a gondjaimnak. Az elmúlt két hónapban híztam két kilót, és ez bizony most nagyon nem jókor jött. 

Mondjuk nem mintha plusz két kilónak bármikor lehetne örülni (hacsak nem kórosan sovány valaki, vagy növekedésben lévő másfél éves) de azért érthető is a dolog, mert bár az orvos megengedte, hogy sportoljak, én valahogy félek rászánni magam. Eddig a fásli miatt aggódtam, hogy nem fog rendesen tartani, aztán most ezt a gumiharisnyát szokom még. Meg persze a magyar konyha, ne szépítsük, az bizony nem éppen egy fogyókúrás dolog.
Mondjuk a mozgás nagyon hiányzik már, (álmomban szoktam futni is) de amikor a sima járkálástól is megfájdul a lábam, nehéz elképzelni, hogy beszaladjak egy fitness klubba és bicajozzak egy kicsit (amit egyébként szabad lenne) Az meg külön kiakasztott, amikor a múltkor a húgom (aki mindjárt szakképzett jógaoktató) kicsit átmozgatott volna kiderült, hogy a legegyszerűbb gyakorlatokat se tudom megcsinálni, és nem csak azért, mert merevek az izmaim, hanem mert amint mozgásra kényszerítem őket, azonnal remegni kezdenek az erőfeszítéstől. Puding vagyok és puhány. Szóval össze kéne magam nagyon szedni, mert a testünket nem lehet büntetlenül kizsákmányolni.
A férjemnek is volt egy újabb apróbb ám annál kellemetlenebb műtétje, így hát olyan jó kis öreg párocska lett belőlünk. Én reggelente vagyok jobban, akkor még viszonylag friss a lábam és könnyen jár. Ő meg esténként van jobb erőben. Szóval beosztjuk a teendőket, de jó lenne már befejezni ezeket a betegeskedős, lábadozós időszakokat, mert ez nagyon nyomorult dolog.
Amúgy Budapest egyik nagy hátránya azt hiszem, hogy teljesen elfoglalja az embert. Amikor elkezdődött a suli, akkor azt éreztem, hogy ez maga a kánaán. A gyerekek csak 4-kor jönnek haza, tehát enyém az egész nap. Belefér minden munka és szórakozás, amiről eddig csak álmodtam.
Aztán persze kiderült, hogy az álmok nem válnak valóra. Mert Bíbor már 2-kor hazaér, és neki addigra ebéd kell. Az meg folyamatosan meglep, hogy a növekedésben lévő tinilányok is brutálisan sokat tudnak enni, én azt hittem, hogy ez csak a fiúkra jellemző. De egyre többször járok úgy, hogy főzök egy háromszemélyesnek szánt ebédet, majd mire odaérek, hogy én is egyek, már minden fazék üres, mert az én szép és döbbenetesen karcsú lányom befalja az egészet, egymaga.
Ezen kívül kéne kiállításokra járni (annyi jó van!), barátokkal találkozni (hát nem ez a legjobb abban, hogy itthon vagyunk????) és anyuékhoz is felugranék legalább minden másnap (hiszen ez is oka volt annak, hogy hazajöttünk). Szóval megyek ide, megyek oda, csinálok ezt, csinálok azt - és már tessék este van, én meg nem írtam cikket, nem takarítottam és nem sportoltam és csak lesek, hová tűnt el ez a nap, ez a hét????
És persze mindig adnak munkát a gyerekek is. Borsi például ottalvós bulit szervez most, én meg egy egész délelőttöt eltöltöttem azzal, hogy összeírtam melyek erre a legjobb játékok - merthogy azért szerintem az nem elég, hogy összeterelek pár gyereket, kiosztom a kispárnákat, aztán tessék, dumáljatok, mozizzatok. Ráadásul kiderült a neten, hogy ehhez tényleg isteni játékok vannak, amik aztán összehozzák a csapatot. Ez pedig jól jön, különösen akkor, ha új az ember. A cigányozás szerencsére már nem téma, ő úgy döntött, hogy a kislány az az ő barátnője és kész. De nem zárkóztak be - több barátnője is van már, ami szintén jó, és elismerem, nem árt megerősíteni ezeket a barátságokat egy kis plusz programmal is. (Mondjuk az ottalvós bulitól kicsit félek, nem is én találtam ki, és bevallom én sokkal jobban kultiválnám a menjünk el egy játszóházba-féle programot, ahol valaki más ingatlanját szedné szét a gyereksereg, de drága lányom erre vágyik, én meg megadom magam.)
Aztán szintén Borsi kitalálta, hogy angolórára olyan kiselőadást készít majd, amihez lapbookot is mellékel. Mindenkinek egy témát kellett választania, ő természetesen kettőt is hazahozott, így a Tower mellett a Trafalgar Square lapbook is elkészült. De legalább országismeretből ötösöket szerez. Merthogy angolból újból egy hármast hozott haza - ez is csak ceruzás, szóval lehet rajta javítani. Bevallom, én ezt nem tudom komolyan venni. Kicsit úgy érzem magam, amikor a gyerek nyelvkönyvét nézegetem, mintha időutazásra mennék. Soha nem hallott nyelvi fordulatokkal van tele. Borsi meg is fogalmazta nagyon okosan. Van, amit angolul mondanak, van, amit meg angolon. Hát ez van. Mondjuk Borsi nyelvtudásán ez nem fog sokat rontani - a többiek meg majd megtanulják, hogy nem mondja már senki azt, hogy "adjon isten" (noha megértik) csak azt, hogy "jónapot". (Leegyszerűsítve.) (A gyereknek olyan egészen hülye mondatokat kell megtanulnia, hogy ha találkozik valakivel, és meg akarja kérdezni azt, hogy melyik osztályba jár, akkor azt úgy kell csinálnia, hogy "What class are you?" Nem kezdeném el most magyarázni, hogy ez szerintem hány sebből vérzik...)
Bíborral is lenne munka - merthogy most már lassan kérdezgetik tőle, hogy készül-e töriből és irodalomból a vizsgára. Hát... nem igazán. Még egyszerűen nem volt rá időnk. Valahogy ő most abban a végtelenül lelassult tiniállapotban van, amitől fel lehet amúgy robbanni. Mintha egy lassított felvételt néznék. Reggelente képes arra, hogy negyedóra alatt csak a zoknit vegye fel, és mást semmit, csak áll a tükör előtt és bambul. De ez nem csak a reggeli kóma. Esténként is képes erre, sőt délutánonként is. Úgy érzem magam néha, mint egy őrmester, aki folyamatosan egzecíroztatja: ezt csináld, azt csináld, siess már, szedd össze magad, mikor leszel már készen? Mondjuk úgy látom, ez engem és az apját jobban megviseli, mint őt.
De nehéz is azt mondani neki, hogy most akkor vegyük elő az ötödikes tankönyvet, mert azért minden napra van lecke, kell tanulni, készülni. Nem mondom, hogy beleszakad - de azért kell rá idő. Most akkor még ezután kezdjek vele tanulni? Vagy hétvégén? Amikor ráadásul olyan gyönyörű, meleg nyári idő van, ami nyáron egyáltalán nem volt? (Komolyan mondom, 30 fokok vannak napközben, nyáron meg állandóan zuhogott...) Bevallom, én sajnálom most az időt arra, hogy leüljek vele tanulni, plusz feladatokat csinálni. De tudom, hogy ezt nem fogjuk megúszni.
De most nem megy. Egyszerűen szétfolyik a kezemből az idő. Esténként művészettörténeti könyveket olvasok, vagy Antique Roadshowt nézek (az is tanulás) és persze Legozok. Merthogy kérem ennek a legkisebbnek is vannak igényei, és az ő igénye az bizony az, hogy anya vele legyen. Szemellenzőt csinál a kezéből, odarakja a szemem elé, és olyan közel hajol, hogy az orrunk összeérjen, és azt mondja, hogy "anya, engem nézzél" Hát nincs más választásom. És igazából ezt nem is bánom. Mert valójában mindhárom gyerek ezt akarja, csak mind másként egy kicsit.

Imádok Budapesten élni, sétálni, egyáltalán létezni. Mostanában egyáltalán nem érzem azt a fajta iszonyatos agressziót, amitől pár éve még szinte sistergett a város. Mintha valahogy lenyugodtak volna a kedélyek és ez jó.

Szeretem azt, hogy zsong a belváros, szeretem, hogy reggelenként minden ház előtt felsöpörnek és a legtöbben még fel is mossák a lépcsőházat jó kis hipóval. Persze ettől még ne legyen senkinek illúziója: az utcák koszosak és a lépcsőházak se tiszták, de ott van az a hihetetlen erőfeszítés, ami nagyon becsülendő és amit jó látni.
Szeretem, hogy a belváros tele van isteni kajáldákkal, kávézókkal, pici boltokkal, kézműves termékekkel, látnivalóval. Azt meg külön imádom, hogy milyen szépséges ez a város. Hogy tele van faragványokkal, stukkókkal, szobrokkal mindenütt. Hogy ülök a négyeshatoson, vagy sétálok a régi, kopottas utcákon és közben ha felfelé nézek, olyan csodákat látok, hogy az agyam eldobom. Igen, ez is kopott, golyónyomok még mindig vannak, és sok helyen a gipszangyalok körül simán látszik a téglafal is, mert a vakolat az teljesen lekopott, de ha belenézek az Atlaszok arcába, akkor látom, hogy mennyiféle mosoly ül az arcukon, ráadásul vannak mozaikok, freskók, kerek ablakok, és olyan erkélyek, hogy azokra bármikor, még hóesésben is simán kiülnék reggelizni, pláne ha közben a lábam alatt hömpölyög az élet. Bevallom, folyamatosan mosolygok, ámuldozom. Sokkal jobban értékelem a város előnyeit, mint eddig bármikor.
De nem valami rózsaszín álom ez, látom én, mi az ami nagyon rossz. A bűz egy dolog. A húgyszag, ami néha olyan erővel csap meg, hogy szinte öklendeznem kell, és teljesen demokratikus módon a nyolckerben épp úgy támad, mint a Váci utcában. A tömegközlekedés plüssülőkéi, amiken szerintem egy tucatnyi élősködő várja, hogy valakira ráugorhasson, a hajléktalan bűz, ami ha megcsap, én azonnal viszketni kezdek testszerte. De ezeknél is rosszabb az alattomos por. Ami nem látszik, nem érezni azonnal, de szép lassan öl, és sok-sok évet elvesz az ember életéből. Egyszer láttam egy térképet, ami azt mutatta be, hogy Magyarországon szinte mindenütt az egészségügyi határérték felett van a porkoncentráció, és egy hosszú tanulmányt arról, hogy ez milyen állatira veszélyes. Budapest meg nyilván a legrosszabb. Szóval nem is nagy meglepetés, hogy az orrom és a torkom az első budapesti nap óta kapar, akárcsak a gyerekeké. Igen, Angliában ilyen nem volt, ott harapni lehetett a kristálytiszta levegőt, és alig-alig voltunk betegesek. (Nem úgy, mint a spanyol tengerparton, ahol bizarr módon az egész család folyamatosan köhögött.)
Mondjuk az már nyilván Murphy törvénye, hogy engem egy nappal azután ver le a betegség, hogy a férjem elutazik egy hétre, és én egyedül maradok a gyerekekkel. De most mit mondjak - lehetne ez rosszabb is, ha mondjuk a gyerekek is benyalták volna velem együtt a vírust és akkor most még napközben se pihenhetnék, mert akkor is el kéne látnom egy-két csemetét. Így viszont csak a reggeleket és az estéket kellett túlélnem, és napközben szépen visszabújhattam a jó meleg ágyamba, sok-sok teával, vitaminnal és egyéb csodaszerekkel, amiknek már a létéről is elfeledkeztem jódolgomban, arról meg aztán pláne, hogy ezek milyen brutál összegekbe kerülnek.
Mondjuk én ritkán vagyok lázas, utoljára gyerekkoromban volt olyan magas lázam, hogy attól elkezdtem egészen élénk lázálmokat látni, speciel akkor az volt a látomás, hogy egy rágógumiszálat kihúzok a számból, és azon kötéltáncolok, majd leesek.
Ehhez képest most az volt a kép, hogy ül az ágyam szélén az egyik régi művészettörténet tanárom és vitatkozunk valami nagyon fontos szakmai dolgon, én végül hátradőlök a párnára, mert már annyira nagyon szédülök, hogy a fejem se tudom tartani, és akkor ő odahajol és megcsókol, de ez olyan csók volt, hogy még most is beleborzongok. Ebből is látszik, hogy a felnőtt álmok mégiscsak jobbak, mint a gyerekkoriak. (És hogy bizony mindig is vonzottak a nagyon okos egyetemi tanár pasik, és hogy a tudás milyen állati szexi dolog, nem is csoda, hogy a férjem is ebből a körből szereztem.)
A művészettörténetről jut eszembe, a becsüs tanfolyam még mindig csak a felszínt karcolgatja (nem is tudom eldönteni, hogy amikor a tanár kérdezget minket, akkor most mi a nagyobb ciki, ha mindenre én felelek, mert tudom, vagy ha inkább csendben maradok, és akkor senki nem szólal meg. Nem gondolom amúgy, hogy én lennék a legokosabb a csoportban, de úgy tűnik, hogy nekem a legkisebb a tűrőképességem, mert képtelen vagyok elviselni a csöndet a kérdések után. Legalábbis nem hosszan. Bár az is furi, hogy sok embernek úgy tűnik még az alapszintű stílusok és képek felismerése se megy, ami azért elég döbbenet, tekintve, hogy azért ezek az emberek azért jöttek ide, mert érdeklődnek a művészettörténet iránt.)
Mindenesetre az előadók jók, és ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy mégiscsak rászánom magam arra, hogy megszerezzem a lassan tíz éve félbehagyott művészettörténeti diplomámat. Mert hogy a szakot elvégeztem, abszolváltam, hogy úgy mondjam, de a szakdolgozat még hátravan. Akkoriban úgy döntöttem, hogy nem fontos ez, úgyse akarok művészettörténész lenni, de most már nem vagyok még ebben sem olyan biztos. És ha már úgyis készül a könyvem (160 ezer karakter már készen van) akkor mégiscsak jó lenne ezt művészettörténészként megjelentetni, nem műkedvelő amatőrként. Finnyás ez a szakma, na. (Mire apukám csak annyit mondott, hogy akkor legyek szíves az esztétika szakdolgozatot is megírni, amiből pont így állok, és most úgy érzem, hogy annak még kevesebb értelme van, hogy megcsináljam, de mondjuk jogos igénye ez egy apának, aki szeret büszkélkedni, pláne, ha én meg tényleg beleöltem pár évet az életemből azzal, hogy órákra jártam, vizsgáztam és egyebeket csináltam.)
Mondjuk első feladatként egy jó művészettörténeti szakdolgozati témát kéne kitalálnom. Ja, és egy témavezető tanár is kellene, de jelenleg még egyikre sincsen ötletem. (Inkább azt tudom biztosan, mely korszakok biztosan nem játszanak - kár, hogy ott vannak a legjobb fej tanárok.) Egyelőre csak odáig jutottam, hogy az egyetemmel felvettem a kapcsolatot, és úgy tűnik, ők nem gördítenek akadályt a diplomám megszerzése elé.
Megjegyzem, az én tanulási-olvasási mániám nem hozza könnyű helyzetbe a gyerekeket, mert két diplomás szülő mindig magasra teszi a lécet. Bár eddig bírják a kiképzést, szinte kizárólag ötösöket hoztak haza a suliból. Bíbor még egy matek ötöst is kapott, amihez csak annyit tett hozzá, hogy ehhez ne szokjak hozzá, Borsi pedig (aki szintén legalább három ötöst szerzett a héten) közölte, hogy azért nem akar kitűnő lenni, nehogy strébernek nézzék. Mondjuk Borsi az őrületbe kerget azzal, hogy nincs nap, hogy ne hagyna valamit a suliban, tisztára, mint egy szórakozott professzor, de eddig még mindent megtaláltunk, szóval nagy baj nincs. A héten persze a szolfézstanulás megint elmaradt (ez már lassan nyomasztó kezd lenni, de ehhez már végképp nem volt se erőm, se hangom, még a beszéd is fáj), de cserébe sokat gyakoroltuk a zongorát (azt fekve is elirányítom, ahogy anyukám mondaná) Borsi pedig végre megkapta a vonót is, így most minden nap legalább egy órát húzza a száraz fát nagy lelkesen. (Nem annyira rossz hallgatni, mint ahogyan gondoltam, hogy lesz.)
Hétvégén kirándulás, majd meghallgatásra megyünk egy koriedzőhöz, akinek hajlandó megnézni a túlkoros csemetéim, miután neki már nem mondtam egyből, hogy nem akarunk versenyezni. Azt tanácsolta ugyanis a korcsolyaboltban a kedves bácsi, hogy jobb lenne, ha ezt nem reklámoznám, és hogy esetleg ha a jégtánc nem jön össze, próbáljuk ki a gyorskorcsolyát, mert ahhoz épp jó korban vannak a lányok. Bíbor kicsit húzta a száját, mert ő piruetteket és ugrásokat akar tanulni, de Borsinak tetszett az ötlet. Viszont ehhez másféle korit kell venni, tehát újabb kiadás, döntés, vásárlás, amihez nekem a héten nem volt se lelki, se testi erőm.