Három gyerekkel irány Magyarország!

Egyszerűen a nyár nálunk nem kedvez a blogolásnak. Ez van. A Balatonnál nincs szélessávú internet, nincs wifi, és csak akkor ülünk a gép elé, ha muszáj dolgozni. Amúgy meg pihi van.

Persze bevallom, ez a 40 fok se lelkesített éppen az írásra. Se semmire. Szerintem mindjárt jobban megérti az ember a spanyolok és a görögök hozzáállását a munkához. Ahol fél éven át tart ez a kánikula, ott bizony az ember könnyen rávágja, hogy manyana. Ráér az. Nagyon ráér. Mi is kicsit elkanászodtunk. Például én egy csomó tanulási tervet gondoltam ki a gyerekeknek. A férj csak röhögött, mikor fél köbméter tankönyvet lehozattam vele. Amit aztán persze nem nyitottunk ki. Egyszerűen nem volt szívem leültetni őket. Ez a hat hét folyamatos kánikula megolvasztotta az ember agyát. Nem csak az enyémet - ők se pörögtek. Napközben inkább csak pihentünk - viszont minden este lementünk a Balcsihoz.

Ennyit még soha, egyetlen nyáron nem fürödtünk.

Igen, tudom, ez szinte ciki - de én magam nem vagyok nagy strandrajongó, ráadásul soha nem szerettem egyedül lemenni a gyerekekkel a strandra. Amikor megvettük a házat még kicsi ovisok voltak a lányok, féltem, mi lesz, ha az egyik azt mondja pisilnie kell, vagy csak fázik, akkor melyikkel maradjak? Így hát csak akkor strandoltunk, ha apa is volt, vagy más vendég. De akkor se minden nap - jobb volt az itthoni medence.

Aztán mikor Bende megszületett és kiderült, hogy az én fehér bőrömet örökölte, egyszerűen féltem napközben a tópartra menni vele, mert jól emlékszem, hogy én hányszor leégtem gyerekként. Ezt nem akartam neki. Meg aztán Bende sokáig nem is szerette igazán a Balatont. A vizet igen, a medencét igen - de a Balaton nem volt a kedvence.

Na, ez idén megváltozott. Az én víziszonyos kisfiam, akit az úszás tanár egész évben nem tudott rávenni arra, hogy lemerüljön, mostanra igazi „balatoni gyerek” lett. Persze, a gyakorlás is számított - meg nyilván az is, hogy megérett rá. Ahogy mindig szokták mondani - úszni igazából 6-7 éves kortól érdemes elkezdeni, akkor érik meg rá az idegrendszer, de persze a szülők szeretnének mindent sürgetni. Mi is.

Szóval arra jöttem rá, hogy este 6-kor a közeli strand kapuja kitárul, onnan kezdve ingyen lehet bemenni. És akkor már olyan meleg és erős napsütés sincsen, így minden nap este 6-kor elindultunk a Balcsihoz, (tíz perces séta tőlünk) és olyan jó másfél órát hancúroztunk a vízben, így nem sok gond volt az esti altatással sem. Persze sok időt nem nyertem vele - nekem se kellett altató, engem is kiszívott a víz.

De Bendét öröm volt nézni! Az a gyerek, aki tavaly még rámcsimpaszkodott végig a Balcsiban, most napról napra bátorodott. Először csak az orra hegyét dugta bele, aztán egy pillanatra merítette be az arcát, most meg már simán lemerül az iszapért úgy, hogy az orra hegye se látszik ki.

Már én se félek egyedül lemenni a hárommal - mondjuk ebben azért elég sokat segít, hogy a két lány már nagy, őket nem kell (nagyon) félteni. Legalábbis egy strandon, sok más fürdőző mellett azt gondolom elég biztonságban vannak, míg Bendét elkísérem pisilni.

Az intenzív és hosszú nyári pihenés legnagyobb előnye, hogy én már várom a szeptembert és azt, hogy újra belevethessem magam a munkába. Meg más projectek is vannak - lakást eladunk, veszünk, keresünk, és ez nyilván elég sok időt el fog venni, még akkor is, ha bizonyos dolgok már eléggé előrehaladott állapotban vannak. (És elég izgalmasak!)

Az tuti, hogy egy korszak lezárul a következő tanév végén, és megint komoly döntéseket kell hoznunk, már csak azért is, mert Bíbor befejezi az általánost, Bende az ovit, szóval ez megint jó alkalom a váltásra. De még egyáltalán nincs eldöntve semmi - viszont az előző évekkel ellentétben ez már lassan olyan szinten normális a mi életünkben, hogy már nem is stresszel. Mindig csak a következő feladatra gondolok, és azt gondolom, hogy a távoli hidakon ráérek akkor átmenni, ha majd odaérek.

Persze nyilván a Balaton is hozzásegít a zen-állapot eléréséhez. Budapest majd fölpörget. Borsi már most legalább tízféle különórát tervez magának (jajj, de rám ütött) Bíbor meg persze semmit, de lemaradni persze nem akar, szóval nyilván ő is menni fog. Bendének a logopédust kell nagyon komolyan vennie, mert jópár hangja még nincs meg - ezt kompenzálandó a dumája óriási. És ami egészen döbbenetes, hogy bár egy éve nem nagyon beszéltünk vele itthon angolul (eszembe se jutott), kiderült, hogy ő simán ért mindent, és beszél is gond nélkül. Ha kell. Eddig nem kellett, nem fitogtatta. De nemrégiben találkozott pár angol gyerekkel, és kiderült, beszél ő ha kell. Azóta azért igyekszünk vele itthon gyakorolni. Nála az angol olvasást kell egy kicsit erősíteni - mert ha esetleg, netalántán visszamegyünk, akkor az már elvárás lesz. Nem akarom, hogy szégyent valljon. De ha maradunk, akkor se lesz ez hátrány számára.

Azt még nem tudom, hogy én mit csináljak. Muszáj valamilyen különórára járnom, erre rá kellett jönnöm. Biztos, hogy az otthoni, magányos munka teljesen kikészítene, ha nem lenne semmiféle külső inspirációm. De hogy mi legyen az, nem tudok dönteni. A francia nyelvtanfolyam lenne az álmom, de bevallom, attól félek, hogy az nagyon igénybe venne (nyilván nem heti 2x2 órásra mennék,,,), és nem maradna másra időm. Márpedig annyi megírandó tervem van. A férjem már csak röhög, amikor előállok újabb és újabb megírandó könyvek ötletével. De most tényleg határozott vagyok, legalábbis abban, hogy muszáj legalább egyet befejeznem, mert különben szánalmas szájhős maradok, örök álmodozó, vagyis lúzer. Ennél pedig azért többet gondolok magamról. Szeptembertől mindenképp próbára akarom tenni az akaratom. Hogy ehhez nem a lakáseladás/vásárlás időszaka az ideális? Ja, kérem, a mi életünkben ez a realitás. Ezzel együtt kell élnem, és alkalmazkodni hozzá. De ez nem jelenti azt, hogy le kéne mondanom más álmaimról, ugye?