Beléptem a kertkapun, kinyitottam a ház ajtaját, és minden olyan szép, rendezett volt, ahogyan hagytam. A szobák felsöpörve, a polcok pormentesen és olyan jó nyugalmas volt minden. Na jó, persze az út nem volt könnyű. A szokásos két óra helyett majdnem négy órán át jöttünk, óriási dugó volt Budapesten, ráadásul őrült hőség, bosszankodtunk is rendesen rajta. De aztán megláttuk, hogy mi okozza a lassulást, és már hirtelen nem is volt az egész olyan rémes. Legalábbis az, ahogyan mi a kocsiban kínlódtunk a három gyerekkel.
Mert ott mentek az út szélén a menekültek, gyerekek, felnőttek, szomjasan, éhesen, abban a forróságban, amit a légkondis kocsiban ülve is nehéz volt elviselni, pedig én csak a seggemen ültem, és pontosan tudtam, hová megyek és mi fog rám várni, és azt is, hogy lesz este hol lehajtanom a fejem. Csönd lett a kocsiban, rossz volt az egész. Az erőltetett menet, ami a szemünk előtt zajlott le, és amiről annyit olvastam, igaz ott zsidók voltak, ezek meg szírek és afgánok, de Isten bocsássa meg nekem, számomra mind ember. Valami elképesztő volt nézni, érezni amúgy az elmúlt hetekben, hogy a fél ország a szemem előtt fasizálódik, és hogy vannak emberek, akik képesek örülni annak, hogy egy gyerek megfulladt a tengerben ("eggyel kevesebb") vagy annak, hogy 71 másik megfullad egy kocsiban ("rendszeresíteni kéne ezeket a járatokat"). Én meg csak nézek, hogy tudnak emberek ilyet leírni, nők, anyák gyűlölettel fröcsögni, ráadásul nem névtelenül - arccal, névvel a Facebookon, kommentekben.
Csak azért nem veszett el a teljes hitem az emberiségben, a magyarságban, mert a FB oldalamon ott voltak a nagybetűs EMBEREK is, akik vizet, babakocsit, ételt, pelenkát vittek, kimentek játszani a menekült gyerekekkel a Keletihez és végtelen empátiával segíteni próbáltak. Nem akarok én okoskodni, pontosan tudom, hogy a kultúrák együtt élése végtelen nehéz és még az extra toleráns Angliában sem könnyű, sőt, ott is vannak gondok - de inkább csak az újságból, mert személyesen csak kedves, segítőkész arab, indiai, szomáliai, afgán nőkkel találkoztam. Sokkal nyitottabbak voltak, mint az angolok.
Mindenesetre felzaklatott a sok gyűlölködés ami körbevett mostanság és kifejezetten jó volt elmenni a Balcsihoz szilvát szedni, meg téliesíteni a házat, sütni-főzni. Rend, egyszerűség, nyugalom, csönd, friss levegő. Otthon.
Ami Pesten nincs. Vagy legalábbis már nem úgy, ahogyan régen. Majdnem három hónapig voltunk a Balatonnál, ami idilli állapot, tudom én. De közben senki nem takarított Pesten, ha feljöttünk is egy-két napra, akkor sem ez volt a fontos a 40 fokban, így most, amikor augusztus végén visszajöttünk, döbbenet volt látni a rumlit, hogy az ablakpucolástól, a portörlésen át a rendrakásig minden rám vár, nekem meg nincs időm, mert kezdődik az iskola (vásárlás, könyvbekötés) és persze millió munka is rámszakadt, azzal megspékelve, hogy én azt hittem, hogy akkor hétfőtől iskola van, de kiderült, hogy csak hétfőn se suli, se ovi, és még pénteken is szünet van, szóval nagyjából három napig ültem a gép előtt és csak írtam és írtam, hogy minden munka el legyen végezve, és közben meg igyekeztem nem oda nézni, ahol várt a takarítanivaló.
Közben meg rosszul éreztem magam, hogy körülöttem mindenki megy segíteni a menekülteknek az ismerőseim közül (úgy tűnt, na), én meg egyáltalán nem érek rá, de tényleg nem, mert rám dőlt a munkadoboz, ami amúgy jó, de úgy, hogy a gyerekeimnek is kész kaját veszek a sarki kifőzdében, és az már nem fér bele, hogy vizet is osszak a Keletinél, de közben meg nyomasztott rendesen, hogy hát milyen ember az, aki nem megy. Végül pénzt utaltam gyógyszerre, de ettől amúgy nem lett automatikusan jajj-de-jó-ember-is vagyok érzésem.
És hozzájött persze az újabb stressz is, ami igazából jó hír, de mégis munkát és újabb káoszt okoz az életben - méghozzá, hogy a héten aláírtuk ügyvéd előtt is a lakáseladási papírokat, szóval húsz év után megválunk a pesti lakásunktól, és kicsit több, mint fél év múlva ki is kell költöznünk. Addig kell újat, szebbet, jobbat találni, felújítani és átköltözni. Szóval nem véletlen a káosz - már megint dobozolunk, válogatunk. Újra át kell nézni minden egyes holmit és megbecsülni, kell-e ez nekünk annyira, hogy megérje dobozba rakni és átcipelni valahová. Nem kis teher - aki költözött mostanság, az tudja miről beszélek.
Nem panaszkodom, mert tényleg örülök, hogy eladtuk a lakást, mert millió hibája volt, de mégiscsak húsz éve itt lakunk és minden nyomiságával együtt a szívemhez nőtt, hiszen az elmúlt húsz év volt életem legcsodásabb időszaka, és egyszerűen fáj ettől elbúcsúzni, még akkor is, ha az elmúlt évek költözései megtanítottak arra, hogy nem a helyek és nem a tárgyak a fontosak. Ez akkor is nagy lépés.
Még akkor is amúgy, ha a férjem szerint boszi vagyok, mert pont úgy jött össze minden, ahogyan én azt a fejemben kitaláltam és "megmadzsikoltam". Szóval nincs panasz, minden maga a tökély - de attól még stressz, annak minden jelével együtt, ami ilyenkor rajtam fizikailag kitör. Gyomorégés, bőrviszketés, vörös foltok, gyakori fejfájás. Nyilván ha meglesz a másik lakás, akkor majd minden könnyebb lesz egy kicsit, de persze ez csak illúzió, tudom én, mert akkor meg jön maga a költözés, és hát az se lesz a tanév közepén egy sétagalopp.
Megjegyzem, nem kell ettől még semmit kombinálni - a tervek szerint veszünk Pesten egy másikat, ami kicsit világosabb, meg jobb beosztású, és valójában én már jó tíz éve nyaggattam apámat (akié a fele), hogy egyezzen bele az eladásba, szóval nem új terv ez, de valamiért most álltak össze hozzá a csillagok.
