#Post Title #Post Title #Post Title

Viharos események


Ez a nyár döbbenetesen esős. És ez nem csak az én véleményem, ez meteorológiai tény, az újság is megírta. Az meg ugye, tudjuk, soha nem hazudik. De közben kánikula is van, ami nem teszi könnyebbé az időjárás elviselését. Párás, nyomasztó a levegő. 

Ha úgy vesszük a jelek már az első nap egyértelműek voltak. Mikor megérkeztünk a Balatonhoz, az első amit láttunk, az volt, hogy kidőlt a cseresznyefa. Mondjuk elég ferde volt már évek óta, de pont ez tette a gyerekek kedves fáramászóhelyévé. Én viszont pár éve olvastam, hogy a cseresznyefa üreges, gyenge és a legtöbb gyerek tavasszal azért töri el a karját, mert letörik alatta a cseresznyefa ága, szóval én már évek óta nem bíztam a fában, és mondtam is már az uramnak, hogy ki kéne vágatni. Pláne mert cseresznyét az soha nem ettünk róla. Hiába volt hatalmas, fekete és mézédes, korán érő fajta - állandóan kukacos volt. Bármit is tettünk.
De az egész család tiltakozott, mondván, hogy a fa szép, árnyékot ad és persze lehet rá mászni. Így a fa maradt. Bevallom, hogy én megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy kidőlt és annak még inkább örültem, hogy nem voltunk ott, amikor ez történt és nem temette maga alá egyik csemetémet sem. De ezzel a véleményemmel egyedül voltam. Különösen Borsika gyászolt erősen, aki valóban már hónapok óta mondogatta, hogy arra vágyik, hogy egész nyáron a cseresznyefán ülhessen és olvashasson. Teljesen kiborult, amikor meglátta a katasztrófát és azonnal mondogatni kezdte, hogy ez élete legrosszabb nyara. Pedig ez még csak az első nap volt.
Igaz, még aznap este ismét esni kezdett, én viszont őrült takarításba kezdtem. Szokás szerint, mert persze a ház tele volt porral, pókhálóval. Első pillantásra szerencsének tűnt, hogy megtaláltam Borsi telefonjához a rég elveszett tokot, ami még soha nem volt rajta, mert még a megkapás napján sikerült becsúsztatnia az ágyam alá. Szóval együtt örültünk ennek a felfedezésnek és gondoltam, akkor gyorsan felteszem az újat. Ehhez persze le kellett venni a régit. És ott volt a teló pőrén, tok nélkül - ahogyan egy éve nem láttuk. Naná, hogy Borsi azonnal a kezébe akarta venni. Én persze ismerem őt. Miss Lyukaskezű. Mondtam is neki, üljön le, nehogy leejtse. Leült. Majd felpattant és abban a pillanatban kiesett a telefon a kezéből. Nagy csörömpölés. Eltört. Mondjuk szerencséje van - nem az eleje ment ripityára, hanem a hátsó üvegborítás. Persze ettől még volt sírás, rívás. De aztán kiderült, hogy a tok eltakarja a törést és a teló működése nem szenvedett kárt. De azért a kedvünket ez nem tette szebbé. (Megjegyzem, száradjon le annak a keze, aki üvegborítást tervez egy telefon hátoldalára. Mégis MIÉRT?????)
Ám az igazi pofont azt másnap kaptuk. Mind. Szóval azt tudni kell, hogy a balatoni ház net-mentes övezet. Pontosabban a gyerekek számára net mentes, és a felnőtteknek van egy kis stickes mobilnet, amivel lehet dolgozni. De úri huncutkodásra, csetelésre, böngészésre nem használjuk, mert állati hamar elfogy. Ráadásul ténénk sincsen.
De ezeket nem nagyon bánjuk. Anyukámék persze mindig siránkoznak, hogy éljük túl a vad körülményeket a digitális világ áldásai nélkül, de az a helyzet, hogy valójában nem nagyon szokott hiányozni semmi. Jó érzés kicsit kiszakadni ebből a folyamatos információbőségből, zajból - még a rádiót se nagyon szoktuk bekapcsolni. A gyerekek se panaszkodnak.
Nem csak azért, mert a kert, a háromezer könyvem és a Balaton épp elég szórakozást nyújt, hanem azért sem, mert van egy kiskapunk. A cuki. A cuki, ahol van wifi. Mondanom sem kell: mindannyiunk kedvence. Hetente egyszer (maximum kétszer) szoktunk oda ellátogatni. Ilyenkor letöltöm a telómra a Daily Mail új cikkeit, feltöltök pár fotót a FB-ra, hogy lássák az ismerőseim, élek és kicsit böngészek. A gyerekek ilyenkor csetelnek pár szót a haverokkal és megnézik a Totally Spice új epzódjait a Youtube-on, vagy más hasonlóan fontos dolgot. Ott töltünk egy órát. Eszünk fagyit, sütit, kólát, jegeskávét és a végén szépen hazamegyünk. Megjegyzem - állati rendesek a tulajok, azt is megengedik, hogy pl. otthagyjam a lányokat, ameddig én bevásárlok a szomszédos kisboltban, így ők nyernek pár percet, én meg némi nyugalmat. A cuki ráadásul MINDIG nyitva van. Évek óta járunk oda, és ha novemberben, vagy épp februárban jártunk arra, akkor is nyitva volt az ajtaja, kora reggeltől késő estig. Ültünk már ott hóesésben kandallótűznél, őszi szélviharban és kánikulában is.
Ám most zárva volt. Ezen amúgy nem csak mi döbbentünk meg, de a szomszédos boltokban se tudta senki, hogy miért nem nyitnak ki. Azt mondták, hogy bár a tulajok reggeltől estig ott vannak, takarítanak, festenek, pakolnak - de senkinek nem árulják el, mikor nyitnak és azt sem, hogy miért vannak zárva. Aki ezt kérdezi, azt barátságtalanul elhajtják - ami aztán végképp nem volt rájuk soha jellemző.
Megjegyzem: ennél a pontnál a gyerekek közölték, hogy ez a pechszéria, megspékelve az esővel jel, hogy közeleg minimum a világvége. Ráadásul a ház is beázik. Nyilván ez nem új jelenség, de más tudni róla és nyaranta egyszer nézni, hogy csepeg a plafonról a víz - és egészen más dolog minden este kipakolni a vödröket a ház stratégiai pontjaira és várni, mikor szakad be a ház. (A helyes helyzetismertetés kedvéért azért hozzátenném, hogy a férj szerint ez apró beázás, nem kell miatta aggódni.) Arról nem is beszélve, hogy a kert a sok eső miatt iszonyat burjánzásnak indult, és ez főleg a gazt érintette kedvezően. Mondjuk a fügefa is háromméteresre nyúlt, és tele volt gyümölccsel, de ebből mi nem sokat ehettünk, mert mind megették a hangyák és a seregélyek.
És persze megint dobozok, káosz, pakolás, porcicák. A szokásos - de soha meg nem szokható rutin.
Persze azért nem akarom azt mondani, hogy nekünk most nagyon rossz lenne. Mert a nap többet süt, mint esik, a cuki egy héttel később mégiscsak megnyílt és a kert akármilyen gazos is, igazi paradicsom a gyerekeknek. Nincs ezen mit károgni. A cseresznyefából jó kis tüzelő lesz két év múlva, és a helyén pont elfér egy óriási ugráló, amit a gyerekek felvidítása véget vettünk. Előkerülnek lassan az egyfontosban beszerzett buborékfújók, napelemes lepkék, világítós karkötők és kerti törpék. Tök jól tettem, hogy bevásároltam.
A régi cuccokat pedig tök jó felfedezni. Újra. A sok régi, otthagyott tárgyat, a kedveseket, amikhez millió emlék köt és amiket csak ilyenkor, pár hétig látunk már egy ideje. Kupacokat pakolok, szortirozok, egyre több fölött jár el az idő - egy csomóba meg újra és újra beleszeretek.
Viharos az idő. De talán pont illik az életünkhöz.
Hiszen most se egyszerű még semmi. Még mindig csak lógunk a levegőben. Sőt, most igazán. Kitaláltuk, hogy eladjuk a lakásunk és új helyre költöznénk, ettől kérdésessé vált, hová is kellene iskolába járnia a gyerekeknek és hogy egyáltalán érdemes-e elkezdeni ezt szervezni addig, míg nem tudunk biztosat. És persze, hogy meddig lehet ezzel várni. Akadt némi munkaügyi bizonytalanság is, és pár egészségügyi megbicsaklás is. De ezek egyike se igazán rossz élmény vagy érzés.
És ha érdekel valakit, még nem ábrándultam ki Magyarországból. Egyelőre még mindig csak kedves eladókkal és ügyintézőkkel találkoztam és állati jó érzés a barátaimmal összefutni és kávézni. Csak lesek, hogy mind milyen jó fej, okos, sikeres ember lett. Nem mintha ezt ne tudtam volna eddig is - de most valahogy sorra jönnek ezek a találkozók, és nincs egy se köztük, aki azt mondaná, hogy menjek inkább vissza Angliába. Mind pontosan érti, miért jöttem haza és tényleg megérti. Még az is, aki amúgy külföldön él, csak épp itt van ő is. Sőt, ők igazán. Mondjuk nem véletlen ilyen jó fejek ezek, hiszen ezért is a barátaim.
És a vihar? Ó, már annyi ideje navigálok benne, hogy szinte már az alapfelszereltség része. Nem is tudom, tudnék-e élni szélcsendben.

Leave a Reply