#Post Title #Post Title #Post Title

És a költözés újra indul

Mondjuk gondolom minket ismerve ezen senki nem lepődik már meg. De most azért egy kicsit még magunkhoz képest is megnehezítettük a dolgunkat.

Ez a lakáseladás amúgy megvisel egy kicsit lelkileg. Végül is mégiscsak húsz éve meg volt ez a kis kuckónk, ide születtek a gyerekeim, itt cseperedtek a lányok, és szerettem itt lakni, itt élni. A mai napig beleborzongok, amikor feljövök a Hősök terei metrómegállónál, és látom az angyalt és érzem, hogy én nagyon-nagyon szerencsés vagyok, amiért ilyen szép helyen lakhatok.
De most dobozolni kell, és bár nem először, az biztos, hogy itt utoljára, mert hát eladjuk és kész, többé ide nem jövünk vissza. És persze egyfelől ez már megkönnyebbülés, mert a lakás úgy érzem, kezd szétesni alattunk. Ropogó parketta, lerobbanó kazán, csöpögő csap - és nem azért nem javíttatom meg, mert igénytelen vagyok, vagy épp sumákolok, hanem mert az új tulaj azzal fogja kezdeni, hogy csontig szétveri az egészet, akkor meg kár ezekre már egy fillért is költeni. Ehelyett próbálok elvinni, eladni mindent, amit még lehet, mert tényleg nem fog semmi itt maradni, ami mégis, az megy a sittes konténerbe. De például fogalmam sincsen, hogy az alig 6 éves nagyon szép galériánkkal mi legyen? Vesznek-e ilyet valahol? Legalább tűzifának, ha mást nem, mégiscsak jó lenne eladni.
Szóval dobozolás, háromfelé. Költözés, először át az új lakásba hat hétre, akkor kezdődik a nyári szünet, tehát le a Balcsira, onnan pedig már Angliába megyünk.
Mert igen, visszamegyünk.
És bevallom, most először azt érzem, hogy már nagyon-nagyon várom, mert az azt fogja jelenteni, hogy akkor végre már túl vagyok azon az őrületen, ami úgy számolom októberig kísérni fog minket. Talán akkorra már minden doboztól megszabadulok.
Arra jöttem amúgy rá, hogy ami a legnagyobb különbség a kinti és itteni életünk között, hogy itthon lustábbak. Ahhoz képest, hogy Angliában állandóan jöttünk, mentünk, itt mindenki elfárad péntek estére, és alig várjuk, hogy végre ülhessünk a seggünkön egy kicsit és lazíthassunk. Ami persze amúgy csak illúzió, mert az itthoni punnyadás nem pihentet, de valahogy hiába Budapest ezer csodája, valahogy mégis otthon ülősebbek lettünk. Angliában úgy gondoltam mindig, hogy itthon majd milyen jó lesz, sokkal intenzívebb társaság életem lesz - de ez illúzió volt. Hiába van olyan barátnőm, aki két utcával odébb lakik, és amikor külön földrészen éltünk, heroikus küzdelmeket vívtunk, hogy egyszerre jöjjünk haza, hogy találkozhassunk egy kávéra - most ha havonta-kéthavonta összeülünk egy reggelire, akkor sokat mondok. Ő is hajszolt, sokat dolgozik, én is. De van olyan barátnőm is, akit ugyan szeretek-imádok, de mióta hazajöttünk (majdnem két éve!!!) nem sikerült egy találkozót megszerveznünk. Valahogy úgy érzem, hogy amikor félévente hazarepültem Angliából, és arra a 2-3 napra tucatnyi találkozót szerveztem, többször tudtam összefutni azokkal, akiket szeretek.
Persze a gyerekeknél ez másként van. Valahogy mostanra minden összejött nekik. Barátok, barátnők, mozik, szülinapi bulik, közös fagyizások, soppingolások, játszóházak. Az a társasági élet, mi az első évben még alig-alig akadt, mostanra teljes gőzzel robog gyerekszinten legalább. Persze legyünk őszinték, akár elviszem őket Angliába, akár nem, ez változni fog: Bíbor nyolcadikos, Bende nagycsoportos - ők mindenképp új intézménybe kerülnek. Borsi pedig, aki amúgy jól érzi magát, egyre többször mondogatja azt is, hogy teher neki a magyar suli, nem szereti és szívesebben lenne magántanuló, mert akkor többet tudna tanulni is, nem kellene felesleges dolgokkal töltenie az időt. Igaz, neki tényleg még mindig gondjai vannak az angoltanárával (bár mióta a férjem bement, már nem csupa egyeseket kap, hanem stabil négyes lett) és gondja van a tornatanárával is (nem csak neki, sok más gyereknek is.) Mondjuk Borsinál az tett be igazán, amikor a suli kitalálta, hogy hetente járjanak úszni, ami jó dolog, támogatjuk is - de nem nulladik, hanem mínusz egyedik (!) órában lett volna, konkrétan a gyerekre reggel fél 7-re kellett volna az uszodához érnie. Tudom, hogy profi úszók így csinálják, és ebben nincs rossz - kivéve, hogy Borsit ez annyira megviselte, hogy többször haza kellett küldeni az iskolából olyan migrénje lett. Végül ez alól felmentettük (amúgy ebben teljesen normálisan partner volt a suli, hihetetlen kedves, normális igazgató van itt), és voilá, a migrének eltűntek.
Az iskola amúgy teher. Akárhogy is szépítem, és látom, hogy próbál a suli mindent megtenni, óriási az anyag, rosszak a könyvek, fáradtak a tanárok. Nincs megcsinálhatatlanul sok lecke, nincs túlzott elvárás - de nincs élvezet sem. Legalábbis az a fajta, ami Angliában olyan örömöt okozott az összes gyerekemnek (még az akkor négy évesnek is!) az nincs. Remélem, hogy ezt még azért kinn visszakapják.
Meg hát a kert. Bevallom, azt nagyon-nagyon várom már. Arról álmodoztam eddig, hogy bár a ház picike, de hozzá tudunk építeni egy télikertet. Talált is a férjem egy céget, akik azt ígérték, hogy kétezer fonttól csinálnak ilyesmit. Be is lelkesedtünk, nézegettem a Pinteresten hogyan is tudnám berendezni, mindent fehérrel, hogy ússzon a fényben. Aztán megjött az árajánlat - és 16 ezer fontért csinálnának effélét mihozzánk... hát ami fényévekkel van a kétezertől és a mi anyagi lehetőségeinktől éppen.
De a kert attól még kert lesz, és azért nem mondtam le arról, hogy állatokkal töltsem meg a házat, kutyát, macskát, madarakat, halakat álmodok a pici ház minden sarkába. De közben most még ezzel a kicsi teknőssel is csak gond van: olyan kérdések is idegesítenek, mint hogy lehet-e repülőn teknőst vinni. Csipje már van, meg dobozkája is, és tudom, hogy kell állatorvosi igazolás is, hogy egészséges, de mindezekkel a zsebemben, vajon felvihetem magammal a gépre? Isztambulban a reptéren láttam egy kedves párt egy pici kalitkával és két hullámos papagájjal, de azért az mégiscsak Ázsia volt. Lehet, hogy ott mások a szabályok.
És hogy hol fogunk elférni? Sejtelmem sincsen, hová tesszük majd Bende brutális Lego gyűjteményét és a favonatokat, amik nélkül élni sem tud. Hol lesznek a könyvek, a ruhák, a karácsonyfa, a húsvéti díszek... és egyáltalán hol fogunk mind az öten elférni.
És amikor ilyesmin jár az agyam, akkor azért szorongok. De nem sokat, mert ha nem akarom, hogy a fejemre nőjjön a félelem, akkor sorba kell állítani őket. Most azért szorongok, rendben aláírjuk-e a szerződést a lakásért, időben megkapjuk-e a kulcsot, hogy át tudjunk költözni, találok-e jó költöztetőt, be tudok-e mindent dobozolni (visszatérő rémálmom újra, hogy pakolok, pakolok, és már indulni kell, de a lakás tele van), jó lesz-e az új lakásban, aztán hogy a balatoni házba vajon költözött-e be egér a télen, és okozott-e kárt (ér-e valamit az elektromos egér-riasztó?), és csak aztán jön az angol szorongás.
Amikor azt kérdik az emberek, hogy Anglia miatt félek-e, azt tudom csak mondani, hogy nem. Nem csak azért, mert én már oda is hazamegyek, hanem mert nem lehet minden miatt egyszerre rettegni, mert akkor szétrobban a fejem, pánikrohamot kapok és mozdulni sem merek majd. Egyszerűen nem lehet MINDEN miatt egyszerre aggódni. Mindent csak szépen, lassan, egymás után. És akkor tudom, hogy előbb-utóbb túl leszek rajta. (És akkor majd aggódom a könyvírás miatt, a művészettörténet szakdoga miatt, a spanyoltanulás miatt, hiszen vissza akarunk majd oda is menni... és a listát tudnám folytatni.) Szóval... mondom én, lépésben. Így is sok ez.

One Response so far.

  1. Szilvi says:

    Pár hete ebbe futottam bele, azóta igyekszem mindig èszben tartani: "Worry is a waste of imagination"

Leave a Reply