#Post Title #Post Title #Post Title

Rohan az idő


Ránéztem a blogra, és azt láttam, hogy te jó ég, öt hete nem írtam, és ez azért rekord. El is gondolkodtam, van-e még értelme folytatni, ha nem is írok, és gondoltam, ez azért megér egy blogbejegyzést.

Szóval hát itt vagyunk Magyarországon, és nyilván mivel magyarul írom a blogot, azért mindig azt gondolom,  nem olyan érdekes ez annak, aki el tud olvasni.Mert hát mindenki tudja, hogy mi van itt. Vagy gondolja. Bár tény, hogy ha az ember elmegy külföldre, akkor valóban kicsit eltorzul az agyában a kép Magyarországról, de elsősorban rossz irányba, a legtöbben úgy tekintenek haza kintről, mintha valami középkorba visszasüllyedt hely lenne, ami nagyon nem igaz, mert a dolgok azért szép lassan ugyan, de láthatóan fejlődnek.
Például az emberek a mozgólépcsőn megtanultak jobbra állni. Emlékszem, amikor 2010-ben kiköltöztünk, akkor ez még egy poénforrás volt, hogy ez mennyire nem megy. És most már tessék, lassan már csak én vagyok az egyetlen béna, aki ezt képtelen megtanulni, meg azért is, mert nekem a kapaszkodás sokkal jobban esik bal kézzel, így meg mindig rám morognak amikor valaki elszaladna mellettem, én meg nem győzök bocsánatot kérni.
De sorban állnak már az emberek a trolin is, amikor az első ajtónál kell felszállni. És igen, még nem olyan tökéletes az a sor, mint Angliában, ahol azt hiszem ki is tépnék annak a szívét, aki tolakodni merne, míg itt ez azért nagyon általános, de tény, azért alakul és formálódik az a sor, ami biztató.
A sulit meg kifejezetten szeretik a gyerekeim, még úgy is, hogy azért folyamatosan nézünk Zsolttal, hogy WTF. Mint múlt héten, amikor Borsikám hazahozott egy kettes környezetből, és én kérdeztem, hogy ugyan már drágám, mit nem tudtál, mire kiderült, hogy plusz-pontokból gyűjtött össze egy kettest. Érted, plusz pontokból. Év közben amikor valami jót csinál az ember, akkor kap egy plusz pontot. És most összeszámolták. Akinek 30 jött össze, az ötöst kapott, neki csak 9 volt, ami kettest ért. Akinek öt volt, az egyest kapott. Na, ilyenkor azért felmegy az agyvizem - de bevallom, annyira nem, hogy emiatt bemenjek reklamálni. Mert valójában az a tény, hogy milyen jegyeket kap a gyerekem, már jó ideje  teljesen hidegen hagy. Azt hiszem ez is egy hozadéka annak, hogy ennyi helyen éltünk már. Angliában mindig fényévekkel az osztálytársaik előtt jártak, Spanyolországban meg buktak is, mert senkit nem érdekelt, hogy nem beszélik a nyelvet, a szabály az szabály. Itt, Magyarországon elég normálisan muzsikálnak, tényleg négyes-ötösöket kapnak, és ha mégsem, akkor sincsen szidás, mert valljuk be, ez nem igazán fontos szempont. Most komolyan, mi múlik rajta. Semmi. Még a továbbtanulása sem.
Most úgy vagyok vele, hogy szívem szerint maradnék itthon, mert hát itt vagyok itthon - de közben tudom, hogy vár Bíborra egy komoly gimis felvételi jövőre, amin fogalmam sincsen, hogy meg tud-e felelni. Meg azt sem, hogy mennyire akarom én ezt komolyan venni, és rákészülni előtte valami tanfolyammal, és ezzel kínozni őt, aztán meg stresszelni. Merthogy ismerőseim elbeszélése alapján azért ez elég durva megmérettetés. Főleg azért nem látom értelmét, mert hát ő egy okos gyerek, nyilván gimiben a helye, és nem értem, hogy miért kell ezt itthon ennyire komolyan venni. Hiszen ő az a gyerek, aki úgyis egyetemre fog menni, ha nem itt, akkor valahol másutt a világban. Ráadásul már Angliában amúgy is gimis volt, és éltanuló volt ott is. Akkor meg minek ez a kutyakomédia. Úgy vagyok most vele, hogy ha nem jut be egy jó helyre, akkor visszaviszem a kinti gimibe és kész. Nem parázunk rá. Van választási lehetőségünk. Nem is kevés.
Az mondjuk bánt egy kicsit, amikor az én amúgy lelkes Borsikám, aki Angliában állandóan feladatoskönyveket kért ajándékba, most azt mondja, hogy Magyarország elvette a kedvét a tanulástól. De amúgy meg tök sok barátnője van, ami Angliában viszont nem volt. Szóval a dolgok amúgy nem rosszak, és alapvetően mindkét gyerekem szereti a sulit - csak másként, mint Angliában.
Furcsa, amikor megjegyzem valakinek, hogy hát vannak itt azért bunkó tanárok, a válasz mindig az, hogy "de hát mindenütt vannak" és először én mindig rábólintottam erre automatikusan, míg aztán rá nem jöttem, hogy de hát nem is. Angliában például egy sem volt. Ott elő nem fordulhatnak, hogy valamelyik gyereknek a súlyából, vagy butaságából gúnyt űzzön a tanár az egész osztály előtt. Itt azért ez elég általános. És azt gondolom, hogy felháborító.
Szóval billeg az egész, és megint felmerült a szokásos tavaszi menjünk vagy maradjunk kérdés. Mondjuk már elő sem veszem a dobozokat, igaz, ki se dobtuk őket. Fel vagyunk mi már készülve mindenre, az egyetlen állandó dolog nálunk a folyamatos változás. Ezen már a mi családunkban senki nem akad fenn. Lesz, ami lesz. Majd alkalmazkodunk.
Ami rossz Magyarországon, és azt tényleg nehezen viselem, az az állandó front. Vagy hidegfront jön, vagy melegfront, így viszonylag gyakran fáj a fejem. Azért Anglia ehhez képest sokkal kiegyensúlyozottabb időjárással bírt. De közben lenn voltunk most a hosszú hétvégén a balatoni házunkban, ami mindig maga az idill, és bár most nagytakarítás várt rám, a férjemre meg komplett kertrendezés, ami messze nem pihentető, de a gyerekek szabadon rohangálhattak a kertben reggeltől estig, és senkit se zavartak, ha hangoskodtak, vagy ha tetőtől talpig mocskosak voltak. Ez olyasmi pedig, amihez Magyarországon kell lennünk. Angliából nem tudnánk ilyen gyakran hazaugrani, az ottani öthetes nyári szünet meg semmire nem elég. Igaz, itt meg talán túl sok is - bár a gyerekeim már lelkesen tervezik a nyári táborokat. Vitorlástábor, korcsolyatábor, iskolai közös táborozás. Szerintem nem is fogom látni őket.
Persze lehet, hogy ez nem is baj. Mi szülők is elég hajszoltak vagyunk mostanság. Mondjuk tény, mindketten erőlteljesen túlvállaltuk magunkat, aminek persze megvan az oka, de azért elég fáradtak vagyunk. Én például mostanság reggel se tudok felkelni, és este 10-kor már beájulok az ágyba. Nem is tudom, hogy mikor írtam utoljára este cikket. Egyszerűen nem megy. Végem van, mint a botnak, és kész. Igaz, hozzáteszem: még így is jóval többet tudok dolgozni, mint Angliában tudtam, hiszen több időt töltenek a gyerekek suliban. Ráadásul most szinte csupa jó és izgalmas munkám van, amiket nagyon élvezek, és sajnálnám itt hagyni. Nyilván van olyan része az újságírásnak, amit bárhol tudok csinálni - de azért most sok jó interjút csinálok, amit nagyon élvezek.
De persze a terveim nagy részét nem sikerült teljesítenem, és ez rosszul esik. Például egy picikét se jutottam közelebb a könyvem befejezéséhez, mint nyáron, ami azért elég ciki, különösen, hogy közben két másik könyvötlet is megformálódott az agyamban. De az idő egyszerűen elfolyik a kezemből, és képtelen vagyok olyan szoros, hatékony napirendet kialakítani, mint ahogyan szeretném.
Ami igazán depresszióssá tesz, az a műtét, ami a jövő héten lesz, és a tény, hogy egyáltalán nem érzem tökéletesnek a tavaly augusztusban műtött lábam. Bár már nem kell gumiharisnyát hordani, azért jobban érzem magam benne, anélkül fáj, dagad, ami korábban azért nem volt. Most úgy érzem, hogy volt egy tök jól működő lábam, ami jól el lett baszarintva a műtét által, de az orvos azt mondja, hogy jobb lesz ez, csak türelem, de én meg úgy érzem, hogy a franc egye meg, hát akkor mostantól olyan fáslis lábú vén nyanya leszek? Nagyon gáz. És ez a tervem a másik lábammal is, ami persze így is fáj, de nem annyit, mint a másik. De ez már nem Magyarország kontra Anglia kérdés. Arról nem is beszélve, hogy mostanában inkább Spanyolország hiányzik. De azt hiszem ezt már nem is érdemes belekeverni.


4 Responses so far.

  1. Szeretem ahogy írsz, ne hagyd abba kérlek! Bizony, hogy érdekes, pedig itt élek. Jó fej, őszinte írás, olyan kérdésekről éppen, ami engem is nagyon érdekel. Utálom reggelente ráadni a 6 kilós iskolatáskát a gyerekeimre. Sok általad is említett iskolai dolgot is, én emiatt mennék el, sok más dolog pedig ittartt..
    Kívánom a legjobbakat a műtét-láb ügyben :)

  2. Várom mindig az irásaidat, ne hagyd abba kérlek. 3 éve élek Tirolban ............ az itteni oktatás is megérne egy misét. :-) Én örülök, hogy otthon tanultam !!!
    Vigyázz a lábadra, drukkolok !
    Nóra / Tirolból

  3. Andi says:

    Kedves Marcsi,
    lelkes olvasója vagyok a blogjaidnak. Szomorú lennék, ha abbahagynád. Pláne, hogy mi is most készülünk, három gyerekkel Angliába. :) Sok ötlet, segítség, humor van az írásaidban, és mi, az olvasóid, továbbra is részesei szeretnénk lenni a kalandjaitoknak.
    Drukkolunk a sikeres műtéthez!
    Andi

  4. Andicop says:

    Kedves Marcsi ! Én Koppenhágából követem a sorsotokat. Nagyon érdekes és annyira jól, élvezetesen írsz. Nehogy abbahagyd!
    Az iskoláról annyit : 9 éves kislányom MINDEN nap boldogan megy a dán iskolába.
    Nem hiszem ,hogy otthon is annyira élvezné.... :(
    Remelem minden rendben megy jövő héten , drukk !
    Andi

Leave a Reply