Három gyerekkel irány Magyarország!

Hát itt tartunk. A férjem szólt rám, hogy leszek szíves megírni, hogy a gyerekek milyen jó kis bizonyítványt kaptak, és ne csak azért rinyáljak a Facebookon, hogy a köritanár rendszeresen lehúzza Borsi dolgozatait egy jeggyel, csak azért, mert elfelejti ráírni a nevét, és hogy az angoltanár négyest akar neki adni. Mert igenis büszkélkedni kell azzal, ami jó, és nem csak panaszkodni. Tehát most jön a (kissé nyálas) dicsekvés. Át lehet ugrani,

Talán a műtét, talán az egész évnyi hajszoltság, talán a sok munka, talán vashiány. Vagy egyszerűen csak öreg vagyok. Nem tudom. De azt igen, hogy elfáradtam. Nincs kedvem semmihez. Írni sem. És nem csak blogot, cikket sincs kedvem írni.  Pedig igyekszem pihenni - esténként korán fekszem le, szinte a gyerekekkel együtt. Reggel pedig az utolsó pillanatig ágyban maradok, nem ritka, hogy a gyerekek már elmennek a suliba, amikor kikászálódok