Vége a nyárnak. Augusztus 20 után mindig vége. Azt hiszi az ember, hogy még van 10 augusztusi napja, de ez csak illúzió. Valójában rögtön utána elkezdődik az ősz. Zivatarral, széllel, barátságtalan szürkeséggel, hogy az emberben rögtön felébredjen a vágy begyújtani a kandallót (abban az álombéli világban, ahol van neki) és bekuckózzon a takaró alá egy forró teával és egy jó könyvvel. Na, erre most esélyem sincsen. Merthogy megint pakolok.
Csak hozzátenném még az előző bejegyzéshez, hogy a múlt nem csak szépül ám, ahogy telik az idő, hanem bizony bemocskolódni is tud. Pár éve egy volt általános iskolás osztálytársnőm elmesélte, hogy az egyik akkori tanárunk molesztálta őt. Hetekig, hónapokig nem tudtam szabadulni a történet hatása alól, amit elmesélt. Újra és újra átgondoltam, vajon én láttam-e valamit. Köze van-e ennek ahhoz, hogy én spec nem szerettem abba az iskolába, osztályba
Érdekes dolog a múlt. Azt hinné az ember, hogy az már elmúlt és le van zárva. Közben meg mégsem. Egyszer régen olvasta, hogy azok a házaspárok, akik már évtizedek óta együtt vannak nem olyannak látják egymást amilyenek. Szóval nem öregnek, ráncosnak, aszottnak, kövérnek, csúnyának. Persze nem vakok, látják ezt is. De látják azt is, amilyenek voltak. Fiatalok, szépek, erősek. És hogy ez a két kép összekeveredik, egymásba csúszik, és a végén
Szóval átköltöztünk az új lakásba, és elkezdtünk belakni. Még nincs minden a helyén, és vannak még dobozok is, meg szerelnivaló cuccok is. De azért már elég kényelmes. Szokjuk az új életünket. Mert hiába csak pár utcával odébb kerültünk, ez nagyon más környék. Az elegáns hatodik kerületi csendes árnyas utca után - ez most egy pezsgőbb hetedik kerületi napfényes rész. A lakás csendes, semmit sem hallok az utcai zajból - de azért amikor jövök hazafelé,
Hebrencs csaj vagyok. Felborítok, eltörök, leejtek dolgokat. És ez nem túl szerencsés tulajdonság, ha az ember milliós műtárgyakat vesz a kezébe. Tavaly elvégeztem a festménybecsüs kurzust - és bár nagyon élveztem, a csoportunk meg egyenesen fantasztikus volt, azért néha bizony úgy éreztem, hogy kevés ez nekem. Mert ugyanazt hallgatom újra és újra, amit már művészettörténet szakon is megtanultam. Persze azt nem mondanám, hogy unatkoztam, mert
Mondjuk gondolom minket ismerve ezen senki nem lepődik már meg. De most azért egy kicsit még magunkhoz képest is megnehezítettük a dolgunkat. Ez a lakáseladás amúgy megvisel egy kicsit lelkileg. Végül is mégiscsak húsz éve meg volt ez a kis kuckónk, ide születtek a gyerekeim, itt cseperedtek a lányok, és szerettem itt lakni, itt élni. A mai napig beleborzongok, amikor feljövök a Hősök terei metrómegállónál, és látom az angyalt és érzem, hogy én
Vége, fellélegezhetünk. Meg van az új lakásunk. Legalábbis az ajánlatot elfogadták, és megyünk nemsokára szerződni is. De azért az út, ami elvezetett idáig, egyáltalán nem volt sétagalopp. Aki ismer minket régebben tudja, hogy jó ideje szerettük volna eladni a lakásunkat, mert nincs lift, mert sötét, mert rossz beosztású és főleg mert kicsi ennyi embernek. Nem is négyzetméterben, inkább elrendezésileg. De nem lehetett, mert apámé volt a fele,
