 |
Ez az újságírói szakma egyik bónusza - óh, van még pár... - ami Angliában nem volt elérhető számomra. Mert dolgozni azt bárhol lehet - de kiélvezni azt, hogy az ember újságíró, azért ahhoz nem árt itthon lenni. Persze voltunk mi moziban Angliában is - de bevallom, nem túl gyakran. Egyrészt háromszor annyiba kerül, mint itthon, Bende kicsi is volt még hozzá, meg aztán ha mentünk is, akkor is gyerekfilmre. Az, hogy engem mi érdekelne, soha nem volt olyan fontos, hogy azért elinduljak egyedül a belvárosba.
De persze ha meghívót kap az ember, méghozzá olyan filmre, ami amúgy is érdekli, az már nagyon is jól hangzik. Márpedig a Mindenség elmélete most ilyen volt. Amiben Stephen Hawking életéről van szó. Ilyen luxusok persze csak akkor férnek bele az ember idejébe, ha otthonról dolgozik és a napközbeni munkaidőt át tudja csoportosítani éjszakára. És megjegyzem, még akkor se fér bele mindig, mert van hogy annyi munka szakad az ember nyakába, hogy nem fér bele ez a másfél órányi szabadság sem.Mindenesetre nekem most éppen belefért, hogy elmenjek, és örülök, mert a film nagyon jó és érdemes megnézni.
A film legfőbb tanulsága, hogy a sok edzőteremben izzadó férfi és nő mind félre van tájékoztatva, mert az emberek legszexibb testrésze az agy, és akinek humora van és esze, az bármilyen nőt megkaphat. Sőt, el is csábíthat, még akkor is ha tolókocsiban ül és még beszélni se tud.
Megjegyzem - az is megfontolandó tanulság, hogy nincs olyan béna és ronda pasi, akire ne csapna le egy facér nő, és hogy egy házasság sincsen biztonságban, az ilyen dögök miatt, mert ezek még a tolókocsis krpilikre is lecsapnak.
Persze Hawkingék házassága nem az ápolónő megjelenésekor ment tönkre, hanem jóval korábban és persze ebben nagy szerepe van a fizikus betegségének is. Megértem én szegény feleségét, akinek sok volt a három gyerek meg a magatehetetlen férj, akit úgy kell mozgatni, mint egy újszülöttet és nemhogy segíteni nem tud, de állandó ellátást igényel. Sok ez egy embernek, nagyon sok teher - és ebbe minden házasság bele tud roppanni. És persze a nőnek jött először a kísértés, de azért az is nagyon szépen volt ábrázolva és sokkal vonzóbban, mint a nő, aki végül Hawking második neje lett - de ez teljesen érthető, ha tudjuk, hogy a film az asszony regénye alapján készült és hát a történelmet a győztesek írják, de legalábbis annak van igaza, aki először megírja a sztorit.
Ami amúgy végtelen kedves, szeretetreméltó és éppen csak annyi tudomány van benne (krumplira és borsóra lebutítva) ami még a teljesen képzetlen emberek számára is befogadható és sokkal inkább az olyan emberi vonatkozásokra koncentrál, mint a hogy is tud egy tolókocsis, béna ember három gyereket is csinálni a feleségének, és szerencsére ez ki is derül, mielőtt az emberek a körmüket lerágnák az izgalomtól, hogy ezeket az idegpályákat nem érinti a betegség, csak az akaratlagos izom-mozgást gátolja, és ugyebár a pénisz-mozgató izom nem ilyen, szóval halleluja.
Ennél engem mondjuk jobban érdekelt volna, hogy maga a betegség, amiben Hawking szenved örökölhető-e, mert szerintem ez a gyerekvállalásnál nagy kérdés, amire nyilván 50 évvel ezelőtt még nem tudtak válaszolni a párnak, bár meglep, hogy ez a kérdés fel se merült. (A film alapjául szolgáló könyvben persze lehet, hogy van róla szó.) A gugli persze jó barát, és pillanatok alatt kiderítettem, hogy az a Lou Gehrig nevű betegség, ami megbénította a sármos fizikust az esetek 90%-ban nem öröklődik, és hogy a professzor egyik gyermeke sem örökölte, viszont a lányával közösen írt egy gyerekkönyvet is, ami nagyon népszerű, bár a filmben ezt sem reklámozzák.
Hawking viszont végtelenül szerethető, kedves és esetlenül, zavarba ejtően sármos fickó, akit a saját teste elárul és cserben hagy - de nem ez a fontos dolog a filmben, noha tényleg szívszprító, hogyan veszíti el lépésről lépésre az önállóságát. És persze ezt mindenki tudja, érti, látja rajta kívül. Mi nézők legalábbis tudjuk, hogy amikor felborítja a kávét, az az első jel, amikor nem tudja rendesen megfogni a krétát, az is egy lépéssel közelebb viszi a diagnózishoz, amikor majd az arcába vágják, hogy két éve van fiatalember, azt kalap, kabát. És persze könnyek szöknek az ember szemébe, amikor először ül bele a tolókocsiba, és hozzáteszi, ez csak átmeneti. De persze ekkorra már ő is tudja, hogy nem az, és a felesége is, de a legjobban mi, nézők, akik szeme előtt ott van, hogy nemsokára már beszélni se fog tudni, csak azzal az ijesztő, brutális géphanggal. Szóval az egész sármos fickóban, aki játssza a fiatal Stephen Hawkingot ott van benne az az idős, 70 éves, magatehetetlen férfi, akit annyiszor láttunk mind, és akiről tudjuk, hogy a világ legbriliánsabb koponyája, de akinek az elméleteit voltaképp alig páran értik azok közül, akik megvették a könyvét. A film persze ehhez nem fog közelebb vinni - nem is lehetne ez célja, és biztos, hogy ha ezen lenne a hangsúly, el se lehetne rá annyi jegyet eladni. De ez a film a szerelemről szól, ami örök téma, és arról, hogy mulandó, törékeny és sebezhető a testünk, az egészségünk és persze az egész életünk. De hogy azért akinek keze, lába ép, annak azért nem lehet oka panaszra és siránkozásra. Ha ez a pasi meg tudta csinálni, akkor bárki képes lehet arra, hogy kihozza magából a maximumot. Arról nem is beszélve, amit a felesége végigcsinált mellette. Mert köztünk szólva - ugye mind tudjuk, hogy ezekben a történetekben ki az igazi hős?
