Három gyerekkel irány Magyarország!

Tegnap rájöttem, hogy megöregedtem. Nem azért, mert fájós lábbal ültem az órán, miután a doktor összeszurkálta a maradék apró visszereimet. Nem is azért, mert húztam a lábam, amikor hazamentem és hirtelen magasnak tűnt az az első emelet. Azért vagyok öreg, mert a fő témám mostanában a betegség. Hogy itt fáj, ott fáj, mit csináltak velem, és hogyan az orvosok. És ez ciki.

Persze annyira nem meglepő, mert mindig is hipohonder voltam (a képzelt agydaganatomról tudna mesélni az uram) és nem meglepő az sem, hogy nagy-nagy élvezettel dolgoztam egészségügyi magazinnál, és imádok orvosos cikkeket írni. Az meg, hogy így visszatekintve több műtétem volt már, mint ahány ujjam van - na, az is jelez valamit. Mondjuk annyit mindenképp, hogy ha nekem egy orvos azt mondja, hogy vágunk, akkor nem kezdek el kifogásokat gyártani, meg alternatív gyógymódokat keresgélni, hanem megyek szép a kés alá, mint a birka.
Úgy vagyok most ezzel a pókvisszér szurkálással is. Azt mondta az érsebész, hogy ez még kell. Azok után, hogy augusztusban felvágta a lábam, kihúzta belőle a nagy eret, most még maradt egy pár apróbb kis erecske, amit akkor elinjekciózna, hogy eltűnjön. Ez csak esztétikai kérdés, nem egészségügyi gond - nyugtatott, én meg bólogattam, hogy az jó. Mert nem lesz belőle trombózis, meg mindenféle rémség, csak azért csináljuk, hogy szebb legyen.
Csak jóval később gondolkodtam el rajta, hogy hát nekem a lábam soha nem volt szép. Kicsi, tömzsi és már általános iskolásként is tele volt feltűnő erekkel, mert fehér a bőröm és azon átlátszik a kék ér. Szóval szerintem nincs az az érsebész (de még plasztikai sem) aki ebből bombázó lábakat varázsol. A műtét után meg maradt is rajta egy csomó apró heg, szóval szerintem nem kéne erőlködni ezzel az injekciózással, mert tök felesleges, de mondta a nagy fehér isten, én meg megyek, zokszó nélkül.
Na jó, helyesbítek. Kicsi zokszó azért volt most, mert ez már a második szeánsz volt, és kizárólag a térdhajlatomba döfködte a tűt a drága doktor úr, és azért ez most fájt. Utána meg sétálni kellett, hogy jól felszívódjon a szer, én ezért elsétáltam hazáig az Istenhegyi útról, ami jó két órás móka volt. Az első másfél óra jól is esett, szép idő volt, jó levegő, tempós mozgás. Aztán elfogyott a lendület, és az utolsó fél órában már csak a belem húztam, de végül hazajutottam. Hogy másnap az injekció miatt fájt annyira, vagy az izomláz gyötört, az még nem egészen világos. De ma már jól vagyok.
Egy hónap múlva újabb szuri, és utána egy utolsó kör. És akkor, április végén eldobhatnám a gumiharisnyát is, mert tökéletes lesz a virgácsom - de persze hülye lennék eldobni, mert kell az még, május elején ugyanis akkor műtik a másik lábam is.
Mert muszáj. Mondja az orvos, én meg hiszek neki, miért is ne tenném, mikor rámnéz és azt mondja a sármos hangjával, hogy "mostanában sok magához hasonló fiatal középkorú nőt műtök". Ez a fiatal-középkorú amúgy szép megfogalmazás. Merthát a középkorú azért mégis durva fogalom - a fiatal meg nem igaz. Így hát rám mondja mindkettőt, de olyan kedvesen és meggyőzően, hogy nem tudok ellenkezni.
Amúgy is egy bűbáj ez a doki. Mindig puszival fogad, névről megismer, előrehív, emlékszik rá, hogy mi volt velem legutóbb. Komolyan mondom, mintha valami nagyon-nagyon jó haverok lennénk. Közben meg tudom, hogy heti 10-20 beteget műt, és én semmilyen módon nem vagyok különleges, csak egy a tucatból, még csak extra gond sincsen velem.
De tény, hogy egyszer, amikor átkötözésre mentem, akkor volt éppen ideje, és akkor vagy fél órán át mesélt róla, hogy kiket kezelt már (állítólag ő műtötte Orbán anyjának a visszereit is), de aztán politikailag korrekt módon Gyurcsányt is megemlítette, hogy az is milyen jó szónok. Én nem nagyon válaszoltam, mert a politikáról nem igazán szeretek senkivel beszélgetni, így csak mosolyogtam, de úgy tűnik ez volt a jó taktika, mert aztán úgy váltunk el, hogy neki ez most milyen jól esett, és ritkán tud ilyen jót beszélgetni valakivel. (Amit amúgy nehéz elhinni, mert egy ritka kedves, barátságos pasi). Szóval előtte is kedves volt velem - de azóta ég és föld a különbség. Most már az ő kis kedvence vagyok.
Persze erre a férjem azt szokta mondani, hogy biztos olyan vén visszeres banyákat kezel, akikhez képest én igazi élmény lehetek. De tegnap, amikor a váróteremben ültem, kijött és megkérdezte ki vár rá, öten tettük fel a kezünket, és bár abból kettő tényleg idősebb volt nálam, de kettő meg tök fiatal, huszonéves szőke cica. Amikor beterelte őket a doki, akkor rám kacsintott, hogy "Marikám drága maga az utolsó (időpontra jöttem), de tudja, a legjobbat hagyom a végére!" Megjegyzem - egyedül engem szólított a nevemen, és még azt is megkérdezte amikor bementem, hogy apukám keze meggyógyult-e már, mert múltkor meséltem neki, hogy eltört.
Tudom, profi a pasi, nyilván egy magánrendelésen mindenkivel smúzol, de nem érdekel, mert ettől még úgy érzem, hogy törődik velem. Olyan mosolyogva jövök ki mindig tőle - még akkor is, ha amúgy összeszurkál, meg felvágja a lábam, meg kiszedi a varratot, és csupa olyan rút dolgot csinál, amiért amúgy nem vagyok oda.
Amúgy nem is igazán a műtéttől félek, mert azt végigaludtam - hanem a hasbaszuritól, ami utána volt. Na, az tényleg brutál. Meg az a rossz, hogy a műtétig már nem akarok semmi nagy dologba kezdeni. Mert addig már minek elmenni sportolni, vagy paleózni, vagy német tanfolyamra járni, vagy akármibe belevágni. Hiszen akkor úgyis abba kell hagynom, mert örülök majd, ha a fürdőszobáig elvánszorgok. Majd utána. Akkor majd jól lesz a lábam, tele leszek energiával, tettvággyal. És amúgy is jön a nyár.
Ja, és addigra majd a becsüstanfolyamon is túl leszek. Amiről majd írok még, mert amúgy összességében elég csalódás. Sokkal többet akartam tanulni belőle, és sokkal kevesebbet ad, mint vártam. (De legalább jó drága volt.)