Szeretem azt, hogy zsong a belváros, szeretem, hogy reggelenként minden ház előtt felsöpörnek és a legtöbben még fel is mossák a lépcsőházat jó kis hipóval. Persze ettől még ne legyen senkinek illúziója: az utcák koszosak és a lépcsőházak se tiszták, de ott van az a hihetetlen erőfeszítés, ami nagyon becsülendő és amit jó látni.
Szeretem, hogy a belváros tele van isteni kajáldákkal, kávézókkal, pici boltokkal, kézműves termékekkel, látnivalóval. Azt meg külön imádom, hogy milyen szépséges ez a város. Hogy tele van faragványokkal, stukkókkal, szobrokkal mindenütt. Hogy ülök a négyeshatoson, vagy sétálok a régi, kopottas utcákon és közben ha felfelé nézek, olyan csodákat látok, hogy az agyam eldobom. Igen, ez is kopott, golyónyomok még mindig vannak, és sok helyen a gipszangyalok körül simán látszik a téglafal is, mert a vakolat az teljesen lekopott, de ha belenézek az Atlaszok arcába, akkor látom, hogy mennyiféle mosoly ül az arcukon, ráadásul vannak mozaikok, freskók, kerek ablakok, és olyan erkélyek, hogy azokra bármikor, még hóesésben is simán kiülnék reggelizni, pláne ha közben a lábam alatt hömpölyög az élet. Bevallom, folyamatosan mosolygok, ámuldozom. Sokkal jobban értékelem a város előnyeit, mint eddig bármikor.
De nem valami rózsaszín álom ez, látom én, mi az ami nagyon rossz. A bűz egy dolog. A húgyszag, ami néha olyan erővel csap meg, hogy szinte öklendeznem kell, és teljesen demokratikus módon a nyolckerben épp úgy támad, mint a Váci utcában. A tömegközlekedés plüssülőkéi, amiken szerintem egy tucatnyi élősködő várja, hogy valakira ráugorhasson, a hajléktalan bűz, ami ha megcsap, én azonnal viszketni kezdek testszerte. De ezeknél is rosszabb az alattomos por. Ami nem látszik, nem érezni azonnal, de szép lassan öl, és sok-sok évet elvesz az ember életéből. Egyszer láttam egy térképet, ami azt mutatta be, hogy Magyarországon szinte mindenütt az egészségügyi határérték felett van a porkoncentráció, és egy hosszú tanulmányt arról, hogy ez milyen állatira veszélyes. Budapest meg nyilván a legrosszabb. Szóval nem is nagy meglepetés, hogy az orrom és a torkom az első budapesti nap óta kapar, akárcsak a gyerekeké. Igen, Angliában ilyen nem volt, ott harapni lehetett a kristálytiszta levegőt, és alig-alig voltunk betegesek. (Nem úgy, mint a spanyol tengerparton, ahol bizarr módon az egész család folyamatosan köhögött.)
Mondjuk az már nyilván Murphy törvénye, hogy engem egy nappal azután ver le a betegség, hogy a férjem elutazik egy hétre, és én egyedül maradok a gyerekekkel. De most mit mondjak - lehetne ez rosszabb is, ha mondjuk a gyerekek is benyalták volna velem együtt a vírust és akkor most még napközben se pihenhetnék, mert akkor is el kéne látnom egy-két csemetét. Így viszont csak a reggeleket és az estéket kellett túlélnem, és napközben szépen visszabújhattam a jó meleg ágyamba, sok-sok teával, vitaminnal és egyéb csodaszerekkel, amiknek már a létéről is elfeledkeztem jódolgomban, arról meg aztán pláne, hogy ezek milyen brutál összegekbe kerülnek.
Mondjuk én ritkán vagyok lázas, utoljára gyerekkoromban volt olyan magas lázam, hogy attól elkezdtem egészen élénk lázálmokat látni, speciel akkor az volt a látomás, hogy egy rágógumiszálat kihúzok a számból, és azon kötéltáncolok, majd leesek.
Ehhez képest most az volt a kép, hogy ül az ágyam szélén az egyik régi művészettörténet tanárom és vitatkozunk valami nagyon fontos szakmai dolgon, én végül hátradőlök a párnára, mert már annyira nagyon szédülök, hogy a fejem se tudom tartani, és akkor ő odahajol és megcsókol, de ez olyan csók volt, hogy még most is beleborzongok. Ebből is látszik, hogy a felnőtt álmok mégiscsak jobbak, mint a gyerekkoriak. (És hogy bizony mindig is vonzottak a nagyon okos egyetemi tanár pasik, és hogy a tudás milyen állati szexi dolog, nem is csoda, hogy a férjem is ebből a körből szereztem.)
A művészettörténetről jut eszembe, a becsüs tanfolyam még mindig csak a felszínt karcolgatja (nem is tudom eldönteni, hogy amikor a tanár kérdezget minket, akkor most mi a nagyobb ciki, ha mindenre én felelek, mert tudom, vagy ha inkább csendben maradok, és akkor senki nem szólal meg. Nem gondolom amúgy, hogy én lennék a legokosabb a csoportban, de úgy tűnik, hogy nekem a legkisebb a tűrőképességem, mert képtelen vagyok elviselni a csöndet a kérdések után. Legalábbis nem hosszan. Bár az is furi, hogy sok embernek úgy tűnik még az alapszintű stílusok és képek felismerése se megy, ami azért elég döbbenet, tekintve, hogy azért ezek az emberek azért jöttek ide, mert érdeklődnek a művészettörténet iránt.)
Mindenesetre az előadók jók, és ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy mégiscsak rászánom magam arra, hogy megszerezzem a lassan tíz éve félbehagyott művészettörténeti diplomámat. Mert hogy a szakot elvégeztem, abszolváltam, hogy úgy mondjam, de a szakdolgozat még hátravan. Akkoriban úgy döntöttem, hogy nem fontos ez, úgyse akarok művészettörténész lenni, de most már nem vagyok még ebben sem olyan biztos. És ha már úgyis készül a könyvem (160 ezer karakter már készen van) akkor mégiscsak jó lenne ezt művészettörténészként megjelentetni, nem műkedvelő amatőrként. Finnyás ez a szakma, na. (Mire apukám csak annyit mondott, hogy akkor legyek szíves az esztétika szakdolgozatot is megírni, amiből pont így állok, és most úgy érzem, hogy annak még kevesebb értelme van, hogy megcsináljam, de mondjuk jogos igénye ez egy apának, aki szeret büszkélkedni, pláne, ha én meg tényleg beleöltem pár évet az életemből azzal, hogy órákra jártam, vizsgáztam és egyebeket csináltam.)
Mondjuk első feladatként egy jó művészettörténeti szakdolgozati témát kéne kitalálnom. Ja, és egy témavezető tanár is kellene, de jelenleg még egyikre sincsen ötletem. (Inkább azt tudom biztosan, mely korszakok biztosan nem játszanak - kár, hogy ott vannak a legjobb fej tanárok.) Egyelőre csak odáig jutottam, hogy az egyetemmel felvettem a kapcsolatot, és úgy tűnik, ők nem gördítenek akadályt a diplomám megszerzése elé.
Megjegyzem, az én tanulási-olvasási mániám nem hozza könnyű helyzetbe a gyerekeket, mert két diplomás szülő mindig magasra teszi a lécet. Bár eddig bírják a kiképzést, szinte kizárólag ötösöket hoztak haza a suliból. Bíbor még egy matek ötöst is kapott, amihez csak annyit tett hozzá, hogy ehhez ne szokjak hozzá, Borsi pedig (aki szintén legalább három ötöst szerzett a héten) közölte, hogy azért nem akar kitűnő lenni, nehogy strébernek nézzék. Mondjuk Borsi az őrületbe kerget azzal, hogy nincs nap, hogy ne hagyna valamit a suliban, tisztára, mint egy szórakozott professzor, de eddig még mindent megtaláltunk, szóval nagy baj nincs. A héten persze a szolfézstanulás megint elmaradt (ez már lassan nyomasztó kezd lenni, de ehhez már végképp nem volt se erőm, se hangom, még a beszéd is fáj), de cserébe sokat gyakoroltuk a zongorát (azt fekve is elirányítom, ahogy anyukám mondaná) Borsi pedig végre megkapta a vonót is, így most minden nap legalább egy órát húzza a száraz fát nagy lelkesen. (Nem annyira rossz hallgatni, mint ahogyan gondoltam, hogy lesz.)
Hétvégén kirándulás, majd meghallgatásra megyünk egy koriedzőhöz, akinek hajlandó megnézni a túlkoros csemetéim, miután neki már nem mondtam egyből, hogy nem akarunk versenyezni. Azt tanácsolta ugyanis a korcsolyaboltban a kedves bácsi, hogy jobb lenne, ha ezt nem reklámoznám, és hogy esetleg ha a jégtánc nem jön össze, próbáljuk ki a gyorskorcsolyát, mert ahhoz épp jó korban vannak a lányok. Bíbor kicsit húzta a száját, mert ő piruetteket és ugrásokat akar tanulni, de Borsinak tetszett az ötlet. Viszont ehhez másféle korit kell venni, tehát újabb kiadás, döntés, vásárlás, amihez nekem a héten nem volt se lelki, se testi erőm.
