Pár éve egy volt általános iskolás osztálytársnőm elmesélte, hogy az egyik akkori tanárunk molesztálta őt. Hetekig, hónapokig nem tudtam szabadulni a történet hatása alól, amit elmesélt. Újra és újra átgondoltam, vajon én láttam-e valamit. Köze van-e ennek ahhoz, hogy én spec nem szerettem abba az iskolába, osztályba járni, hogy én ott nem éreztem jól magam.
Nagyon durva versenyistálló volt, nekem meg pont akkor készültek válni a szüleim (akik aztán végül együtt maradtak), de nem volt könnyű időszak senkinek a családból, és végül engem onnan ki is rúgtak, aminek már akkor is nagyon örültem amúgy, így utólag meg pláne.
Körbekérdezgettem amúgy, és senki más nem is hallott ilyesmiről a suliban, a legtöbben nem is hitték el, hogy ez megtörténhetett, és mivel a tanár már rég halott, nem is derül ki soha már az igazság, meg utánamenni se nagyon érdemes. Senkinek nem használna azt hiszem - vagy ki tudja, talán mégis, hiszen az áldozatoknak megnyugvást adhatna a tudat, hogy nincsenek egyedül. De a tanár amúgy elég híres ember, és a lánya még él is, szóval ha sokan előállnának, akkor persze lenne botrány ezerrel.
Sokat gondolkodtam azon is, hogy miért az a lány lett áldozat, miért nem én. Visszagondolva ideális áldozat lehettem volna, zavaros családi háttérrel, zakkant önbizalommal, zárkózott, állandóan olvasó gyerekként. Én így gondolok magamra.
De az a lány, akivel az egész történt, ő azt mondja, hogy szerinte erős, határozott lány voltam, talán ezért nem engem választott a tanár, mert én tuti kiálltam volna magamért.
Érdekes, hogy ő ilyennek látott engem - én meg ennyire másmilyennek saját magam.
Emlékszem, villamossal jártam haza. Egy megállót kellett mennem, csak egyet. És mégis, kétszer is belefutottam mutogatós bácsikba, aki a tömött villamoson elővette farkát, és mutogatta nekem.
Mondom tömött villamos, tele emberrel, Én meg egy aprócska, 8-9 éves, szőke kislány voltam.
Persze én semmit se szóltam, se akkor a villamoson, se otthon anyáméknak. Mit idegesítettem volna ezzel, úgyse tudott volna értem jönni. Meg aztán nem is történt semmi. Egy szatír mutogatta a petyhüdt farkát. Nem nagy ügy.
De közben meg mégis. Mert a villamoson tuti más is látta és soha, senki nem szólt a pasira, hogy mit képzel, hogy tegye már el.
Én akkor megfogadtam, hogy ha valaha az életben ilyet látok, akkor úgy fogok üvölteni, hogy mindenki meghallja, és ha tehetem még fejbe is vágom az illetőt a táskámmal, az ernyőmmel. Hogy képzeli, hogy teheti. Mert utólag is szégyentejesnek tartom, hogy akkor egyetlen felnőtt se emelt szót. Márpedig nekünk, felnőtteknek ez a feladatunk. Hogy megvédjük a gyerekeket. Nem csak a sajátunkat. Ha lehet, akkor mindenkiét, mert nem tudunk mindig ott lenni a miénkkel, és ezért muszáj máséra is figyelni, remélve, hogy ha baj lesz, akkor a miénket is megmenti valaki.
Szívem szerint, mint újságíró utánamennék a tanáros történetnek is, és darabokra cincálnám azt az embert még a sírjában is. Hogy tehetett ilyet! Hogy tehette tönkre valakinek az életét? Hány áldozata lehet még, aki nem mer szólni?
Persze azt hiszem nem lenne etikus - mert nem tudok kívülállóként tekinteni a történetre. Mindig ott van bennem a kétely - lehet, hogy láttam akkor valamit és nem szóltam. Lehet, hogy nem véletlen utáltam én azt az osztályt, lehet, hogy érzékeltem, mi történik.
De az is lehet, hogy mindez nem igaz. Lehet, hogy csak utólag vetítem rá a csalódottságom a kirúgásom miatt és azért akarom annyira mocskosnak látni a helyet, mert akkor kicsit sem baj, hogy kirúgtak. Akkor az volt a lehető legjobb, ami velem történt.
És mindig ott a kétely is. Szeretem azt a lányt, aki ezt mesélte, hiszek is neki. De végül is 30 éve nem láttam, csak FB-on beszélgettünk, mi van, ha szórakozott velem, ha csak kitalált egy történetet, mert unatkozott aznap este. Ha az egész soha nem is történt meg. Hiszen én nem láttam. Más sem. És bár mélyen elítélem az áldozathibáztatást, azért egyetlen sztori alapján meghurcolni egy halott embert mégsem lehet.
De attól még az én általános iskolás éveimre már örökre így fogok már emlékezni. A tanárral együtt, aki molesztált egy kislányt. Aki nem én voltam ugyan, de lehettem volna. És akkor biztosan más ember lennék.
