#Post Title #Post Title #Post Title

A nosztalgiavonat


Vége a nyárnak. Augusztus 20 után mindig vége. Azt hiszi az ember, hogy még van 10 augusztusi napja, de ez csak illúzió. Valójában rögtön utána elkezdődik az ősz. Zivatarral, széllel, barátságtalan szürkeséggel, hogy az emberben rögtön felébredjen a vágy begyújtani a kandallót (abban az álombéli világban, ahol van neki) és bekuckózzon a takaró alá egy forró teával és egy jó könyvvel.

Na, erre most esélyem sincsen. Merthogy megint pakolok. Fél év alatt ez most a harmadik lakás, amit ki kell üríteni, rendbe kell tenni, hogy ott hagyhassam. És úgy tűnik,hogy ez már az én gyakorlott elmémnek is sok. Egész éjjel költözőset álmodtam, rettegtem, pakoltam, futottam, ügyeket intéztem és persze szorongtam rendesen, hogy elkések, nem leszek készen, és egyébként is kimarad valami fontos.
Persze felébredve se tűnt el az érzés – még van öt napom pakolni, téliesíteni a balatoni házat és tipp-topp formába hozni, hogy amikor visszajövünk legalább dobozok ne várjanak majd a nappali közepén. Tudom már nagyon is jól, hogy az sem baj, ha marad egy kis pakolnivaló, és azt is, hogy nincs olyan cucc, amit ne lehetne pótolni, ha itt marad. De azt a zsigeri szorongást azt úgy tűnik sokadik alkalommal se lehet megúszni. Hiába a gyakorlat, hiába a rutin, hiába a tudat, hogy ismerős helyre megyek, és hogy az jó lesz nekem – azért itthagyni a megszokottat, és elmenni az újba az mégiscsak megviseli az ember lelkét.
Ráadásul emlékekkel vagyok körülvéve, ez a ház egy nagy raktár lett az évek alatt. Régi gyerekrajzokat rendezgetek albumokba, fényképeket zárok dobozokba, leporolom az üveggömböt, amit különböző országokban vettünk, az ezüstkanalakat, amiket a világ minden országából hoztak a barátaim. Selejtezem a régi egyetemi jegyzeteimet, amiket húsz éve pakolgatok már ideoda, próbálok helyet találni a tinikori naplóimnak és persze már a gyerekeimnek is van „emlékezős dobozuk” tele angol, spanyol és immár magyar kincsekkel is.
Az elmúlt két napban meg scanneltem. Régesrégi cikkeimet. Persze ez is felültetett a nosztagiavonatra rendesen. Hogy milyen jó is volt akkoriban, milyen jó fej szerkesztőim voltak, és milyen jó témákat írtam, egyáltalán mennyire sokat dolgoztam akkoriban. Nem mintha most kevesebb munkám lenne, vagy kevésbé jó fej szerkesztőim – de most van jó pár olyan, akivel még soha nem is találkoztam. Online kapom a munkát, online adom le – virtuális az egész. Azokkal a régiekkel meg rendszeresen összejártam, kávé mellett ötleteltünk, és olyan jó kis csapat voltunk. Hiányzik ez a régi életem, szó se róla, bár az, hogy megváltozott, nem azért van, mert a világutazást választottam a karrierépítés helyett, hanem megváltozott a vég, a felépítése, a szerkezete, a munkamorálja – és ha még ott lennék, akkor én is megváltoztam volna, persze, ha egyáltalán ott lennék, mert a régi főnökeim nagy része nincs már ott, szóval a világ változott, és ezt nem lehet megállítani, még kevésbé visszafordítani.
Meg aztán nem panaszkodom, jó nekem most is – még akkor is, ha egyre többet gondolok rá, hogy ott kéne hagyni az egész újságírást, mert ha Angliában a Mekiben dolgoznék félállásban, akkor is többet keresnék. És ez bizony komoly érv.
De aztán jön egy ilyen scannelős nap, olvasom a régi írásaimat (röhej tudom, de nagy rajongóm vagyok) és rájövök, hogy inkább könyvet kéne írnom (hangos röhögés a család és barátok részéről, álmodj királylány hozzászólásokkal tarkítva). Na, nem mintha a könyvírásból meg lehetne élni (tudom, erre is van ellenpélda) de azért mégiscsak az írás az én igazi elemem, nem a hamburgerhusik forgatása. Mert hát valljuk be, én ezt az írás dolgot szeretem, nincs mit szépíteni rajta. És ha az embernek ez a munkája amúgy simán kitölti ám a munkanapot.
Ha meg kéne fogalmazni, hogy mi a rossz az utazásban, az állandó költözésben, akkor nem a dobozolást mondanám. Na jó, beismerem, talán először azt mondanám, de bármilyen bosszantó, szorongatós, piszkos és végeláthatatlan munka, tényleg nem ez a legrosszabb. A legrosszabb, hogy az ember élete állandóan „készenléti” üzemmódban van. Hogy tudja, mindjárt vége az ott töltött időnek, és addig nem kezdhet új dolgokba. Mert csak egy év az egész – egy hároméves képzést nem kezd el. Komolyabb elköteleződést kínáló munkát nem vállal el. Hosszútávú projectbe nem kezd. A fogyókúra, a rendszeres sport majd az új helyen jön. És most lehet azt mondani, hogy élj minden napot, mintha az utolsó lenne, és fogyózni amúgy se hétfőtől kell, hanem mostantól, és nyugodtan bele lehet kezdeni bármibe, hiszen aki nem költözik se tudja, meddig lesz rá képes – de az én agyam nem ilyen. Előttem ott lebeg a dátum, amikor költözöm. Amikor vége az életem egy szakaszának megint, és egy hónapra, egy hétre, egy napra nem tudok tervezni. Szóval most várom, hogy vége legyen ennek az életszakasznak, és kezdődjön megint egy új. Vagy folytatódjon a régi. Talán így pontosabb a megfogalmazás.


3 Responses so far.

  1. Viktoria says:

    Szia, nagyon szeretem olvasni a blogjaid és a cikkeid is. Egyetlen "gondom" van, hogy a blogjaidon nekem túl kicsi a betűméret. Még szemüveggel is cikázik a szemem olvasáskor :(.
    A költözést átérzem, rémálom és káosz a köbön, dobozok és dobozok, és újságpapír mindenhol.

  2. Hát a betűméretet szerintem nem én állítottam be, azt így kaptam. :-) A plusz és a ctr gombok együttes benyomásakor elvileg lehet nagyítani. Nem vagyok nagy számítógépes guru :-)

  3. Nagyon szeretem olvasni a blogodat. Sajnálom, hogy mostanában ritkán írsz ❤

Leave a Reply