Tegnap persze megint az elmebaj kerülgetett. Egyszerűen nem értem, hogyan lehet Borsika teljesen hibátlan matek dolgozata hármas, amikor annyi a bűne, hogy van olyan jó eredmény, amit kétszer is leírt (!) és a szöveges megoldásban vétett pár helyesírási hibát. (Igen, a hosszabb az két bé, sajnos a magyar helyesírása még mindig nem tökéletes.) A gyerek most fel van háborodva, hogy ő erre sokat tanult, és hogy ez nem igazság. "Ez aláássa a self-esteememet anya." - mondja, és igaza van. A magyar iskola ebben mesteri. Azt meglátni, mi a rossz, mit kell javítani.
Míg az angol suliban teljesen mindegy, hogyan jut el egy gyerek a jó megoldáshoz, Magyarországon pontos szabályok vannak arra, hogyan lehet valami ötös, és erre csak egyetlen út van. Így lett Borsi tavaly négyes környezetből, mert minden egyes ötös dogájából levont a tanár egy jegyet, amiért nem írta rá a nevét. (Mint látszik, a pedagógiai nevelői módszer nem jött be, a gyereknek egy ötödszörre se vált magától értetődővé.) Így áll most hármasra angolból, mert a mondatok fordításának (mint tudjuk) csak egyetlen jó megoldása létezik, több nem. És Borsinak ha azt mondják, hogy ezt most tegye át Peresnt Perfectbe, akkor még ma is csak néz, mint a kisboci. Igen, ő csak anyanyelvi szinten beszél angolul, és nem a szabályokat követve. (Igaz, az angoltanárral kicsit javult a helyzet, amióta a férjem bement beszélni az igazgatóval arról, hogy nem normális dolog szerinte, ha ez a gyerek mindenből négyes-ötös, viszont angolból csak egyesei vannak - merthogy év elején ez volt a helyzet.)
Szóval a magyar suli nem sétagalopp - de ezzel szerintem senkinek nem mondtam újat. Szabályok, sok lecke, óriási megtanulandó tananyag, leterhelt tanárok, értelmetlen szigor.
Furcsa módon, ha megkérdezem a gyerekeimet arról, hogy mi a rossz nekik a magyar suliban, nem ezeket szokták kiemelni.
Sokkal jobban megviseli őket az osztálytársak viselkedése. Az, hogy Magyarországon a diákok nem tisztelik a tanárokat. Hogy visszabeszélnek, lógnak, rosszalkodnak és nagy ívben tojnak arra, mi zajlik az órán. És mindegy, hogy egy tanár rendes, vagy szigorú - a diákok se ennek, se annak nem fogadnak szót.
Az angol iskolában nem így zajlik az élet. Ott csend van az órán, ha csoportmunka van (és gyakran van), akkor sincsen kiabálás, mindenki meghallgatja a másik véleményét, és ha a tanár azt mondja, hogy ezt és ezt kell csinálni, akkor nem kezd el siránkozni a fél osztály, hogy na ne már.
Az is zavarja őket, hogy igazságtalan a magyar osztályzás. De soha nem arról panaszkodnak, hogy ők jobb jegyet érdemelnének. Az furcsa számukra, mennyire nem veszi figyelembe az egytől-ötig tartó rendszer azt, mennyi munkát fektet bele valaki. Hiszen mind tudjuk, van, aki a kisujjából kiráz egy ötös dolgozatot, másnak hetekig kell készülnie, hogy elérje a hármast, és óriási eredmény, ha megcsinálni. Magyarországon azonban az előbbi akkor is jeles, az utóbbi meg csak közepes lesz.
Angliában ez úgy van, hogy minden diákos egyénileg értékelnek és sajátmagához mérve mondják meg az eredményét. A lényeg pedig az, hogy haladjon, és sokkal jobban megdicsérnek egy gyereket, aki a 3A szintről elér a 3B-re, mert abban munka van, mint ha valaki egy éven át tesped a 4C-n mondjuk, ami bár jobb eredmény, mint az elsőé, de magához képest nincs benne fejlődés, erőfeszítés. (Nem tudom, hogy ez érthető volt-e.) A lényeg, hogy munkát tegyen bele, és fejlődjön. Mert nem az a cél, hogy fél év alatt tanuljon meg olvasni, hanem az, hogy 3-4 év után minden gyerek elérje azt, hogy megértse, amit elé raknak. Elfogadják, hogy van, aki gyorsan halad, másnak meg több idő kell rá. Attól még az utóbbi se buta.
De ne gondolja senki azért, hogy az én gyerekeim szenvednek a magyar suliban. Nagyon is szeretnek idejárni. Jó az osztályközösség, összetartó a csapat, sokat nevetnek, feljárnak egymáshoz, összejönnek suli után. És igen, az összetartás abban is jelentkezik, hogy mindenki súg mindenkinek (bár az enyémeket gyakran szidják a többiek, hogy bénák ebben), segítenek dogaírás közben, másolják egymás háziját. És nem csak a barátok adják oda egymásnak, hanem bárki bárkinek! - mesélik a lányaim, ami nekem, mint magyar suliban szocializálódottnak természetes, de nekik meglepő.
Igaz, Angliában se puska, se leckemásolás, se súgás nincs. Ez az egész csalósdi ismeretlen világ számukra, ami ugyan nem teljesen pozitív példa - az eredménye azonban mégis egy összetartó diákcsapat, ami azért mégiscsak jó. Mindenki mindenkinek szövetségese - ami persze szükséges is, mert ennyi leckét, ennyi feladatot valóban csak csapatmunkában lehet elvégezni.
Hozzáteszem, a sok szabálykövető papírhuszár-tanár mellett bőséggel akadnak nagyon emberséges, végtelenül tisztelendő tanárok is, akik erejükön felül igyekeznek azon, hogy a gyerekek tanuljanak, okosodjanak, és ne sérüljenek az iskolában töltött idő alatt. Akiket nem zavar, ha a gyerek angol kiejtése jobb, mint az övék, vagy ha plusz információja van történelemből, mert utánaolvasott a tananyagnak itthon. Aki dicsér, aki segít, aki igazi pedagógusként a gyerekek mellett áll.
Amikor ilyenekről mesélnek a lányaim, mindig boldog vagyok. Mert ezt is jó megtapasztalni. Hogy lehet nyomás, meg lehet kis fizetés, nehéz munka - de akkor is maradhat jó ember, jó tanár valaki.
Persze én könnyen beszélek. Minket nem érdekelnek a jegyek. Most éppen hármasra áll Borsi angolból - és amikor aláírom a jegyét, akkor mindig megbeszéljük, hogy Oxfordban senkit sem fog érdekelni, hogy hányasra értékelte a tanárnője itthon. És amikor Bíbor lányom aggódik a gimis felvételi miatt, amitől manapság minden nyolcadikos halálosan retteg, akkor el tudom mondani neki, hogy semmi gond nincs akkor sem, ha nem sikerül, mert hát Angliában őt már felvették a középsuliba, és oda bármikor visszamehetünk. Vagy tanulhat akár Spanyolországban is, ha akar. És hogy valójában nincs tétje a dolognak, mert nem igaz, hogy ez az egyetlen esélye most arra, hogy bekerüljön egy jó suliba, egy jó közösségbe. Sokféle út van, és örülök neki, hogy le tudom venni róla a "most vagy soha" terhét azzal, hogy körbevittem a világban, és megmutattam neki, hogy ezer úton érheti el azt, amit szeretne. Számunkra ez a szabadság. A világ óriási, szép és tele van lehetőségekkel. A teszt csak egy vizsga-alkalom, a jegy a bizonyítványban csak egy szám. Nem határozza meg őket, és nem mondja meg, milyen emberek. És nem kell hinniük senkinek, aki mást akar mondani.
Összeszorul a szívem.... Én nem vittem el Emmát körbe a világban kisebb korában élni egy kicsit máshol, máshogy, és nem tudom olyan könnyedén azt mondani, hoyg akkor megyünk máshová, ha itt nem jön össze (habár, egyre jobban viszketnek az ujjaim, hogy összecsomagoljam az egész családot, és még kb. lenne is hová elindulni). Így aztán marad Emmának a szorongás, a rettegés a szombati megmérettetéstől, a most vagy soha érzés. És az is, hogy ő valóban a lassabb, ámde roppan szorgalmas kategóriába tartozik, és igen, el van könyvelve kevésbé jó képességűnek. Olyannyira, hogy amikor hajszál pontosan ugyanúgy áll egy tantárgyból, mint egy "kirázomakisujjambólhabárnemfeszülökmeg" osztálytárs, akkor ez utóbbi kap egy esélyt a jobb jegyért való felelésre, Emmának pedig a szemébe röhög a tanár: "Most komolyan?! Tényleg azt gondolod, hogy tudod te ezt ötösre?" - és Emma nem felelhet a jobb jegyért. Meg sem próbálhatja....
Úgyhogy Marcsi, azt hiszem, kitártad ezzel is egy kicsit jobban azokat a bőröndöket.... Még egy ilyen cikk, és már pakolok is....
Nekem az a rossz, hogy az én gyerekeim nem tudják azokat az informális utakat, ami itt, Magyarországon minden tanulóba beleégett már. Például, hogy a tanár nem fog feleltetni, ha kétesre áll az ember, csak ha kéri, hogy feleljen. Az én lányom tavaly egy teljes hónapig egy órával korábban kelt minden nap, mert pont 3.5-re állt fizikából, és ő biztos volt benne, hogy felelni fog. De nem szólt a tanárnak, aki ezt úgy értékelte, hogy akkor biztosan nem is érdekli. Hármas lett. (az egyetlen hármasa az amúgy majdnem színjeles bizijében!) De horrorsztorik sajnos vannak Magyarországon, és nagy könnyebbség, hogy én erre tudok legyinteni. És nem, mielőtt bárki azt mondaná, hogy genyó tanár mindenütt van. Mi Angliában eggyel sem találkoztunk. Bocs.
Nèmetorszàgban sem találkozunk velük.
Az én lányom másodikos koráig járt magyar iskolába, német tagozatos osztályba. Az első félév végén a német tanárnő közölte velem az akkor 6 éves gyerekről, hogy vegyem tudomásul, soha nem fog rendesen megtanulni egy nyelvet sem, mert tehetségtelen. Közben elkezdődött az ismeretlen eredetű hasfájás, tucatnyi ultrahang, gyógyszerek... Mire új iskolát kerestem volna, külföldre költöztünk. A hasfájás eltűnt egy pillanat alatt és minden reggel boldogan ment iskolába. Idén érettségizett, franciául akcentus nélkül beszél, flamandul és angolul felsőfokon, spanyolból középfokon. Hotel menedzser iskolába jár. Sokszor átmentünk Németországba, de soha, egyetlen szót sem volt hajlandó németül megszólalni.