#Post Title #Post Title #Post Title

A jó anya mitosza


Ilyenkor karácsony táján szerintem az anyák többsége lelkiismeret furdalással küzd. Mert semmire nincs elég idő, pénz, energia. Pedig most kéne csak igazán mindegyik.

Az embernek több választási lehetősége van: teljes lelkesedéssel beleveti magát a karácsonyi készülődésbe, és igyekszik tökéletessé varázsolni az élményt, amiben benne van az adventi díszben fuldokló lakás, fényekkel, koszorúval, apró díszekkel, és persze makulátlan tisztasággal, hiszen az még sem nevezhető tökéletesnek, ha mint nálunk, a földön kap csak helyet az adventi koszorú (amit a lányom csinált), mert az asztalon a fiam akart épp festeni tegnap, és szegény koszorúnak nem jutott már másutt hely, aztán mivel nyilván ma is festeni fog, feleslegesnek tartottam visszatenni. Arra a kis időre, mit idegesítsem magam ezzel ugyebár. A föld meg éppen olyan tökéletes hely, mint a többi, és mi életünk tökéletlenségei közül nem is ez a legnagyobb. Szóval a tökéletes lakás illúzióját a legjobb elengedni. Mivel amúgy is költözünk pár hónap múlva, nyilván már nem is érdemes rágörcsölni a dologra, lesz ahogy lesz ugyebár, a karácsony is. Különben is a gyerek a fontos, meg az ő lelke.
És hát az ajándék - naná, hogy az fontos, mert mondhat bárki, bármit, a kariaji azért az mégiscsak fontos dolog, hiszen mikor van az embernek még egy ilyen tökéletes lehetősége arra, hogy ennyi pénzt ilyen röüvid idő alatt elkölthessen. Különben is, az okos szülő az kérem elhúzza a szükséges dolgok megvételét is ilyenkorra. Mint például azt a laptopét, amit már évek óta ígér a gyereknek, és amit már három éve meg kellett volna kapnia a nagynak is, méghozzá lila színben, mert hát anya azt ígérte, hogy ha sikerül megtanulnia kiejteni azt a fránya R betűt, akkor az lesz a jutalom, de a franc se gondolta, hogy a spanyol logopédusnak sikerül, amivel előtte sok-sok magyar kudarcot vallott és a nagy azóta lelkesen pörgeti, de hát akkor éppen költöztünk (naná), így erre már nem tellett, és persze amilyen jó gyerek a nagy, hát nem is mondogatta, hogy ez elmaradt. De most már azért kéne a sulihoz is, és valljuk be, erre soha nem lesz jobb alkalom. Mondjuk nem tudom, miért kellett lelkesen elmondanom neki, hogy sikerült megvenni - és ezzel tönkre tenni a nagy-nagy meglepetést, de karácsonykor az emberen kitör időnként a teljes elmezavar, hát másra én se tudom fogni. Mindenesetre ezzel az okos húzással nem csak a meglepetést tettem tönkre, de a szuperanya fílingem is léket kapott. Már ha még lett volna akkorra egy kicsi is.
Persze azért igyekszik az ember - a fiamnak legalább elkészítettem minden idők legszuperebb karácsonyi DIY ajándékát. Legalábbis olyat, ami tőlem telik. Mert hát én nem tudok kötni, horgolni, varrni, faragni - csak írni. Hát csináltam neki egy szuper könyvet az autómárkákról. Több energiát fektettem bele, mint az évek óta készülő női művészes könyvembe, és jópár éjszakát fel is áldoztam azért, hogy elkészüljön. De megvan, legalábbis már a Rossmannban várja, hogy fotókönyvvé lényegülhessen.
Na azért nem gondolom, hogy karácsony este ez avatna szuperanyává - jópár Lego készlet is lesz a fa alatt, szerintem annak aznap este nagyobb sikere lesz. De azért én mégiscsak csináltam magamnak egy jó adag büszkeség mellé egy rakás lelkiismeretfurdalást is - mert hát milyen anya az, aki csak egyetlen gyermekének csinál személyre szóló könyvet, mikor három kellene. És akárhogy is számolom a napokat, annyi időm már nem lesz, hogy mindnek ilyet szuper ajándékot tegyek a fa alá, vállalom hát, hogy bizony idén is elkéstem, és elbuktam. Így hát a szuperanya érzéssel kézen fogva jár a szaranyaság is, de mondjuk ezt már megszoktam az elmúlt 14 évben.
Így az már meg sem lepett, hogy amikor a múlt héten olyan büszkén vittem a fiam sóhomokozóba (ez is egy új felfedezés, hogy ilyesmi létezik, 10 éve, amikor a lányok voltak kicsik, ez se volt), hogy hátha ezzel kijön a makacs ugatós köhögésből, és megússzuk a betegségbe merülést, akkor ugyan jól éreztem magam, hogy ezt megcsináltam - de rögtön eszembe is jutott a másik kettő, aki ezalatt egyedül volt otthon és még főtt ételt se hagytam nekik. Mondjuk a férjem azért megetette őket, de azon hízzon az ő egója, az enyém úgyis fogyóban. És ugyan elvittük korizni a gyerekeket, és halálosan boldogok voltak emiatt - de aznap elmaradt a tanulás, sőt még az esti mese is, mert mind olyan fáradtak voltunk. Ez az esti mese amúgy is gyakran marad el mostanság - mert hát ugye készülünk a karácsonyra, és ha napközben dolgozik, és gyerekezik az ember, akkor estére marad a karácsonyi készülődés, a szokásos vasalás és pakolászás mellé. És akkor ugyan az ember büszke, mert tud haladni és a nagyszülőknek szánt naptár is elkészül, de aki hajnal négykor fekszik le és elmúlt már negyven, az bizony ne csodálkozzon, ha másnap reggel csak mosott rongy és kimászni se tud az ágyból.
Őszintén szólva egyre többször érzem mostanság, hogy az ember nem tud jó anya lenni, mert olyan nincs is. Mert vagy az egyikkel vagyok, és arra figyelek 100%-osan, de akkor a többivel nem tudok foglalkozni, vagy igyekszem mindhárommal lenni, de akkor meg hol a személyes figyelem. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy tegnap, a Mikulás napján reggeltől estig csodálatos programokon voltunk, és rengeteg szuper és jól kitalált ajándékokat kaptak a gyerekek, de nekem cikket is kellett volna írni, és ez azért elmaradt, így bár egy kicsit jobban éreztem magam, mint anya - de azért mint munkavállaló, nem kapnék érdemérmet.
Ráadásul este vigasztalhattam a férjem, akire alaposan rátört a szarapa érzés, mert nem jött velünk, hanem itthon maradt és egész nap írta a két éve elkezdett meseregényét, mert valamiért ő is a fejébe vette, hogy milyen szuper ajándék is lenne az a fa alatt a gyerekeknek. Viszont így kimaradt a látványból, milyen zavarba is esett a nyolcadikos nagylányunk, akinek a Mikulás elmesélte, hogy tudja, milyen nehéz is a pályaválasztás,  mert ő is nehezen döntötte el annak idején, hogy húsvéti nyuszi legyen, vagy inkább Télapó. A nagylánynak mondjuk segített ez a beszélgetés. Azóta határozottan érzi, hogy fogtündér akar lenni.
Már csak a sulit kellene megkeresni hozzá.
Naná, hogy ez a feladat is rám hárul.

One Response so far.

  1. Andi says:

    Kedves Marcsi! Könnyezve mosolyogtam ezen a bejegyzéseden. :) Ugyanez az érzésegyveleg kavarog benne is folyton, és szerintem sokunkban. A gyerekeink ugyanezt fogják átélni szülőként, mert bizony, baromira nem egyszerű feladat szülőnek lenni! Viszont a legcsodálatosabb lehetőség az életünkben. Attól pedig, hogy nem sikerül mindent időre, 100%-an teljesítenünk, nem vállunk rossz anyává, mert a gyerekeink érzik, tudják, és minden nap átélik, hogy értük vagyunk. ;)

Leave a Reply