Három gyerekkel irány Magyarország!

Ez itt kérem fenn a Himnusz. Nem azt kell nézni, hogy milyen bénán rajzolok, mert az sajnos tény. Hanem azt, hogy mindent meg lehet tanulni, nincs lehetetlen küldetés. Mondjuk miközben rajzoltam, többször eszembe jutott, hogy ilyet miért nem csinált már valaki korábban - de sajnos azért az tény, a magyar oktatási módszertan elég régies.

"Tudod, anya nagyon szeretném látni Athént. Mert az ókori Görögországról tanulunk, és nagyon kíváncsi vagyok rá." - mondta Borsi. Amikor a férjnek továbbítottam a kívánságot, kicsit elgondolkodott. Mert hát mi már voltunk Athénban, ami szép volt, de nem olyan egetrengető, mint amilyennek megálmodtam korábban. Ellenben Delphoi, na az benne van a top10-es emlékeimben. Az valami olyan természeti gyönyörűség, amit az idő sem tudott elhomályosítani, pedig még a gyerekek születése előtt jártunk ott, több, mint 15 éve. De emlékszem, hogy csak ültem a romok között és néztem a csupa-csupa zöld hegyeket körbe és pontosan értettem, miért gondolták az ókori népek azt, hogy itt találkozhat az isteni és emberi világ.
Na és ott van még a sounioni Posszeidón templom. Ó, hát az maga volt a csoda. Ahogy ott álltunk a sziklaszirten, a templom romjai között és bármerre néztünk mindenütt tenger volt. Persze már későn értünk oda, és ment le a nap, de ettől még szebb volt az egész. És akkor az olyan extrákról még nem is beszélt az ember, mint a tengerpart, meg a napfény. Szóval összességében Görögország jó. - foglalta össze a férj, majd kacsintott egyet és közölte, tudod, mit? Hát akkor költözzünk oda.
Kicsit huncut mosollyal aztán ezt az üzenetet közvetítettem én is a gyereknek. Hogy persze, költözhetünk. Mire a gyerek reakciója: Hurrá!!!!
Hát ilyenek minálunk a családi viccek. Mondjuk nem ismerek senkit, aki Görögországba költözött volna, vagy ott élne, szóval nem tudom, milyenek az ottani hétköznapok, de az tény, hogy egyre kevésbé féltem a gyerekeimet a kulturális sokkoktól. Olyan szépen helyt állnak itthon, hogy csak lesek, pedig mindenki azzal riogatott, hogy az angliai iskola smafu - de majd itthon lesz sírás rívás és fogaknak csikorgatása.
Persze tanulás az van - de egyáltalán nem látom, hogy megoldhatatlan kihívás lenne ez a gyerekeimnek.
A bizonyítványuk pedig a várakozáson felüli lesz - nem színkitűnő, de úgy tűnik, hogy Bíbornak például csak négyes-ötösei lesznek, ami azért nem kis eredmény ahhoz képes, hogy mégiscsak négy évet hagyott ki az itteni tananyagból. Mondjuk a magyarral nehezen birkózik meg, de leginkább azért, mert értelmetlennek látja, és ez elveszi a kedvét. Merthogy Angliában az volt a szokás, hogy mielőtt belekezdtek egy új tananyagba, megnéztek egy oktatófilmet arról, hogy amit most tanulnak az mire lesz jó az életben. Például a kerület-terület számítás előtt egy építész mesélte el, hogy ő a mai napig napi szinten használja ezeket a képleteket, és hogy ennek ez és ez a gyakorlati haszna. Így megértették a gyerekek, hogy ez fontos tudás.
Így hát joggal kérdezte a gyerek tőlem, mint magyar szakot végzett embertől, hogy akkor ugyan már meséljem el neki, hogy mégis mire tudja majd az életben BÁRMIKOR és BÁRKI használni az alany és az állítmány rejtélyeit. Esetleg tudnék-e olyan munkát mutatni neki, ahol ez kell. (Nyilván a magyartanárén kívül, ami azért mégiscsak önmagának való tudás így.) Hát sajnos bajban vagyok. Nem mondhatom neki, hogy ettől jobban tud majd magyarul, vagy jobban megismeri a nyelv szerkezetét, mert hogy ez nem is abban segít. Szóval passz. Azt csak egyszerűen tudni kell. Aztán amikor azzal folytatta, hogy akkor milyen alanyfajták is vannak, azt mondtam (balgán), hogy milyen lenne, alany és kész. Merthogy a tankönyvben az szerepel, hogy ott az általános, határozott, meg határozatlan és hogy akkor melyik mi, akkor azért forogtak rendesen a rozsdás agykerekeim, míg felidéztem, hogy tényleg mik is ezek. Hát mert tényleg nem foglalkozik ilyesmivel az ember a hétköznapok során. Még véletlenül sem.
Ennél nagyobb hévvel tudtam védeni a verstanulás szükségességét, mert az legalább fejleszti a memóriát, meg különben is szerintem az alapműveltség része, hogy fel tudjunk idézni egy-egy jó versrészletet. (Bár ezzel speciel a férj nem ért egyet, mondván, hogy az angol suliban sincsen memoriter, mégse hülyék az ottani gyerekek sem, és a magyar se kap többet azzal, hogy megtanulja a Himnuszból, hogy "lettél magzatod miatt magzatod hamvedre" ami valljuk be elég kusza és nehezen értelmezhető mondat úgy 12 évesen.) Mindenesetre amikor Bíbor megkapta téli szünetre, hogy meg kell tanulnia a Himnuszt, eléggé kétségbe esett, hogy ez érthetetlen, hosszú és reménytelen küldetés. Próbáltuk újra és újra elmondani, ami mondjuk egy mesés János vitéznél teljesen jó módszer - de teljes volt a kudarc, és már épp pánikba esett volna a gyermek, hogy ezt ő soha, de soha nem fogja tudni megtanulni és meg fog bukni (mindenki ismeri a tini-hiszti túlzásait) amikor eszembe jutott, hogy ami nem megy verbálisan, azt próbáljuk meg képileg alátámasztani és lerajzoltam neki sorról, sorra a Himnuszt, így amikor nem tudta, hogy most mi fog jönni, akkor ránézett a rajzra és fel tudta idézni a verssort. Így szép lassan, apró falatkákban, három nap alatt kényelmesen be tudta puszilni az egész verset. Mondjuk abban nem tudtam segíteni, hogy Latinovits-féle versmondót faragjak belőle, mert számára a versmondás a "magam elé nézek és gyorsan, halkan elhadarom a szavakat"-ban merül ki, de a lényeg, a szavak ismerete megvolt, és a tanár ezt azért egy bátorító ötössel jutalmazta, amiért nagyon hálás vagyok neki. (Természetesen egy idő után már nem kellett a rajz, mert benne volt a fejében, egy rajzot ugyanis könnyebb megjegyezni, mint a verset magát.)
Borsi egy picit nehezebben szokik bele a tanulásba, ami azért érthető, lévén, hogy ő életében nem járt magyar iskolába, magától tanult meg magyarul írni-olvasni, és szívesebben olvas angolul a mai napig. Neki a helyesírása is sokkal bizonytalanabb, és a környezetismeret tankönyvben található szakszövegeket is nehezebben tudja értelmezni. Megjegyzem - néha én is fogom a fejem, hogy ha egymás mellé teszem a tankönyvet és a munkafüzetet, akkor az utóbbiban található kérdések ugyan miért a bánatos manóért nincsenek benne a tankönyvben, miért kell azt külön meg-guglizni. És miért nincs fénykép mondjuk arról, hogy milyen a négyszögletes szár - de miért van kép arról, hogyan harap bele valaki egy almába. Utübbit azért nem olyan bonyolult elképzelni, mint az előzőt. Újra és újra belefutok abba, hogy a magyar tankönyvek nagyon nincsenek átgondolva, szerintem sok esetben gyereket se látott még a szerző. Persze ma már nem egy nagy kihívás egy okostelefonnal a kézben megmutatni a gyereknek, amit a tankönyv szerint tudnia kellene, csak hát nem értem, hogy miért ne lehetne használható dolgokat a kezükbe adni. Ha már úgyis van.
Persze Borsival se katasztrofális a tanulmányi helyzet, csak több segítséget igényel, segít neki, ha felolvasom a tankönyvet és nem neki kell egyedül feldolgoznia, hanem átbeszéljük, felteszek kérdéseket, ebből ő jobban megérti, mik a hangsúlyok egy anyagban. De szerintem ennyi még simán belefér ebbe az átmeneti időszakba.
Annak nagyon örülök így utólag is, hogy kéttannyelvűbe írattam őket, mert bár az angoljuk nem fejlődik - de legalább napi szinten használják. Az továbbra is zavar, hogy amikor angol leckét mondanak fel, akkor nagyon magyaros kiejtéssel beszélnek (meg nem mondom, mi ennek az oka) de ha angolul játszanak (ez előfordul) akkor egymás közt mégis a rendes brit akcentust használják. Szóval nem veszett az el.
Az angol azért is jó, mert abban sok-sok sikerük van, ami azért kell az embernek, ha iskolás. A kezdeti apróbb nehézségek után most már úgy tűnik, hogy az angoltanárok is elfogadták, hogy van itt két jó angolos gyerek és nem akarják feltétlen bizonyítani, hogy ők mégiscsak jobbak náluk, és senki nem vonja már kétségbe, hogy ebből ők azért ötöst kell, hogy kapjanak.
Borsinak is jó érzés, hogy lehet, hogy van tárgy, ami nehezen megy neki, de másban meg szárnyal, például történelemből, amit angolul tanulnak dicséretes ötös lesz. Mondjuk a töri mindig is a kedvence volt - és míg a többi gyerek kínlódik attól, hogy ezt angolul kell tanulni (ami nyilván teljesen természetes) neki ez nem okoz gondot, szívesen csinál plusz feladatokat, rengeteg történelmi könyvet olvas, filmet néz, szóval ebben nagyon is lubickol, a heti magyar nyelvű röpdogákon is remekel, és ha mindezt angolul kell visszamondani, az neki még egyszerűbb.
Szóval meg kell mondanom, a koránkeléstől (amit nem vitatom, durva dolog) és a szombati tanítási napoktól  (amire nincs mentség, mert totál értelmetlenség, senki nem tanul ilyenkor és szerintem a munka frontján sem tesz hozzá sokat ahhoz hogy Magyarország "jobban teljesítsen") nincs panaszom a magyar sulira. Többet tanulnak a gyerekek, több a lecke, több a számon kérés - de nem érzem, hogy ez egy nyomasztóan nagy feladat lenne, ami miatt éjszakába nyúlóan tanulni kell. Amikor a gyerekek a suliról, a tanárokról mesélnek, akkor is azt érzem, hogy alapvetően nagyon pozitívan és segítőkészen viszonyulnak a gyerekekhez. Szóval örülök, hogy a körzetibe raktuk őket, mert nem hiszem, hogy ennél jobban éreznék magukat egy távolabbi, puccosabb (esetleg fizetős) helyen.