Három gyerekkel irány Magyarország!

Talán a műtét, talán az egész évnyi hajszoltság, talán a sok munka, talán vashiány. Vagy egyszerűen csak öreg vagyok. Nem tudom. De azt igen, hogy elfáradtam. Nincs kedvem semmihez. Írni sem. És nem csak blogot, cikket sincs kedvem írni. 

Pedig igyekszem pihenni - esténként korán fekszem le, szinte a gyerekekkel együtt. Reggel pedig az utolsó pillanatig ágyban maradok, nem ritka, hogy a gyerekek már elmennek a suliba, amikor kikászálódok az ágyból. (Igen, a férjem ad nekik reggelit, és nem, nem gondolom, hogy egy 13 évesnek fogni kell a kezét, miközben reggel készülődik, szóval nincs emiatt lelkiismeretfurdalásom.) És ezután még simán előfordul, hogy visszabújok az ágyba, hogy alhassak még egy keveset.
Mert fáradt vagyok. Ólmosan, mákonyosan, álmosan. És ezen se a kávé, se az erős tea nem segít, és úgy tűnik, még az alvás sem. Azok a reggeli séták az oviba, amik ősszel-télen felpezsdítettek, és hozzájárultak, hogy munkakészen üljek a gép elé, most sokkal hosszabbnak tűnnek. Egyszerűen kifáradok, mire hazaérek, mintha az ovit messzebb pakolta volna valaki, és alig várom már, hogy leülhessek, vagy lefekhessek, ha hazaérek.
Nem, a lábam nem fáj. Kicsit sem. Ha mégis, akkor az nem a frissen műtött, hanem a régi. Legszívesebben mindkettőt fásliznám, de nem teszem, mert egyrészt szerintem röhejes, másrészt meg hát mostantól mégse lehetek fáslizott lábú nyanya. Épp elég egyiken a kötés, nem fogom magam azzal égetni, hogy múmiaként járkálok az utcákon. Amúgy is utálom az egész fásli dolgot. Mindig a legrosszabb pillanatokban kezd el letekeredni. Várom a gumiharisnyát, mint afféle öregek otthonába érkezett messiást, és tudom, hogy ez most jobb lesz, mint amit tavaly kaptam, mert akkor beleszuszakoltuk a lábam egy nem tökéletes, de mégis standard méretbe - most viszont ezt rám szabják és készítik. Igen, másnak szabó készíti a méretére az öltönyt - nekem a gumiharisnyát. Ide jutottam.
És oda, hogy nem érdekel a munka. Nem akarok írni. Nincs hozzá erőm, hogy felhívjam a riportalanyokat, hogy ötleteket adjak le, hogy egyáltalán kitaláljam, miről akarok írni, és nem, most írni se akarok.Ez persze a műtét előtt logikus lépés volt - mostanra lassan már kínos, mert hát ez a munkám, ha ezt nem csinálom, akkor ki vagyok? Háztartásbeli, aki mos, főz és vasal? No, nem mintha ez három gyerek mellett kevés munkát jelentene, megjegyzem. Ezzel is simán elmegy a nap, ahogy lassan, tötyörgősen pakolászok, főzögetek, várom haza a gyerekeket.
És mielőtt valaki kitlálná a tutit, kicsit sem vagyok depressziós. Minden apróságnak tudok örülni, annak meg külön örülök, hogy gyönyörű napos az idő, igazi nyár lett hirtelen, annak már egy paraszthajszállal kevésbé örülök, hogy mindjárt kezdődik a maratoni vakáció, ami persze Angliában nagyon hiányzott. És annak is örülök, hogy van egy balatoni házunk, ahol mennyeien fogják magukat érezni a gyerekek.
Csak éppen azt számolgatom, hogy van még addig uszkve 7  napom, és hogy ezalatt kéne felkészülni a festménybecsüs vizsgára, mindenféle zseniális nyári ötletekkel bombázni a szerkesztőket, meg is csinálni pár cikket, és szervezni a nyári táborokat, kirándulásokat, programokat - most, míg itt vagyunk, van net és van idő is, hiszen a gyerekek nemsokára 24/7-ben velem lesznek.
És ez egy kicsit szorongat. Nem az, hogy velem lesznek, mert amióta nagyobbak, és van kertes nyaralónk fele olyan kín nincs a nyári szünet, mint korábban. Hanem mert annyi dolgot akartam még csinálni. Egy csomó emberrel nem ültem le kávézni. Egyáltalán. És akivel mégis, azzal jó lenne még egyszer. És terveztem még könyvtárt meg interjúkat. Csomó teendőt, ami már látom előre, nem fog megvalósulni a nyári szünet előtt. Ami persze nem baj, minden megvár, ezt már tudom. És a nyári száműzetésem kicsit se lesz rossz, azért aztán végképp nem kell sajnálni.
Csak jó lenne, ha reggel kipattanna a szemem, és nem azt érezném, hogy mákonyos, halálos fáradtság húz vissza az ágyba. Ha esténként nem azt várnám már, mikor megy az összes csemete az ágyába, hogy végre én is ledőlhessek. És főleg, ha napközben azt érezném, hogy kirobban belőlem az energia, és nem azt, hogy alig várom már, hogy feldobhassam a lábam, és pihenhessek kicsit.
(A képen egyébként az én 8 hónapos Borsikám látható, aki félúton mászás közben elaludt. Feje benn a medencében, amit akkoriban járókaként használtunk, a feneke meg kinn. És csak úgy, útközben egyszerűen elnyomta az álom. Na, erre most én is simán képes lennék. )