Újságírónak lenni jó, amikor puccos sajtótájékoztatókra jár az ember, ahol rengeteg étellel, itallal kényeztetik, és klassz ajándékokat visz haza. De amikor azt mondják, hogy írjon az aranyérről egy személyesre hangolt cikket... hát... akkor ez a szakma mindjárt nem is olyan fényes. Most attól a picinyke ténytől tekintsünk el, hogy nincs aranyerem. Nem mintha erre különösebben büszke lennék, vagy éppen restellném. Van nekem ezernyi egészségügyi
Tegnap rájöttem, hogy megöregedtem. Nem azért, mert fájós lábbal ültem az órán, miután a doktor összeszurkálta a maradék apró visszereimet. Nem is azért, mert húztam a lábam, amikor hazamentem és hirtelen magasnak tűnt az az első emelet. Azért vagyok öreg, mert a fő témám mostanában a betegség. Hogy itt fáj, ott fáj, mit csináltak velem, és hogyan az orvosok. És ez ciki. Persze annyira nem meglepő, mert mindig is hipohonder voltam (a képzelt
Megkapták a lányok a félévi bizonyítványokat, és be kell vallanom (szerényen): elégedett vagyok. Ahhoz képest, hogy milyen zizi félévünk volt, és hogy egy teljesen új terepen, új nyelven kellett helyt állniuk, csodás jegyeket hoztak haza. Az meg külön hab a tortán, hogy a tanári kar nálam emberségből jelesre vizsgázott. Persze az elmúlt hetek nagyjából arról szóltak, hogy mindenből dolgozatot kellett írni, meg témazárót, meg volt felelés és persze
