Három gyerekkel irány Magyarország!

Tegnap éreztem először úgy, hogy végre-végre azt tanulom a BÁV tanfolyamon, amit szeretnék. És hogy ez nagyon jó.

Ha még emlékeztek rá, akkor azért akartam festmény-becsüsséget tanulni, mert az egyetemen sok jó dolgot tanultunk, de rémesen elméletközpontú volt az egész. Ráadásul 45 utáni művek egyáltalán nem kerültek szóba, így hát modern művészeteket illetően nulla a tudásom, vagyis hát annyi, amennyit az ember felszed magára itt-ott, tehát el tudok róla fecsegni, de azért egy művészettörténésznek ez tényleg nulla. Az ember persze próbálja időről időre betömni a tudása tátongó űrjeit, de hát amikor a téma hatalmas, az idő kevés, akkor ez egyedül nem megy. Ráadásul én pont nem több elméleti tudást akartam hanem gyakorlatit, ami meg egyedül némiképp problémás.
Na most ez a becsüsség az elején kicsit lassan, unalmasan kezdődött. Mert tanultunk a becsüs feladatairól, meg hogy mi a zálogtevékenység, és még van egy "kereskedelmi egység szabályos működtetése" nevű modul, ami tényleg maga az agyhalál, mindenféle munkavédelmi szabályokkal. Mert valljuk be, engem ez nem érdekel, mert nem akarok vállalkozást nyitni. De mindegy, ez kell az OKJ-s vizsgához, hát megcsinálom, végigülöm, levizsgázok, egye fene. De lelkesíteni nem fog, az hétszentség.
Közben a művészettörténet oktatás is szépen haladt, reneszánsz, barokk, romantika, szecesszió. Érdekes óra, jó tanár - de hát azért általánosságok, gyors átfutása a témáknak, nyilván erre nincs is több idő egy ilyen tanfolyamon. Nem mondom, hogy csalódás volt, mert soha nem árt az embernek az ismétlés, meg hát ha jó tanárt hallgat az ember, akkor az végig fenn tudja tartani az érdeklődést, de hát hiányzott, hogy új dolgokat halljak.
Egy fokkal jobb lett a dolog, amikor végre kimozdultunk a sötét előadóteremből és felmentünk a Magyar Nemzeti Galériába. Mert hát ott mégiscsak kép van. Igazi kép, festmények, ecsetkezelés, színek, formák, nem csak lapos diák. És bár ez sokaknak nem tetszik (messze van a Galéria, embertelen dolog a macskaköveken szaladni órára, és különben is rémes, hogy székeket a kezünkbe fogva vándorlunk óráról órára) de én szeretem. Ott vagyunk, ahol a kép van és nem millió kilométerre tanuljuk, mit kellene elméletben tudni. Ez már több, mint amit a művészettörténet szakon tapasztaltam.
(Megjegyzem, ott is volt pár gyakorlati óra, a legjobb a Magyar Nemzeti Múzeumba, ahol bementünk egy alagsori terembe és egy csaj behozott egy cipősdobozt, ami tele volt arany ékszerekkel. Kiborította az asztalra, és elkezdte magyarázni, hogy "ez volt Mátyás király gyűrűje, benne az öreggyémánntal, amit azért hívnak így, mert nagyon nagy" "ez egy főpapi gyűrű, azért ilyen bő, mert kesztyűre húzták". És mindent, de mindent a kezünkbe vehettünk. Egy félóra múlva a csaj feleszmélt és közölte, na hát voltaképp cérnakesztyűt kellett volna húzni, de... (megvonta a vállát) úgysincsen annyi, ahányan vannak." És tovább forgattuk, próbálgattuk a kincseket az ujjainkra. Amikor elmentünk, simán visszadobáltunk mindent a dobozba. Amikor kimentem a kapun, akkor jutott eszembe, hogy meg se számolták, hogy mindent visszatettünk-e, és hogy hű, most simán zsebre vághattam volna Mátyás gyűrűjét. De ilyen élmények tényleg csak elvétve értek minket az egyetemi évek alatt. Viszont az tény: a könyvtáros nénit többet láttam akkoriban, mint a saját anyámat, mert brutál sokat kellett tanulni.)
Szóval élvezem a Magyar Nemzeti Galériás órákat - de még ez is túl formális számomra. A képek a falon (levenni nem lehet természetesen), mi meg ülünk előtte és jegyzetelünk. Jókat hallunk, érdekes dolgokat, tanulok is most már belőle, és haladunk az egyre újabb témák felé (tehát szürkülnek a fehér foltok) - de azért a legjobb mégiscsak az, amikor ott van az ember a sűrűben. Jelen esetben a BÁV-ban. És végre ez is megtörtént. Merthogy jövő héten Aukció a BÁV-nál, és most mi bemehettünk, közelről megnézni az árverésre kerülő festményeket, és megtudni, hogy mi, miért kerül annyiba, ahogy hirdetik.
Eszméletlen jó előadónk volt, aki a három órán át folyamatosan beszélt és egy pillanatra nem untuk meg. Noha azt el kell ismernem, hogy nekem nehéz volt ezt végigállnom (majd leszakadt a lábam, mire hazaértem) de akár minden nap visszamennék, hogy hallhassam a pasit, és persze hogy tanulhassak tőle. De persze nem csak ő bűvölt el minket, de a tény is, hogy ott voltunk a tárgyak között, amiket akár az orrunkat a vászonnak nyomva is meg lehetett nézni.
Én rádöbbentem arra is, hogy MUSZÁJ lesz jövőre a műkincs-becsüs tanfolyamot is elvégeznem, mert az a csoport is ott volt, és látni, hogy viszik be a nagy ezüst gyertyatartókat, villákat, porcelán vázákat, bronz szobrokat, ékszereket.... áááááá.... a nyálacskám csorgott tőle. (Mondjuk az bónusz volt, hogy az első másfél órában ők ültek a teremben tárgyakat vizsgálva és mi járkáltunk, majd helyet cseréltünk, és amikor kijöttek, ott hagyták a tárgyakat az asztalon, és azokat így egy kicsit mi is megtapizhattuk.)
Persze a tárgyak tapizásának veszélye is van - a mi tanárunk például az egyik képet rosszul akasztotta vissza, így az hatalmasat durranva leesett a falról, és százfelé tört a keret. Mi, diákok ott álltunk teljes szívinfarktusban (olyan félmilla volt a kép kikiáltási ára) de a tanárunk nyugodt maradt, mert hát, ahogyan ő mondta előfordul ez. És hogy az a lényeg, hogy a képnek nem esett baja, lehetne ez rosszabb is, "léptem én már bele Rippl Rónaiban is" tette hozzá. Mondjuk oké, nem egy Lalique üvegtál robbant szilánkokra, de azért utána még elővigyázatosabbak voltunk, legalábbis mi, diákok. (Mondjuk szerintem a tanár is, de neki nyilván fenn kellett tartania a profi látszatot és nem kezdhetett el kétségbeesetten zokogni, hogy mekkora baj van. Vagy mit tudom én. Lehet, hogy tényleg minden napos dolog ebben a szakmában, hogy az ember műkincseket rombol. mert ahol fát faragnak, hullik a forgács.)
Kicsit csak azért fáj a szívem, hogy most ez egy egyedi alkalom volt - december végéig, még az üzletvezetők feladatairól tanulunk majd keddenként, de januártól ez a pasi fog minket tanítani, és olyan izgalmas témákat fogunk venni, mint a keretek története, vagy a repedéshálózat a festményeken, honnan lehet megismerni, ha valami hamis. Párhuzamosan ezzel meg egy régi művtöris tanárom is tanítani fog minket (aki annak idején is zseniális órákat tartott) és mindenféle festészeti és grafikai technikákat fogunk tőle tanulni. Szóval egyre jobb és jobb a dolog, de azt hiszem januártól maga lesz a tömény élvezet. (OK, lehet, hogy nem teljesen normálsi, hogy ilyesmik lelkesítenek, de amióta elkezdtem tanulni, azóta minden este művészettörténeti műsorokat nézek, és művészéletrajzokat olvasgatok, meg képelemzéseket. Szóval isten bizony több energiát fektetek bele, mint régen, pedig azért az se volt kevés.)