Szóval amikor nem írok egy ideig, azt sok ismerősöm, és blogolvasóm hajlamos arra fogni, hogy akkor biztosan nagyon boldogtalan vagyok, olyan nagyon, hogy még írni sincsen kedvem.
Elárulom: olyan rosszul még életemben nem voltam, hogy ne írjak. Enélkül nem telik el nap. Csak hát ugyebár nekem a szakmám is az írás, így amikor nem a blogot nyúzom, akkor cikkeket írok. Ha azt sem, akkor meg interjúkat csinálok, esetleg kutatok. De olyan is megesik, hogy tanfolyamon ülök, esetleg tanulok rá.
Valójában ez a festménybecsüs tanfolyam csak az elején tűnt ártatlan, kevés időt igénylő szórakozásnak. Mert hát ugye heti 2-szer három óra, hát az nem sok. Ja. De valójában azért az nem is három, inkább négy. És emellett azért elég erősen szükség van az önképzésre is. Múzeumok, galériák, extra előadások és persze a szinte kötelező árverések.
Elképesztő, hogy milyen élénk világ ez, és jó dolog érezni, hogy mennyire sokat tanultam egy év alatt. Múlt héten amikor az utolsó óránk volt, és az volt a feladat, hogy vegyük kézbe a festményeket, grafikákat és mondjuk meg mennyit érnek, olyan 80%-ban sikerült helyes válaszokat adnom. Ami amúgy elég jó eredmény. Igaz, azért nagyokat lehet bukni. Nem csak azért, mert sok a hamis kép (amiket én nem feltétlenül tudok felismerni) hanem azért is, mert ha valami tetszik, akkor hajlamos vagyok felülbecsülni azok értékét. Nem baj - okulok, tanulok.
Nem tudom írtam-e már, de nagyon jó fej csoportunk van ám. Annyira, hogy most, hogy befejeződött a tanfolyam, mi azért továbbra is találkozunk minden héten, hogy együtt átvegyük a tételeket. Mert 20 tételünk van (ezen belül a és b kérdések, szóval 40 témakör) és ezek azért elég combos témakörök. Mert amikor azért egy kérdés például úgy néz ki, hogy "beszéljen a 16-18. századi festőiskolákról, nemzeti iskolák felismeréséről és a festészet-technikai eljárások alapján" az mondjuk azért röpke 300 év, amit ebbe bele kellene gyömöszölni, ami nem két mondat. Legyünk őszinték: ezek olyan művészettörténeti államvizsga szintű kérdések - nyilván persze a szint, amit majd elő kell adni nem lesz ugyanolyan kemény. Legalábbis reméljük. Sokat kell azért tudni.
Szóval mi úgy döntöttünk, mivel a vizsga csak június 17-én lesz, mi azért összejövünk addig is hetente, és minden héten 3 tételt kidolgoz valaki és előadja. Tegnap volt az első ilyen szeánsz - volt pogácsa, süti, vetítőgép, mindenki megkapta kinyomtatva a tételeket, és azért este fél 8-ig elment az idő. És hozzáteszem, messze nem érzem, hogy az a három tétel, amit átvettünk már itt lenne a fejemben. Lesz még rajtuk bőven tanulni való. Eközben böngészem az aukciós katalógusokat is - pár hét múlva kezdődik a tavaszi szezon. És hát tanulni kell, figyelni az árakat, műveket. Nem feltétlen a vizsgára - inkább azért, mert ez érdekel engem.
Eldöntöttem amúgy, hogy ha maradunk Magyarországon, akkor elvégzem a műtárgyas tanfolyamot is. Nem mondom, hogy elégedett vagyok a BÁV szervezésével - annyira amatőr, hogy szinte már fáj. Csak egy példa: két hete volt a modulzáró vizsgánk, aminek keretében 10 képet kellett meghatároznunk. Szerző, cím, érték stb. Meg is csináltuk. Majd rá két napra jön egy emil: nem is 10, hanem 15 képet kellett volna meghatározni, így a plusz öt képet akkor a jövő héten pótolni kell. Ez már önmagában is elég felháborító, most komolyan, senki nem olvasta el korábban, hogy miből kell vizsgáznunk???? De ennél is felháborítóbb a mód, ahogyan ezt kommunikálták velünk. semmi "bocsánatot kérünk, amiért elcsesztük" - pedig ez azért a minimum lett volna. A másik amit hiányoltam a, "és természetesen azt az órát, ami így elmarad pótolni fogjuk" mert azért az ő hibájuk miatt így most két órás késéssel kezdődött az aznapi óránk, és az már csak a hab a tortán, hogy sikerült a város két felébe szervezi a pótvizsgát és az utána következő órát, pedig lehetett volna egymás mellé is. És ez csak egy apróság - voltaképp a szervezés egész évben sok bosszúságot okozott, és bevallom, nem is minden tanárral voltunk elégedettek. (Volt olyan bűbájos, édes tanárunk, aki nulla információt adott át nekünk...)
Szóval amikor én azt mondom, hogy folytatni akarom, és még többet tanulni, akkor nem csak a férjem húzza fel a szemöldökét csodálkozva és rosszallóan, hanem sok csoporttársam is. Merthogy ezekből még akarok? Még akarok bosszankodni az amatőrségükön, és a bénázásukon?
De én ha mérlegre teszem, hogy akkor most mi volt több, az élvezet vagy a bosszankodás, akkor a helyzet az, hogy jóval többször okozott ez örömöt nekem, mint álmatlan éjszakát. Sőt, igazából utóbbiból egy sem volt. Gyakran éreztem, hogy a BÁV egy nehezen mozduló mamut, egy múlt századból itt maradt szocialista állami csökevény (noha már rég nem az valójában) de még többször éreztem, hogy ez a világ, a műkereskedelem a műtárgyak, festmények olyan izgalmasak, ami feledteti, hogy lehetne ez zökkenőmentesebben is, vagy mondjuk diák-központúan, ahol azt érzem, hogy figyelnek rám, és hogy nekem jó legyen, hogy élvezzem. A bosszankodások gyorsan elmúltak, mint amikor egy kekec BKV ellenőrrel találkozik az ember - viszont nagyon sokat kaptam, szakmai, gyakorlati fogásokat. Hangsúlyozom, nem lettem szakértő. Ő, messze vagyok én, olyan 10 év még kellene hozzá legalább. De elindultam egy úton, amit nagyon élvezek, és amit szeretnék folytatni. Kérdés, hogy lesz-e rá valamilyen formában lehetőségem.
Sok szempontból mamut vagyok én is, nehezen mozduló. Az, hogy ennyifelé kell helyt állnom, (újságcikkek, tanfolyam, háztartás, gyerekek) azt jelenti, hogy állandó lemaradással küzdök, és soha nem érek a dolgaim végére. Vagy cikket írok, vagy vasalok. Vagy könyvtárba megyek, vagy ebédet főzök. Minden nem fér bele. Döntenem kell minden egyes nap, és elfogadni, hogy nem tudok mindent belepréselni a napomba, amit szeretnék. Az meg külön rosszul esik, hogy tudom előre, most még istenes a helyzet - egy hét múlva, amikor túl leszek a műtéten, jópár hétig még ennyit se tudok majd csinálni. Se ülni, se járni nem lesz kényelmes, fájni fog, fáradt leszek. Kötözés, varrat szedés, hasbaszúrás, utána meg a rohadék állandóan lecsúszó fásli. Igen, ahhoz képes a mai nap még isteni. Ma csak a vasalás a fő program. Közben lehet sorozatokat nézni. Most éppen a Terápia első évadát. Aztán megfőzöm az ebédet, mert ma mindenki korán jön haza. És aztán várom a sminkest, és a fotóst. Mert a Nők Lapjában lesz velem egy interjú, és kell hozzá egy szép családi fotó. Ez persze nem panasz. Ezek azért a munka elég kellemes bónuszai. És remélem, hogy legalább olyan jó képek születnek, mint amilyenek 2008-ban. Igaz, most nem a Tucsek Tündi fog fotózni, mint akkor régen. De drukkolok, hogy azért legalább ilyen jól sikerüljön, mint ezen a (te jó ég!) immáron hét éves fotón ott fenn.
