Három gyerekkel irány Magyarország!

A helyzet az, hogy nagyon szép, filmszerű adventet terveztem a fejemben a családnak. Színházzal, karácsonyi vásárral, kézműveskedéssel, sok közös játékkal. Aztán közbe jött a valóság.

Évek óta a december az év legzűrösebb hónapja munka szempontjából - és én ezt minden évben jól elfelejtem. Mert az úgy van, hogy kb minden hónapban ugyanannyit dolgozom, de mostanában egyre többet, így ez a december már eleve sűrűnek ígérkezett, de aztán arra is rá kellett jönnöm, (ami szintén minden évben meglep), hogy az adott munkamennyiséget voltaképp dec 20-ig le kellene adni, mert karácsonykor, meg két ünnep között már senki sem akar dolgozni, ami jogos, mert én sem. És persze a január első hetében se kéne már dolgozni. Az utolsó pillanatban ráadásul még plusz munkák is beestek, ami jó, mert pénz abból lesz (majd) most viszont inkább olyan volt, mint amikor a fuldoklóra rátesznek még pár ólomsúlyt és azt mondják neki, repülj. Ehhez hozzájött még a szokásos becsüstanfolyami órák száma - és egy vizsga, a világ legrémesebb tárgyából, aminek a neve "kereskedelmi ismeretek", és amiben olyan halálosan izgalmas témakörök voltak, mint a bolt nyitásához szükséges jogszabályok ismerete, vagy a munkaszerződés elemei, amik pontosan olyan unalmasak, mint ahogyan az első pillantásra tűnik, megspékelve egy rémesen rossz tanárral, aki ráadásul meg is sértődött azon, hogy nem figyel az osztály, és a fele be se jár, és ez a sértődés a vizsgán is megmaradt, amikor látta, hogy néhányan puskázni, vagy beszélni próbálnak.
Mondjuk ami jó - hogy a jegy nem számít, elég átmenni, persze azért annak örülök, hogy a zálogismereti vizsgán, ami ezelőtt volt ötöst kaptam. Mert hát mégis. Ebből ugyan nem számítok az ötösre, de azért szerintem egész jól sikerült a vizsga, ami ahhoz képest, hogy milyen iszonyatosan limitált időm volt rá, kisebbfajta csoda.
Szerencsére ezzel a vizsgával letudtam a nemszeretem tárgyakat és elkezdődött a festészeti technikák óra, ahol első körben a temperáról és az akvarellről tanultunk, és nem csak képen nézegettük, hogy ez milyen, de ki is próbáltuk ezeket. Ami persze nem akkora nagy kunszt, mert mindkettő van itthon és próbáltam már, de azért mégiscsak jó érzés ilyesmivel pepecselni.
Mint ahogyan az is jó, hogy a csoportban nagyon jó fej emberek vannak, és gyakran beülünk óra után kávézni, vagy legalább egy forralt bort meginni a múzeum előtti téren és kicsit csacsogni. Ennél már csak az jobb, hogy az elmúlt pár hónapban sikerült nagyon régi barátommal összefutnom, és rájöttem, hogy nekem nagyon jó fej ismerőseim vannak, akikkel öröm találkozni. Mindegyiknek izgalmas munkája van, szikrázó karrierje, okosak, viccesek és szórakoztatóak. És hogy pont ez az, ami annyira nagyon hiányzott Angliában. Nem mintha ott ne lettek volna okos, vidám és jó fej barátnőim - de azokkal nagyrészt ugyanazt az életet éltük ott kinn, és főleg Angliáról, meg a gyerekekről beszélgettünk. Itt meg művészetről, könyvekről, színházi előadásokról hallok, könyvekről amiket írnak, kiállításokról, amiket rendeznek és csak kapkodom a fejem a sok izgalmas élményüket hallva. És kicsit irigykedek is, de közben meg inspirálnak is, hogy talán mégse lehetetlen, hogy egyszer végre én is befejezzem a könyvem.
Persze erre most megint nincs esély - ugyan minden nap írok, írok írok, de nem a könyv formálódik. Heti 5-7 cikket kell leadnom, és ha nem a gép előtt ülök, akkor fejben fogalmazom ezeket, szóval az adventi hangulatban nem sikerül igazán elmerülnöm. (Még úgy sem, hogy karácsonyi cikkeket is írok.)
Igazából ebbe a zsúfolt decemberbe, amikor két havi munkát kell három hét alatt elvégezni, maga a karácsonyi készülődés már nem is fér bele. Persze próbálkozunk, nem mondom, hogy nem - a lakás már tele van díszekkel (bár még nincs készen) és kisült pár süti is (ami el is fogyott persze) bontogatjuk az adventi naptárokat minden reggel, és van már egy csomó ajándék is a szekrény tetején. De valahogy lélekben még mindig messze járok, nem tudok lelassítani és megérkezni a gyerekekhez és ezt onnan látom leginkább, hogy kifejezetten nehéz most eljutni oda vasárnap esténként, hogy mind leüljünk és meggyújtsuk a gyertyát és a karácsonyról, meg az adventi dolgokról beszélgessünk. Rohannék onnan is befejezni a félbehagyott dolgokat, és szívem szerint későbbre vagy inkább másnapra hagynám ezt is, remélve, hogy akkor összeszedettebb leszek, de persze ilyet nem lehet csinálni. Le kell ülni, és ott kell lenni - és voltaképp ez a kényszer nem is rossz, hiszen én is ezt akarom, csak mindig úgy érzem, hogy jobb lenne akkor, ha már minden cikk le van adva, ha már minden süti készen van, ha már csillog a lakás, és nem kell a hiányzó ajándékokon törni a fejem.
Közben meg most épp iszonyat erővel lökött szíven épp az angliai honvágy is, a tény, hogy ott bezzeg szombatonként nem kellett iskolába vinni a gyerekeket (bakker, ez akkora marhaság!!!!) és elképesztő módon hiányzik a megszokott heti kastély-látogatási programunk, tisztára hozzá lehet szokni ahhoz, hogy folyamatosan új dolgokat fedezünk fel, és az, hogy ott nem volt nagy kihívás parkba mennünk megfuttatni a gyerekeket. Megérkezett végre a Downton Abbey DVD-m is, ami ezt a honvágyat csak erősítette, a gyönyörű angol akcentus, amit a szereplők beszélnek, és a háttérben azok a nagy kastélyok, parkok, terek - amikben azért Budapest nagyon is szűkölködik. Közben persze azt is egyre biztosabban tudom, hogy nem szeretnék örökre Angliában élni, de azért a hektikusabb napokon, amikor nulladik óra van, és szombati iskolával szenvedünk, vagy százezreket fizetünk ki az autó honosítására, és hivatalokban állunk sorba, akkor nagyon is vágyom arra a megszokott kis nyugalmas életünkre, amit ott éltünk. (Igen, ahol tényleg az a legnagyobb katasztrófa, hogy Anna börtönbe kerül a sorozat végén, és lehet nyugodtan azon sírni, hogy meghalt Isis, a fehér kutya, és hogy most vajon lesz új kutyája az earl-nek, és ha nem, hogyan fog kezdődni a sorozat főcíme? A könnyeimen átnézve, meg közben azon örülök, hogy Lady Edith végül együtt lehet a törvénytelen gyerekével.)
Szóval zaklatott vagyok mostanság, nem feltétlen Anglia miatt (nem is nagyon akarok ezen depizni, mert a férjem közölte, hogy akár a jövő héten kezdhetek pakolni, ha gondolom, és ezt meg nem akarom, szóval csak óvatosan, mit kíván az ember), de az is rossz, hogy rá kellett döbbennem, nincs most olyan gyerekes család, akivel közös programokat csinálhatnánk, mert az elmúlt négy évben a legtöbben vagy kiköltöztek, vagy elkoptak. Merthogy azért a gyerekek életében nagyon sok idő ám négy év. Szóval nincs kit áthívni egy kis közös mézeskalács sütésre, és minket se hívnak ilyen jó kis adventi programokat, amikből réges-régen annyi sok volt.
Tényleg csak azt remélem, hogy most már lassan vége a nagy rohanásnak, és sikerül még elkapnunk a karácsony szellemét. Mert közben meg mind arra vágyunk, hogy olyan legyen ez, mint régen. Mint mielőtt kiköltöztünk. Mert azok, a mi emlékeinkben nagyon csodásak voltak. Jobbak, mint bármelyik másik karácsony azóta. De hát mint tudjuk, az időt nem lehet visszaforgatni, a dolgok megváltoztak, mi is megváltoztunk, mindenki nagyobb, idősebb, elköltözött, máshogyan él - szóval csak szaladok, és próbálok olyan dolgokat csinálni, amikre másutt nincs lehetőség, ezért eljárok árverésekre (szakmai tanulmány) és egy sajtóvetítésre is elmentem, ami sajnos inkább feledhető volt, mint igazán jó. De tény, hogy ilyesmire Angliában nem lenne esélyem. Szóval annak kell örülni, ami van, és ami most és itt van - szóval a karácsonynak. Meg hogy sok a munka. Meg hogy pénteken vége a tanításnak.