Magyarország egyik nagy előnye, hogy magyar könyvet találni egyáltalán nem nehéz. Mondjuk elismerem, Angliában még könnyebb angol könyvet találni, mert minden sarkon van egy óriási könyvesbolt, és a charity shopokban az összes bestsellert meg lehet találni egy fontért, és ott az amazon is, meg a Kindle. (Ellentétben ugye Spanyolországgal, ahol vért pisáltam, hogy egy rendes könyvesboltra akadjak.) De hát akármilyen brilliáns is lett az angoltudásom az elmúlt évek alatt, azért ha egy hosszabb könyv akad a kezembe, akkor azt nekem kényelmesebb (és sokkal gyorsabb) magyarul olvasni. Nyilván ez abból adódik, hogy annak idején egy darab magyar szakos egyetemi vizsgára is olyan 12-15 ezer oldalt kellett elolvasni, így meglehetős gyorsan kivégzek egy-egy könyvet. Ezzel pedig a könyvtáram már nem tud lépést tartani - márcsak azért sem, mert a könyveink nagy része a Balatonnál pihen. Amikor kiköltöztünk a pesti lakásunkból, akkor meglehetős nagy munka volt leszállítani oda azt a 3-4 ezer darabot, ami egy kisebbfajta vidéki könyvtár teljes állománya. Amikor hazajöttünk valahogy egyikünknek sem volt kedve (ideje, ereje) ennek a visszacipelésével tölteni az időt, így a könyvespolcunk nagy része most is üresen áll. (Akik voltak már nálunk, tudják, hogy impozáns darabokkal rendelkezünk.) A lelkesedést csökkenti az is, hogy még mindig nem biztos, meddig maradunk. Egy év? Kettő? Örökre? Csak az utóbbi esetben lenne érdemes megmozgatni a több tonna könyvet, addig viszont míg ez el nem dől, a fene se fog belevágni.
Szóval épp ezért könyvet is csak keveset veszek - főleg mert e-könyvet azért magyarul is sokat lehet találni, és ha mégsem, hát ott a könyvtár. Ott is szemezgetek rendesen. Hiába no, én nagyon élvezem az olvasást. (És amúgy eléggé ki vagyok bukva, mert rájöttem, hogy a gyerekeim jóval kevesebbet olvasnak, mióta van saját mobiljuk, és ha pici idejük, akkor inkább azt pöntyörészik. Persze, megértem őket, mert a teló tényleg ablak a világra, főleg, hogy elsősorban angol műsorokat néznek rajta, nem csak játszanak, de inkább mindenféle sorozatokat néznek, amelyek angolul fenn vannak a neten. Mivel hétközben nem igazán tévézünk, valójában nehéz nemet mondani, mikor este 7-kor, fáradtan, kész leckével, bepakolással megkérdezik, hogy akkor elővehetik-e. Nem mondom, hogy nem olvasnak, de tény, a teló-előtti korban több könyv fogyott itthon.)
Mindenesetre én azért telefon, tablet, net ide vagy oda, olvasó ember maradtam és kész, és gondoltam, hogy mesélek pár olvasmányélményemről - vagy kudarcomról, mert nagyon benne vannak a fejemben, és talán mást is érdekel, még akkor is, ha amúgy nem könyvesblogot írok.
Az első felélesztés, amit olvastam, a Selyemház titka volt, amiben a jó Watson doktor meséli el Sherlock Holmes eddigi legrémesebb, legrejtélyesebb és legújabb kalandját. Tudom, hogy a neten amúgy jó kritikákat
kapott a könyv, és meg is értem. Hozza az összes Holmes-i sztereotípiát, amiket nagyon lehet szeretni. Főleg azt, amikor Holmes ránéz valakire, és elmeséli az egész élettörténetét, aztán elmagyarázza azokat az apró dolgokat, amiből ezt kikövetkeztette. Kivéve, hogy Conan Doyle Holmes-ának elhittem, hogy lát - ám Horowith magyarázatai, következtetései nekem nagyon soványak voltak. Megjegyzem - a bűneset se volt olyan döbbenetes, ahogyan beharangozták, de mondjuk hát ebben a 21-ik századi rémeséges világban ez a sztori heti szinten fordul elő az index címlapján (anélkül, hogy most spoilereznék) Szóval én nem éreztem azt a csontig hatoló borzalmat a végén, amikor kiderül minden, mint amit az elején Watson doktor ígér. Talán azért is, mert a könyv hosszú. Na, nem olyan hosszú, mint a Hoború és béke, de jóval hosszabb, mint Conan Doyle átlagos történetei, és valószínűleg Holmes-hoz jobban is illik a csattanós, rövidség - mint ez a terjengős leírás, amibe Horowitz folyamatosan belefut, és amitől nekem amúgy folyamatosan az az érzésem lett, hogy ezt a pasit karakterszámra fizetik. Ja, és üzenném a szerzőnek, Holmes ősellensége, aki itt megjelenik, nagyon szánalmaska tervet eszel ki a főhős megmentésére a böriből, és ennél már csak Holmes terve soványabb, aki valójában a véletlennek köszönheti, hogy kiszabadul, márpedig egy ilyen híres detektívtől ennél azért brilliánsabbat várnánk. Még akkor is, ha tesznek a szabadulós sztoriba egy kis csavart, itt bizony a mázli faktor kap főszerepet, ami Holmes esetében nagyon nem elegáns. Az meg hogy ennyi dilettáns csapdába sétál a könyv során valójában a világ leghíresebb detektívjének elég butácska lejáratása. Szóval persze, aki szereti a Sherlock Holmes történeteket, az olvassa el a könyvet - de aki kifejezetten rajong értük, az inkább kerülje el messze.Másik ilyen nagy csalódásom az agyonreklámozott Hercule Poirot regény volt, A monogramos gyilkosságok. Mert hát ponyva ide, ponyva oda, Agatha Christie nekem nagy kedvencem. Igaz, ha választani kell, inkább
Miss Marple jelleméért rajongok igazán, de a kis bajszos belga rögtön a második, szóval naná, hogy ez a könyv ott lapult a karácsonyfa alatt, én meg rögtön rá is vetettem magam, de hát az a helyzet, hogy rá kellett jönnöm, hogy úgy, mint Christie, nem írnak sokan. A krimi műfaj, lehet, hogy könnyű irodalom - de hát annyira azért nem, mint sokan gondolják. Már az csalódás volt, hogy egy teljesen új narrátor mesélte el a sztorit, egy fiatal rendőr, akinek sokkal idétlenebbül lavíroz a bűnügyi helyszíneket, mint Hastings valaha is. Poirot meg kifejezetten húzza a srácot, semmit nem mond el neki, hogy fejlessze a kiscsóka agyi aktivitását, de olyan genyó módon, hogy az már tőle is túlzás. A srácnak meg tényleg lövése sincsen semmiről, még nagyon elméletei sem, amiket meg lehetne cáfolni, ráadásul idegenkedik a hulláktól, meg a bűnügyektől, ami azért egy rendőrfelügyelő esetében mégiscsak túlzás. De a fő gond az, hogy sajnos a könyv már az elejétől fogva sántít. Azon alapul az egész, hogy Poirot megismerkedik egy teázóban (ahol ő természetesen kávét iszik) egy fiatal nővel, aki két hisztiroham között megjegyzi, hogy "csak ki ne nyissák a szájukat" - nyilván mindenki arra gondol, hogy fél mások pletykáitól. Ám Poirot zseniális módon rádöbben, hogy a nő egy hármas gyilkosságra utal, melynek során mandzsettagombot tettek három áldozat szájába. Mivel látszólag semmi közös nincs a két esetben, a rendőr és az olvasó se hisz Poirotnak, akinek persze igaza lesz végül, de akárhogy is vesszük, ez bizony meglehetősen légből kapott következtetés, amit ennél jobban még a zseniális kis belga sem tud megindokolni. Aztán persze a szálak bonyolódnak, és látom, hogy az írónő tényleg apait, anyait beleadott, hogy sikerüljön egy igazán zaftos kis bűnügyet kreálnia, de hát nagy akarásnak ugyebár inkább csak nyögés a vége, sikerült egy olyan bűnügyet kreálnia, amit Poirot ugyan kinyomoz, de nekem nem sikerült kibogoznom, miért kellett ezt ennyire megbonyolítani, a sok-sok furcsasággal, miért nem lehetett csak úgy simán megölni az áldozatokat, ennél sokkal kevesebb figyelmet keltő módon. Ami pedig nagy-nagy csalódás, hogy az írónő teremt egy igazán zseniális figurát, a pincérnőt, akinek legalább olyan éles szeme és jó megfigyelőképessége van, mint Miss Marple-nak, de aztán nem foglalkozik vele a mű felétől. Pedig az ő kalandjai jobban érdekelnének, mint a másolat-Poirot-é.Persze, legyünk őszinték: még a zseniknek is vannak rossz napjaik. Bizonyíték erre Agatha Christie egyik eredeti regénye,
Az elefántok nem felejtenek. Ami ugyan már a nyolcvanas években is megjelent magyarul, de én akkor nem láttam, sőt még soha eddig nem is hallottam róla, így amikor megláttam a könyvesboltban, akkor boldogan csaptam le rá. Ám nem volt nálam elég pénz, így nagy szívfájdalommal visszaraktam. Viszont másnap ott figyelt a könyvtárban, így mégis hazavihettem. Hát mit mondjak: amikor befejeztem, hálát adtam az égnek, hogy ezért a közhelyeket puffogtató szarért nem adtam pénzt. Tudom én, hogy Agatha Christie egy idő után már nem feltétlen ihletből, hanem pénzért írt, de egyik se könyvén se láttam még ezt ennyire, mint itt. Pedig az alapötlet nem lenne rossz: kibogozni egy rejtélyt, ami sok-sok éve történt, csak és kizárólag az emberi jellem elemzésén alapulva, ebből már korábban születtek Christie remekművek, gondoljunk csak Az öt kismalacra. Ami azonban malacokkal működött, elefántokkal csúfosan megbukott. Amikor pedig a könyv felénél kiderült, hogy az egyik áldozatnak van egy ikertestvére is, hát ott már a szemem forgattam, hogy már megint ez az elcsépelt trükk. Mondjuk még akkor is reméltem, hogy legalább egy pici csavart visz be a végén Agatha Christie, de úgy tűnik erre se ideje, se ereje nem volt. Mondjuk van benne pár kedves leírás arról, hogy Mrs Oliver (aki ugyebár Agatha Christie regénybeli alteregója) miért utálja az író-olvasó találkozókat és hogyan is alkot. De összességében egy nagyon harmadvonalbeli, gyengécske rejtély van benne (az izgalmas felütés ellenére), és egy csomó olyan szál, ami szerintem megért volna még egy kis bogozást. Igazából csak azért nagy csalódás a könyv, mert elég ritkán esik meg már, hogy "új" Agatha Christie krimi kerüljön a kezembe, és ez még valójában rosszabb volt, mint egy mostanában készült utánzat.Akartam még írni pár könyvről, de most nézem, hogy így is elég hosszú ez a poszt. De ha akartok még könyvajánlót (vagy inkább kritikát) olvasni tőlem, akkor jelezzétek kommentben. Vagy máshogy. Egy csokor rózsa is megteszi. Csoki is. De bevallom, legjobban a könyveknek örülök.
