Három gyerekkel irány Magyarország!

Te ezt nem tudhatod - ezt mondták nekem legtöbbször az ismerősök, amikor Magyarország szóba került. Mintha az elmúlt négy évben minden megváltozott volna, de annyira, mintha egy idegen, soha nem látott országról lenne szó, amire rá sem fogok ismerni. Bevallom, soha nem értettem miről beszélnek. Merthát akármikor csak hazajöttem, mindig azt éreztem: itt bizony minden ugyanolyan, mint volt. 

Persze azért valami mégis más lett: én. És ezt a változást nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha az ember hazatér külföldről. Olyan szemüveget kap az ember, amit nem lehet levenni, és amin át nézve tényleg minden megváltozik kicsit.
De ez a változás nem olyan óriási, mint gondolnák az emberek. Azért életem nagyobbik részét itt töltöttem Budapesten. Pontosan tudom, hogy a dolgok errefelé nem tökéletesek - de nem idegen ez számomra. Ezt szoktam meg. Most, hogy már lassan egy hete itthon vagyunk, azt érzem, hogy Magyarország olyan, mint egy régi, kitaposott, nagyon kényelmes cipő. Könnyű belelépni, járni benne, visszaszokni. Minden ugyanolyan, mint volt.
Ugyanazok a régi házak, boltok, még az eladók is ugyanazok sok helyen. Ismerősek az illatok, a forróság, ami a betonból árad, a klóros szag a szökőkutak körül. Persze ott a kutyaszar is, a por, a zaj, a kéregetők és igen, érzem, hogy itt bizony az aluljáróban jobb, ha szorosabban fogom a kistáskám.
Persze vannak kellemes meglepetések. Például az, hogy a nagykörút mintha új életre kelt volna. Emlékszem, gyerekkoromban tele volt jobbnál jobb boltokkal, amik aztán szép, lassan mind megszűntek, elhaltak. Lassan elnéptelenedett az utca, és egyre több lett a poros, üres szellemkirakat. Most meg újra bolt-bolt hátán, és persze kocsmák, de mondjuk nem baj az sem, ez azért nem a piszkos talponálló kategória. Élet van, emberek járkálnak esténként és olyan vidám az egész.
Két éve még furcsa és kicsit ijesztő volt este hazasétálni - de most azt éreztem csak, hogy él és pezseg a város, minden tele van emberekkel. Szabadtéri koncertek, előadások, sötétedés után is isteni fagyit lehet kapni és mintha minden sarkon lenne egy Costa kávézó. (Sőt, ezek tisztábbak, mint az angolok és rendezettebbek.)
Persze vannak olyan dolgok is, amiket már nem jó látni. A sok hajléktalan megint kiakasztott. Nem tudom, hogy tényleg többen vannak-e, de tény, Angliában nem voltak. Vagy hát arrafelé, ahol mi lakunk, nem voltak, és ha bementem a belvárosba, akkor ott sem. Mintha az emberek is rosszabbul öltözöttek és lelakottabbak lennének, különösen a nők. Nem a fiatalok - az idősebbek. Ezt nem jó látni. De nem hiszem, hogy ez az elmúlt években változott volna radikálisan - egyszerűen csak elszoktam tőle. Szegényebbek vagyunk, ezen nincs mit szépíteni. Nehezebb errefelé az öregeknek, nem telik fodrászra, új ruhára. Szomorú, de nem új jelenség.
Az már jobban felzaklat, amikor valaki fejcsóválva néz rám, vagy a gyerekeimre. Angliában soha, senkit nem zavartunk. Akkor sem, ha az átlagosnál hangosabbak voltunk, vagy szaladgáltak a gyerekeim, vagy ugrándozva jött mellettem a négyéves. Ez ott simán belefér - és nyilván most olyan helyzetekről beszélünk, ahol amúgy szerintem nem kell vigyázban állva lenni. Szóval nem bankban vagy kórházban, vagy sorban állás alatt, ahol nyilván mindig elvárom a jó viselkedést. De mondjuk az aluljáróban, ha nincs körülülöttünk senki és a gyerek felkiált, hogy ez jajj, de szép, akkor szerintem az simán belefér, még akkor is, ha kicsit hangos és ugrál közben. Az, hogy az egyetlen idős néni miért nézett ránk olyan nagyon-nagyon csúnyán, nem is nagyon értem, de bevallom, nekem rosszul esett. Mert szerintem nem bűn az, ha egy gyerek boldog, hát mikor és hol ugrándozzon.
Az mondjuk nem lep meg, hogy ha kicsit pikirt, vagy érdesebb hangol felel a kérdésemre a jegykezelő, vagy az eladó, mert ezek soha nem a kedvességükről voltak híresek. De el kell ismernem, most, hogy kifejezetten figyelem, több kedvessel és segítőkésszel találkoztam, mint bunkóval. (Sőt, igazán bunkó még nem volt, inkább csak olyan kedvetlen. De hát pesti csaj vagyok, láttam már ilyet korábban is, nem dőlök a kardomba tőle.)
De persze nem csak lebiggyedő szájakkal találkozunk. Bende itt is kihozza az emberekből a mosolygást, ahogyan boldogan számolja a villamoson, hogy hány megállót megyünk még, és könyörög, hogy legyen még több és ugyan már szálljunk át még és még. Mert az milyen csodálatos érzés.
Megjegyzem, neki a tömegközlekedés a legnagyobb élmény, az elmúlt pár napban igyekeztünk hát mindenhová busszal, metróval, villamossal és trolival menni, minnél többször, hogy ő boldog legyen. Hiába no, Coventry az vidék, nincs ennyi jópofa járműve és nem is mentünk velük ennyit. A négyes metró nevű csodáról nem is beszélve, aminek már majd minden megállóját végignéztük, és ami amúgy nem is annyira szép, mint ahogyan ezt olvastuk az újságban. A legtöbb megálló úgy néz ki, mintha csak félig készült volna el, csupa beton, lespórolták róla a burkolatot. De hát ismerjük a történetet, miért is volt olyan fontos gyorsan átadni, hát ez se lep meg igazán. (A világ legszebb metrójának amúgy nem nevezném, de tény, hogy érdekes kontraszt a kettes, piros metróról átszállva, ami konkrétan esik szét, annyira durván rozsdás.)
Meglepő és nagyon pozitív tény: az emberek amint felszállok a három gyerekkel, azonnal átadják a helyet. Sokkal inkább, mint amikor terhes voltam, vagy pici gyerekekkel utaztam. Nem tudom, miért van ez, mert amúgy nem lenne muszáj, csomó alkalommal mondom is, hogy hagyják, mert tényleg csak 1-2 megállót megyünk, de a legtöbben mégis ragaszkodnak hozzá. Bende meg örül neki, mert úgy jobban kilát az ablakon. (És nem, nem azért adják át, mert a jármű másik végébe menekülnek előlünk, a legtöbben maradnak és kifejezetten szépen mosolyognak Bende örömét látva.)
Az is kellemes meglepetés, hogy tök sok játszóteret felujítottak a környéken és azok mind nagyon szépek lettek. Az is jó érzés, hogy az itteni éttermek, fagyizók jóval olcsóbbak, mint kinn, szóval nem megfizethetetlen luxus még három gyerekkel sem. (Nem, azért nem olcsó, de olcsóbb, mint kinn.)
Másfelől viszont csak pillázok, hogy egy csomó dolog mennyivel drágább, mint Angliában. Kétszeres, háromszoros árak pontosan ugyanazokra a termékekre. Játékok, könyvek, apró vickek, amiket amúgy az egyfontosban szereztem be eddig, most 700-800 forintért vannak kitéve, vagy még drágábban. Mondjuk lelkileg amúgy is nehéz feldolgozni ezeket a nagy számokat. Mert ha azt mondom valamire, hogy egy font, az sokkal jobban hangzik, mintha azt nézem, hogy 400 forint.
De hát ezek még csak az első benyomások - és még nyár van, nyaralós hangulatban vagyunk mi is, mások is. Nyilván ha beindul az hétköznapi élet,. az iskola, a szürke novemberi esőzés, akkor befordulósabbak lesznek az emberek és morcosabbak. De egyelőre nincs miért panaszkodnunk. Budapest gyönyörű nagyváros, és nyáron tele van élettel. Jó itt lenni. Jó hazatérni.