Három gyerekkel irány Magyarország!

 
Újságírónak lenni jó, amikor puccos sajtótájékoztatókra jár az ember, ahol rengeteg étellel, itallal kényeztetik, és klassz ajándékokat visz haza. De amikor azt mondják, hogy írjon az aranyérről egy személyesre hangolt cikket... hát... akkor ez a szakma mindjárt nem is olyan fényes.

Most attól a picinyke ténytől tekintsünk el, hogy nincs aranyerem. Nem mintha erre különösebben büszke lennék, vagy éppen restellném. Van nekem ezernyi egészségügyi gondom, hogy miért úsztam meg épp az aranyeret három gyerek kihordása után, bevallom, magam sem értem.
De a nagy család (és a sok barát) azért is jó ugyebár, mert azért aranyeres akad, szóval nem mondanám, hogy minden "személyes" tudás nélkül vagyok, de most azért mégse kezdhetem el mesélni, hogy sajnáltam XY ismerősöm, amikor először panaszkodott arra, hogy jujj, nem tud leülni sem, mert annyira fáj, dudorodik és vérzik, vagy hogy mit érzett akkor, amikor először rádöbbent, hogy ez a gond. (Most így belegondolok, lehet, hogy nem is normális, hogy nekem ezt elmesélik az emberek, lehet, hogy mások nem is szoktak ilyesmiről beszélni egymás között...)
Fura dolog amúgy ez az újságírás. Egyfelől mindig azt mondtam, hogy milyen jó kis munka, mert én osztom be az időm, jó dolog otthonról dolgozni, szabadság van, és egy csomó olyan dolog és luxus belefér az életembe, ami nem lenne így, ha rendes munkaidőm és állásom lenne. Például ma nagyon is jólesett visszabújni az ágyba, miután minden gyereket elindítottam otthonról, és mivel álmos voltam, az eső is esett és szürke volt minden. A meleg ágyból nézni a szakadó esőt, jó melegben bundizva, ahelyett, hogy a négyeshatoson tülekedtem volna. Na hát ez tényleg felbecsülhetetlen!
Az meg még jobb, amikor az ember csini ruhában, magas sarkúban belibben egy olyan rendezvényre, ahol főzőcskézni kell, mindenféle sztárszakácsok utasítására, és olyan izgalmas dolgokat kóstolhat, mint a galanga, ami külsőre úgy néz ki, mint a gyömbér, de voltaképp fenyőíze van, és olyan csípős, hogy majdnem lángra gyúlt a szám. Közben isssza a pompás borocskákat, eszegeti az előre odakészített finom falatkákat, közben társalog, nevetgél és persze főz is, hiszen ez a rendezvény célja, de persze olyan "Stahl Juditosan" amikor minden kimérve, felaprítva ott van előtte, mert azt a szorgos kezecskék már előkészítették, ugyanazok, akik a mosatlant is azonnal elviszik, amint végez az ember a hozzávalók összedobálásával.
Nagyon más ez ezért, mint amikor az ember otthon próbálja minden egyes nap kitalálni, mit is főzzön, hogy az mindenkinek jó legyen és finom és ízletes és ne túl sok, de ne is túl kevés. Hozzátéve még ezt a PKU-s kosztot, amiről én mindig azt mondtam, hogy nem gond, nem teher. Mert már beleszoktunk, és nem nem hazugság volt ez, tényleg így gondoltam eddig.
De múlt héten rájöttem, hogy azért... hát nem kis munka. Merthogy múlt héten Borsi öt napos osztálykiránduláson volt, ami elég hosszú idő, és persze egy csomó kaját bekészítettünk előre, de hát öt napra mindent nem lehet megcsinálni, mert megszárad, megkeményedik, megromlik. Tehát főleg alapanyagokat tettünk be és jó sok tésztát meg szószt, mert mondták, hogy van konyha, nem gond, megcsinálják ott. Persze az ember rengeteg rosszat hall az éttermekről, konyhákról, akik elmismásolják a diétát, és persze a szülői szív az aggódik, de nincs mit tenni, mert a gyerek nem maradhat ki a jó programokból. És lőn, láss csodát, van pozitív példa is: Dunabogdányban, ahol üdülője van a sulinak, és minden osztály megy évek óta nemhogy megoldották a PKU-s étrendet, de minden egyes nap kitaláltak valamilyen Borsinak való ételt, az alapján, hogy leírtuk, mit szabad neki, mit nem. Minden nap várta őt a csak neki csinált kaja, gombakrémleves, párolt zöldség, cukkini-paprikás, mindenféle finomság. A gyerek minden nap dudára tömött hassal ment aludni, tök jól érezte magát és a konyhásnénik nagyon-nagyon figyeltek rá, ne maradjon éhen, az osztályfőnök pedig arra, hogy megigya a tápszerét.
Én meg közben itthon egyfelől furcsán hallgattam a fejemben megszólaló csengőt, ami már 11 éve csilingeli, hogy "most kell beadni a tápszert" és furcsa volt realizálni, hogy jajj, nincs itt a gyerek. Olyan zavarba ejtő volt, hogy olyan hamar végzek a főzéssel, mert nem kell kétfélét csinálni, hogy kevesebb a mosatlan edény, hogy minden olyan... egyszerű. Szóval rájöttem, olyan vagyok, mint a béka, aki egyszerűen csak beletörődött abba, hogy forralják. PKU-s gyerekre főzni valóban időigényes. De hát ez van.
Szóval azért újságírónak lenni jó, és különösen azt élvezem most, hogy emberekkel találkozhatok, végre személyesen, csinálom az interjúkat, és egy csomó izgalmas jó tervem van, meg hát ugyebár "ügyem is", amiket muszáj megírni, felvállalni és harcolni érte. Nyilván nekem a "ritka betegségek" az egyik ilyen vesszőparipám, akikről sokat akarok írni és nem csak a PKU-sokról, hanem a többiekről is. A cisztás fibrózisos cikk az első ebben a sorozatban, és erre most nagyon büszke is vagyok, mert szerintem nagyon jól sikerült. Azért is jó ez, mert amikor felvetettem a témát a szerkesztőnek, akkor szinte láttam a neten keresztül, hogy forgatja a szemét, mert hát betegség, gyerek, halál - no most ez nem igazán népszerű téma, ami gigászi kattintás számot generál majd. Ráadásul amikor azt mondtam, hogy sorozatot akarok ebből, na aztán már végképp éreztem, hogy nagyon nem tetszik neki. De azért azt mondta, próbáljuk ki - és a cikk végül olyan népszerű lett, hogy beleegyezett, hogy folytassam, és jöhetnek még mások is, és azt mondta, hogy még a szerkesztőségi értekezleten is kiemelték, hogy ez milyen jó kis cikk lett. Nem öntömjénezni akarom most magam, de igenis néha jó érzés olyat írni, amire büszke lehet az ember.
Az aranyeres az nem biztos, hogy ilyen melldöngetősen büszke cikk lesz, de azért az is fontos téma (tényleg) és sokkal több embert érint, hogy a CF.  Még akkor is, ha nem olyan glamúros és csillogó, mint amikor az ember a Budayval azt beszéli meg, hogy mi a jó fánk titka, és végképp nem olyan, mint amikor az ördög Prádát visel.
Szóval csak mondom, ha valaki nem tudná: a szakma nagy része nem ilyen feladatokból áll. És amikor ma reggel 10-kor kiszenvedtem magam az ágyból, akkor kicsit sem éreztem a csillámport, mert a konyhába lépve ott várt a mosogatnivaló, a szennyes ruha, egy rakás vasalnivaló, és millió háztartási munka (beleértve az ebédfőzést is), ami nyilván akkor is meglenne, ha én az irodában mereszteném most a a popsim, mert akkor se csinálná meg se a személyzet, se a kismanók, de akkor legalább nem lenne feltétlen elvárás, hogy én csináljam meg egyedül, az "úgyis itthon vagyok" felkiáltással. Meg hát LÁTOM! és azért ez mégiscsak arra buzdít legalább minimális mértékben, hogy tegyek ellene.
De hát sajnos valóban vannak olyan napok, amikor elmegy a család, én reggel 8-kor már a gép előtt ülök, és 2-3-ig fel se állok, és verem a gépet és dolgozom. Merthogy a munka az munka, akárhol is van az ember, csak mondjuk egy kényelmes, tiszta irodában csini ruhába öltözve néha az ember jobban érzi magát, mint amikor macinaciban próbál két cikket két teregetés közbe beiktatni, amit igyekszik pihenésként (esetleg testmozgásként) felfogni.
Nem, nem panasz. Amikor irodába jártam, akkor azért azt is szerettem, igaz, azért ott se volt rendes nyolc órás blokkolós munkám. Isten bizony nem tudom, hogy azok mikor járnak fodrászhoz, vagy hivatali ügyeket intézni. Ehhez képest az, hogy én már napok óta az aranyeres cikk helyes és tapintatos megfogalmazásán tűnődöm, az igazán luxusprobléma, tudom én.
Mindenesetre most  megyek teregetni. És főzök ki tésztát a pörkölthöz, amit már reggel odatettem. És kicsit vasalok is. Aztán összedobom azt az aranyeres cikket, isten bizony. Ha lehet, még azelőtt, hogy a gyerekek hazaérnének.