#Post Title #Post Title #Post Title

Mások hogy csinálják?

Származási hely: Három gyerekkel irány Magyarország!

Mindenkinek megvan a maga pokla. Az enyém a pakolás. Ma is leizzadva ébredtem fel. Álmomban dobozból dobozoltam.

Csak tömtem a cuccokat a bőröndöm, a kabátom zsebeibe, próbáltam szelektálni ez kell, ez nem, szekrényekbe préseltem, ami még talán később szükséges lesz, de közben egyre sürgettek, indulni kell már, nincs idő, lekéssük a repülőt. Én meg ott voltam a káosz közepén és mindenütt szemét volt, és tudtam, hogy amit ott hagyok, azt kidobják, az nem vár meg és féltem, hogy olyan dolgok is eltűnnek majd, amikre szükségem lenne. Rémes volt. Megjegyzem: a valóságban soha nem kényszerültem még arra, hogy ilyen sietve, rohanvást induljak valahová. Nagyon is szeretem megadni a módját, kihasználni az időt - elég stresszes amúgy is számomra minden indulás. És ne, ne röhögjetek. Attól még, mert egy csomó költöztem, pakoltam az elmúlt években ez kicsit se lett könnyebb. Persze rutinosabb vagyok, de attól még az indulás előtti éjjelen akkor is óránként ébredek és nézem az órát, nem kell-e még felkelni.
De ezek a dobozok... azt gondolom életem végéig kísérteni fognak és ha a pokolba kerülök, ott biztos a pakolási részlegbe fognak beosztani.
Persze az álom és a valóság között nem is olyan éles a határvonal: szétnézek a lakásban és látom, bizony ráférne egy nagytakarítás. Irigykedve nézem író ismerőseimet, akik a Facebookra fotókat tesznek fel az íróasztalukról, és azon minden bájos rendetlenségben van, némi kávé és egy csokor virág mellett. Na, az én asztalomról nem érdemes fotót készíteni. Azon a taknyos zsebkendők mellett millió cetli van, némelyik már hónapok óta várja, hogy a kezembe vegyem és megvalósítsam a rajta lévő ötletet, de vannak reklámcetlik, újságból kivágott régi hírek (inspirációk) egy szív alakú zselés melegítőpárna, egy Shakespeare Lego figura, befizetetlen számlák,egy német naptár, rengeteg ceruza, radír, post-it, névjegyek, hajgumik, és millió apró kis elektronikus kütyü, vezeték, MP3 lejátszó, könyvtári olvasójegyek, és újságok, melyekben benne van a cikkem és be kéne már scannelni. És még nem is vettem mindent leltárba.
A lakás hasonlóképp néz ki. Folyamatosan kínlódok, mert érzem, hogy választanom kell: a házimunka és a pénzkeresős munka között. Ami egyszerűbb lenne, ha nem itthonról dolgoznék, mert így amikor csak pisilni megyek, mindig szembesülök azzal, hogy bárhová nézek, munka vár rám. Ebből aztán logikusan adódik, hogy folyamatos lemaradással és lelkiismeret furdalással küszködök.
Akárhogy is szépítem, jóval hajszoltabban élünk, mint annak idején Angliában. Ott legalább tudtam: azért nincs időm, mert Bende délben hazajön az oviból. De azt reméltem, hogy majd itt, ahol négyig benn maradhat, majd egyszerűbb lesz az életünk, de nem terveztem bele, hogy a lányok viszont már 2-re hazajönnek és bizony akkorra már ebédet kell eléjük varázsolnom, tehát délben neki kell állnom főzni. Persze, ideális állapot, ha van itthon minden, ami ehhez szükséges és nem kell elszaladnom vásárolni. Mert ha nincs, akkor az még több kört és időt jelent.
Márpedig időből nincs sok. A délelőtt pillanatok alatt elrepül. Egyszerűen folyamatosan azt érzem, hogy nincs időm írni, még a cikkekre sem, nemhogy arra, hogy belekezdjek a könyvbe. És akkor jön a zsonglőrködés, hogy ha hazajönnek a lányok, akkor legyek velük is egy kicsit, de közben fél szemmel a számítógép felé kacsingatok, mert bennem még a félbehagyott cikk és le akarom még írni, amit elkezdtem és ami most még menne, jobban, mint félálomban, ébredés után. Közben elindítani a lányokat, zongoraóra, hegedű óra, figyelni az órát, hazahozni Bendét, onnan meg már esélyem sincsen írni, rám szakad a házimunka, teregetés, vacsora, mosogatás, pakolás.
A vége az, hogy minden este elégedetlenül fekszem le aludni. Úgy érzem: se a gyerekekkel nem voltam 100%-osan, se a munkámmal nem haladtam úgy, mint akartam. És az utóbbi hetekben (hónapokban) ehhez jött a folyamatos fáradtság, ami már 10-kor fejbe vágott. De legalább már ennek kiderült az oka: brutál vashiány. Egy vérvételen kiderült: a minimálisan szükséges vas fele sincs a véremben, voltaképpp az is csoda, hogy még fel tudok kelni. És hogy minden igazán szép legyen, sikerült egy brutál fertőzést is összeszednem, így most majd két hétig folyamatos antibiotikum kúrán vagyok. Szerencsére semmi komoly, és valójában jó érzés, hogy kiderült a bajom, mert így legalább látom a fényt az alagút végén: pár hét, és talán sikerült mindenből kikeveredni.
Igaz, akkorra beütemeztem már egy szemészetet: mintha az utóbbi időben a szemem is romlani kezdett volna, azok a fránya apróbetűk valahogy egyre bolhaszerűbbnek tűnnek. Mondjuk az olvasószemüveget nem is bánom, gyerekkoromban is úgy éreztem, hogy én lelkileg szemüveges vagyok, úgy érzem illene hozzám. (Persze jó keretet kéne találni.)
De valahogy már megint úgy érzem, hogy csak várok, várok, hogy végre elinduljon a saját életem. Nem fizettem be végül semmilyen tanfolyamra (brühü), de most úgy látom, hogy időm se lenne rá - ami persze illúzió, mert arra van az embernek, amit akar. De eddig a gyerekek életét szerveztem - nem is értem, hogy aki napi 8 órában dolgozik, az mikor főz, mosogat, szervez különórát és viszi el a teknőst az állatorvoshoz, a gyerekeket fogorvoshoz, kozmetikushoz és persze mindegyiknek kéne személyes idő, amikor beszélgetünk, csak mi ketten, és új cipő, és újra ruha, és A3-as mappa rajzórára, és mindez kinek a feladata? Hát persze, anyáé. Én meg rohanok ide, oda és azt veszem észre, hogy hiába darálom a feladatokat, mégis elmegy a teljes napom, de a to-do listámon soha nincs kevesebb feladat. Közben meg annyi jó kis tervem lenne, és a szívem szakad meg amiatt, hogy még mindig nem jutottam el oda, hogy a szívszerelem projectjeimet csinálhassam. Lassan már kételkedem abban, hogy erre egyáltalán valaha képes leszek-e. És hogy vajon önzés-e, ha azt mondom, hogy nem főzök, hagyjatok, anya ír és dolgozik. Vagy hagyjam a fenébe és majd írok könyvet amikor öreg leszek, mert a gyerekek meg most vannak itt és most kell velük lennem. Vagy épp ellenkezőleg, akkor vagyok jó anya, ha megmutatom, hogy nem kell a családért feláldoznunk magunkat, mert lám anya is képes volt három gyerek mellett könyvet írni, tornázni járni és megtanulni franciául ÉS még a gyerekekkel is foglalkozni. Persze tudom, reális tervek kellenének. De vajon mi az, ami már sok és túlzás? Fogalmam sincsen. (De nem csoda ezek után, hogy Borsika lányom úgy kellett erőszakkal lebeszélni arról, hogy németül is elkezdjen idén tanulni, ne csak franciául.)

2 Responses so far.

  1. Neked, magamnak és a hasonszőrűeknek:

    Lackfi János :ÁMULAT

    Van társam, kedves,
    okos, engedelmes, türelmes,
    ő vágja hajamat,
    ő veszi az alsónadrágjaimat,
    a zoknijaimat, a nadrágom méretét is
    pontosan eltalálja
    emlékezetből a turkálóban,
    mind az öt gyermekünk
    folyton változó méretei
    benne vannak a fejében,
    tudja, milyen blúzméretet,
    zokniméretet, nadrágméretet
    nőtt ki a nyáron
    Ágnes, Johanna, Dorottya, Simon, Margit
    vagy éppen mi az, amibe belenőttek,
    ami színben, fazonban tetszeni fog nekik,
    fogalmam sincs, ennyi adat hogy fér el emlékezetében,
    honnan tudja pontosan, hol a télikabátom,
    honnan tudja, mikor voltam kórházban,
    milyen betegségre milyen gyógyszert kell szedni,
    milyen ételbe milyen fűszert kell tenni,
    melyik süteménynek mi az összetétele,
    mennyi az elkészülési ideje, a sütési hőfoka,
    milyen számlákat hova rekkentettünk,
    hol a túróban tartjuk az iskolai bizonyítványokat,
    az anyakönyvi kivonatokat és a tébéigazolásokat,
    melyik doboz rejti a karácsonyfadíszeket,
    a szülinapi tortára való gyertyákat,
    a velúrcipőkhöz való gumiradírt,
    az összes gemkapcsot, hurkapálcát,
    gombostűt, szabásmintát, kedveskedést,
    cinkosságot, múltidézést, megjátszott haragot,
    valódi haragot, civakodást, veszekedést,
    könnyes megbékülést, valóságos csoda,
    ahogy számítógépes rendszereket megszégyenítő
    biztonsággal tudja, honnan lehet előszedni
    mindig azt, ami éppen akkor és ott
    okvetlenül szükséges az életünkhöz.

  2. Ditke says:

    Ezt mintha én írtam volna...
    Mondjuk "az embernek arra van ideje amire akarja" szlogentől mindig kiakadok: én százmillió dolgot akarok, de a nap csak 24 órából áll. És akkor még a "meg kell csinálni"-t nem is említettük...
    De tudod, "az élet akkor kezdődik, ha a gyerekek kirepültek, végre nyugdíjas lettél és a kutya is megdöglött..." . Na erre még kicsit várnunk kell... :-)

Leave a Reply